A jó hír az, hogy a Sirály csak négy felvonás, a rossz pedig az, hogy a felvonások elég hosszúak…

Első felvonás:

„Szorin parkjának egy része. Széles fasor, amely a nézőtől a park belseje, egy tó felé vezet. A fasort házi színielőadás számára hevenyészett dobogó keríti el, úgyhogy a tó egyáltalán nem is látszik. A dobogótól jobbra és balra cserjés. Néhány szék, asztalka

Az imént nyugodott le a nap. A dobogón a függöny mögött Jakov és más cselédek; köhögés és kopácsolás hallatszik. Mása és Medvegyenko balról – sétából visszatérve – jön”

Medvegyenko és Mása sétálásból érkezik vissza az udvarházhoz.

Medvegyenko:

Teljes neve: Szemjon Szemjonovics Medvegyenko. Fiatal tanító, akinek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy mindig a pénzről, illetve annak hiányáról beszél. Mindig arra panaszkodik, hogy milyen kevés a fizetése (23 rubel) és abból még az anyját, a két húgát és az öccsét is támogatnia kell. Szerelmes Másába, a kedvéért minden nap hat versztát (orosz mértékegység, 1 verszta kb 1067 méter) gyalogol a Szorin-házhoz.

Mása:

Szorin jószágigazgatójának, Samrajevnek és feleségének, Polinának a lánya. Kezdetben elutasítja Medvegyenko közeledését. Legjellemzőbb tulajdonsága, hogy folyton tubákol, illetve majd később feltűnik, hogy még az orosz átlaghoz képest is sokat iszik.

Beszélgetésükből megtudjuk, hogy Medvegyenko szerelmes Másába, és a lány ezt tudja is. Viszonozni viszont nem akarja a fiatal tanító érzelmeit, nem tudja viszontszeretni. A lány szavaiból érezzük, hogy valaki mást szeret reménytelenül, de egyelőre nem tudjuk meg, hogy ki az.

Mását idegesíti, hogy Medvegyenko mindig csak a pénzhiányról, az anyagi javakról tud beszélni, míg a lány szerint a szegény ember is lehet boldog, ha szeretik, és ha szerethet.

Elsétálnak az udvarház parkjában felépített dobogó mellett, amin aznap este házi színházi előadást terveznek előadni. Az előadást Trepljov, a házigazda Szorin unokaöccse írta, és egyetlen főszereplője Zarecsnaja (Nyina) lesz, aki a tó túloldalán lévő birtok tulajdonosának lánya.

Érkezik Szorin és Trepljov is.

Szorin:

Teljes neve: Pjotr Nyikolajevics Szorin. A darab helyszínéül szolgáló udvarház tulajdonosa. 60 éves, nemrég ment nyugdíjba, és költözött le vidéki birtokára, miután 28 évig dolgozott államtanácsosként. Egészségi állapota nem a legjobb, ennek ellenére kedves, szerethető öregúr.

Trepljov:

Teljes neve: Konsztantyin Gavrilovics Trepljov. A mű egyik főszereplője. Szorin unokaöccse. 25 éves, kezdő író, egyelőre nem tudjuk meg, hogy tehetséges-e.

Szorin arról panaszkodik Trepljovnak, hogy mennyire nem való neki a falu. Nemrég költözött ide a városból, és nem találja itt a helyét. Trepljov egyetért nagybátyjával, az öregnek szerinte is a városban kéne élnie.

Közben odaérnek Medvegyenkohoz és Máshoz, akik a pódium közelében ácsorognak. Trepljov elküldi őket onnan, mondván, hogy majd mindenkit értesíteni fognak, ha kezdődik az előadás, de addig nem szabad ott lenni.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Anton Csehov – Sirály – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

1. fejezet:

A történet egy szomorú leírással kezdődik:

Sötét, őszi éjszaka van, valahol egy városban vagyunk, azt nem tudjuk meg, hogy pontosan hol. Azt sem, hogy pontosan mikor, de kikövetkeztethető, hogy Petőfi saját korában járunk, tehát a XIX. század elején, közepén.

Az utcák és a házak sötétek, csak egyetlen padlásszobában világít egy halvány gyertyaláng.

