Az elemzést Esszina készítette, ha hasznosnak találtad, kérlek ismerd el a munkáját egy like-al!

Köszi: Zsiráf 🙂

Az elemzés vázlata:

• Bevezetés
• Hamlet, dán királyfi
• A kiinduló szituáció
• A konfliktus kibontakozása
• Tetőpont
• Késleltető jelenetek
• A végkifejlet
• A tragédia nagy kérdése
  • A gyenge Hamlet
  • Az érzékeny Hamlet
  • A bizonyítékok hiánya
  • A bizonytalan Hamlet
  • A perfekcionista Hamlet
  • „A tett halála az okoskodás”
• Befejezés

Az angol reneszánsz legkiemelkedőbb drámaírója William Shakespeare (1564-1616) az I. Erzsébet uralkodásával fémjelzett Tudor-korszak nagyhatalommá váló Angliájának sikerszerzője volt.

Nemcsak íróként, hanem színészként és rendezőként is részt vett a kor színészvilágában, sőt, saját darabjaiban is vállalt mellékszerepeket. Mint egyik művében olvasható: „Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő”.

Drámáit színpadi előadásra szánta, de ma már nem úgy játsszák őket a színházak, mint az ő korában.

A Hamlet például a leghosszabb darabja, és a teljes szöveg előadása hat órát venne igénybe, ezért a rendezők rövidíteni szoktak rajta.

A többi darabot is felvonásokra tagolva adják elő, ami Shakespeare idején még nem volt szokás: a reneszánsz korban egyvégtében, szünetek nélkül játszották el a darabokat. Így aztán a szerző nem is tagolta felvonásokra műveit, ezt a felosztást az utókor végezte el.

Shakespeare első sikerét Romeo és Júlia című szerelmes tragédiájával aratta, amely a mai napig közismert és népszerű darab. Életművének világirodalmi jelentősége Homérosz, Dante és Goethe nagyságával mérhető.

Hamlet, dán királyfi

Az egyik legismertebb és legtöbbet elemzett Shakespeare-dráma kétségkívül a Hamlet, mely 1600-1601 körül keletkezett.

Nyomtatásban először 1603-ban jelent meg, majd 1604-ben újra kiadták. A két kiadás szövege jelentősen eltér egymástól.

1623-ban harmadszor is megjelent a mű, ennek a szövegnek és az 1604-es kiadás szövegének kombinációját tekintik ma az elfogadott „hivatalos” szövegváltozatnak.

A Hamlet cselekményvázát Thomas Kyd egyik bosszúdrámája adta (akkoriban még nem volt követelmény, hogy a történet a szerző saját ötlete legyen).

Az eredeti műben azonban szó sincs habozásról vagy késlekedésről: a bosszú csupán a gyilkos király elővigyázatossága miatt nem következik be hamarabb.

Shakespeare ezt a történetet egész másként dolgozta fel, hiszen nála a főhős személyisége teremti meg a darab feszültségét és akadályozza a bosszú bekövetkeztét.

A történet mindent összevetve nagyjából 2-3 hónapot tesz ki (a szorosan vett cselekmény kb. 7-8 napot vesz igénybe, de a jelenetek között sokszor hetek telnek el).

A dráma valamikor a középkorban játszódik, helyszíne pedig a dániai Helsingőr (a helsingőri vár belső helyiségei, a kastély előtt tér, a temetőkert), de Shakespeare nem sokat törődött a korfestéssel és a történelmi háttérrel, így a helyet és az időt is inkább fiktív városként és korszakként érdemes elképzelni.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Shakespeare – Hamlet – Elemzés bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Esszina szokásosan magas színvonalú, de mindenki számára érthető és élvezetes elemzése. Lájkolni ér! 🙂 Zsiráf

Az elemzés vázlata:

• Bevezetés
• Shakespeare írói munkássága
• Rómeó és Júlia
• A mű alapszituációja
• A bonyodalom kezdete
• A bonyodalom kibontakozása
• Tetőpont
• Késleltető jelenetek
• Végkifejlet
• Befejezés

A világirodalom egyik legnagyobb hatású, legismertebb szerzőjéről, William Shakespeare-ről (1564-1616) nem sokat tud az irodalomtörténet: oly bizonytalanok vagyunk személyét illetően, hogy még az is felmerült, hogy talán nem is ő alkotta a neki tulajdonított életművet. Feltételezett életútját tekintve csupán hiányos és pontatlan adatok állnak rendelkezésünkre.

Lássuk, mik ezek!

