Az írást Esszina készítette, ha tetszett és hasznosnak találtad, akkor kérlek nyomj egy lájkot a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

A írás vázlata:

• Bevezetés
• A Dionüszosz-ünnepek
• A drámaelőadás kialakulása és fejlődése
• A dráma műnem sajátosságai az ókorban
• A drámák szerkezete
• A drámaversenyek
• A tragédia műfaja
  • A tragédia felépítése
• A komédia műfaja
• Az ókori drámák jelentősége

A dráma, mint műnem kialakulása az i. e. 5. századra tehető, amikor a demokrácia megerősödött a görög városállamokban (poliszokban) és a polgárság (démosz, amely a „népet” jelentette: parasztokból, iparosokból, kereskedőkből állt) megerősödésével új életforma alakult ki, mely a kultúra virágzását is magával hozta.

Ennek az életformának része volt az ünnepek megülése is, mint pl. Dionüszosz, a bor és mámor istenének ünnepe, amelyből évente többet is rendeztek.

A Nagy Dionüsziát minden év márciusában-áprilisában tartották, és ennek részeként az isten dicsőítése céljából dithüramboszokat (Dionüszosz tiszteletére zengett énekeket) adtak elő. A görög dráma a történészek szerint ebből az ünnepből, ill. a dithüramboszból alakult ki.

A Dionüszosz-ünnepek

Ezek az ünnepek lényegében istentiszteletek voltak, ha nem is úgy zajlottak, mint a mai, keresztény istentiszteletek.

Zajos-vidám, mulatozós ünnepségekről van szó, melyeknek gyakran orgiába forduló rituális szerepjátékok is részét képezték.

Mivel Dionüszosz szent italát, a bort a görögök isteni nedűnek tartották, melynek segítségével levethetjük gátlásainkat és bepillantást nyerhetünk az isteni lét titkaiba, ezek a rituális szerepjátékok nem önmagáért való részegeskedést jelentettek.

Az ókori ember hite szerint a bor hatásaként fellépő révület és mámor lehetőséget nyújt az istenséggel való találkozásra, így lényegében vallásos eseményként élték meg ezeket az orgiaszerű, rítusos szerepjátékokat, melyeket – Dionüszosz isten római mitológiában használt nevéből (Bacchus) – bacchanáliáknak is szoktunk nevezni.

Az ünnep első napján felvonultak a Dionüszosz-szoborral, amelyet körmenet vitt ki a városon kívüli szentélybe. Itt bikaáldozatot mutattak be az istennek, utána pedig vidám lakomákat tartottak, majd este fáklyafénynél visszavonultak a városba, és felállították az isten szobrát a színházban.

A második napon zajlott le a komédiaverseny, a 3-5. napon pedig a tragédiaverseny (azért tartott 3 napig, mert egy nap csak egy szerző műveit adták elő).

Eleinte csak a tavaszi Nagy Dionüszosz-ünnepen tartottak drámaelőadásokat, 442-től azonban már a Lénaiának nevezett januári Dionüszosz-ünnepen is játszottak vígjátékokat, majd 432-től tragédiákat is.

A drámaelőadás kialakulása és fejlődése

Eleinte 50 ifjúból álló kórus énekelte meg Dionüszosz oltára előtt az isten tetteit, szenvedéseit, halálát és újjászületését, később pedig kivált közülük egy karvezető (ún. koriphaiosz = élen álló), aki szóban mondott el egy-egy részletet Dionüszosz életéből, amelyre a kar többi tagja hódoló énekkel válaszolt.

Később kivált a karból még egy személy, az első „színész”, aki főként a kar énekét és táncát magyarázta a közönségnek, és olykor válaszolgatott a karnak – pontosabban a karvezetővel folytatott párbeszédet. Felléptetése Theszpisz, a legendás attikai tragédiaköltő-színész nevéhez fűződik.

Később más szerzők is bevezettek újításokat: Aiszkhülosz például kettő színészt állított ki, Szophoklész pedig már hármat.

A két színész kiemelése azt hozta magával, hogy a kar szerepe csökkent, a párbeszédes részeké pedig megnőtt. Három színész kiemelése pedig azzal az eredménnyel járt, hogy a párbeszédekben már bonyolultabb cselekményt is elő lehetett adni.

Ennek következtében a kórus szerepe még jobban lecsökkent, a színészeké viszont jelentősen megnőtt.

A legfontosabb újítás tehát kétségtelenül Szophoklészé, aki a színészek számának növelésén túl még a díszletezést is bevezette. A korábbi színpadi szabályok egyébként később annyira fellazultak, hogy Euripidész már annyi színészt szerepeltethetett darabjaiban, amennyit jónak látott.

A művek témája is megváltozott: már nem Dionüszosz istenről szóltak a darabok, hanem a trójai, mükénéi vagy thébai mondakörök tragikus sorsú hőseiről.

Tudomásunk szerint Aiszkhülosz volt az első szerző, aki már nemcsak Dionüszosz-történeteket dolgozott fel, hanem más mítoszokat is színre vitt. Az ő drámáiban azonban még nagyon hangsúlyos a vallásos elem, míg Szophoklész már függetlenedett az istentiszteletek hatásától, így lényegében a dráma általa vált önálló műfajjá.