A pici padlásszoba és berendezése nagyon nyomorúságos:

• Penészesek a falak, beázik a tető
• Rozoga fenyőfa ágy és asztal, amiket mások már rég kidobtak volna
• Az ágy fejénél egy szúette faláda, a végénél egy szalmazsák
• Két szalmaszék

A kis lakásban négyen laknak, a legnagyobb nyomorúságban: az anya a ládán ül és a kisebbik gyerekét próbálja szoptatni, de olyan régen éhezik, hogy nincs teje. Az anya tehetetlenül, némán sír.

Az ágyban a nagyobbik gyerek próbál aludni, és milyen jól teszi, mert amíg alszik, addig sem érzi, hogy milyen éhes.

Az asztalnál a fiatal apa/férj ül gondterhelten, látszik, hogy családja nehéz sorsán, és a megoldási lehetőségeken töpreng.

Egyelőre semmi többet nem tudunk meg a családról: kik ők, mi a nevük, miért élnek ilyen nyomorúságban?

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Petőfi Sándor – Az apostol – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

]]> http://olvasonaplopo.eu/petofi-sandor-az-apostol-olvasonaplo/feed/ 0 http://olvasonaplopo.eu/puskin-anyegin-olvasonaplo/ http://olvasonaplopo.eu/puskin-anyegin-olvasonaplo/#comments Sat, 17 Nov 2018 15:38:33 +0000 http://olvasonaplopo.eu/?p=2340 Puskin Anyegin című verses regényének részletes olvasónaplója fejezetenként Első fejezet Rögtön az olvasónapló elején érdemes tisztázni a történet egyik furcsaságát: A történet főszereplője Anyegin, az orosz nemes ifjú, de magát a történetet nem ő és nem is Puskin meséli el, hanem van egy elbeszélő, egy narrátor, aki mesél. Ebből ered az Anyegin olvasásának egyik nehézsége, ... Lássuk az egészet

A Puskin-Anyegin-Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

]]> Puskin Anyegin című verses regényének részletes olvasónaplója fejezetenként

Első fejezet

Rögtön az olvasónapló elején érdemes tisztázni a történet egyik furcsaságát: A történet főszereplője Anyegin, az orosz nemes ifjú, de magát a történetet nem ő és nem is Puskin meséli el, hanem van egy elbeszélő, egy narrátor, aki mesél.

Ebből ered az Anyegin olvasásának egyik nehézsége, mert az elbeszélő (narrátor) gyakran elkalandozik, a saját emlékeit idézi fel, és amikor „észbe kap”, akkor folytatja Anyegin történetét.

Nem tudjuk, hogy pontosan ki ez a narrátor, de szerepeltetésével Puskin egy plusz réteget ad a történethez. (És jócskán megnehezíti a középiskolások dolgát…)

A műből nem derül ki pontosan, hogy mikor játszódik, de a részletekből, utalásokból ki lehet találni, hogy Puskin saját koráról, a 19. század első feléről van szó.

A főszereplő tehát Jevgenyij Anyegin, az orosz nemes ifjú, aki korának tipikus arisztokrata alakja:

A „Néva partján született”, azaz Szentpéterváron, gazdag családból származik, de apja bőkezűen szórja a vagyont, minden évben három bált ad, és szép lassan tönkre is megy ebbe.

Anyegin viszonylag korrekt, a kornak megfelelő nevelést kap, de azért nem erőlteti meg magát. Nevelője nem bánik vele szigorúan, így aztán Anyegin nem is jeleskedik különösebben a tanulásban.

Hamarosan azonban nevelőjét elcsapják a háztól, bár azt nem tudjuk meg, hogy miért. Anyegin ezzel „szabaddá vált”, azt csinál, amit akar.

És mit csinál egy fiatal, szinte még gyerek orosz nemes, ha bármit megtehet? Társaságba, bálokba jár és a legutóbbi divat szerint öltözik.

A szentpétervári felső körökben hamar megkedvelik Anyegint, műveltnek, okosnak tartják, akivel bármiről el lehet beszélgetni.

