Létezhetett-e a trójai faló?

Egy másik posztban már foglalkoztunk a trójai faló történetével, most pedig azon fogunk egy kicsit elmélkedni, hogy létezett, vagy létezhetett-e egyáltalán a görögök legendás falova.

Ha egyetlen szóban kellene válaszolni, akkor az valószínűleg az lenne, hogy: nem. Ha kicsit bővebben akarjuk kifejteni, akkor azt mondhatjuk, hogy: aligha, esetleg azt, hogy: nem valószínű.

Ha viszont már elhatároztuk, hogy írunk erről a témáról, akkor nyilván nem ér lerendezni az egészet egy-két szóval, vizsgáljunk meg legalább néhány lehetőséget a falóval kapcsolatban.

A trójai faló a nyugati kultúrkörnek egy olyan megkerülhetetlen motívuma, amit mindenki ismer.

A fogalom átkerült a mindennapi beszédbe, sőt, tovább is fejlődött, újabb jelentést is kapott, elég, ha csak a trójai (azaz álcázott) vírusokra gondolunk. Nem beszélve a majd’ minden városban megtalálható „Trójai faló” nevű kajáldákról, ehhez jön még a nem túl bonyolult lelkű embertársaink „Valóban? Görög van a falóban! Hehehe” megnyilvánulása.

Próbáljuk meg magunkat a görögök és/vagy a trójaiak helyébe képzelni, milyen érveik és ellenérveik lehettek a támadóknak és a védőknek, hogy kitalálják, illetve, hogy elhiggyék a falovas cselt.

Nyilván egy ilyen eszmefuttatás csak elméleti lehet, hiszen itt nagyrészt mitológiáról van szó. Azt pedig tudjuk, hogy a görög mitológiában minden lehetséges és annak az ellenkezője is.

A trójai faló egykori létezésének legfőbb kritikusai éppen ezt az érvet szokták hangsúlyozni. Vagyis, hogy ez csak mitológia, mítosz, mese, kitaláció, esetleg, hogy ez csak allegória, metafora, utalás.

Ha elhinnénk azt, hogy a faló történelmi tény, akkor ennyi erővel hihetnék az alakváltó istenekben, Odüsszeusz kalandjaiban, Briareuszban, a százkarú óriásban, vagy az al- esetleg a túlvilágban.

Ezzel a gondolatmenettel az a baj, hogy egyrészt nem nagyon lehet vitatkozni vele, másrészt pedig Trója városáról is sokáig azt gondolták, hogy mitológiai hely, aztán jött Heinrich Schliemann német régész a XIX. században és bebizonyította, hogy Trója igenis létezett.

Tételezzük fel, hogy a faló valóban létezett. Mi vihette rá a görögöket arra, hogy elkészítsék a lovat?

Tudjuk, az oldalon is sokszor volt már szó róla, hogy a görögök trójai hadjárata 10 évig tartott, magának a városnak az ostromára pedig valószínűleg az utolsó évben került sor.

Ezalatt a 10 év alatt a görögöket érték sikerek és kudarcok bőven. A modern XX., XXI. századi háborúkat már olyan hadseregek vívták/vívják, ahol a katonák rendszeresen időközönként eltávozást kapnak, tehát hazamehetnek szeretteikhez pihenni, regenerálódni.

Az ókorban erről szó sem lehetett, tehát a támadó görög sereg katonái között bizonyára jócskán voltak olyanok, akik a trójai ostromkor már 9-10 éve távol voltak az otthonuktól. Természetesen nem mindenki, hiszen a görögöknek is kellett utánpótlást, friss csapatokat kapniuk a hátországból.

Ha már eljátszunk azzal a gondolattal, hogy a trójai háború és faló létezett, akkor a korabeli logisztikát és távolságokat is figyelembe kell vennünk.

Az írásnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Bornemissza Gergely élete

Mostanában a történelmi háttér menüpontot egy kicsit hanyagoltam, ezért időszerű, hogy ide is kerüljön fel új anyag.

