Elöljáróban jegyezzük meg, hogy A helység kalapácsának műfaja komikus (vagy víg) eposz. Petőfi ennek megfelelően alkalmazza az eposzi kellékeket, természetesen torzított, komikus formában.

A művet szokás még elbeszélő költeménynek, eposzparódiának, stílus- és szerkezetparódiának is nevezni.

Első ének

A helység kalapácsa a műfajának megfelelően egy eposzi kellékkel indul, a segélykéréssel (invokáció).

A „rendes” eposzok invokációjában a szerzők általában a múzsától, vagy valamelyik mitológia istenétől kérnek segítséget művök megírásához. Mivel azonban itt egy vígeposzról van szó, a segélykérés is komikus formában történik.

Petőfi ugyanis nem műve megírásához kér segítséget, hiszen ahhoz már megvan a tehetsége, az nem jelent neki problémát. Inkább egy hőst kér – ez lesz majd Fejenagy, a kovács – akinek a történetén keresztül ki tudja bontakoztatni tehetségét.

A költő megjegyzi továbbá, hogy csak az igazán bátraknak szól a műve, a gyávák bele se kezdjenek az olvasásba.

Ezután kezdődik maga a történet, ami újabb eposzi kellékkel nyit. A cselekmény ugyanis in medias res, azaz a dolgok közepébe vágva, egy falusi templomban indul.

A hívek vasárnap esti misére gyűltek össze, annak is a végén járunk.

A pap éppen végez a szertartással, elhangzik az utolsó „ámen”, amit a falusi gyülekezet szorgalmasan megismétel, majd pillanatok alatt kiürül a templom, az ajtókat bezárják.

A nép szokásához híven átvonul a helyi kocsmába.

A templomnak tehát elméletben kihaltnak kéne lennie, azonban ez nem így van. Az egyik sarokban valaki alszik.

Ez a valaki a saját horkolására ébred fel és döbbenten veszi észre, hogy rajta kívül már senki sincs a templomban. Sőt, hamarosan azt is észreveszi, hogy az ajtót is bezárták, tehát kimenni sem tud.

Az Olvasó számára hamar kiderül, hogy emberünk nem egy bonyolult lélek. Keresi a kijutási lehetőséget, de elsőre nem találja, bár néhány lehetőséget azért számba vesz:

• Hamar rájön, hogy kiabálni nincs értelme, mert a templom félórányira fekszik a falutól, senki sem hallaná meg.
• Ki akar ugrani az ablakon, de túl magasnak találja. Igaz, hogy emberünk gyermekkorában simán leugrott a cseresznyefa tetejéről, de immár 40 éves, nem mer megkockáztatni egy ilyen mutatványt.

Hősünk azonban végül csak megtalálja a menekülés lehetőségét. Elhatározza, hogy felmegy a harangtoronyba és a harang kötelén fog leereszkedni, ami a templom oldala mellett lóg. Kockázatos vállalkozás, de van esély a sikerre, csak arra kell vigyázni, hogy közben a harang meg ne konduljon.

A bejegyzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Petőfi Sándor – A helység kalapácsa – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

A Toldi estéje a Toldiban megismert Toldi Miklós életét viszi tovább, pontosabban fejezi be.

Ne felejtsük el, hogy valójában egy trilógiáról van szó, aminek a Toldi és a Toldi estéje az első és a harmadik, befejező része, de időrendben Arany ezt a kettőt írta egymás után. A trilógia második része, a Toldi szerelme csak jóval később, utoljára készült el.

Első ének

Az első ének elején az őszi időjárásáról kapunk egy szép leírást.

A történet egyébként Nagyfaluban, Toldi Miklós szülőfalujában és birtokában kezdődik.

Az őszi napfény Toldi Miklósra esik, aki éppen a falu temetőjében, nem messze a házától, egy kőkereszt előtt térdepel. A kereszt az édesanyja, Toldi Lőrincné sírján van, aki már több, mint negyven éve meghalt.

Ez a Toldi Miklós azonban már nem a Toldi című mű fiatal és lelkes Toldi Miklósa.

Az első rész óta soka idő eltelt Toldi Miklós bizony megöregedett. Megőszült a haja és ősz a szakálla is, ami az övéig ér.

Azt is megtudjuk, hogy Toldi immár három éve él otthon, Nagyfaluban. Három évvel azelőttig, mint ahogy egész életében, a királyt szolgálta. Akkor azonban Toldinak elege lett, szerinte a királyi udvarban túl nagy lett a fényűzés, túl sokat foglalkoznak zenével, tánccal, és túl keveset a katonai képzéssel és a haza védelmével.

Vagyis Toldi szerint a királyi udvar elkényelmesedett, erről főleg a király körül lebzselő sok olasz udvaronc tehet.