Fontos megjegyezni, hogy Anyegin egyáltalán nem kiemelkedően művelt. Mindenhez éppen csak annyira ért, mindenből éppen csak annyit tud, hogy hozzá tudjon szólni bármilyen témához, és a szintén hasonlóan félművelt orosz arisztokráciának ez éppen elég ahhoz, hogy Anyegint okosnak (és jó partinak) tartsák:

• Jól beszél franciául, ami mondjuk nem csoda, hiszen a korszakban Oroszországban az arisztokraták nyelve a francia volt. Oroszul valamire való nemes ember nem hogy nem beszélt, de nem is tudott! Az orosz a nép nyelve, a parasztok nyelve volt.
• Valamennyire tud latinul is, idézget Homérosztól és Vergiliustól, de azért hibázik is benne.
• Ismeri a történelmet annyira, hogy meg tudjon szólalni a témában, ha kell.
• Érdekesség, hogy egyáltalán nem ért a versekhez és a zenéhez, botfüle van.
• Érdekli a közgazdaságtan, de ez is csak felületesen, gyakran ő sem tudja, hogy mit beszél, amikor a korszak neves közgazdászait idézgeti.

Összességében tehát Anyegin egy tipikus 19. századi orosz nemes: vagyonos, de vagyonával nem tud mit kezdeni, pontosabban semmi értelmeset nem tud vele kezdeni. Ideje nagy részét öltözködéssel és átöltözködéssel, társasági élettel, pletykálkodással, teljesen felületes és felesleges elfoglaltságokkal tölti. Nincs életcélja, honnan is lenne, hiszen nem lát jó példát, családja generációkra visszamenően azt csinálta, amit most ő: semmit.

Se neki, se úgy általában az orosz arisztokráciának nem jut eszébe, hogy valami értelmeset is tehetnének, mindenki csak úgy él bele a világba, bálokba jár, eltölti az idejét és az életét.

Ez természetesen csak az orosz nemesekre vonatkozik, hiszen ahhoz, hogy az arisztokraták megtehessék azt, hogy semmit sem tesznek, ahhoz az egyszerű orosz kisember, a parasztok és jobbágyok – mai szemmel nézve – elképesztő kizsákmányolása kellett. Ezek az emberek nagyrészt olyan nyomorban éltek, amit ma már el se nagyon tudunk képzelni.

Anyegin pedig hamarosan rátalál az orosz nemes férfi legfőbb életcéljára: a nőre! Nemcsak rátalál, de arra is rájön, hogy elképesztően sikeres a nők körében: hamar kiismeri őket, „Tudománya a szenvedély lett”.

Bárkit megszédít, elcsábít, bárkit megkaphat, a fiatal fruskától a férjezett, érett nőkig. Anyegin pedig ezt természetesen élvezi, habár az is kiderül, hogy nem maga a szerelem érzése érdekli, hanem a hódítás. Vagyis nem az érzelmek vezérlik, nem az igazit keresi.

Leírást kapunk az alig 18 éves Anyegin egy napjáról is: későn kel, és amikor megtudja, hogy három meghívást is kapott aznap estére (bálokra és névnapra), akkor úgy dönt, hogy mindhárom eseményre be fog nézni.

Előtte azonban még díszesen kiöltözik, és korzózik egyet, hogy mutogassa magát az utcán, utána bőséges ebéd, majd pihenés, este pedig eleget tesz a meghívásoknak.

Először vacsorázni megy egy barátjával, az étteremben minden földi jót felszolgálnak, amit csak el lehet képzelni. Természetesen minden külföldi, leginkább francia. Egy orosz nemes nem is ehet mást, legyen az bármilyen drága is.

Majd színházba megy, ahol balettot néz, de persze nem maga a darab érdekli, hanem a nézőtéren ülő hölgyeket vizsgálgatja.

És itt szembesülünk először Anyegin fő problémájával: végtelenül unja már ezt a világot, unja a balettot, unja a nőket, un mindent…

Hamar ott is hagyja a balettot és hazamegy, hogy átöltözzön, ezt napjában többször is megteszi, a narrátor epésen jegyzi meg, hogy akár 3 óra is elmegy a napjából öltözködéssel.

Megismerjük „a nagymagányú kis szobát” is, ahol él, és ami minden létező luxussal be van rendezve, amit csak el lehet képzelni.

És elindul végre a bálba, az orosz arisztokrácia szinte naponta megtartott fő eseményére. Leírást kapunk a bálról is: tömeg, szép ruhák, szép hölgyek, deli férfiak, tánc, flört, titkos kapcsolatok születnek, férjek csalják feleségüket és fordítva.

Anyegin hajnalig marad, de nem élvezi igazán a bált, ezt is unja már. A város már ébredezik, a munkások dolgozni indulnak, amikor végre hazamegy.

És Anyeginnek kb. minden napja ugyanígy néz ki: későn kelés, többszöri öltözködés, majd mulatás hajnalig.