Az ókori görög drámáról szóló írásnak még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!

A Az ókori görög dráma bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Az írást Esszina készítette, ha tetszett és hasznosnak találtad, akkor kérlek nyomj egy lájkot a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

Az ókori görög színház című íráshoz kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:

• Az ókori görög dráma

Az írás vázlata:

• Bevezetés
• A színházak keletkezése
• A színház, mint építmény
• Színházi kellékek és színpadkép
• A színházi előadások rendje
• A színdarabok társadalmi szerepe és hatása
• Az ókori görög színház utóélete

Az ókori színjátszás a vallási élethez kapcsolódó dramatikus szertartásokból, népszokásokból alakult ki, amelyeknek egyes elemei (pl. meghaló és feltámadó istenek) nemcsak az antik görög, hanem más népcsoportok (mezopotámiai, egyiptomi, dél-amerikai) kultúrájában is megjelentek.

Krétán már az archaikus (knósszoszi) korban (i. e. 7-6. század) olyan kultikus szertartásokat tartottak, amelyeknek az állatviadalok, akrobatikus mutatványok, énekes-táncos, színjátékszerű betétek is részét képezték.

A mükénéi korból (i. e. 16-12. sz.) fennmaradtak olyan ábrázolások, amelyeken jelmezbe öltözött férfiak állatformájú démonokat, isteneket személyesítenek meg – ilyen állatalakokat később az attikai vázaképeken is találunk (i.e. 6. sz.).

Az istenekhez kapcsolódó szertartásokban jelentős szerepet kaptak a dramaturgiai elemek, melyeket már a színjátszás elődjének lehet tekinteni.

Például az attikai Eleusziszban Démétérnek, a földművelés istennőjének tiszteletére titkos szertartást rendeztek, ezt nevezték eleusziszi misztériumoknak. Hozzá tartozott a szertartáshoz annak a történetnek az eljátszása is, hogy hogyan vesztette el Démétér istennő a leányát, Korét (akit az alvilág istene, Hádész rabolt el), és hogyan bánkódott utána, hogy kereste meg.

Azoknak a termékenységi rítusoknak pedig, amelyek Artemisznek, a vadászat istennőjének és Dionüszosznak, a bor és a mámor istenének kultuszához kötődtek, elmaradhatatlan része volt a dramaturgikus elem.

Ezek olyan orgiába fúló, szexuálisan túlfűtött szertartások voltak, melyeken az extázisig fokozódó tánc és az álarc tette lehetővé az egyéniség levetését, az álarc viselőjének átalakulását, Dionüszosz istennel való azonosulását a szertartás idejére.

A táncok résztvevői jelmezt is viseltek: ujjatlan tunikát, amit a has résznél kitömtek, mellé pedig valamilyen állatra utaló kiegészítőt használtak, vagy a falloszt, amely a férfitermékenység jelképe volt.

A színházak keletkezése

Mint említettük, a dramaturgikus elem igen jelentős szerepet kapott a vallási kultuszban, így nem meglepő, hogy a színház eredetileg kultikus hely volt a görögök számára, ahol istentiszteleteket tartottak.

Az első színházak Dionüszosz isten tiszteletére épültek. A boristen tiszteletét Peiszisztratosz (athéni türannosz, i. e. 608-527) tette hivatalos kultusszá Athénban (politikai okokból), és a Dionüszosznak építendő szentély színhelyéül az Akropolisz déli lejtőjét jelölte ki.

A szentély legrégibb templomát az i. e. 6. században emelték, majd az i. e. 5. században építettek mellé egy újabbat. A két épület előtt állt az isten oltára. I. e. 420 körül oszlopcsarnokot emeltek, hogy a kultusz színterét elválasszák a színháztól.

A görögök évente négy Dionüsziát rendeztek, melyeken az isten tiszteletére egy kórus ún. dithüramboszokat (kardalokat) adott elő.

A falusi Kis Dionüszián, amelyet január végén, február elején tartottak, a telet búcsúztatták (ez a jókedvű ünnep a nálunk is ismert farsanghoz volt hasonló). Az itt előadott dithüramboszokból alakult ki később a szatírjáték és a komédia.

A tavaszi Nagy Dionüszosz-ünnep, mely minden év áprilisában-májusában került megrendezésre, komorabb hangulatú volt: erre az alkalomra az isten életéről, Héra istennőnek köszönhető szenvedéseiről írtak énekeket.

Ez a tavaszköszöntő Dionüszia 6 napig tartott, az egész lakosság részt vett rajta, és ebben az időszakban nem végeztek semmilyen hétköznapi tevékenységet. Az ünnepséget az állam szervezte és valamelyik gazdag polgár finanszírozta.

A színielőadás tehát a Dionüszosz-kultusz szerves része volt, vallási esemény.

Mivel a templomokba csak a szakrális vezetők és beavatottak léphettek be, a beavatatlanok tömegei a templom körüli téren és a színházban tartózkodtak (a kereszténység megjelenéséig bevett szokás volt, hogy a beavatatlanokat kizárták a templomi gyakorlatból). A nagy tömegek a vallási élményt a színházban élték meg, ezért nem volt mindegy, milyen a szerkezete, tájolása.