Toldi Miklós pedig nem olyan ember, hogy ha valami nem tetszik neki, azt magában tartja. Olyan sokáig zsémbelt a királlyal, olyan sokáig mondogatta, hogy ő már nem való a királyi udvarba, míg végül a király tényleg hazaküldte.

Ez volt három évvel ezelőtt, ezóta a királyi udvarban már elterjedt az a hír, hogy Toldi meg is halt.

Nemcsak Toldi felett múltak el az évek, hanem a háza felett is. Rogyadozik az egykor szép ház, nehezen járnak az ajtók, ablakok, rozsdásak a kilincsek.

A házból éppen Bence jön ki, Toldi szolgája. Ez a Bence már nem az első rész öreg Bencéje, hanem annak a fia, aki örökölte apja nevét és a szolgálatot is Toldi mellett.

Bence látja, hogy Toldi a sírok között térdel, majd feláll és int Bencének, hogy hozzon egy kapát és egy ásót.

Bence nem igazán érti, hogy miért kellenek a szerszámok, a kertben nem veteményeztek már vagy húsz éve. De azért odaviszi őket Toldinak.

Toldi Miklós pedig nem szól semmit, csak kimér a füvön egy négy lépés hosszú és két lépés széles területet, pont amekkorát sírnak szoktak ásni.

Bencének nagyon fúrja az oldalát a dolog, vajon tényleg sír lesz-e, és ha igen, akkor kinek, de hiába próbálja meg óvatosan faggatni a gazdáját, Toldi semmit sem mond, csak konokul, szomorúan, elszántan ásni kezd.

Bence nem tehet mást, fogja a kapát és segít Toldinak. Végül azonban nem bírja tovább és nyíltan rákérdez, hogy miért ásnak sírt, ha nincs halott a háznál?

Régen, amikor még csatázni jártak Toldival, akkor volt rengeteg hulla a csata után, de akkor nem ástak sírt. Most meg hulla nincs, mégis sírt ásnak.

Hiába csacsog azonban Bence Toldi nem válaszol neki, csak elszántan ás és ás.

Bence ekkor bátortalanul megkérdezi, hogy talán Miklós bátyjának, Györgynek ássák-e a sírt. Bence beszédéből pedig azt is megtudjuk, hogy mi történt Györggyel, hiszen önmagát gyorsan megcáfolva kijelenti, hogy nem lehet Györgyé a sír.

György ugyanis sok évvel korábban Nagyfalutól távol, egy medvevadászat során halt meg.

Közben Toldi elkészül az ásással, nyakig áll a sírban. Onnan szólal meg végre.

Kijelenti, hogy Bencének igaza volt, valóban sírt ástak, mégpedig a saját sírját. Toldinak nincs kedve tovább élni, semmi nem köti már az élthez, mindenki meghalt, akit szeretett.

Egész életét a haza és Lajos király védelmének szentelte, de a király megharagudott rá, amiért kimondta, amit gondolt és elküldte az udvartól.

Toldi három éve unatkozik, három éve nem harcolt, három éve rozsdásodik a kardja. Még segíthetett volna a királynak, ha fegyverrel nem is, de tanáccsal mindenképpen, de a király elűzte.

Toldi érzi, hogy már nem sok van neki hátra. Megparancsolja Bencének, hogyha meghal, akkor ebbe a sírba temesse el, és ne tegyen a sírra semmilyen jelzést.

Bence egyre szomorúbban hallgatja gazdája szavait, végül már nem bír a könnyeivel sem.

Közben beesteledik, bagoly huhog a közelben, de Toldi másra figyel, közeledő lódobogás hallatszik.

Egy lovas érkezik, de csak Bencét veszi észre, a sírban álló Toldit a sötétben először nem látja meg. Bencének kell megmutatnia.

Kiderül, hogy a lovast Pósafalvi Jánosnak hívják, és a budai királyi udvarból érkezett, mint követ.

Pósafalvi elmondja, hogy Budán éppen hadijátékokat tartanak és egy olasz vitéz minden magyart legyőzött eddig.

Ez még nem is lenne olyan nagy baj, de az olasz zsákmányolt egy pajzsot is, amin a magyar címer van. Most azzal küzd és hetvenkedik, hogy nincs olyan magyar vitéz, aki el tudná venni tőle a pajzsot.

Eddig minden magyar kudarcot vallott, és az olasz már azzal fenyegetőzik, hogy hazaviszi a magyar címeres pajzsot Olaszországba.

Ez kell csak Toldinak, rögtön felpezsdül a vére, mégse felejtették el, még szükség van rá, még őt hívják, ha nagy a baj.

Rögtön kiugrik a sírból és parancsot ad Bencének, hogy készítse fel a lovát, csináljon valami vacsorát és hozzon bort. Pósafalvit pedig meghívja, hogy éjszakázzon nála.

Toldi aznap este nagyon sok bort iszik és mulat, de inkább haragjában táncol, mint jó kedvében.