Főhősünk pedig egyszercsak azt veszi észre magán, hogy kiégett… Unja a futó kalandokat, unja a nőket, unja a barátait, a bőséges vacsorákat, a mértéktelen ivást, a rendszeres másnaposságot, mindent és mindenkit, semmiben nem leli örömét, semmi sem szórakoztatja. (Nem kis teljesítmény ez 18 évesen…)

Tökéletes érdektelenség lesz úrrá rajta, angolul spleen, oroszul handra.

Anyegin változtatni próbál: bezárkózik szobájába, egyedüllétre vágyik, de a lelkében érzett ürességet semmivel sem tudja kitölteni.

Először írni akar, de nem megy neki, aztán olvasni kezd, de a könyveket is érdektelennek találja.

Itt egy kis kitérő következik a történetben, a narrátor ugyanis elmeséli, hogy személyesen is találkozott Anyeginnel, éppen ebben a depressziós, melankolikus korszakában ismerkedtek össze és lettek jó barátok, mert a narrátornak is hasonló volt a hangulata.

Sok időt töltöttek együtt, sőt már arra készültek, hogy külföldre utaznak, amikor egy váratlan esemény hosszú évekre elsodorta őket egy mástól.

Váratlanul ugyanis meghalt Anyegin apja. Ez még olyan nagyon nagy probléma nem lett volna Anyegin számára, de kiderült, hogy az apja gyakorlatilag minden vagyonát felélte vagy elzálogosította.

Megjelentek a hitelezők, akik Anyegin teljesen örökségét követelték. Hősünk pedig úgy ítélte meg, hogy több gonddal járna, ha nekiállna pereskedni, meg egyébként sem érdekelte őt ez az egész, a teljes örökségét átengedi a hitelezőknek.

Bárki más ezután kétségbe esett volna, de Anyegin egy orosz nemes nemtörődömségével vette tudomásul azt, hogy teljesen elszegényedett.

Az életnek pedig van humorérzéke, mert hamarosan kapja a hírt, hogy nagybátyja, akinek szintén ő az örököse, haldoklik, és magához kéreti.

Anyegin elindul a nagybácsihoz, bár előre unja, hogy ott majd szeretetet, meg sajnálatot kell színlelni az örökségért.

És megint „szerencséje” van, mire a többnapi lovaglásra lévő birtokra ér, nagybátyja már meghalt.

Anyegin elképesztő vagyont örököl: falvak, erdők, patakok, gyárak, szeszfőzde, jobbágyok, szolgák hada.

És az ifjú orosz nemes egy pillanatra kibillen mélabújából: elhatározza, hogy helyt fog állni vidéki földesúrként, felnő a feladathoz és példásan fogja igazgatni uradalmát.

Ez a lelkesedés pont két napig tart. A harmadik napon már nem érdekli a vidéki élet, a negyediken pedig már unja ezt is, mint minden mást.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Puskin-Anyegin-Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Az olvasónaplót Nosztalgia készítette, köszönjük neki! 🙂

Gina intézetbe kerül

A történet a Második Világháború idején játszódik, a főszereplő Vitay Georgina, a módos családból származó kislány, aki apjával, Vitay tábornokkal él egy villában.

Ginával közli az apja, hogy intézetbe küldi vidékre. A kislány édesanyja meghalt, amikor Gina még csak 2 éves volt. Marszell, a francia nevelőnő, nem maradhat, mert háború van, Gina és Marszell nemzete ellentétes oldalon áll.

Egy lehetőség lenne még, Mimó néni, Gina édesapjának testvére. De a 14 éves kislány is érzi, hogy még ő is felnőttebb a nagynénjénél. Nem marad más lehetőség, mint az intézet, bár Gina azért más véleményen van

Gina a tábornok többi indokát sem tartja elfogadhatónak, mindenre van válasza: éppen az apja választotta ki neki korábban a  Sokoray Ataláról elnevezett iskolát, ahova jelenleg jár, Marszell rendre szoktatta, Gellért-hegyi otthonuk kertjében pedig megvan az egészséges levegő, amire az apja a vidéki intézet miatt hivatkozik

A tábornok a tényleges okot nem árulja el a kislánynak (de ezt majd később megtudjuk), aki arra gondol, mint Mimó néni is: a tábornok újranősül, és Gina csak útban lenne.