1564-ben született egy Stratford-upon-Avon nevű angliai kisvárosban gazdag polgári apa (John Shakespeare) és földbirtokos családból származó anya (Mary Arden) gyermekeként.

A középosztálybeli, vagyonos család később elszegényedett, s a fiatal Shakespeare tovább tetézte szégyenüket: tizennyolc évesen kénytelen volt feleségül venni a nála nyolc évvel idősebb Anne Hathawayt, mert már útban volt a gyerek.

Egyikük se számított jó partinak: a lánynak alig volt hozománya, Shakespeare-nek nem volt se mestersége, se vagyona. Néhány évvel és két újabb gyerekkel később elhagyta családját és felcsapott vándorszínésznek.

A reneszánsz Anglia költőcsillaga nem volt kalandor természetű, nem élt lángelméhez illő rendhagyó életet: a kor gyakorlatias, vállalkozó szellemének megfelelő karriert épített fel.

A ránk maradt dokumentumok alapján azt mondhatjuk, attól eltekintve, hogy huszonöt évig külön élt családjától (bár rendszeresen hazajárt, és a keresett pénzt hazaadta), viszonylag normális, rendes ember volt, aki józan, igyekvő átlagéletet élt.

Londonban lett színész és drámaíró, három évvel érkezése után Titus Andronicus című darabjával átütő sikert aratott. A fennmaradt adatok szerint 1592-ben már olyan sikeres volt, hogy meg is gazdagodott: több telket, birtokot, apjának nemesi címet vásárolt.

1594-től saját állandó színitársulata volt, amely 1599-ben színházat alapított, Globe Színház néven (alaptőkéjéhez Shakespeare is hozzájárult, így főrészvényesként őt illette a közös bevétel tizede).

A színészmesterséggel 1607-ben hagyott fel. Utolsó éveiben már a világtól elzárkózva élt, egyre több időt töltött szülővárosában. Itt is halt meg 1616-ban, állítólag pont a születésnapján, április 23-án.

Írói munkássága

Shakespeare 37 színművet, 154 szonettet és 2 elbeszélő költeményt írt. Mintegy 20 éven át alkotott, de 1594 előtti művei még csupán a kísérletezés időszakát fémjelzik.

Pályája elején főleg régebbi drámák átdolgozásával foglalkozott (ilyen kölcsönvett anyagból született a Rómeó és Júlia is).

Akkoriban nem volt követelmény, hogy a művek eredeti témákat dolgozzanak fel: tehetséges szerzőnek nem az számított, aki maga találja ki a cselekményt, hanem az, aki a már ismert történetet hatásosabban elő tudja adni, mint bármely elődje.

1595-től számítjuk első korszakát, amikor majdnem összes királydrámáját megírta (II. Richard, III Richard, IV. Henrik, V. Henrik, VI. Henrik stb.), tragédiái közül a Rómeó és Júliát, vígjátékai közül pedig olyan remekműveket, mint a Szentivánéji álom, az Ahogy tetszik és a Vízkereszt.

Szonettjeinek nagy részét is ebben a korszakában alkotta (a Shakespeare-i szonett tagolatlan, 14 sorból álló költemény, a legismertebb darab a LXXV. szonett).

Következő korszaka, amely 1601-1608-ig tartott, komorabb, de érettebb alkotásokat fémjelez. Ekkor születtek legkiválóbb tragédiái, mint a Hamlet, az Othello, a Lear király és a Machbeth.

Pályája legvégén (1608 és 1611 között) új drámatípust hozott létre, mely alapjában véve tragédia, de nem végződik tragikusan: a konfliktus megbocsátásban, kiengesztelődésben oldódik fel. Ide soroljuk a Téli rege és A vihar című regényes színműveket. Ezek a legérettebb alkotásai.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Shakespeare – Rómeó és Júlia – Elemzés bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Az elemzést Esszina készítette, ha hasznosnak találtad, kérlek nyomja egy lájkot a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

Az Oidipusz király olvasónaplóját itt találjátok!

Az elemzés vázlata:

• • Bevezetés
  • A mű keletkezésének történelmi háttere
  • A dráma alaphelyzete
  • A cselekmény kezdete
  • A konfliktus kibontakozása
  • Késleltető jelenetek
  • Tetőpont
  • A dráma végkifejlete
  • Jóslatok a görög tragédiákban
  • A dráma értelmezési lehetőségei:
    1. Analitikus dráma
    2. Sorstragédia
    3. Az önmegismerés drámája
    4. Ödipusz-komplexus: a freudi értelmezés
  • A bűn értelmezési lehetőségei
  • A mű fogadtatása és utóélete

Bevezetés

A kolónoszi születésű, Athénben alkotó Szophoklész (i. e. 496 – i. e. 406) kora legsikeresebb drámaírója volt, aki 24 alkalommal győzött a Dionüszosz-ünnepkor tartott drámaversenyen és élete folyamán több, mint 120 művet alkotott.