Mivel pedig az oldalletöltési statisztikák szerint a Dobó István életrajzot eléggé szeretitek, ezért úgy döntöttem, hogy maradjunk az Egri csillagoknál, és nézzünk utána egy kicsit főhőse, Bornemissza Gergely életének.

Akit érdekel még a téma, az bővebben olvashat az Egri csillagokhoz kapcsolódóan Tinódi Lantos Sebestyénről itt, a Héttoronyról itt, az Egert ostromló török sereg létszámáról pedig itt.

És persze ne felejtkezzünk el az Egri csillagok olvasónaplójáról sem! 🙂

Csendben jegyzem csak meg, hogy azért nem véletlen, hogy eddig nem készült poszt az Egri csillagok főszereplőjéről, ugyanis túl sok egyértelmű és hiteles ingformációnk nincs Gergelyről. Ebből a szempontból különösen figyelemre méltó Gárdonyi fantáziája, amivel teljesen hihető hátteret szőtt a karakternek, neki ugyanis még kevesebb háttérinfó és kutatási anyag állt rendelkezésére.

Úgy tűnik, hogy ez a poszt rekord mennyiségben fogja tartalmazni a „valószínűleg”, „feltehetően”, „úgy tűnik” és egyéb feltételezésre épülő szavakat és szókapcsolatokat, ami nem túl szerencsés egy életrajzzal kapcsolatban, de hát mit tehetünk?!

A problémák rögtön Gergely származásával és gyermekkorával kezdődnek, ugyanis ezekről az ég világon semmit sem tudunk. Bizony. Ebből a szempontból csak az a biztos, hogy egy pécsi kovácsmester fia volt.

Bornemissza Gergelyre vonatkozó első, hiteles levéltári adatunk 1549. július 5-éről van, amikor is Habsburg Ferdinánd egy királyi adománylevelet bocsátott ki a részére, ebben Gergelyt nemesnek és pécsinek nevezik.

Kevéssé valószínű, hogy a nemességet Gergő kovácsmester apja szerezte volna, tehát valószínűleg ezt már Gergely a saját érdemeinek köszönheti.

Érdekes módon életének korábbi szakaszával nem az a baj, hogy nincs róla adat, hanem az, hogy túl sok adat van. Pontosabban, mivel a korszakban sem a Bornemissza, sem a Gergely név nem volt ritka, ezért, bár vannak korábbi oklevelek is, amik említik Bornemissza Gergely nevét, csak éppen azt nem tudjuk bizonyítani, hogy a „mi” Gergelyünkről van szó.

További érdekesség, hogy Gergely csak 1553 februárjáig használja a „pécsi” előnevet, vagyis addig minden hivatalos iratot úgy ír alá, hogy pécsi Bornemissza Gergely. Egy ezen év szeptemberében kelt adománylevélben azonban Habsburg Ferdinánd már kálnói Bornemissza Gergelynek nevező őt, és fiai, György és János is megtartották ezt az előnevet.

Gergely korai éveiről tehát nincsenek hiteles levéltári források, de az igen valószínűnek látszik, hogy nem volt teljesen ismeretlen a király udvarban. Erre utal egy 1549. március 3-án kelt királyi utasítást, amelyben Habsburg Ferdinánd arra utasítja a pozsonyi Magyar Kamarát, hogy folytasson egyeztetést Bornemissza Gergellyel a gimesi és komjáti prefektusi tisztség betöltése érdekében.

Egy későbbi levélből pedig azt is tudjuk, hogy Gergely el is nyerte ezt a tisztséget és egészen 1550 májusáig tölti be.

Innentől azonban ismét hiányosak a források, tehát azt nem tudjuk, hogy mit csinált Gergely 1550 májusa és 1552 nyara között, amikor megérkezett Egerbe.

Az azonban valószínűleg látszik, hogy a kérdéses időszakban is valamilyen királyi tisztséget töltött be, mert van egy kérvényünk tőle 1551 májusából, amiben arra kéri Habsburg Ferdinándot, hogy évi fizetését emelje fel 400 rajnai forintra.

Ferdinánd a kérvényt továbbküldte intézkedésre a Magyar Kamarának, amiből arra lehet következtetni, hogy az uralkodó figyelemmel kísérte Gergely pályafutását, amire ő minden bizonnyal királyi szolgálattal rá is szolgált.