A legnehezebb azonban az egészben az, hogy az apja kérésére senkinek nem beszélhet róla, hogy elmegy, nincs búcsú ismerősöktől, barátnőktől (Edit és Alice) és a személyzettől sem.

A tábornok Mimó néninek is csak az elutazás előtti napon mondja el, de azt már nem, hová fogja vinni Ginát. Az indok az, hogy Mimó néni folyton leveleket írna és csomagokat küldene, és gyakran meglátogatná a kislányt. Logikusan hangzik, de nem ez az igazi ok. Hogy mi, azt később kikövetkeztethetjük.

A kislány így Kuncz Feritől sem tud elbúcsúzni. A férfi 24 éves hadnagy, Gina első szerelme, akit a kislány a nagynénje egyik teadélutánján ismert meg, ahová rengeteg katonatiszt is jár.

Róla még az édesapjának sem mesélt semmit, sejtette, hogy a tábornok nem nézte volna jó szemmel a románcot.

Ginát az édesapja autóval viszi el az új iskolájába.

Tehát: egy 14 éves lány az otthonától messze, egy bentlakásos lányiskolában kezd új életet szeptembertől, amiről nem beszélhet senkinek, és az édesapja érvei sem győzik meg arról, hogy ez feltétlenül szükséges. Ez így elég sejtelmes, de a későbbiek során mindenre választ kapunk majd.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Szabó Magda – Abigél – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Első felvonás első szín

Az ókori Athénban járunk, ahol a város ura, Theseus éppen a négy nap múlva esedékes esküvőjére készül Hippolytával, az amazonok királynőjével.

Itt érdemes megjegyezni, hogy általában azt szokás mondani, hogy a darab Szentivánéjjel játszódik. Ez azonban nem, vagyis nem teljesen igaz. Bár a mű nagy része valóban Szentivánéjjel történik, de maga a cselekmény négy nappal korábban kezdődik.

További nehézséget okoz, hogy a darabból nem derül ki egyértelműen, hogy mikor is „csúszunk át” Szentivánéjjelre, az biztos, hogy a második felvonás első színe már akkor játszódik.

Theseus utasítja az ünnepélyrendezőt, Philostratot, hogy készítse elő a ceremóniát, amikor négyen kérnek tőle kihallgatást:

• Egéus – Hermia apja, aki lánya kezét Demetriusnak igérte
• Hermia – Egéus lánya, aki Lysanderbe szerelmes
• Lysander – athéni nemesifjú, aki szerelmes Hermiába
• Demetrius – szintén nemes, és szintén Hermiába szerelmes

Egéus egy családi vitában kéri az uralkodó ítéletét. Történt ugyanis, hogy Egéus a lánya, Hermia kezét Demetriusnak ígérte.

Igen ám, de – Egéus szerint – a másik ifjú, Lysander elbűvölte Hermiát, aki beleszeretett, és most nem hajlandó az apai parancsnak engedelmeskedni, nem akar Demetrius felesége lenni.

Egéus azt kéri Theseustól, hogy parancsoljon rá, Hermiára, hogy az engedelmeskedjen apjának, azaz menjen feleségül Demetriushoz. Ellenkező esetben Egéus azzal fenyegetőzik, hogy Athén ősi törvénye szerint megöli a lányát.

Theseus először szelíden próbálja rábeszélni Hermiát, hogy engedelmeskedjen apjának. Rámutat, hogy Demetrius „jeles, derék ifjú”, Hermia azonban visszavág, miszerint Lysander is az…

Ezt ugyan nem vitatja Theseus sem, Lysander viszont nem bírja Egéus támogatását, ellenben Demetrius igen.

Hermia azután azt akarja tudni az uralkodótól, hogy mi a legrosszabb, ami történhet vele, ha nem megy hozzá Demetriushoz.

Theseus megerősíti Egéus kijelentését, miszerint amennyiben egy lány nem engedelmeskedik apja parancsának, akkor az apa megölheti a lányt. Illetve Theseus még egy másik – nem sokkal jobb – lehetőséget is megemlít: Hermiának Vesta-szűznek kell állnia, ha ellentmond apja akaratának.

Hermiát azonban egyik büntetés sem riasztja vissza, kijelenti, hogy márpedig ő nem lesz Demetrius felesége, hiszen Lysandert szereti, hozzá akar menni.

