Első fejezet: Dobos néni és diákjai

Az olvasónaplóhoz kapcsolódó, ajánlott bejegyzések:

• Idegen, régi és régies szavak és jelentésük a regényben – Szószedet
• A regény szereplői betűrendben

A történet Debrecenben kezdődik, de a pontos időpontot eleinte nem tudjuk meg, csak következtetni lehet rá. A kisregény 1885-ben jelent meg, és az első fejezet ehhez képest „valami kétszáz vagy háromszáz esztendővel” korábban játszódik.

Rögtön megismerkedünk az egyik főszereplővel, Dobosné asszonyommal, aki a debreceni kollégiumtól nem messze, „egy alacsony földszintes házban” lakik a Csapó utcában.

Dobosné asszonyomnak két fő pénzkereseti forrása van: malacokat hizlal és diákoknak ad szállást.

Dobosnénak egyébként van férje is, de az ő keresztnevét nem tudjuk meg (egyelőre), mindenki csak úgy emlegeti, hogy „ a Dobos néni férje”. Ez nem véletlen, Dobosné asszonyom ugyanis igen határozott személyiség, nagy hangú, testes asszonyság, aki mindig a saját feje után megy, és ebben a férje sem tudja megakadályozni.

Dobos néni férje hentes, de csak azért végzi ezt a munkát, mert az apjától rámaradt a műhely, egyébként nem csak, hogy nem szereti a hentes munkát, de nem is igazán ért hozzá.

Dobos néniék háza tehát úgy néz ki, hogy az utca részre néz a hentes üzlet, bent az udvaron pedig a néniék lakása és a kosztos diákok szállása van.

Dobos néni egyszerre általában negyven-ötven malacot tart, és tíz olyan diákot, aki fizet a szállásért és a kosztért. Illetve ezeken felül van még két olyan diák is, akiket ingyen szállásol el és etet. Róluk a későbbiekben még lesz szó.

A diákok nyolc pengőt fizetnek havonta az ellátásért. Az ellátást pedig Dobos néni széleskörűen értelmezi: nem csak szállást és ételt jelent, hanem a néni ennél jóval többet foglalkozik a diákokkal. Leszidja őket, ha kell, tanácsot ad nekik, ha arra van szükségük, a gyengébbektől még a leckét is kikérdezi.

Dobos néni tehát alapvetően egy áldott jó természet, bár ezt gyakran sikerül neki eltitkolnia. A napok a Dobos házban meghatározott rendben zajlanak: a délelőtt azzal telik, hogy Dobos néni mindenkivel kiabál, beleköt a cselédek munkájába, mindenkit megsért, összeveszik a férjével. A délután pedig azzal, hogy a néni megpróbál mindenkit kiengesztelni.

Ettől függetlenül, vagy éppen ezért Dobos néni háza híres a debreceni diákok között, mindig telt ház van nála, bejutni hozzá szinte lehetetlen.

Ennek mondjuk az is lehet az oka, hogy Dobos néni a korabeli szokásnál jobban tartja a kosztos diákjait. Erre jegyzi meg Perecz István, Dobos néni rosszindulatú szomszédja, hogy:

„- Ej, ej, komámasszony, nem jó rendszer ez, nem jó! Adjon a diákoknak kevesebb húst és több hátba ütést! Majd meglássa, hogy jobban kijön velök!”

A fejezetben előforduló régi, régies és idegen szavak: koszt, nebuló, kolláció, patália

Jelentésüket itt találod.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Mikszáth Kálmán – A két koldusdiák – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

1. fejezet

A kisregény cselekménye a Hortobágyon játszódik. A pontos időpont nem derül ki, de azért következtetni lehet rá: több évtizeddel a szabadságharc után, de még a 1900 előtt.

Abban az időszakban, amikor az Alföldön még nem járt vasút, és a Hortobágyon szinte érintetlen volt a természet. A mocsarak nem voltak lecsapolva, a Hortobágy folyó még nem volt szabályozva, a környéken a természet vad törvényei uralkodtak.

A rövid első fejezetben rögtön megismerkedünk a két főszereplővel, bár a nevüket még nem tudjuk meg.

Kora hajnal van, és a zámi pusztán egy fiatal gulyásbojtár poroszkál lovával. Nem siet, és látszik rajta, hogy nagyon fáradt, gyakran elbóbiskol a nyeregben. Pedig sietnie kéne, mert a hajnali itatáskor már „munkahelyén”, a zámi puszta karámjánál kell lennie.

A haladását az is akadályozza, hogy minden alkalommal, amikor elszundít a nyeregben, elhagyja a kalapja mellé tűzött sárga rózsát. Ilyenkor megáll, visszamegy, megkeresi a rózsát, majd újra a kalapja mellé tűzi.

Látszik, hogy nagyon fontos neki az a sárga rózsa, oka van annak, hogy mindig visszamegy érte, egy számára kedves embertől, valószínűleg egy lánytól kapta.