Az ókori görög színházról szóló írásnak még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!

A Az ókori görög színház bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Ne feledkezzünk el azonban arról, hogy van egy új átkunk, amit Oidipusz mondott a két fiára, Eteoklészra és Polüneikészre.

Érdekes, hogy a mondakör visszatérő eleme – a bika mellett – az átok, és egyetlen szereplő sem elég okos/érett/előrelátó ahhoz, hogy rájöjjön, csak baj származhat abból, ha megátkoz valakit.

A Thébai trónutódlás látszólag kérdéses, hiszen Oidipusznak két fia is van. Polüneikész és Eteoklész azonban szem előtt tartják apjuk átkát és úgy döntenek, hogy közösen, illetve évenként felváltva fognak uralkodni a városban.

Ez eleinte működik is, az első év Polüneikészé, aki az idő lejártával át is adja a trónt Eteoklésznek és türelmes várja, hogy megint rákerüljön a sor. Oidipusz testvérviszályt ígérő átka azonban beteljesedik, mert Eteoklésznak túlságosan megtetszik az uralkodás ahhoz, hogy újra átadja a trónt bátyjának.

Vagyis, amikor letelik az év, és Polüneikész visszatér Thébaiba, hogy újra elfoglalja a trónt, akkor csak zárt kapukat talál, nem engedik be a városba.

A hazátlanná és trónfosztottá vált Polüneikész kénytelen elhagyni Thébai-t, de a hatalomról persze nem mond le, elhatározza, hogy mindenáron visszaszerzi örökségét.

Bolyongása során jut el Argoszba, Adrasztosz király udvarába. Polüneikésszel egy időben érkezik egy másik száműzött királyfi, Tüdeusz is, aki Kalüdónból menekül. A történet további alakulása szempontjából fontos lesz, hogy Polüneikész oroszlánbundát, míg Tüdeusz vadkanbőrt visel a vállán.

Argoszban szívesen látják a két királyfit, akik azonban nem hazudtolják meg nemesi vérüket, pillanatokon belül összevesznek, hogy kit illet a kényelmesebb éjszakai hálóhely. Balhézásuk nem hagyja aludni Adrasztoszt, a királyt sem, ezért maga elé rendeli a két heves ifjút.

Adrasztosz persze helyre akarja egy kicsit tenni Polüneikészt és Tüdeuszt, de amikor megpillantja őket és az rajtuk lévő két állatbőrt, akkor egész más irányt vesznek a gondolatai.

Adrasztosz királynak ugyanis van két lánya és korábban egy jövendőmondótól kapott egy jóslatot – megint egy jóslat…! –, miszerint a két lányt egy oroszlánhoz és egy vadkanhoz fogja feleségül adni.

A király akkor persze nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a nagyon is homályos jóslatnak, amikor viszont meglátja a két állatbőrbe öltözött fiatalembert, ráadásként pedig még azt is megtudja, hogy királyfik, akkor rögtön új értelmet nyer a dolog.

Mivel arrafelé nem szaladgál túl sok száműzött trónörökös, ezért Adrasztosz megragadja az alkalmat és gyorsan Polüneikészhesz és Tüdeuszhoz adja két lányát, ráadásként pedig ígéretet tesz nekik, hogy segít visszaszerezni a trónjukat.

Mivel Thébai van közelebb, ezért először az ellen vonulnak nagy sereggel.

Itt a történet egész komoly erkölcsi kérdéseket feszeget, hiszen Thébai ostromával két testvér kerül szembe egymással: Polüneikész, aki támad, és Eteoklész, aki védekezik. A kérdés az, hogy kinek van igaza?

Eteoklésznek, aki a hazáját védi a támadókkal szemben, de a trónhoz jogosulatlanul jutott, vagy Polüneikésznek, akié jog szerint abban az évben a trón lenne, de ennek megszerzése érdekében fegyverrel támad a szülőhazája ellen?

Akárhogy is, Thébai végül visszaveri az ostromot, de a harcban a két testvér egymás kezétől esik el, ezzel betelesítve Oidipusz átkát és ismét üresen hagyva Thébai trónját.

A Thébai mondakör történetét feldolgozó 5 részes sorozatnak 5. részének még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!

A A Thébai mondakör: 5. rész: Antigoné bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Ezzel helyreállt a rend, újra a város alapítójának, Kadmosznak a vérvonalából származó férfi ül Thébai trónján.

És innentől kezdve tulajdonképpen ugyanazt fogjuk elmesélni, amit Szophoklész is feldolgozott az Oidipusz király és az Antigoné című tragédiában – persze neki azért összehasonlíthatatlanul jobban sikerült.

Tehát, Laiosz lesz Thébai királya, és mint ezen cím birtokosa, nem is vesztegeti sokáig az időt, gyorsan megnősül és feleségül veszi Iokasztét.

Nem tudni, hogy Pelopsz átka miatt, vagy más okból, de a házasságra szörnyű jóslat nehezedik, ugyanis az ifjú házasok azt a jóslatot kapják Delphoiból, hogy Laiosz és Iokaszté születendő fia meg fogja ölni az apját és feleségül veszi az anyját.