A bölcs Theseus nem dönt rögtön, azt mondja, hogy néhány nap gondolkodási időt ad a lánynak: egész pontosan négy napot, vagyis Hermiának Theseus és Hyppolita esküvőjéig kell döntenie: hozzámegy Demetriushoz, meghal, vagy Vesta-szűz lesz belőle.

Ekkor szól bele a vitába Demetrius és Lysander is. Demetrius Hermiát és Lysandert győzködi, hogy álljanak el a házasság tervétől, Hermia hallgasson az apjára, Lysander pedig fogadja el, hogy a lány Demetrius felesége lesz.

Lysander szemtelenül megjegyzi, hogy ha Egéus annyira szereit Demetriust, akkor vegye el Demetrius Egéust.

Lysandernek azért ennél komolyabb érve is van: kijelenti, hogy Demetrius „szerelmi csábítással” rávette egy bizonyos Nedár lányát, Helénát, hogy az szerelmes legyen Demetriusba. Demetrius vegye el Helénát, hiszen a lány eped érte.

Ekkor szól közbe Theseus, aki közli, hogy hallott már erről az esetről, akart is beszélni erről Demetriusszal, csak az esküvő miatti nagy felhajtás miatt eddig nem volt rá ideje.

Na de majd most: Theseus magával viszi Egéust és Demetriust (és Hippolytát), hogy megtárgyalják Heléna ügyét.

A két reménytelen szerelmes, Hermia és Lysander egyedül maradnak. Hermia természetesen azon kesereg, hogy milyen igazságtalan a világ és az apja.

Lysander egyetért vele, de neki azért már meg van a terve is: el fogja szöktetni Hermiát.

Kijelenti, hogy Athéntól 7 mérföldre lakik egy özvegy nagynénje, aki gazdag, és fiaként szereti Lysandert. Ha hozzá elszöknek, akkor már kívül esnek Athén területén, ott már nem vonatkoznak rájuk az athéni törvények, ott feleségül veheti Hermiát.

Ha Hermia is egyetért a szökéssel, akkor másnap éjjel osonjon ki a házukból, menjen el az Athéntól egy mérföldre lévő ligetbe, ott találkoznak majd, és együtt szöknek tovább.

Ebből is látszik, hogy nem egyértelmű, hogy mikor játszódik a szín… Theseus nem sokkal korábban még arról beszél, hogy négy nagy múlva lesz az esküvő, Szentivánéjjel. Lysander azonban másnapra tervezi a szökést, amiről később majd kiderül, hogy már Szentivánéjjel…

Hermiának tetszik az ötlet, megegyeznek tehát a találkában.

Érkezik Heléna, akit szerelmi bánat gyötör: végtelenül szerelmes Demetriusba, de az ifjú nem foglalkozik vele, hiszen Hermiába szerelmes.

Heléna és Hermia beszélgetéséből kiderül, hogy korábban barátnők voltat, illetve tulajdonképpen most is azok, már amennyire ez a kusza szerelmi sokszög engedi.

Hiszen Demetrius Hermiába szerelmes, Hermia Lysanderbe, Heléna pedig Demetriusba. Hermia hiába viselkedik elutasítóan Demetriusszal, a férfi szerelmét ez csak tovább tüzeli. És ugyanígy Demetrius hiába utasítja el Heléna szerelmét, az csak még jobban szereti.

Hermia óvatlanul elárulja Helénának, hogy másnap éjjelre szökést terveznek Lysanderrel. Tulajdonképpen vigasztalásnak szánja ezt a lánynak, hiszen ha ő és Lysander eltűnnek Athénból, akkor hátha Demetrius szerelme Heléna felé fordul.

Hermia és Lysander távoznak, Heléna egyedül marad. Monológjában először azon kesereg, hogy az athéni közvélekedés szerint ő ugyanolyan szép, ha nem szebb, mint Hermia, Demetrius mégsem szereti őt…

Lysander és Hermia ugyan nem mondták Helénának, hogy tartsa tiktokban a szökésüket, de ezt kimondatlanul is természetesnek vették.

Nem így Hermia, aki bár tudja, hogy nem szabadna, mégis úgy dönt, hogy a szerelmesek szökését beárulja Demetriusnak, hátha akkor Demetrius majd kiábrándul Hermiából, és Helánát választja.