Hamarosan látja, hogy vele szemben egy másik lovas, egy csikósbojtár közeledik. A két fiatalember ismeri, és ennek megfelelően köszönti is egymást. Megkapjuk a két bojtár leírását is:

„A gulyásbojtár széles vállú, csontos termet, vastag nyakkal, köpcös derékkal: arcvonásai duzzadók, két orcája pirospozsgás, álla, szája, szemöldöke csupa hetykeség, kis bajusza hegyesre kipödörve; gesztenyeszín haja kerekre levágva; a szemei dióbarnák, de első látásra azt hinni, hogy zöldek.

A csikósbojtár alakja pedig karcsú derékban, de vállban és csípőben kifejlett, hatalmas domború mellkassal; arcszíne olyan, mint az aranyozott bronzé, monyorú metszéssel; tökéletes szépségű száj, orr és szemöldök, ragyogó kis fekete szem; fekete bajusza magától kunkorodik fölfelé; szénfekete haja is természetes langos csigákban borul a két vállára.”

A csikósbojtár azonnal kiszúrja a sárga rózsát a gulyásbojtár kalapja mellett:

„– Ejha! De szép sárga rózsa van a süveged mellett, cimbora!

– Hát van annak, aki megszolgálja.

– No csak aztán meg ne bánja, aki megszolgálta.”

Ez tulajdonképpen egy burkolt fenyegetés a csikósbojtár részéről, úgy tűnik, hogy a csikósbojtár pontosan tudja, hogy kitől, honnan lehet olyan sárga rózsát szerezni. És nagyon nem tetszik neki, hogy azt a virágot a gulyásbojtár süvege mellett látja.

A szóbeli összezörrenésnek egyelőre nincs folytatása, a két legény megsarkantyúzza a lovát, és ellenkező irányba elvágtatnak.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Jókai Mór – Sárga rózsa – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Első fejezet

A két lotti olvasónaplójához kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:

• A két lotti szereplői betűrendben

A történet egy képzeletbeli hegyi falucska, a Bühl-tavi Tó-Bühl gyermeküdülőjében kezdődik, valamikor a nyári hónapokban. Az időpontot nem tudjuk meg, de regény 1949-ben jelent meg, valószínűleg a cselekmény is ekkoriban játszódik.

A gyereküdülőben 9-14 év közötti lányok töltik a nyaralásukat néhány gondozónő felügyelete alatt, vidám, gyerekzsivajtól hangos hely, ahol mindig történik valami.

A történet kezdetén a lányok éppen a tóban fürdenek, amikor gongütés jelzi, hogy ideje ebédelni. A lányok kitódulnak a vízből, különösen egyikükre kell figyelni, a 9 éves Luise Palffy-ra.

Luise Palffy Bécsből érkezett, és láthatóan ő a lánytársaság egyik hangadója, szeleburdi, cserfes kislány, akinek mindig, mindenre megvan a válasza.

A lányokat a nevelőnő, Ulrike kisasszony tereli be az üdülő épületébe, hogy megebédeljenek.

Ezen a napon egyébként a szokásosnál is nagyobb a ricsaj és az izgalom a lányok között, ugyanis ebéd utánra új csoportot várnak az üdülőbe: 20 új lány érkezik Dél-Németországból.

Ebéd közben Luise és két barátnője – Trude és Brigitte – azt találgatják, hogy vajon milyenek lesznek az új jövevények, hány évesek, milyen játékokat hoznak, stb., stb.

Kora délután valóban megérkezik a busz a közeli vasútállomásról, az új lányok a sofőr segítségével szállnak le, és szedik le a csomagokat a járműről.

Minden rendben halad, egészen az utolsó kislány kiszállásáig. Amikor leszáll a buszról, akkor mindenki elnémul, mert az új lány a megszólalásig hasonlít Luise-ra.

Egyetlen különbség van csak közöttük: az új lány két copfban hordja a haját, míg Luise haja ki van engedve.

A hasonlóság döbbenetes, mindenki meglepődik, még Ulrike kisasszony sem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel, ezért úgy dönt, hogy beviszi a lányokat a gyermeküdülő igazgatónőjéhez.

Muthesiusné, az igazgatónő, is meglepődik a két lány elképesztő hasonlóságán, az ő kérdéseire adott válaszokból derül ki, hogy a lányok soha nem találkoztak korábban, nem ismerik egymást.

Ekkor tudjuk meg az új lány nevét is: Lotte Körner Münchenből.

A hasonlóság tehát csak a véletlen művének tűnik, bár az is igaz, hogy ezt Luise viseli rosszabbul, láthatóan nem akar barátkozni Lotte-val, ki is szalad az igazgatónő irodájából.

Muthesiusné gyorsan napirendre tér a két egyforma kislány esetén, és ha már Lotte ott van, akkor gyorsan beírja az ilyenkor szokásos adatokat a tábor könyvébe. Kezdve Lotte születési idejével. (Figyelem! Ennek a későbbiekben még jelentősége lesz!)

Az egyforma lányok esete természetesen izgalomba hozza az egész üdülőt. Luise az udvaron duzzog barátnői társaságában, nagyon rossz néven veszi, hogy idejön egy új lány, aki a megszólalásig hasonlít rá.

Lotte eközben a holmiját pakolja ki a szobájában, a többi között egy képet az édesanyjáról.

Ebédnél az igazgatónő döntése szerint Luise-nek és Lotténak egymás mellé kell ülnie. A feszültség tapintható a teremben, mindenki az egyforma lányokat bámulja.