Az öreg, de még mindig hatalmas erejű Toldival sem Pósafalvi, sem Bence nem tudja felvenni a versenyt, lassan kidőlne mellőle.

A bejegyzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Arany János – Toldi Estéje – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

A mű szövegéből nem derül ki, hogy pontosan mikor játszódik, de azért következtetni lehet. Egyrészt tudjuk, hogy Toldi Miklós valóban létező személy volt, bár a történészek sokáig fiktív, kitalált figuránk tartották, mert olyan kevés adat maradt fenn róla. Tudjuk, hogy 1320 körül született és 1390-ben halt meg.

Másrészt Lajos király alakja Nagy Lajos magyar és lengyel királyt jelenti, aki 1342-1382 között volt magyar király.

Általánosságban tehát azt mondhatjuk, hogy a Toldi valamikor a 14. században játszódik.

A mű, egy rövid, két versszakos előhanggal kezdődik, amiben a költő megemlékezik a főhősről, Toldi Miklósról. Arany szerint Toldi már-már mitikus alak, aki ha ma megjelenne az emberek között, akkor mindenki elcsodálkozna magasságán, erején, fegyvereinek nagyságán és súlyán.

Első ének

A történet a Nagyfalu melletti pusztában kezdődik. Nagyon meleg van, senkinek sincs kedve dolgozni, 10-12 szolga heverészik a szénaboglyák árnyékában.

Munka pedig lenne bőven, félig rakott szénásszekerek álldogálnak mindenhol. Ráadásul a szekérhúzó ökrök is szomjasak, de senki sem húz nekik vizet a gémeskútból, mindenki alszik.

Azaz csak majdnem mindenki, egyvalaki nem alszik csak, hanem keményen dolgozik, Toldi Miklós.

Hirtelen azonban Toldi is abbahagyja a munkát egy kicsit, mert felfigyel az úton közeledő katonánkra.

Toldi Miklósnak nem véletlenül kelti fel a figyelmét a közeledő sereg, mindig is szeretett volna katona lenni. Katona volt az apja, Toldi Lőrinc és a bátyja, Toldi György is az.

Sőt, a bátyja a királyi udvarban is nőtt fel a királyfi barátjaként, habár a két testvér, György és Miklós, soha nem jöttek ki egymással jól. Ennek egyelőre nem tudjuk meg az okát.

Tehát Toldi Miklós és családja nemesi származású volt, a kisebbik fiú, Toldi Miklós, mégis a szolgákkal együtt dolgozik kint a határban, mint egy paraszt.

Közben kiderül, hogy az úton Laczfi Endre nádor közeledik hadával. Toldi bámulva, vágyakozva nézi a cifra ruhás katonákat. A sereg éppen mellette halad el, amikor Laczfi leszól neki a lóról és megkérdezi, hogy „Hé paraszt! melyik út megyen Budára?”

Toldi Miklós annyira elképed a megszólításon, hogy hirtelen nem is tud válaszolni. Nem csak a hangnem nem tetszik neki, hanem az sem, hogy valaki parasztnak nézte őt.

Dühében továbbra sem tud megszólalni, csak a keze ügyében lévő vendégoldalt emeli meg egy kézzel, azzal mutatja az irányt.

A vendégoldal egy hosszú és nehéz rúd, amit a szekér oldalához szoktak erősíteni, hogy szélesebb legyen a szekér rakodófelülete. Egy ember általában meg sem tudja mozdítani, nem hogy fél kézzel megemelje.

A mutatvány és az a könnyedség, ahogy Toldi végrehajtotta, természetesen csodálkozásra készteti Laczfi nádort és a katonákat. Laczfi rögtön megkérdezi embereit, hogy ki áll ki egy birkózásra Toldi ellen, vagy ki tudja megismételni a mutatványt.

Persze senki sem jelentkezik, mert tudják, hogy úgysem sikerülne legyőzni az ifjút. Ezt azonban ügyesen beburkolják, azt mondják, hogy ők katonák, akik egy paraszttal nem állnak le birkózni.

A sereg lassan elvonul Toldi Mikós mellett, mindenki az erejéről beszél, mindenki rámosolyog Miklósra. Elhangzanak félmondatok is, hogy milyen kár, hogy Toldi csak egy paraszt, különben a seregben lenne a helye.

Fontos megjegyezni, hogy Laczfi és a katonák nem tudják, hogy Toldi Miklóssal állnak szemben, ők csak egy fiatal legényt látnak, aki a béresekkel dolgozik, jogosan gondolják azt, hogy ő is közéjük tartozik.

A sereg már régen elvonult, Toldi pedig hazafelé ballag, markában a rúddal. Még mindig dühös, amiért parasztnak nézték, majdnem elroppan a rúd a kezében.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Arany János – Toldi – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.