Több király is meghívta udvarába, de ő nem hagyta el az athéni közönséget, amely emberi és írói kiválósága miatt is nagyon szerette.

Számos újítást vezetett be az ókori görög színház működésében, mint például a fellépő színészek számának háromra növelése, vagy a díszletezés. A kórus taglétszámát is felemelte 12-ről 15 főre.

Színészként sem volt utolsó: szépségét, lant-és tánctudását korabeli elbeszélések méltatják. Két legemlékezetesebb szerepét – a labdázó phaiák királylányt, Nauszikaát, és egy mitikus énekmondót, Thamüriszt – olyan hatásosan játszotta, hogy Polügónotosz állítólag őt kérte fel modellnek a lanton játszó Thamüriszt ábrázoló festményéhez.

Hangja azonban nem volt elég erőteljes ahhoz, hogy saját darabjaiban beszélő színészként is fellépjen, így az ő újítása volt a színészmesterség és a költői tevékenység szétválasztása is.

Az ókori görög dráma fejlődésében Arisztotelész szerint Szophoklész művei jelentik a csúcspontot.

Legkiválóbb darabjának tartják az i. e. 420-as évek elején bemutatott Oidipusz királyt, amely a thébai mondakörbe tartozik, s kb. 20 évvel az Antigoné után keletkezett, de annak előzményeit meséli el.

Már Arisztotelész is ezt a drámát tekinti tragédiaelmélete mintadarabjának, Poétikájában legtöbbször erre a műre hivatkozik. Szerinte tele van sikeres, művészileg szerencsés megoldásokkal; főleg a jellemábrázolást és a szerkezeti felépítést dicséri.

A mű keletkezésének történelmi háttere

A mű olyan történelmi időszakban született, amely vérzivatarával hozzájárult a szerző világszemléletének elkomorulásához, a műben érzékelhető pesszimizmushoz.

Ez az időszak ugyanis a peloponnészoszi háború ideje, amely i. e. 431-ben robbant ki. A háború a két legnagyobb görög városállam, Athén és Spárta között folyt, melyek féltékenyek voltak egymás politikai befolyására. A társadalmi rétegek közül az arisztokraták Spártát, a demokraták Athént támogatták.

Volt egy kis dór város, Megara, amelyet Athén blokád alá helyezett, így Megara az Athénnal rivális Spártához fordult segítségért, amelyet meg is kapott. Spárta többször betört Attikába, feldúlta a szántóföldeket – ezért a nép a városba, Athénba menekült, ahol pestisjárvány tört ki.

A járványnak Periklész is áldozatul esett, és maga a társadalmi rend is válságba került. Thuküdidész (i. e. ?460-?396) történetíró szerint a háború az emberi természet legtorzabb oldalát hozta felszínre: a háború alatt Athénban siralmas erkölcsi és biztonsági állapotok voltak – az emberek minden törvényt kezdtek semmibe venni, mert úgy érezték, életük és vagyonuk csak egy pillanatig lehet az övék.

Ez az oka, hogy az Oidipusz király c. tragédiában ennyire sötét életérzés szólal meg. Az Antigonéval összevetve azt látjuk, hogy míg az Antigonéban észlelhető némi pozitív végkicsengés is – igaz, hogy a hősnő meghal, viszont az általa képviselt értékek győznek és a zsarnok is megbűnhődik –, addig az Oidipusz király végén nem villan fel semmilyen reménysugár. Csupán az élet szomorúságába való beletörődést érezzük.

Bár feltételezni lehet, hogy a dögvész véget ér, erről egy szó sem esik már a darabban, melynek végkicsengése az, hogy az ember sorsa végső soron tragikus és boldogtalan.

Az élet olyan, mint az árnyék vagy a pára: ingatag és bizonytalan. Még boldog időszakainkban is mindig ott les ránk a boldogtalanság – ami nem bűneinkért van ránk mérve, hanem mert a sorsunk alapvetően szenvedés s szerencsétlenség.

Ez a komor világkép a háború valóságából nőtt ki: ahogy az athéni társadalom belső ellentmondásaira fény derült, s a szép látszat mögött felszínre jöttek a feszültségek, úgy hatja át a drámát is a ragyogó felszín mögött megsejtett tragédia.