Luise rögtön ki is használja a lehetőséget a bosszúra, és asztal alatt bokán rúgja Lottét, aki viszont úgy tesz, mintha meg sem érezte volna a rúgást.

A két lány hasonlósága ebéd közben a felnőttek asztalánál is téma: Ulrike kisasszony és Gerda kisasszony arról csevegnek, hogy a két lány talán asztrológiai iker, azaz hiába nem ismerik egymást, azért hasonlítanak annyira, mert ugyanabban a másodpercben születtek.

Muthesiusné végül úgy dönt, hogy a két lánynak egymás melletti ágyban kell aludnia, hátha akkor megbékélnek egymással.

A feszültség azonban este sem oldódik a két lány között, éberen fekszenek az ágyban: Luise dühös a hasonlóság miatt, Lotte pedig inkább szomorú és az édesanyja után vágyakozik, végül el is sírja magát, de ezt próbálja minél kisebb zajjal tenni, hogy Luise ne hallja meg.

Luise persze észreveszi, hogy a másik lány sír, és hirtelen már nem is érzi olyan felháborítónak a hasonlóságot, átnyúl a másik ágyra és tétován megsimogatja Lotte haját.

A néma fegyverszünet tehát megköttetett a két lány között.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Erich Kästner – A két lotti – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

1. fejezet:

A történet egy szomorú leírással kezdődik:

Sötét, őszi éjszaka van, valahol egy városban vagyunk, azt nem tudjuk meg, hogy pontosan hol. Azt sem, hogy pontosan mikor, de kikövetkeztethető, hogy Petőfi saját korában járunk, tehát a XIX. század elején, közepén.

Az utcák és a házak sötétek, csak egyetlen padlásszobában világít egy halvány gyertyaláng.

A pici padlásszoba és berendezése nagyon nyomorúságos:

• Penészesek a falak, beázik a tető
• Rozoga fenyőfa ágy és asztal, amiket mások már rég kidobtak volna
• Az ágy fejénél egy szúette faláda, a végénél egy szalmazsák
• Két szalmaszék

A kis lakásban négyen laknak, a legnagyobb nyomorúságban: az anya a ládán ül és a kisebbik gyerekét próbálja szoptatni, de olyan régen éhezik, hogy nincs teje. Az anya tehetetlenül, némán sír.

Az ágyban a nagyobbik gyerek próbál aludni, és milyen jól teszi, mert amíg alszik, addig sem érzi, hogy milyen éhes.

Az asztalnál a fiatal apa/férj ül gondterhelten, látszik, hogy családja nehéz sorsán, és a megoldási lehetőségeken töpreng.

Egyelőre semmi többet nem tudunk meg a családról: kik ők, mi a nevük, miért élnek ilyen nyomorúságban?

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Petőfi Sándor – Az apostol – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

]]> http://olvasonaplopo.eu/petofi-sandor-az-apostol-olvasonaplo/feed/ 0 http://olvasonaplopo.eu/puskin-anyegin-olvasonaplo/ http://olvasonaplopo.eu/puskin-anyegin-olvasonaplo/#comments Sat, 17 Nov 2018 15:38:33 +0000 http://olvasonaplopo.eu/?p=2340 Puskin Anyegin című verses regényének részletes olvasónaplója fejezetenként Első fejezet Rögtön az olvasónapló elején érdemes tisztázni a történet egyik furcsaságát: A történet főszereplője Anyegin, az orosz nemes ifjú, de magát a történetet nem ő és nem is Puskin meséli el, hanem van egy elbeszélő, egy narrátor, aki mesél. Ebből ered az Anyegin olvasásának egyik nehézsége, ... Lássuk az egészet

A Puskin-Anyegin-Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

]]> Puskin Anyegin című verses regényének részletes olvasónaplója fejezetenként

Első fejezet

Rögtön az olvasónapló elején érdemes tisztázni a történet egyik furcsaságát: A történet főszereplője Anyegin, az orosz nemes ifjú, de magát a történetet nem ő és nem is Puskin meséli el, hanem van egy elbeszélő, egy narrátor, aki mesél.

Ebből ered az Anyegin olvasásának egyik nehézsége, mert az elbeszélő (narrátor) gyakran elkalandozik, a saját emlékeit idézi fel, és amikor „észbe kap”, akkor folytatja Anyegin történetét.

Nem tudjuk, hogy pontosan ki ez a narrátor, de szerepeltetésével Puskin egy plusz réteget ad a történethez. (És jócskán megnehezíti a középiskolások dolgát…)

A műből nem derül ki pontosan, hogy mikor játszódik, de a részletekből, utalásokból ki lehet találni, hogy Puskin saját koráról, a 19. század első feléről van szó.

A főszereplő tehát Jevgenyij Anyegin, az orosz nemes ifjú, aki korának tipikus arisztokrata alakja:

A „Néva partján született”, azaz Szentpéterváron, gazdag családból származik, de apja bőkezűen szórja a vagyont, minden évben három bált ad, és szép lassan tönkre is megy ebbe.

Anyegin viszonylag korrekt, a kornak megfelelő nevelést kap, de azért nem erőlteti meg magát. Nevelője nem bánik vele szigorúan, így aztán Anyegin nem is jeleskedik különösebben a tanulásban.