A 400 rajnai forint egyébként a korszakban igen combos fizetésnek számított, és általában várkapitányok kaptak ekkora összeget.

Az életrajznak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Hány Homérosz létezett? – A homéroszi kérdés

A bejegyzést Esszina készítette, ha hasznosnak, érdekesnek találtad, nyomj egy lájkot a poszt alatt. Köszönöm: Zsiráf

Az európai irodalom kezdetét két olyan hatalmas epikai mű – az Iliász és az Odüsszeia – keletkezésétől számítjuk, amelyek szerzőjének az ókori hagyomány egy Homérosz nevű költőt tartott.

Homéroszról gyakorlatilag semmi biztosat nem tudunk: már az antik görögök is sok mítoszt költöttek alakja köré, csupa mesés, fantasztikus elemmel tarkítva, ugyanis valósággal szentként tisztelték őt. Már az ókorban epigrammák születtek életéről.

Egyesek szerint vak énekes volt, és az ókorban készült szobrokon is vak aggastyánnak ábrázolják. Ez azért fontos, mert úgy tartották: a vakság különleges bölcsesség birtoklására utal, ugyanis egyfajta belső látás kialakulásához vezet: olyan igazságok megismeréséhez, amelyekről a fizikai értelemben vett látás eltereli az emberek figyelmét.

Ez az oka, hogy a görög mitológiának rengeteg vak szereplője van, mint amilyen a vak jós, Teiresziász is például. Mindazonáltal nincs megbízható bizonyíték arra, hogy Homérosz tényleg vak volt.

Összesen hét életrajzáról tudunk, de azok mind a római császárkorban születtek, ezért hitelük erősen kérdéses.

A legrégibb életrajz legelső adata például, mely szerint a költő édesapja foglalkozását tekintve folyamisten volt, nem tűnik megbízhatónak…

A két eposzban nem található olyan önéletrajzi ihletésű elem, melyből a költő személyét meg lehetne ismerni, a korszakból pedig nem maradt fenn olyan írásos mű, amely tartalmazná Homérosz személyleírását.

Ki volt Homérosz?

Szemben Tzetzész bizánci tudós állításával, aki szerint Homérosz a trójai háború (i. e. 1194-1184) előtt élt, Hérodotosz görög történetíró azt mondja: Homérosz az i. e. 8. században élő vak énekmondó (rapszódosz, azaz ünnepi alkalmakkor az egybegyűlteket szórakoztató, hősökről szóló ismert történeteket vagy a házigazda dicséretét zengő hivatásos görög énekmondó) volt.

Állítására bizonyítéknak tűnhet, hogy az Iliász 6. énekének 302-303. sora Pallasz Athéné ülő szobrát említi, amely az i. e. 8. században keletkezett.

Ám ha arra gondolunk, hogy a phalanx nevű tömör katonai alakzatot, amelyet a türannoszok használtak először az i. e. 7. században, szintén megemlíti a mű (13/131), akkor a keletkezési időt későbbre kell tennünk.

Figyelembe véve azonban azt, hogy az Iliász szájhagyomány útján terjedt, és minden kor modernizált rajta egy kicsit, érthetővé válnak ezek az ellentmondások. Csak annyi tűnik valószínűnek, hogy Homérosz az i. e. 7. század előtt élt.

Születési helyét nem ismerjük, így az ókorban hét görög város is versengett azért a megtiszteltetésért, hogy Homérosz szülővárosának mondhassa magát: Szmürna, Rhodosz, Kolophón, Szalamisz, Khiosz, Argosz és Athén.

Egyik se nyert bizonyítást, de a legvalószínűbb Szmürna, mely eredetileg aiol város volt, de korán ión befolyás alá került (mivel az eposzok ión nyelvjárásban íródtak, bizonyosnak tűnik, hogy a költő a kis-ázsiai partvidéken született vagy élt huzamosabb ideig, ahol ezt a dialektust beszélték).