Az apaölés nem szokatlan a görög mitológiában, de azért az, hogy valaki a saját anyját vegye feleségül még Laiosznak is sok, és hát a delphoi jóslatokat illik komolyan venni.

Ezért, amikor valóban megszületik a királyi pár fia, úgy döntenek, hogy magára hagyják: átszúrják a bokáját, azon átfűznek egy aranyláncot, majd utasítanak egy pásztort, hogy rakja ki az újszülöttet a Kithairón hegyén.

Ezzel Laiosz és Iokaszté a részükről lezártnak tekintik az ügyet, de persze ez nem ilyen egyszerű. A feladattal megbízott pásztornak ugyanis nincs szíve sorsára hagyni a kisfiút, ezért átadja egy korinthoszi kollégájának, egy másik pásztornak.

A korinthoszi pásztor megörül a kis Oidipusznak (a gyereket ugyanis átszúrt bokájáról nevezik el Dagadtlábúnak, azaz görögül Oidipusznak), hiszen Korinthosz királya, Polübosz régóta szeretett volna egy fiút, de házassága Meropé királynéval terméketlennek bizonyult.

Így került Oidipusz, Laiosz fia a korinthoszi királyi udvarba és lett Korinthosz trónörököse anélkül, hogy eredeti származásáról bármit is tudott volna.

A delphoi jóslat és/vagy Pelopsz átka azonban dolgozni kezd: Oidipusznak egy kocsmában átmulatott estén beakad egy gúnyos megjegyzés, amit homályos származására utalva ejtettek el.

Oidipusz ugyan úgy tudja, hogy a szülei Polübosz és Meropé, szereti is őket, de a megjegyzés csak nem hagyja nyugodni. Ezért elmegy Delphoiba, ahol jóslatot kér: hát, meg is kapja, az egy másik kérdés, hogy nem túl biztatót.

A jóslat ugyanis neki is azt mondja, amit korábban Laiosznak, hogy meg fogja ölni az apját és feleségül veszi az anyját.

A baj csak az, hogy a jóslat nem nevezi nevén az apát és az anyát és mivel Oidipusz nem tud arról, hogy örökbe fogadták, így érthető módon abból az információból von le következtetést, ami van neki: úgy gondolja, hogy a jóslat Polüboszra és Meropéra vonatkozik, vagyis meg fogja ölni az egyiket és feleségül veszi a másikat.

Annak érdekében, hogy a szörnyű jóslat ne teljesülhessen be, Oidipusz vissza sem tér Korinthoszba, hanem önkéntes száműzetésbe vonul Thébai felé – mint tudjuk, vesztére, hiszen ezzel éppen ő lesz az, aki tudtán kívül majd beteljesíti a jóslatot.

Ugyanakkor, amikor Oidipusz Thébai felé indul, Laiosz is útra kel Thébaiból, ugyanis nyugtalanítja a lelkiismeret a sok évvel korábban kitett fia miatt. Ezért Delphoiba tart, hogy jóslatot kérjen.

A történet más verziója szerint Laiosz a Thébait terrorizáló szfinx legyőzése érdekében akar tanácsot kérni a jósdában.

A Thébai mondakör történetét feldolgozó 5 részes sorozatnak 4. részének még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!

A A Thébai mondakör: 4. rész: Oidipusz király bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Arról is volt szó korábban, hogy a trónöröklés Kadmosz után ugrott egy nemzedéket, mert Kadmoszt nem a fia, Polüdórosz követte a trónon, hanem unokája, Pentheusz.

Pentheusz tragikus halála után azonban visszaáll a világ rendje, mert mégiscsak elérkezik Polüdórosz ideje, ő lesz Thébai királya. Az ő működéséről túl sokat nem tudunk, de azt igen, hogy viszonylag hamar meghalt.

Polüdórosz halálát az emberek még Dionüszosz bosszújának tulajdonították, mondván, hogy az egyetértett a korábbi királlyal, Pentheusszal, vagyis nem ismerte el Dionüszoszt istennek.

Akárhogy is volt, Polüdórosz megérezte, hogy közeledik a halála, ezért kisfiát, Labdakoszt, az apósára, Nükteuszra bízza. Ezzel csak az a baj, hogy Nükteusz hamarosan meghal, a még mindig kiskorú Labdakosz nevelését pedig Nükteusz bátyja, Lükosz veszi át.

Lükosz pedig Labdakosz nevében irányítja Thébait addig, amíg az felnőve át nem veszi a hatalmat és a trónt.

Bár a Thébai mondakör híres uralkodó családja, a Labdakidák, Labdakoszról kapták a nevüket, maga Labdakosz mégsem hagyott túl sok nyomot Thébai történetén, korai halála miatt.

Nem kell azonban kétségbe esni, Labdakosznak a halála előtt azért arra még van ideje, hogy biztosítsa a trónöröklést, hiszen születik egy fia, Laiosz. Itt már nagyon közel vagyunk Szophoklész tragédiáinak idejéhez, hiszen Laiosz lesz majd Oidipusz apja.