Hamarosan azonban nevelőjét elcsapják a háztól, bár azt nem tudjuk meg, hogy miért. Anyegin ezzel „szabaddá vált”, azt csinál, amit akar.

És mit csinál egy fiatal, szinte még gyerek orosz nemes, ha bármit megtehet? Társaságba, bálokba jár és a legutóbbi divat szerint öltözik.

A szentpétervári felső körökben hamar megkedvelik Anyegint, műveltnek, okosnak tartják, akivel bármiről el lehet beszélgetni.

Fontos megjegyezni, hogy Anyegin egyáltalán nem kiemelkedően művelt. Mindenhez éppen csak annyira ért, mindenből éppen csak annyit tud, hogy hozzá tudjon szólni bármilyen témához, és a szintén hasonlóan félművelt orosz arisztokráciának ez éppen elég ahhoz, hogy Anyegint okosnak (és jó partinak) tartsák:

• Jól beszél franciául, ami mondjuk nem csoda, hiszen a korszakban Oroszországban az arisztokraták nyelve a francia volt. Oroszul valamire való nemes ember nem hogy nem beszélt, de nem is tudott! Az orosz a nép nyelve, a parasztok nyelve volt.
• Valamennyire tud latinul is, idézget Homérosztól és Vergiliustól, de azért hibázik is benne.
• Ismeri a történelmet annyira, hogy meg tudjon szólalni a témában, ha kell.
• Érdekesség, hogy egyáltalán nem ért a versekhez és a zenéhez, botfüle van.
• Érdekli a közgazdaságtan, de ez is csak felületesen, gyakran ő sem tudja, hogy mit beszél, amikor a korszak neves közgazdászait idézgeti.

Összességében tehát Anyegin egy tipikus 19. századi orosz nemes: vagyonos, de vagyonával nem tud mit kezdeni, pontosabban semmi értelmeset nem tud vele kezdeni. Ideje nagy részét öltözködéssel és átöltözködéssel, társasági élettel, pletykálkodással, teljesen felületes és felesleges elfoglaltságokkal tölti. Nincs életcélja, honnan is lenne, hiszen nem lát jó példát, családja generációkra visszamenően azt csinálta, amit most ő: semmit.

Se neki, se úgy általában az orosz arisztokráciának nem jut eszébe, hogy valami értelmeset is tehetnének, mindenki csak úgy él bele a világba, bálokba jár, eltölti az idejét és az életét.

Ez természetesen csak az orosz nemesekre vonatkozik, hiszen ahhoz, hogy az arisztokraták megtehessék azt, hogy semmit sem tesznek, ahhoz az egyszerű orosz kisember, a parasztok és jobbágyok – mai szemmel nézve – elképesztő kizsákmányolása kellett. Ezek az emberek nagyrészt olyan nyomorban éltek, amit ma már el se nagyon tudunk képzelni.

Anyegin pedig hamarosan rátalál az orosz nemes férfi legfőbb életcéljára: a nőre! Nemcsak rátalál, de arra is rájön, hogy elképesztően sikeres a nők körében: hamar kiismeri őket, „Tudománya a szenvedély lett”.

Bárkit megszédít, elcsábít, bárkit megkaphat, a fiatal fruskától a férjezett, érett nőkig. Anyegin pedig ezt természetesen élvezi, habár az is kiderül, hogy nem maga a szerelem érzése érdekli, hanem a hódítás. Vagyis nem az érzelmek vezérlik, nem az igazit keresi.

Leírást kapunk az alig 18 éves Anyegin egy napjáról is: későn kel, és amikor megtudja, hogy három meghívást is kapott aznap estére (bálokra és névnapra), akkor úgy dönt, hogy mindhárom eseményre be fog nézni.

Előtte azonban még díszesen kiöltözik, és korzózik egyet, hogy mutogassa magát az utcán, utána bőséges ebéd, majd pihenés, este pedig eleget tesz a meghívásoknak.

Először vacsorázni megy egy barátjával, az étteremben minden földi jót felszolgálnak, amit csak el lehet képzelni. Természetesen minden külföldi, leginkább francia. Egy orosz nemes nem is ehet mást, legyen az bármilyen drága is.

Majd színházba megy, ahol balettot néz, de persze nem maga a darab érdekli, hanem a nézőtéren ülő hölgyeket vizsgálgatja.

És itt szembesülünk először Anyegin fő problémájával: végtelenül unja már ezt a világot, unja a balettot, unja a nőket, un mindent…

Hamar ott is hagyja a balettot és hazamegy, hogy átöltözzön, ezt napjában többször is megteszi, a narrátor epésen jegyzi meg, hogy akár 3 óra is elmegy a napjából öltözködéssel.

Megismerjük „a nagymagányú kis szobát” is, ahol él, és ami minden létező luxussal be van rendezve, amit csak el lehet képzelni.

És elindul végre a bálba, az orosz arisztokrácia szinte naponta megtartott fő eseményére. Leírást kapunk a bálról is: tömeg, szép ruhák, szép hölgyek, deli férfiak, tánc, flört, titkos kapcsolatok születnek, férjek csalják feleségüket és fordítva.