Az is valószínű, hogy Homérosz hosszú időt töltött Khiosz szigetén, mert ott éltek a homeridáknak nevezett költő-énekesek, akik egy iskolát vagy papi testületet alkotva továbbvitték Homérosz nevét és mesterségét. Az is lehetséges, hogy Iosz szigetén halt meg, ahol hónapot neveztek el róla, és sírját kultikus tisztelettel övezték.

A két mű, amelyet Homérosznak tulajdonítunk, az Iliász és az Odüsszeia c. eposzok feltehetőleg az i. e. 8. században keletkeztek.

Az Iliász olvasónaplóját itt, az Odüsszeiáét pedig itt találjátok!

Bár innen számítjuk az európai irodalom kezdetét, ez nem jelenti, hogy Homérosz előtt ne létezett volna görög epika: szájhagyomány útján már évezredek óta megőrződtek mítoszok, melyeket sok-sok ma ismeretlen vándor énekmondó tartott fenn és adott tovább.

Ezek a mítoszok arisztokrata családok őseiről szóló, ún. genealógiai énekek voltak, és ezeket tartjuk a homéroszi eposzok legfontosabb előzményének.

Mi a homéroszi kérdés?

Az ún. „homéroszi kérdés” az i. e. 4-3. század óta foglalkoztatja a kutatókat. E kérdésnek két fő tárgya van: egyrészt hogy saját szerzői lelemény volt-e a két eposz, vagy csak a szóban terjedő hősmondákat jegyezte le a szerző, másrészt hogy ugyanaz a személy alkotta-e mindkét eposzt, vagy csak az egyiket írta ő, és ha igen, melyiket.

A homéroszi kérdés kapcsán még olyan kérdéseket is feltettek, hogy vajon élt-e egyáltalán egy Homérosz nevű ember, és lehetséges-e, hogy kettő vagy annál is több szerző műve legyen a két eposz?

Vajon mennyi ismerete lehetett Homérosznak a trójai háborúról, és úgy írta-e meg, ahogy történt? Tarthatott-e a háború tíz évig? Egyáltalán valóban volt-e ilyen háború?

A posztnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Dobó István élete

Dobó István regénybeli jellemzése után tekintsük hát át röviden hősünk valódi életét a kezdetektől a kissé dicstelen (?) végig. Készüljetek fel, lesz itt minden, dicsőség, hűség, árulás, hatalmaskodás, király elleni összeesküvés, amit csak akartok.

Lássuk hát.

Báró ruszkai Dobó István nem teljesen meglepő módon Ruszkán, az ősi családi birtokon látta meg a napvilágot valamikor az 1500-as évek legelején. Egyes források szerint 1502-ben, mások szerint 1505-ben, ki tudhatja azt ma már pontosan. Nem akarunk nagyon belemenni a család történetének ezt megelőző szakaszába, elégedjünk meg talán annyival, hogy családfáját egészen a 13. század végéig lehet visszavezetni. A Dobó nevet a család Károly Róbert egyik udvari vitézéről, Pánki Dobó mesterről kapta.

Dobó István édesapja, Dobó Domonkos 1498-ban vette feleségül Czékei Zsófiát, akitől két lánya és négy fia – Ferenc, a gyerekkorában elhunyt László, hősünk István és Domonkos – született. A Dobó gyerekek hamar árvaságra jutottak, mivel apjukat egy csúnya birtokper következményeként 1511 decemberében Tarczai Miklós meggyilkoltatja.

A Dobó testvérek, köztük István, sokáig nem érdeklődtek különösebben az országos ügyek iránt. Tudjuk, hogy Dobó István részt vett a Mohácsi csatában, de utána is távol tartotta magát a politikai ügyektől, visszavonultan élt.

Egyébként is vészterhes idők jártak akkoriban, az állandó török veszély, a Mohács után két-, majd három felé szakadó Magyarországon nagyon meg kellett gondolnia mindenkinek – már persze, ha volt egyáltalán döntési lehetősége –, hogy kinek az oldalára áll. A nagyurak között nem volt persze ritka az átpártolás sem, aki korábban Szapolyai János híve volt, az alkalom adtán, vagy kényszerből pillanatokon belül állt Habsburg Ferdinánd oldalára, vagy fordítva. Az sem volt ritka, ha valaki többszörösen forgatta köpönyegét, aszerint változtatva hűségét, ahogy éppen érdekei megkívánták.