Hermia tudja, hogy visszaél egykori barátnője bizalmával, de úgy van vele, hogy a szerelem mindenre felmentést ad…

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A William Shakespeare – Szentivánéji álom – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

A Csongor és Tünde olvasónaplójához kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:

• A Csongor és Tünde szereplői betűrendben, rövid jellemzéssel

Első felvonás

A jó hír az, hogy a Csongor és Tünde csak öt felvonásos, a kevésbé jó hír az, hogy a felvonások viszonylag hosszúak 🙂

A történet in medias res, azaz a dolgok közepébe vágva kezdődik: a főszereplő Csongor éppen hazaérkezik, miután bejárta a világot.

Nem sok mindent tudunk meg Csongorról, sem most, sem később: nem tudjuk ki is ő valójában, merre járt, hol bolyongott, és hol is van az az otthon, ahova hazaért.

Csongor arra panaszkodik, hogy bolyongása során nem találta meg a legfontosabb dolgot: a szerelmet.

Figyelmét azonban hamarosan eltereli egy almafa, ami egy „boszorkánydombon” áll. Alatta megkötözve ül egy Mirígy nevű boszorkány.

Csongort persze érdekli, hogy mi történt Miríggyel, miért van összekötözve a fa alatt.

Mirígy pedig elkezdi mesélni a történetét. A probléma csak az, hogy mivel Mirígy egy gonosz, rosszindulatú boszorkány, ezért mesélés közben sokszor elkalandozik, lényegtelen, néhol már-már undorító dolgokról beszél, keményen próbára téve Csongor türelmét.

Csongornak többször is rá kell szólnia, hogy térjen a lényegre, sőt, még azzal is megfenyegeti, hogy ott hagyja a fa alatt.

Mirígy szavaiból pedig nagy nehezen a következő történetet lehet kihámozni:

Csongor falujában, a szülei kertjében van ez a bizonyos „boszorkánydomb”. Nevét onnan kapta, hogy semmi sem terem meg rajta a gazon kívül.

Nemrég azonban elkezdett növekedni rajta egy csodás almafa. Ez a fa háromszor virágzik naponta, ezüstvirágokat hoz, majd minden este aranyalmákat terem.

A probléma csak az, hogy a falu népe – köztük Csongor szülei – nem tudják megszerezni ezeket az almákat, mert bárki is próbálja meg leszedni őket éjszaka, amikor megérnek, bűvös álom száll rá, elalszik, az almák pedig reggelre eltűnnek.

A falu népe végül azt találja ki, hogy egy öregasszonyt ültetnek a fa alá, mivel az öreg emberek már kevés alvással is beérik. Ez lett Mirígy, aki immár három napja és éjjel ül a fához kötözve.

Persze ő sem járt eredménnyel, az éjszakai bűvös álom őt sem kerülte el.

Csongor végighallgatja ugyan a történetet, de különösebben nem hatódik meg azon, hogy a boszorkány napok óta a fához van kötözve. Mirígy kénytelen további infókat is elárulni.

Elmondja, hogy gyanúja szerint éjszaka egy szépséges tündér leány szüreteli le az aranyalmákat.

Na, ez már sokkal jobban érdekli Csongort és hajlandó végre eloldozni Mirígyet. Aki viszont ahelyett, hogy hálás lenne az ifjúnak, bosszút esküszik ellene, egyelőre azonban távozik.

Csongor egyedül marad az aranyalmákat termő fa alatt, és azon gondolkozik, hogy hogyan tudna ébren maradni, hogy megláthassa a tündért, aki az almákért jön.

Reménykedik benne, hogy ha már az egész földön nem találta meg a szerelmet, akkor talán a tündér lesz az, akit szerethet.

Elrejtőzik tehát az almafa közelében és vár.

Érkezik a tündérlány, Tünde, és szolgálója, Ilma.

Ilma szavaiból kiderül, hogy ő ember volt korábban, csak Tünde „emelte magához” és változtatta tündérré. Nem véletlenül.

Ugyanis Ilma feladata nem más, mint hogy Tündének meséljen Csongorról. Tünde tehát már régóta figyelemmel kíséri Csongort és szerelmes belé.

Ilmának eddig nem is volt baja a tündér-léttel, de most már érdekli, hogy meddig kell még szolgálni Tündét. Ugyanis a földi világban volt neki egy férje, Balga. (Pontosabban vőlegénye, mint az később kiderül)

Balgáról – akinek nem véletlenül ez a neve – sok minden el lehet mondani, de azt nem, hogy túlzottan eszes lenne. Fő élvezete az evés, Ilma humorosan mondja el, hogy mekkora étvágya van:

• Ha a hold sajtból lenne, Balga már rég megette volna
• A tengerek csak azért létezhetnek még, mert nem bor hullámzik bennük, akkor ugyanis Balga már rég kiitta volna őket.