Anyegin hajnalig marad, de nem élvezi igazán a bált, ezt is unja már. A város már ébredezik, a munkások dolgozni indulnak, amikor végre hazamegy.

És Anyeginnek kb. minden napja ugyanígy néz ki: későn kelés, többszöri öltözködés, majd mulatás hajnalig.

Főhősünk pedig egyszercsak azt veszi észre magán, hogy kiégett… Unja a futó kalandokat, unja a nőket, unja a barátait, a bőséges vacsorákat, a mértéktelen ivást, a rendszeres másnaposságot, mindent és mindenkit, semmiben nem leli örömét, semmi sem szórakoztatja. (Nem kis teljesítmény ez 18 évesen…)

Tökéletes érdektelenség lesz úrrá rajta, angolul spleen, oroszul handra.

Anyegin változtatni próbál: bezárkózik szobájába, egyedüllétre vágyik, de a lelkében érzett ürességet semmivel sem tudja kitölteni.

Először írni akar, de nem megy neki, aztán olvasni kezd, de a könyveket is érdektelennek találja.

Itt egy kis kitérő következik a történetben, a narrátor ugyanis elmeséli, hogy személyesen is találkozott Anyeginnel, éppen ebben a depressziós, melankolikus korszakában ismerkedtek össze és lettek jó barátok, mert a narrátornak is hasonló volt a hangulata.

Sok időt töltöttek együtt, sőt már arra készültek, hogy külföldre utaznak, amikor egy váratlan esemény hosszú évekre elsodorta őket egy mástól.

Váratlanul ugyanis meghalt Anyegin apja. Ez még olyan nagyon nagy probléma nem lett volna Anyegin számára, de kiderült, hogy az apja gyakorlatilag minden vagyonát felélte vagy elzálogosította.

Megjelentek a hitelezők, akik Anyegin teljesen örökségét követelték. Hősünk pedig úgy ítélte meg, hogy több gonddal járna, ha nekiállna pereskedni, meg egyébként sem érdekelte őt ez az egész, a teljes örökségét átengedi a hitelezőknek.

Bárki más ezután kétségbe esett volna, de Anyegin egy orosz nemes nemtörődömségével vette tudomásul azt, hogy teljesen elszegényedett.

Az életnek pedig van humorérzéke, mert hamarosan kapja a hírt, hogy nagybátyja, akinek szintén ő az örököse, haldoklik, és magához kéreti.

Anyegin elindul a nagybácsihoz, bár előre unja, hogy ott majd szeretetet, meg sajnálatot kell színlelni az örökségért.

És megint „szerencséje” van, mire a többnapi lovaglásra lévő birtokra ér, nagybátyja már meghalt.

Anyegin elképesztő vagyont örököl: falvak, erdők, patakok, gyárak, szeszfőzde, jobbágyok, szolgák hada.

És az ifjú orosz nemes egy pillanatra kibillen mélabújából: elhatározza, hogy helyt fog állni vidéki földesúrként, felnő a feladathoz és példásan fogja igazgatni uradalmát.

Ez a lelkesedés pont két napig tart. A harmadik napon már nem érdekli a vidéki élet, a negyediken pedig már unja ezt is, mint minden mást.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Puskin-Anyegin-Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

A regény mindössze négy fejezetből (egyes kiadásokban részből…) áll, de az egyes fejezetek elég hosszúak, ezért négy külön bejegyzésbe tettem őket a könnyebb kezelhetőség érdekében! 🙂

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

Remélem hasznosnak találjátok majd az olvasónaplót! 🙂

Zsiráf

A Tamási Áron – Ábel a rengetegben – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

4. fejezet

Ábel tehát felrakja egy magas fa tetejére az „amerikás” úrtól kapott zászlót. A nagy munkában azonban egészen elgémberednek a tagjai, szerencsére eszébe jut a népi mondás:

„Ha fagy bántja kezed, lábad,
Hóval mossad, mert feltámad.”

Ábel így is tesz, és a hó tényleg segít.

Ezután Ábel visszamegy a házba, ahol ismét boldogan veszi tudomásul, hogy egyedül van. Sőt, most már akár a tábori ágyába is befekhet, nem kell Surgyelántól tartania.

Így is tesz, és az ágyban fekve még egyszer számba veszi, hogy milyen károkat okozott neki a román csendőr: az által ejtett sas megölte a macskáját és félig megvakította a kutyáját, aztán meg a húsa ágynak megbetegítette őt. Később megette a kecskéjét, elüldözte valamerre a kutyáját, ellopta a puskáját és benne az ezer lejt…

Ábel próbál mentséget, vagy legalább valami jó tulajdonságot is keres Surgyelánnak: az igaz, hogy ahogy megígérte, nem is lett bántódása, és így, hogy a csendőr mindenétől megfosztotta, legalább már semmire sincs gondja.

Illetve egy valamit mégiscsak kapott a román csendőrtől: az ágy és ágynemű tele van bolhával…

Éjszaka még csak elvan velük valahogy Ábel, de másnap elhatározza, hogy kitakarítja a házat, példás rendet csinál és a bolháktól is megszabadul valahogy. Más dolga úgy sincs, fáért nem jön senki, állatai pedig már nincsenek, akiket el kéne látni.