Szophoklész arra figyelmeztet, hogy ne üljünk fel a látszatnak, a hamis illúzióknak, hanem bátran, következetesen nézzünk szembe a rideg valósággal, mint Oidipusz, s ne ámítsuk magunkat.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Szophoklész – Oidipusz király – Elemzés bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Az elemzést Esszina készítette, ha hasznosnak találtad, kérlek ismerd el a munkáját egy like-al a bejegyzés alatt! Köszönjük! 🙂

Az Antigoné elemzéséhez kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:

• Az Antigoné részletes olvasónaplója
• Az Antigoné mitológiai háttere – A Thébai mondakör
• Az ókori görög színház
• Az ókori görög dráma

Az elemzés vázlata:

• Bevezetés
• A dráma alaphelyzete
• A bonyodalom kezdete
• A konfliktus kibontakozása
• Tetőpont
• Végkifejlet
• A szereplők konfliktusrendszere
  • Antigoné és Kreón
  • Antigoné és Iszméné
  • Kreón és Teiresziász
  • Kreón és Haimón
• Befejezés

Bevezetés

Szophoklészt, aki i. e. 496-406-ig élt, a görög tragédiaköltészet csúcsának tartják: több mint 120 művet írt, amelyekből csak 7 darab maradt fenn teljes terjedelmében, a többi töredékes vagy elveszett. Élete nagyrészt Athénhoz köthető (bár egy attikai községben, Kolónoszban született Athéntól északra).

Az athéni közönség ünnepelt kedvence volt, nagy sikereket aratott: összesen 24-szer győzött az évente megrendezett tragédiaversenyen, amit nagy dicsőség volt megnyerni. Ráadásul első győzelmekor a nagy elődöt, a szintén híres Aiszkhüloszt győzte le (468-ban).

A drámaelőadásban is fontos újításokat vezetett be: ő léptetett fel először három színészt, ő vezette be a díszletezést, és a kórus taglétszámát is megemelte (12-ről 15-re). Annyira népszerű lett, hogy különféle politikai tisztségeket is kapott jutalmul (pl. kétszer választották meg sztratégosznak, a 10 katonai parancsnok egyikének).

Művei Arisztotelész görög bölcselő szerint példaképül szolgálhatnak a műfajon belül.

Plutarkhosz szerint Szophoklész három korszakba sorolta őket életművében: első korszakában Aiszkhülosz emelkedettségét akarta túlszárnyalni, második korszakában új, saját alkotói módszert hozott létre, végül utolsó korszakában a drámák beszédstílusát alakította át, mert olyan stílust akart, amellyel jobban ábrázolni lehet a jellemeket.

Hét ránk maradt tragédiája közül három a trójai, három a thébai mondakörből való, egy pedig Héraklészről szól. Három legfontosabb műve – az Oidipusz király, az Antigoné és az Elektra – az utolsó, érett korszakában született.

Az ún. tragikus triász egyik tagja, vagyis egyike annak a három nagy tragédiaköltőnek, akiket a világirodalom klasszikusának tartunk. Ez a három szerző i.e. 5. században élt Athénban, és három egymást követő drámaírói nemzedékhez tartozott: a legidősebb Aiszkhülosz volt (i.e. 525-456), utána következett Szophoklész (i.e. 496-406), a legfiatalabb pedig Euripidész (i.e. 480-406).

Érdemes tudni, hogy Aiszkhülosz legfontosabb műve a Leláncolt Prométheusz, Euripidészé pedig a Medeia. A tragikus triász kortársa volt Arisztophanész (?450-?456) is, az antik görög irodalom legnagyobb komédiaszerzője.

Szophoklész műveiről általánosságban el lehet mondani, hogy valamilyen, már-már irracionális szenvedélyt ábrázolnak, ami a mai olvasó, az átlagember számára furcsa lehet, hiszen a mindennapokban nem találkozunk hasonlóval sem. Szophoklész hőseit azonban arra motiválja, hogy emberfeletti tettet hajtsanak végre, vagy úgy viselkedjenek egy adott helyzetben, ahogy senki más nem, amihez nem kevés bátorság szükséges. Ezek a főszereplők nemcsak erkölcsileg feddhetetlenek, de erős jellemek is: nem hagyják, hogy szándékukban megingassák őket – még a haláltól sem félnek, ahogy, mint látni fogjuk, Antigoné sem félt.

