Az írást Esszina készítette, ha tetszett és hasznosnak találtad, akkor kérlek nyomj egy lájkot a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

A írás vázlata:

• Bevezetés
• A Dionüszosz-ünnepek
• A drámaelőadás kialakulása és fejlődése
• A dráma műnem sajátosságai az ókorban
• A drámák szerkezete
• A drámaversenyek
• A tragédia műfaja
  • A tragédia felépítése
• A komédia műfaja
• Az ókori drámák jelentősége

A dráma, mint műnem kialakulása az i. e. 5. századra tehető, amikor a demokrácia megerősödött a görög városállamokban (poliszokban) és a polgárság (démosz, amely a „népet” jelentette: parasztokból, iparosokból, kereskedőkből állt) megerősödésével új életforma alakult ki, mely a kultúra virágzását is magával hozta.

Ennek az életformának része volt az ünnepek megülése is, mint pl. Dionüszosz, a bor és mámor istenének ünnepe, amelyből évente többet is rendeztek.

A Nagy Dionüsziát minden év márciusában-áprilisában tartották, és ennek részeként az isten dicsőítése céljából dithüramboszokat (Dionüszosz tiszteletére zengett énekeket) adtak elő. A görög dráma a történészek szerint ebből az ünnepből, ill. a dithüramboszból alakult ki.

A Dionüszosz-ünnepek

Ezek az ünnepek lényegében istentiszteletek voltak, ha nem is úgy zajlottak, mint a mai, keresztény istentiszteletek.

Zajos-vidám, mulatozós ünnepségekről van szó, melyeknek gyakran orgiába forduló rituális szerepjátékok is részét képezték.

Mivel Dionüszosz szent italát, a bort a görögök isteni nedűnek tartották, melynek segítségével levethetjük gátlásainkat és bepillantást nyerhetünk az isteni lét titkaiba, ezek a rituális szerepjátékok nem önmagáért való részegeskedést jelentettek.

Az ókori ember hite szerint a bor hatásaként fellépő révület és mámor lehetőséget nyújt az istenséggel való találkozásra, így lényegében vallásos eseményként élték meg ezeket az orgiaszerű, rítusos szerepjátékokat, melyeket – Dionüszosz isten római mitológiában használt nevéből (Bacchus) – bacchanáliáknak is szoktunk nevezni.

Az ünnep első napján felvonultak a Dionüszosz-szoborral, amelyet körmenet vitt ki a városon kívüli szentélybe. Itt bikaáldozatot mutattak be az istennek, utána pedig vidám lakomákat tartottak, majd este fáklyafénynél visszavonultak a városba, és felállították az isten szobrát a színházban.

A második napon zajlott le a komédiaverseny, a 3-5. napon pedig a tragédiaverseny (azért tartott 3 napig, mert egy nap csak egy szerző műveit adták elő).

Eleinte csak a tavaszi Nagy Dionüszosz-ünnepen tartottak drámaelőadásokat, 442-től azonban már a Lénaiának nevezett januári Dionüszosz-ünnepen is játszottak vígjátékokat, majd 432-től tragédiákat is.

A drámaelőadás kialakulása és fejlődése

Eleinte 50 ifjúból álló kórus énekelte meg Dionüszosz oltára előtt az isten tetteit, szenvedéseit, halálát és újjászületését, később pedig kivált közülük egy karvezető (ún. koriphaiosz = élen álló), aki szóban mondott el egy-egy részletet Dionüszosz életéből, amelyre a kar többi tagja hódoló énekkel válaszolt.

Később kivált a karból még egy személy, az első „színész”, aki főként a kar énekét és táncát magyarázta a közönségnek, és olykor válaszolgatott a karnak – pontosabban a karvezetővel folytatott párbeszédet. Felléptetése Theszpisz, a legendás attikai tragédiaköltő-színész nevéhez fűződik.

Később más szerzők is bevezettek újításokat: Aiszkhülosz például kettő színészt állított ki, Szophoklész pedig már hármat.

A két színész kiemelése azt hozta magával, hogy a kar szerepe csökkent, a párbeszédes részeké pedig megnőtt. Három színész kiemelése pedig azzal az eredménnyel járt, hogy a párbeszédekben már bonyolultabb cselekményt is elő lehetett adni.

Ennek következtében a kórus szerepe még jobban lecsökkent, a színészeké viszont jelentősen megnőtt.

A legfontosabb újítás tehát kétségtelenül Szophoklészé, aki a színészek számának növelésén túl még a díszletezést is bevezette. A korábbi színpadi szabályok egyébként később annyira fellazultak, hogy Euripidész már annyi színészt szerepeltethetett darabjaiban, amennyit jónak látott.

A művek témája is megváltozott: már nem Dionüszosz istenről szóltak a darabok, hanem a trójai, mükénéi vagy thébai mondakörök tragikus sorsú hőseiről.

Tudomásunk szerint Aiszkhülosz volt az első szerző, aki már nemcsak Dionüszosz-történeteket dolgozott fel, hanem más mítoszokat is színre vitt. Az ő drámáiban azonban még nagyon hangsúlyos a vallásos elem, míg Szophoklész már függetlenedett az istentiszteletek hatásától, így lényegében a dráma általa vált önálló műfajjá.

Az ókori görög drámáról szóló írásnak még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!

A Az ókori görög dráma bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.