Neki is lát a pakolásnak, takarításnak. A bolhás ágyneműt kiteríti a hóra, had menjenek a bolhák, amerre látnak.

A takarítás és a rendrakás szépen megy is, de Surgyelán ágyneműjében annyi bolha van, hogy még négy nap múlva is a havon hevernek, de még mindig nem mászott ki belőle az összes.

Ezen a napon megérkezik Ábel apja is, akit a fiú nagy örömmel fogad. Elszomorodik, amikor látja, hogy az apja mennyit öregedett és milyen sovány lett, mióta utoljára látta.

Ábel sejti, hogy az anyjával történhetett valami, ami így megöregítette az apját, de nem mer rákérdezni nyíltan. Inkább elmeséli, hogy eddig egész télen egy Surgyelán nevű román csendőr ült a nyakán, aki egy Fuszulán nevű, szintén román csalót akart elfogni.

Ábel azonban a nagy veszteségeket még nem meséli el az apjának, aki egy nagy tarisznyát is hozott, amivel végre bemennek a házba.

Ahogy leülnek a tűz mellé, Gergely a kutyát kezdi el keresni, mire Ábel elmeséli, hogy vadította el a háztól a jószágot Surgyelán, bár azt egyelőre nem említi, hogy a kutya fél szeme is oda van.

Apja ezután a macska után kérdez, erre Ábel kénytelen elmesélni a sassal történt kalandjukat és hogy a madár megölte a macskát.

Mesélés közben Ábel és Gergely esznek a tarisznyában hozott ételből, majd Gergely kiönt két nagy pohár bort és szomorúan elmondja Ábelnek, hogy meghalt az anyja.

„Abban a pillanatban elsötétedett előttem minden; s a bal kezemmel megragadtam az asztal karimáját, mert úgy éreztem, hogy most bukom el, vagy soha. Megfeszí­tettem térdben a két lábamat is, nemkülönben a nyaka­mat s az arcomban a csontokat.”

Apa és fia sokáig hallgatnak, majd az ezután nehezen beinduló beszélgetésből az ugyan nem derül ki, hogy miben halt meg Ábel anyja, de az igen, hogy már el is temették tisztességgel.

A székelyeknél nem szokás sokáig beszélni a bánatos dolgokról, mindenki saját maga gyászol. Így Ábelék sem folytatják ezt a témát, hanem vacsora után elpakolnak, behordják Surgyelán immár bolhátlan ágyneműjét és egy kis tűzifát is. Ezzel el is megy a délután nagy része, már sötétedik.

A negyedik fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Tamási Áron – Ábel a rengetegben – Olvasónapló – 4. fejezet bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

3. fejezet

Ábel tehát mintegy 20 lépésről azt látja, hogy a bezárt házikója előtt a bank pénztárosa (nem az az igazgató, aki az összekötözött kezű Fuszulánt korábban elvitte!) ácsorog egy román csendőrrel.

Bár még nem egy szót sem beszélt velük, Ábel mégis érzi, hogy életének egy új – nem biztos, hogy jó – szakasza kezdődik.

A pénztáros rögtön nem kedvelteti meg magát Ábellel, mert úgy szólítja meg, hogy „Kölyök!”. Ez persze az öntudatos székely legénynek nem tetszik, el is határozza magában, hogy alkalmas pillanatban még megfizet ezért a pénztárosnak.

Kiderül, hogy a pénztáros azért jött, hogy a felgyűlt pénzt magával vigye. Ábel először azt gondolja, hogy a csendőr is azért kell, hogy biztosítsa a pénzt. Ez azonban nem derül ki, mert a csendőr elunja a bezárt ajtó előtti ácsorgást, és puskatussal akkorát húz az ajtóra, hogy annak rögtön kitörik az egyik deszkája.

Ábel, a csendőr és a pénztáros bemennek a házba. A csendőr körbevizsgálja a kis helységet, majd nagy nyögéssel elterül Ábel ágyán. A pénztáros pedig nekifog, hogy ellenőrizze Ábel számadását.

Ábelnek addig nincs dolga, ezért a csendőrt és a pénztárost figyeli. Hamar észreveszi, hogy a pénztáros nagyon fiatal és rettentően szeplős. Ekkor remek gondolata támad: a szeplőkön keresztül fog megfizetni a  pénztárosnak, amiért az letegezte őt.

Fog egy üres gyufásdobozt, kimegy az ólba és gyűjt bele egy kis kecskeszart. Apróra összetöri, majd önt rá egy kis tejet és jól elkeveri az egészet, amíg ragadós massza nem lesz belőle.

Mire visszamegy a házba, a pénztáros éppen végez az elszámolás ellenőrzésével és mindent rendben talál. Egy száz lejest nyújt át Ábelnek, amit a fiú nem is ért, hiszen nem járna most neki pénz.

A pénztáros azonban közli vele, hogy ezt a bank igazgatója küldi neki. Ha már szóba került, akkor Ábel rákérdez, hogy hogy van az igazgató.