Egyenlőre azonban Laiosz még kisfiú, amikor apja, Labdakosz meghal. A hatalmat így ismét a már korábban is regnáló Lükosz veszi át.

Lükosz nevének jelentése az, hogy „farkas” és ez nem is véletlen. Gonosz, kegyetlen uralkodónak bizonyul, aki bár feleségével, a szintén nem túl kedves Dirkével együtt csak ideiglenes irányítja Thébait, abban nem sok köszönet van.

Cselekmény mozgatója és a problémák alapja ezúttal is Zeusz lesz, és az ő olthatatlan vágya a csinos, fiatal, halandó lányok iránt.

Ugyanis Lükosz udvarában nevelkedik az öccse, a korábban elhunyt Nükteusz lánya, Antiopé. Nos, Zeusznak megtetszik a szépséges hölgy és elcsábítja, ám ennek következménye lesz.

Lükosz ugyanis a saját lányaként neveli Antiopét és személyes sértésként értékeli, amikor kiderül az isteni viszony, ezért Antiopénak menekülnie kell Thébaiból. Hiába keres azonban menedéket Sziküón királyánál, Epópeusznál, Lükosz nem nyugszik, hadsereggel támad Sziküónra, beveszi a várost és megöli Epópeuszt.

Lükosz jelleméről sok mindent elárul, hogy győzelme után láncra veri Antiópét és úgy hurcolja vissza Thébaiba.

Még jobban „megkedveljük” Lükoszt, amikor kiderül, hogy Antiopé ekkor már várandós Zeusztól és a mindenórás terhes lány útban Thébai felé, a Kithairón hegyén, titokban kénytelen megszülni ikreit, ráadásul ott is kell hagyni a két gyereket, ha nem akarja, hogy Lükosz kezébe kerüljenek.

A Thébai mondakör történetét feldolgozó 5 részes sorozatnak 3. részének még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!

A A Thébai mondakör: 3. rész: Pelopsz átka bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Született négy lánya, akik közül három tisztességesen férjhez is ment, ahogy illik.

A negyedik lány, Szemelé estében azonban maga Zeusz fog ismét bekavarni Thébai történetébe.

Szemelé ugyanis olyan gyönyörű volt, hogy szépsége Zeuszt is khm…cselekvésre késztette, és elcsábította a lányt. Cserébe viszont azt mondta Szemelének, hogy azt kérhet tőle, amit csak akar.

Nos, csak erre a mondatra várt Héra, Zeusz felesége, akinek soha nem sikerült ugyan megakadályoznia férje hűtlenkedéseit, de arra mindig hangsúlyt fektetett, hogy a szeretőket, esetleg a velük való kapcsolatokból született gyerekeket ott üldözze, ahol csak lehet.

Így aztán felvette Szemele dajkájának, Beroénak alakját, és azt tanácsolta a királylánynak, hogyha már úgyis bármit kérhet Zeusztól, akkor kérje azt, hogy a főisten teljes isteni pompájában jelenjen meg előtte.

Szemelé pedig megfogadja a – rossz – tanácsot, amit Zeusz kénytelen is teljesíteni, hiszen köti az ígérete.

Szemelé ugyanis nem számolt azzal, amivel Héra nagyon is, hogy halandó ember nem bírja elviselni egy isten látványát, ha az teljes pompájában jelenik meg.

A katasztrófa pedig bekövetkezik, Zeusz égi szekéren, mennydörgés és villámlás közepette jelenik meg Szemelének, aki a látványtól azonnal szörnyethal, ráadásul a hálószobája is kigyullad.

A csavar ott van a történetben, hogy Szemelé ekkor már hat hónapos terhes Zeusztól. A főisten a szerelmét nem tudja megmenteni, de a fiát igen, kiemeli a még fejletlen magzatot a tűzből és saját combjába (!) varja, hogy ott fejlődjön tovább.

Három hónappal később pedig, amikor eljön az ideje, újra felvágja a combját, és megszületik Dionüszosz, aki ekkor még egyáltalán nem a bor és a mámor istene. Zeusz sejti, hogy Szemelé halálában Héra keze volt, ezért igyekszik elrejteni előle a fiát.

Dionüszoszt Hermésznek, az isteni hírnöknek a gondjaira bízza, aki elviszi a fiút Szemelé testvéréhez, Inóhoz, aki a férjétől, Athamásztól született gyermekeivel, Learkhosszal és Melikertésszel közösen neveli.

Bár Dionüszoszt Zeusz parancsára leányruhába bújtatják, Héra elől így sem tudják elrejteni, aki szokás szerint megint azokat bünteti férje hűtlensége miatt, akik nem tehetnek semmiről: őrületet bocsát Athamász királyra, aki elborult elméjével egy vadászaton szarvasnak nézi idősebbik fiát, Learkhoszt és lenyilazza, majd őrülete a felesége ellen fordul és a kisebbik fiával, Melikertésszel menekülő Inót addig üldözi, míg a királyné a fiával együtt a tengerbe nem zuhan egy szikláról.