Az Antigoné – amelyet feltehetőleg i.e. 440 körül mutattak be – a thébai mondakörbe tartozik, akárcsak az előzményeket elmesélő két dráma, az Oidipusz király és az Oidipusz Kolónoszban, amelyek időben később keletkeztek (utóbbit csak Szophoklész halála után mutatták be).

A három darab a közös téma ellenére nem nevezhető trilógiának, mivel teljesen eltérő problémakörrel foglalkoznak, mindegyiknek külön önálló konfliktusrendszere van. Az Antigoné bemutatásakor nagy sikert aratott: annyira tetszett a korabeli nézőknek, hogy megválasztották Szophoklészt az Athéntől elszakadni akaró Szamosz városa ellen küldött hajóhad egyik vezérének.

Az Antigoné-témát, mely eredetileg egy legenda volt, később más tragédiaszerzők is feldolgozták, például Euripidész, akinél nincs tragikus befejezés: Antigonénak Haimón segít a temetésben, később pedig összeházasodnak és gyermekük is születik.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Szophoklész – Antigoné – Elemzés bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Az elemzés vázlata:

• Bevezetés

• Szereplők

• Helyszín(ek)

• Idő

• Tartalom röviden (A novella részletes olvasónaplóját itt olvashatjátok)

• A cselekmény elemzése

• Értelmezési lehetőségek

• Összegzés

Bevezetés:

A Dekameron tíz napjának száz novellája közül az ötödik nap kilencedik novelláját szokás kiemelni és elemezni. Mivel a Google első oldalának találatai egymástól lopkodva gyakorlatilag ugyanazt írják – ha jól sejtem, akkor a Wikipedia-szócikk alapján –, ezért úgy gondolom érdemes foglalkozni a dologgal kicsit alaposabban, vagyis dobjunk egy fél téglát az állóvízbe, legyen egy friss(ebb) elemzés is.

Lássuk.

Az nem újdonság, hogy Boccaccio a Dekameron novelláinak nem adott címet, de mivel az ember olyan, hogy mindent el akar nevezni a macskájától a kedvenc alvónyuszijáig, így kapta az ötödik nap kilencedik novellája „A sólyom feláldozása” címet. Lássuk be, kissé baljóslatú elnevezés, nem sugall vidám befejezést.

Ugyanakkor, ha jobban belegondolunk, nem is olyan egyszerű egy jó, vagy jobb címet adni. A sólyom ebédre úgy hangzik, mint egy Agatha Christie regény címe, A sólyom levágása, vagy A sólyom tálalva meg inkább egy szakácskönyvbe, vagy a hentestanulók kézikönyvébe illik. Szerintem a legjobb cím A sólyom végveszélyben lenne, de az meg ugye mozitörténetileg foglalt. Na mindegy.

A novella az ötödik napon hangzik el, Fiammetta uralkodása alatt – aki egyben a mesélő is –, akinek utasítása szerint aznap a 7 hölgynek és 3 ifjúnak olyan szerelmesekről kell történeteket mesélniük, „kik kemény és siralmas megpróbáltatások után megnyerték boldogságukat.”

Szereplők

• Coppo di Borghese Domenichi
  • A „tisztelendő és nagytekintetű férfiú” Firenzéből, Fiammetta tőle halotta először a történetet.
• Federigo Alberighi:
  • Gazdag és nemes „ifjú, fegyverforgatásban és lovagi jelességekben oly nagyhírű, hogy nem volt hozzá fogható nemes úrfi egész Toscanában”
• Monna Giovanna:
  • Federigo reménytelen szerelme, „kit maga idején a legszebb és legbájosabb firenzei hölgynek tartottak”.
• Monna Giovanna fia
• Monna Giovanna férje
• Monna Giovanna testvérei (bátyjai)
• Federigo Alberighi jobbágya és annak felesége
• Monna Giovanna barátnője
• A sólyom

Helyszínek:

• • • Először is van magának a Dekameronnak a helyszíne, a Firenze melletti birtok, ahol a történetek elhangzanak.
    • Szigorúan véve pedig a történet helyszínei Firenze és Campi. Firenzében indul a novella, majd a város melletti Campiban fejeződik be

Idő:

A cselekmény pontos idejét nem tudjuk meg, valamikor a nem túl távoli múltban játszódik a történet. Már persze a Dekameron kerettörténetéhez, tehát az 1348-as pestisjárványhoz képest nem túl távoli múltban.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Boccaccio – Dekameron – Ötödik nap kilencedik novella – A sólyom feláldozása – Elemzés bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.