Kiderül, hogy rosszul. Ugyanis előz nap, amikor az összekötözött kezű Fuszulánt vitte a kocsijával, a csaló egy alkalmas helyen elkezdte rugdalni a kocsi motorját, mire az felmondta a szolgálatot, irányíthatatlanná vált és két utasával együtt egy nem túl mély szakadékba zuhant.

Az igazgatónak két helyen betört a feje, eltört az egyik karja és elvesztette az eszméletét, Fuszulán pedig megszökött. Az igazgatót később arra járó autósok találták meg és vitték be a kórházba, ahol megoperálták.

Amikor magához tért, akkor ő mesélte el az egész történetet, és ő mondta, hogy Ábel kapjon 100 lejt, mert az ő ötlete volt, hogy az igazgató Fuszulánnal együtt ne vigye el a pénzt is. Ha megával viszi, akkor Fuszulán nem csak megszökik, hanem a bank pénzét is magával vitte volna.

Ábel és a pénztáros ezután kimennek a ház előtt, a pénztáros induláshoz készülődik. Ábel pedig elérkezettnek látja az időt, hogy a korábban előkészített csodaszert valahogy rásózza a pénztárosra.

Körbehízelgi a fiatalembert:

„‑ Hiszen nem olyan legény a fiatalúr, hogy ne kapjon rajta a szem. A termete daliás, a természete kellemes, a szeme szép, a szava okos; s egyáltalában mentes minden lelki és testi hibától.”

A pénztárosnak persze jól esik ez a szöveg, de azért megjegyzi, hogy lenne mit javítani rajta, és elmondja, hogy mennyire zavarja a rengeteg szeplő az arcán.

Csak ez kellett Ábelnek, hiszen ide akart kilyukadni. Kijelenti, hogy a pénztárosnak alig van szeplő az arcán! Látta volna csak Ábelt, amikor kijött ide a Hargitára: olyan szeplős volt az arca, hogy mindenki ezzel csúfolta.

Tennie kellett valamit, de szerencsére van neki egy csodabalzsama, amivel el tudta tüntetni a szeplőket.

A harmadik fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Tamási Áron – Ábel a rengetegben – Olvasónapló – 3. fejezet bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

2. fejezet

Beköszöntött tehát a november és ezzel együtt nem csak az időjárás fordult szomorúra, de Ábel kedve is elment mindentől. Nehezen találja a helyét, nehezen megy neki a munka, még tréfálkozni sincs kedve a fahordókkal, pedig az eddig szokása volt.

„El is gondoltam ott magamban, ahogy nehéz csutak módjára ültem, hogy mégis gyenge portéka az ember, hogy ennyire hatalma alatt áll az időjárásnak. Tavasszal felkunkorodik és kinyílik, mint a virág; nyáron dalolva borul termésbe, s nem győzi szaporítani a pénzérő dol­gokat, úgyszintén saját magát is; aztán ilyenkor, ősz farka felé, egyszerre kifogy az olaj belőle, mint a mo­torokból, s csak áll a kerekeivel és a sípjával s egész szerkezetével, mint valami haszontalanság.”

Egész nap esik az eső, minden nyirkos, nedves, ilyenkor az emberek sem nagyon jönnek fát venni.

Ezért aztán Ábel elhatározza, hogy sétál egyet az erdőben, hátha attól jobb kedve lesz. Először megnézni a nagy bükkfa odvát, hogy az oda rejtett puskáknak nem ártott-e az eső.

Mindent rendben talál, és most már sokadjára gondolkozik el azon, hogy valahogy meg kéne tanulnia kezelni is a puskát. Eddig nem merte egyik katonaviselt fahordót sem megkérni, hogy tanítsa meg lőni, mert tudta, hogy elméletileg nem szabadna nála puska legyen.

Most azonban elhatározza, hogy mindenképpen szerez valakit, aki megtanítja őt lőni.

Az erdei séta során Bolha talál egy agancsot, ami félig kiáll a földből. Ábel kiássa és kiderül, hogy hatalmas, gyönyörű agancsról van szó:

„Gaz­dag fejlődésű agancs volt, a szarvasok királyáé lehetett bizonyosan. Hét ágazat volt rajra, s azokon újabb szarvacskák.”

Mivel sötétedni kezd, ezért Ábel az aganccsal együtt visszamegy a kunyhójába, jól megrakja a tüzet és előszedi a könyveit, amiket Dávid Pali bácsitól szerzett. Az öreg végül hozott neki egy kalendáriumot is, azt kezdi el nézegetni.

Ábel jól szórakozik azon, hogy a kalendárium tele van olyan jóslatokkal és tanácsokkal, amik teljesen egyértelműek: az időjárással kapcsolatban januárra nagy hideget, augusztusra pedig nagy meleget jósol, azt tanácsolja, hogy fürödjön az ember rendszeresen, a gyerekeket oltassák be, a szobában pedig ne legyen se túl hideg, se túl meleg.

Ábel meg is jegyzi magában: „Tudta hát a jós, hogy mit csinál, mert a tyúknak szarvat, s az ökörnek kotlási haj­landóságot én sem jósolnék.”