Erről az időszakról, sokan sok helyütt megemlékeztek már. Jelen posztunkhoz elég most annyi, hogy kemény idők voltak azok, gyakorlatilag állandósultak a háborúk, mindenki harcolt mindenkivel és mindenki ellen, a káoszt és a központi hatalom viszonylagos gyengeségét kihasználva a nagyurak ott pusztították egymás javait ahol csak tudták. Néha fegyverrel, máskor birtokperekkel próbálva keresztbe tenni a másiknak. Természetesen, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, a legnagyobbat a nép egyszerű fiai, a jobbágyok szívták, akik, ha elég rossz helyen éltek, akár egyszerre nyöghették a török és a magyar adószedők kegyetlenkedéseit is.

Nos, nagyjából ilyen légkörben érett felnőtté hősünk, István is. Tegyük hozzá gyorsan, hogy nem kell azért őt olyan nagyon sajnálni, ugyanis a Dobó testvérek teljes mértékben a kor szülöttei voltak, annak megfelelő mentalitással. Gond és lelkiismeret furdalás nélkül bántak el ellenségeikkel. Sőt, Istvánt és testvéreit a kortársak még az átlagnál is kapzsibbnak és pénzsóvárabbnak írják le. Ugye mennyire más ez a kép, mint amit az Egri csillagok alapján alakítunk ki magunknak?!

Istvánunk tehát élte a 16. századi főurak szokásos életét, féltékenyen őrködött a családi birtokok felett és bármilyen eszközzel – de tényleg bármilyennel! – igyekezett újakat szerezni hozzá. A politikai életben nem vett részt, nem vállalt udvari tisztséget, feladatokat sem. Egészen az 1540-es évek elejéig.

Itt azért meg kell jegyeznünk azt az érdekességet, hogy a korabeli Magyarországon jelen lévő hatalmi tényezők közül Dobó István Habsburg Ferdinánd oldalán állt, míg bátyja, Ferenc Szapolyai János táborában játszott. Ez még akkor is meglehetősen pikáns momentum, ha figyelembe vesszük, hogy ez bőven nem volt szokatlan az akkori nemesi családok körében. Ehhez köthető viszont István első komolyabb politikai szereplése is. Történt ugyanis, hogy Dobó Ferenc összetűzésbe került Habsburg Ferdinánddal, ami olyannyira elmérgesedett, hogy a Szapolyai-párti főurat Ferdinánd hűtlenség vádjával börtönbe is vetette.

Ezt persze már nem nézhette tétlenül öccse, István sem, aki minden kapcsolatát megmozgatva, végül kiszabadította bátyját, ámbár ez tízezer aranyba fájt a családnak. Ezek után kezdett el Dobó István komolyabb megbízásokat vállalni a királyi Magyarországon, és egyik első hivatala – az egri püspökség tizedének beszedése – közben jutott el Egerbe.

Az életrajznak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Mekkora volt valójában az egri várat ostromló török sereg?

„- Hát azt tetszik-e tudni, hogy kétszázezer a török?” (IV. rész 2. fejezet)

„Százötvenezernyi emberarcú fenevad.” (IV. rész 3. fejezet)

Miközben az Egri csillagok IV. és V. részét, azaz Eger várának ostromát olvassuk, hajlamosak vagyunk elgondolkozni azon, hogy vajon tényleg ilyen sokan voltak a török? Ezen gondolatmenet mentén hamarosan eljutunk ahhoz a kérdéshez is, hogy akkor most hányan is voltak valójában? Nos, ismeretterjesztő jelleggel most ennek fogunk egy kicsit utána járni. Érdekes lesz, meglátjátok!

Az az Egri csillagokból is kiderül, hogy az Eger vára alá 1552 szeptember elején megérkező egyesített török sereg nagy volt. Nagyon nagy.