Zeusz kénytelen cselekedni, ha nem akarja, hogy Dionüszosz is áldozatul essen Héra haragjának. Ismét Hermészre bízza a fiút, aki ezúttal a nüszai erdő egyik árnyékos barlangjában rejti el a gyereket, ahol nimfák nevelik fel.

A Thébai mondakör történetét feldolgozó 5 részes sorozatnak 2. részének még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!

A A Thébai mondakör: 2. rész: Dionüszosz bosszúja bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Európé nem csak királyi vérből származott, hanem ráadásként még gyönyörű is volt, és a neve sem véletlen.

Egyik éjszaka a csodaszép Európé álmot lát: az álomban két asszony verseng érte. A két asszony két földrészt személyesít meg, az egyik Ázsiát, a másiknak pedig még neve sem volt akkor.

Mindkét asszony magának akarja a lányt, Ázsia szerint azért az övé, mert az ő földjén született, a másik asszony szerint viszont Zeusz neki rendelte Európét, és róla fogják őt (mármint a földrészt) elnevezni.

A mondakör tehát rögtön az elején választ ad Európa nevének eredetére.

Európét felzaklatja az álom, amit másnap délelőtt a barátnőivel való játékkal próbál meg kiheverni. Mondhatni, hogy vesztére, mert a mezőn sétálgató és virágot szedő Európén megakad Zeusz szeme is.

A főistent elkápráztatja a lány szépsége, magáénak akarja a lányt. Problémát jelent azonban a mindig éber Héra, aki gyanakvó tekintettel követi isteni férje mozdulatait, különösen, ha csinos, fiatal lány is van a közelben.

Zeusz azonban mégiscsak a főisten, nem jelent neki problémát, hogy kicselezze Hérát. Számos mitológiai történet szól a Zeusz által különböző állati alakokban elcsábított szüzekről.

Zeusz most is ezt a jól bevált megoldást alkalmazza: aranyszőrű, szelíd bika képében jelenik meg a mezőn játszó Európé és barátnői között.

A lányok kíváncsian fogadják a barátságos bikát, csodálják nagyságát és szépségét, majd Európé a hátára is felül.

Persze csak erre várt Zeusz, azonnal nekilendül és messzire ragadja társnői közül Európét. Úgy értem tényleg messzire, hamarosan már a tengeren vágtat a bika.

Európét kezdetben leköti az ijedtség és a kapaszkodás a bika hátán, de amikor észreveszi, hogy az állat száraz patával vágtat a tenger felszínén, akkor leesik neki végre, hogy aligha csak egy sima bikával akadt dolga.

Ráeszmél, hogy valószínűleg egy istenről van szó, ezt hamarosan a bika erősíti meg saját szavaival: közli, hogy ő Zeusz és beleszeretett Európéba, akit márpedig feleségül fog venni és híres királyokat fog neki nemzeni.

A monda arról nem szól, hogy ennek mennyire örült, vagy nem örült Európé, de tény, hogy beletörődött a sorsába…

A bika hamarosan Kréta szigetére ér a lánnyal, ahol megtartják a lagzit.

Európé története itt véget ér, de a Thébai mondakör most indul be csak igazán. Ugyanis Európé apja, a türoszi király, Agénór nem tud belenyugodni lánya eltűnésébe.

Parancsot ad három fiának, Kadmosznak, Phoinixnek és Kilixnek, hogy azonnal keljenek útra, és addig ne merjenek hazatérni, amíg meg nem találják a testvérüket.

Más kérdés, hogy ezzel Agénór csak annyit ér el, hogy Európé után három fiát is elveszíti. Ezt ismeri fel a fiúk anyja, Agénór felesége, Télephassza, aki inkább a fiaival tart, mondván, hogy ha már a lánya eltűnt, a fiait nem téveszti szem elől.

A Thébai mondakör történetét feldolgozó 5 részes sorozatnak 1. részének még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!

A A Thébai mondakör: 1. rész: Thébai alapítása bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Hősei a Labdakidák, akik közül a legismertebbek Laiosz, Oidipusz és Antigoné, köszönhetően Szophoklész tragédiáinak.

A kicsit lejjebb található 5 részes  posztsorozatban ezt a mondakört vesszük át egy kicsit részletesebben, leginkább azért, hogy tisztábban lássátok a két fontos tragédia, az Oidipusz király és az Antigoné mitológiai hátterét. Na meg azért is mert tök izgalmas.

Senki ne pánikoljon, a bejegyzések nem hosszúak, viszont érdekesek…

Egyébként Szophoklész hét fennmaradt tragédiája közül három is a Thébai mondakörhöz kapcsolódik: Az Oidipusz király, az Antigoné és az Oidipusz Kolónoszban. Ez utóbbi Szophoklész utolsó műve volt, csak halála után vitték színpadra, és nem is kötelező olvasmány – ha jól tudom.

Az Oidipusz király olvasónaplóját itt találjátok, az Antigonéét pedig itt, illetve van egy remek Antigoné elemzésünk is, itt, illetve egy Oidipusz király elemzésünk, itt

További, a témához kapcsolódó posztok: Az ókori görög dráma, és Az ókori görög színház

A neten található anyagok általában ott veszik fel a mondakör fonalát, hogy Laiosz király uralkodik Thébaiban, feleségével, Iokasztéval.