Ami viszont ennél jobban érdekli Ábelt az a kalendáriumban lévő érdekes, rövidebb történetek, ezeket szívesen olvasgatja:

„Hanem a tömérdek jó tanács, úgyszólván, semmi volt a hátrább levő gazdag olvasmányokhoz képest, melyek között találtam krónikás verset Fráter György barátról s az erdélyi nagy vallási szabadságról; eszmélkedést Szent Zitáról, aki a szakácsnéknak volt a patrónája; s egy másik elmélkedést Szent Ferencről, aki viszony azok­nak az állatoknak volt a patrónusa, akiket megsütöttek és megfőztek a szakácsnék. Olvastam továbbá egy em­berről, akinek nem volt árnyéka s az özvegyekről, akik­nek több is volt; aztán Miklós muszka cárról is olvas­tam, s nemkülönben arról, hogy a föld kerekségén annyi giliszta él, hogy húszezer is jutna egy embernek, ha igaz­ságosan elosztanák.”

Ábel a nagy olvasásban észre sem veszi, hogy mennyire lehűlt a kis házban a levegő. Amikor végre feleszmél, akkor meg rájön arra, hogy hiába rakja meg a tüzet, a meleg elszökik a ház szigetelés nélküli tetején és az ablakok mellett.

 A fiú kétségbe esetten gondol arra, hogy még csak ősz van, mi lesz vele, ha beköszönt a híresen kemény és hideg hargitai tél. Annyira belemerül a képzelgésbe, hogy már érezni is kezdi a nagy hideget.

Minden létező ruhát magára vesz, amit csak talál, jól megrakja a tüzet és megpróbál elaludni, hátha akkor nem fázik annyira.

 A második fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Tamási Áron – Ábel a rengetegben – Olvasónapló – 2. fejezet bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

1. fejezet

1920-ban Erdélyben járunk, Felcsík járásban, Csíkcsicsó faluban.

Egy kis történelmi előzmény: Erdély az Első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések keretében megkötött Trianoni szerződés értelmében Romániához került. Vagyis, bár Erdély nagyrészt magyarlakta terület volt, a történet idején mégis (már) Romániához tartozik, elméletben a hivatalos nyelv a román (persze mindenki ízes magyarsággal beszél) és a hivatalos fizetőeszköz a román lei (vagy lej).

A történetet a 15 éves Szakállas Ábel meséli el egyes szám első személyben, aki a szüleivel él nagy szegénységben egy kis házban, Csíkcsicsó faluban.

Ábel apja közbirtokossági erdőpásztor, ezért csak hetente, tíznaponta jár haza, általában akkor, ha elfogyott az élelme.

A történet 1920. szeptember 30-án indul. Ábel anyja elment pityókát (krumplit) ásni, míg Ábel azt a feladatot kapta, hogy morzsoljon törökbúzát (kukoricát). Ábel pedig a szoba közepén neki is kezd a munkának, vállán a macskával, mellette pedig a Hegyes nevű kutyával.

Hamarosan a házhoz közeledő lépések zaját hallja: hazaérkezett az apja, Gergely. Ábel természetesen megörül az apjának, de akkoriban nem volt szokás az érzelmeket kimutatni, ezért bár napok óta nem látták egymást, úgy tesznek, mintha csak pár perce váltak volna el.

Meg kell jegyezni, hogy a regény nagy erőssége a rengeteg humoros párbeszéd, amit egy olvasónaplóban nem lehet átadni…

Hamarosan kiderül, hogy Ábel apja nem jött üres kézzel, egy kövér nyulat is hozott. Ez azonban csak úgy derül ki, hogy Gergely kiküldi Ábelt, hogy hozzon vizet neki.

Ábel pedig a ház előtt szinte átesik az összekötözött lábú nyúlon. Hamar rájön, hogy apja csak azért küldte el vízért, hogy megtalálja a nyulat.

Ábelt azonban nem kell félteni, ha tréfáról van szó, elrejti a nyulat, majd a vízzel visszamegy a házba. Gergelyt persze meglepi, hogy Ábel semmit sem szól a nyúlról, még az is megfordul a fejében, hogy mialatt ők bent voltak a házban, valaki ellopta a nyulat, ezért nem szól róla Ábel.

Ábel apja hamar a nyúlra tereli a beszélgetést, mondván, hogy milyen jó lenne, ha Ábel fogna egy nyulat… Ábel pedig közli, hogy az nem lesz nehéz, majd kimegy és behozza az apja által hozott nyulat, mintha ő fogta volna.

Így tehát tisztázódik a dolog, bár apa és fia nem beszélnek róla, de mindketten tudják, hogy Gergely hozott a családnak egy nyulat, Ábel pedig úgy tett, mintha ő fogta volna.

Hamar kést éleznek, tüzet gyújtanak, majd Gergely megnyúzza a nyulat, közben van egy rejtélyes mondata is Ábelnek, ami azonban meg fogja határozni a fiú életének következő hónapjait:

„Aztán figyelmeztetett, hogy jól nézzem meg a nyúzás mesterségét, mert mostantól fogva nagy hasznát fogom venni.”

Ábel nem érti a célzást, de nincs is sok ideje foglalkozni vele, mert közben megérkezik az anyja is. Közösen megsütik a nyulat és megvacsoráznak.

A fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Tamási Áron – Ábel a rengetegben – Olvasónapló – 1. fejezet bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.