A Dobó István és tisztjei által a török elvonulása után írt és Nádasdy Tamás nádornak küldött jelentésükben 150 ezresre becsülték a török hadat.

Ezt a számot vette át Tinódi Lantos Sebestyén is, aki 1552 végén érkezett a várba tájékozódni és adatokat gyűjteni későbbi művéhez, az Eger vár viadaljáról szóló ének-hez. Nyilvánvaló, hogy a 150 ezres adatot Tinódi Dobóéktól kapta.

A török sereg valós számának kérdése később is foglalkoztatta a történetírókat. Forgách Ferenc például 180 ezerben adta meg számukat, míg Istvánffy Miklós „csak” 130 ezerre tette őket. Utóbbi figura egyébként nagy arc lehetett, ugyanis elmés jegyzetekkel látta el Forgách munkáját, a 180 ezres szám mellé például odaírta, hogy „Higgye a kutya.” Valamint saját, 130 ezres adatában sem volt biztos, ugyanis korrekt módon megjegyezi: „…azt hiszem, hogy az állított számnak a valóságban alig a fele volt.”

A kezdeti 150 ezer tehát elkezdett lemorzsolódni, de még a 130 ezer „alig fele”, vagyis 65 ezer körüli létszámnál sem állt meg. A külföldi történetírók ugyanis még kevesebbre becsülték a törököket: a legtöbben 60 ezerre. Ezt a számot vallja az olasz Ascanio Centorio 1566-ban, a szintén olasz Natalis 1581-ben, a francia Thuanus 1625-ben, sőt a magyarok közül Friedrich 1759-ben és Gorové 1876-ban.

Az újkori történészek közül Soós Imre és Szántó Imre 1952-ben 50-60 ezer főre becsülték a sereget, míg később Szántó Imre 1971-ben lement egészen 40 ezerig. Sugár István pedig 1971-ben megjelent Az egri vár és viadala című szakmunkájában 75 ezret ír ugyan, de megjegyzi, hogy „A harcosok erős alakulatait csekély katonai értékű kísérettel: martalóccal, tábori szolgákkal és munkásokkal duzzasztották tömeggé.”

Napjainkra tehát általánosan elfogadottá vált, hogy az Egri várat 1552-ben ostromló török haderő nagyjából 30-40 ezer fős lehetett.

Érdekes megfigyelni, hogy ahogy telik az idő, úgy csökkent fokozatosan a sereg létszáma. Ennek nyilván az az oka, hogy Dobóéknak is érdekük volt egy kicsit eltúlozni saját teljesítményüket és valószínűleg a szájhagyomány útján terjedő történetek is jócskán megnövelték a számot.

És tulajdonképpen, ha egy kicsit logikusan gondolkodunk, saját magunktól is rájöhetünk, hogy miért nem lehetek a török 200 ezren, vagy 150 ezren, de még 100 ezren sem. Nézzük az érveket!

Tény, hogy a korabeli Oszmán Birodalom a világ egyik legnagyobb hadseregével rendelkezett, azonban ennek a hadseregnek a létszáma összességében lehetett 150-180 ezer fő. Az összességében itt azt jelenti, hogy a teljes birodalom minden katonáját beleszámítjuk. Ha tehát a törökök valóban 150 ezer fegyveressel képviseltették volna magukat Egernél, akkor a gyakorlatilag védtelenül hagyták volna birodalmukat.

Ne felejtsük el, hogy az 1552-es hadjáratot csak mi magyarok tartjuk rettentően nagy jelentőségűnek (főként persze az egri diadal miatt), a török számára azonban csak egy rutin meccs volt, ráadásul nem is a legfontosabb. Az Oszmán Birodalom ugyanis ekkortájt másfelé is hadakozott (főleg a rendetlenkedő perzsákkal voltak bajok, akik miatt végül nem is a szultán vezette a hadjáratot, mint ahogy eleinte tervezte), nem beszélve a már megszállt területeken a rend és a török hatalom fenntartásához szükséges erőkről. Aligha hihető, hogy a teljes hadsereget kivezényelték volna Eger alá.

Még nincs vége, kattints a folytatáshoz!