Ez a kezdés rendben is van, csakhogy ez nem magának a mondakörnek a kezdete, hanem annak csak egy része, az a történet, amit Szophoklész az Oidipusz király című drámájában dolgozott fel.

Nem véletlen azonban, hogy mondakörről van szó, több (sok) történet, monda keveredik itt egymásba, amelyekben azonban nem Laiosz, Oidipusz vagy Antigoné a legfontosabb szereplő, hanem Thébai városa.

Mivel pedig az olvasonaplopo.eu a teljességre törekszik – még ha ez nem is mindig sikerül – úgy döntöttem, hogy érdemes a mondakört a legelejéről kezdeni.

A Thébai mondakör: 1. rész: Thébai alapítása

A Thébai mondakor: 2. rész: Dionüszosz bosszúja

A Thébai mondakör: 3. rész: Pelopsz átka

A Thébai mondakor: 4. rész: Oidipusz király

A Thébai mondakör: 5. rész: Antigoné

A A Thébai mondakör bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Az elemzést Esszina készítette, ha hasznosnak találtad, kérlek ismerd el a munkáját egy like-al a bejegyzés alatt! Köszönjük! 🙂

Az Antigoné elemzéséhez kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:

• Az Antigoné részletes olvasónaplója
• Az Antigoné mitológiai háttere – A Thébai mondakör
• Az ókori görög színház
• Az ókori görög dráma

Az elemzés vázlata:

• Bevezetés
• A dráma alaphelyzete
• A bonyodalom kezdete
• A konfliktus kibontakozása
• Tetőpont
• Végkifejlet
• A szereplők konfliktusrendszere
  • Antigoné és Kreón
  • Antigoné és Iszméné
  • Kreón és Teiresziász
  • Kreón és Haimón
• Befejezés

Bevezetés

Szophoklészt, aki i. e. 496-406-ig élt, a görög tragédiaköltészet csúcsának tartják: több mint 120 művet írt, amelyekből csak 7 darab maradt fenn teljes terjedelmében, a többi töredékes vagy elveszett. Élete nagyrészt Athénhoz köthető (bár egy attikai községben, Kolónoszban született Athéntól északra).

Az athéni közönség ünnepelt kedvence volt, nagy sikereket aratott: összesen 24-szer győzött az évente megrendezett tragédiaversenyen, amit nagy dicsőség volt megnyerni. Ráadásul első győzelmekor a nagy elődöt, a szintén híres Aiszkhüloszt győzte le (468-ban).

A drámaelőadásban is fontos újításokat vezetett be: ő léptetett fel először három színészt, ő vezette be a díszletezést, és a kórus taglétszámát is megemelte (12-ről 15-re). Annyira népszerű lett, hogy különféle politikai tisztségeket is kapott jutalmul (pl. kétszer választották meg sztratégosznak, a 10 katonai parancsnok egyikének).

Művei Arisztotelész görög bölcselő szerint példaképül szolgálhatnak a műfajon belül.

Plutarkhosz szerint Szophoklész három korszakba sorolta őket életművében: első korszakában Aiszkhülosz emelkedettségét akarta túlszárnyalni, második korszakában új, saját alkotói módszert hozott létre, végül utolsó korszakában a drámák beszédstílusát alakította át, mert olyan stílust akart, amellyel jobban ábrázolni lehet a jellemeket.

Hét ránk maradt tragédiája közül három a trójai, három a thébai mondakörből való, egy pedig Héraklészről szól. Három legfontosabb műve – az Oidipusz király, az Antigoné és az Elektra – az utolsó, érett korszakában született.

Az ún. tragikus triász egyik tagja, vagyis egyike annak a három nagy tragédiaköltőnek, akiket a világirodalom klasszikusának tartunk. Ez a három szerző i.e. 5. században élt Athénban, és három egymást követő drámaírói nemzedékhez tartozott: a legidősebb Aiszkhülosz volt (i.e. 525-456), utána következett Szophoklész (i.e. 496-406), a legfiatalabb pedig Euripidész (i.e. 480-406).

Érdemes tudni, hogy Aiszkhülosz legfontosabb műve a Leláncolt Prométheusz, Euripidészé pedig a Medeia. A tragikus triász kortársa volt Arisztophanész (?450-?456) is, az antik görög irodalom legnagyobb komédiaszerzője.

Szophoklész műveiről általánosságban el lehet mondani, hogy valamilyen, már-már irracionális szenvedélyt ábrázolnak, ami a mai olvasó, az átlagember számára furcsa lehet, hiszen a mindennapokban nem találkozunk hasonlóval sem. Szophoklész hőseit azonban arra motiválja, hogy emberfeletti tettet hajtsanak végre, vagy úgy viselkedjenek egy adott helyzetben, ahogy senki más nem, amihez nem kevés bátorság szükséges. Ezek a főszereplők nemcsak erkölcsileg feddhetetlenek, de erős jellemek is: nem hagyják, hogy szándékukban megingassák őket – még a haláltól sem félnek, ahogy, mint látni fogjuk, Antigoné sem félt.

Az Antigoné – amelyet feltehetőleg i.e. 440 körül mutattak be – a thébai mondakörbe tartozik, akárcsak az előzményeket elmesélő két dráma, az Oidipusz király és az Oidipusz Kolónoszban, amelyek időben később keletkeztek (utóbbit csak Szophoklész halála után mutatták be).

A három darab a közös téma ellenére nem nevezhető trilógiának, mivel teljesen eltérő problémakörrel foglalkoznak, mindegyiknek külön önálló konfliktusrendszere van. Az Antigoné bemutatásakor nagy sikert aratott: annyira tetszett a korabeli nézőknek, hogy megválasztották Szophoklészt az Athéntől elszakadni akaró Szamosz városa ellen küldött hajóhad egyik vezérének.

Az Antigoné-témát, mely eredetileg egy legenda volt, később más tragédiaszerzők is feldolgozták, például Euripidész, akinél nincs tragikus befejezés: Antigonénak Haimón segít a temetésben, később pedig összeházasodnak és gyermekük is születik.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Szophoklész – Antigoné – Elemzés bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Figyelem! Szophoklész nem tagolta az Antigonét, azaz nincsenek felvonások, jelenetek, vagy színek. Az, hogy én 12 oldalra szedtem szét teljesen önkényes, azért csináltam, mert talán így könnyebb emészteni és nem kell annyit görgetni. Tehát még egyszer: a tragédia egy szuszra megy, csak itt van oldalakra bontva!

Az Antigoné olvasónaplójához kapcsolódó ajánlott bejegyzés:

• Az Antigoné elemzése
• Az Antigoné mitológiai háttere – A Thébai mondakör
• Az ókori görög színház
• Az ókori görög dráma

A tragédia Thébában, a királyi palota előtt kezdődik nem sokkal a Thébát sikertelenül ostromló argoszi hadak elvonulása után. Itt találkozik a két testvér Antigoné és Iszméné.

Antigoné szomorúan kérdezi testvérét, hogy hallotta-e, milyen parancsot hirdetett ki a király, Kreón. Iszméné nem tud semmiről, mire Antigoné elmondja neki, hogy Kreón megtiltotta, hogy eltemessék az ostrom során meghalt testvérüket, Polüneikészt.

A királyi parancs oka és indoka, hogy Polüneikész az argoszi hadak vezetője volt, míg testvére, Eteoklész a thébai védelmet irányította. Vagyis két testvér állt szemben egymással, ráadásul egymás kezétől is haltak meg a csata során.

Kreón szerint Eteoklész megérdemli a temetést, hiszen a hazáját védte, míg Polüneikészt azzal bünteti halálában, hogy nem engedi eltemettetni, hiszen a hazájára támadt.

Az érthetőség és a biztonság kedvéért, hogy képben legyetek: Antigoné, Iszméné, Polüneikész és Eteoklész testvérek voltak, Oidipusz thébai király gyermekei. Oidipusz halála után a két fiú, Polüneikész és Eteoklész megegyezett abban, hogy évente felváltva fognak uralkodni Thébában. Polüneikész kezdett, majd egy év után átadta a hatalmat Eteoklésznak.

Eteoklész azonban az újabb egy év leteltével nem adta vissza Polüneikésznek a trónt, aki emiatt Argoszba ment, sereget toborzott és megostromolta Thébát. Az ostrom során a két fivér szembe került egymással és egymás kezétől haltak meg. Ez a tragédia indító konfliktusa.

Antigoné és Iszméné között vita alakul ki. Antigoné a királyi tiltás ellenére el akarja temetni Polüneikészt, ehhez kéri Iszméné segítségét.

Iszméné először szelíden próbálja lebeszélni erről nővérét, rámutat, hogy a király szava törvény, aki megszegi azt, annak büntetése a nyilvános megkövezés.

Antigoné szerint viszont nem lehet tilos az, hogy valaki eltemesse a saját testvérét. Iszméné egyre kétségbeesetten és erőszakosabban próbálja lebeszélni Antigonét a szerinte őrült tervről. Szerinte többszörösen is lehetetlen a temetés, egyrészt mert a király, Kreón azt parancsolta, másrészt pedig, mert ők ketten Antigonéval csak nők:

„A férfiakkal nem tudunk megküzdeni,
Erősebbek s ha már felettünk ők az urak,
Szót kell fogadni, bármiként is fáj e szó.”

Iszménének tulajdonképpen igaza van, csakhogy ő az emberi – királyi – törvényeknek engedelmeskedik, míg Antigoné a saját szíve után megy.

Antigoné végül belátja, hogy nem tudja rávenni Iszménét arra, hogy segítsen neki, sőt Antigoné meg is sértődik a testvérére:

„Hát nem hívlak többé magammal, sőt ha még
Jössz is magad, segítsége nem kell nekem.
Te légy okos, ha tetszik; én őt el fogom
Temetni ha ezt teszem meghalni szép.

Vagyis Antigoné annak ellenére dönt Polüneikész eltemetése mellett, hogy pontosan tisztában van a lehetséges következménnyel.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Szophoklész – Antigoné – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.