Tünde azért jóval emelkedettebb jellem annál, mint hogy Balga érdekelje őt. Helyette arra panaszkodik Ilmának, hogy bár azért ültette a varázslatos almafát, hogy Csongort – és a szerelmet – odavonzza vele, ez nem sikerült.

Közben beesteledik, a csodafán megjelennek az aranyalmák, és ekkor jegyzi meg Ilma, hogy éppen Csongor az, aki a közelben, a boszorkánydomb mellett a bokrok között alszik. Vagyis Csongorra sem volt hatástalan a csodás fa, ő sem bírt ébren maradni.

Tünde persze megörül alvó szerelmének, elküldi Ilmát, hogy kettesben maradhasson Csongorral.

Érkezik Mirígy, aki még mindig azon duzzog, hogy három napig volt kénytelen megkötözve ücsörögni a fa alatt.

Ekkor azonban észreveszi Csongort és Tündét, ahogy egymás mellett fekszenek. Ugyanis az álom varázslata a tündérre is hatással volt, a szerelmesek egymás mellett alszanak, anélkül, hogy egy szót is váltottak volna.

Mirígy kihasználja a helyzetet, és levág Tünde arany hajából egy tincset. Terve szerint ezzel a tinccsel a saját lányát fogja felékesíteni, és akkor majd a lányba lesz Csongor szerelmes. Csongor persze majd csalódni fog, és kiábrándul a szerelemből és a világból.

Az nem teljesen világos, hogy ez miért lesz jó Mirígynek, de egy gonosz boszorka tetteihez gyakran elég annyi is, hogy egyszerűen csak gonosz…

Mirígy távozik, érkezik Ilma, aki ijedten veszi észre, hogy hajnalodik, márpedig nekik, a tündéreknek, napkeltekor már nem szabad a földön lenniük, haza kell térniük „Tündérhonba”.

Közben Csongor és Tünde is felébredtek, sőt, már azt is tisztázták, hogy szerelmesek egymásba, de ennél tovább nem jutottak, ugyanis Tündének mennie kell.

Csongornak persze nem tetszik, hogy éppen csak megtalálta a régóta keresett szerelmet Tünde személyében, a lány máris elhagyja.

Kétségbeesetten kérdezi, hogy hova kell mennie, mire Tünde közli: Tündérhonba. Csongor ekkor azt akarja tudni, hogy az merre van, mire Tünde közli, hogy azt a helyet halandó ember meg nem találja.

Csongor ezt természetesen kihívásnak veszi, és kijelenti, hogy bárhová is kell Tündének mennie, utána megy, megkeresi.

Tünde eltűnik, Csongor pedig azon tűnődik, hogy valóság volt-e egyáltalán a találkozás a tündérlánnyal.

Érkezik Ilma, akiről hamarosan kiderül, hogy ismerik egymást Csongorral, még abból az időből, amikor Ilma és ember volt és Böskének hívták.

Csongor most is Böskének szólítja Ilmát, aki méltóságteljesen közli, hogy mióta tündér és Tünde szolgálója lett, azóta már nem közönségesen Böskének hívják, hanem Ilmának.

Na, ez pont nem érdekli Csongort, neki az lenne a lényeg, hogy Ilma igazítsa útba, hogy merre keresse Tündérhont. Ilma rejtélyesen válaszol:

ILMA
„Sík mezőben hármas út,
Jobbra, balra szertefut,
A középső célra jut.”

Felkel a nap, Ilma is eltűnik – hattyúvá változik –, Csongor pedig egyedül marad Ilma homályos útbaigazításával.

Csongor tehát megtalálta a régóta keresett szerelmet Tünde személyében, de rögtön el is veszítette. Elhatározza hát, kerül, amibe kerül, de megtalálja Tündérhont.

El is indul a nagy útra, anélkül, hogy találkozott volna a szüleivel, amiért tulajdonképpen hazajött.

Ezután a történet ugrik egyet térben és annál a hármas útnál vagyunk, amiről Ilma beszélt Csongornak.

Az elágazás környékén Duzzog, Berreh és Kurrah, a három ördögfi éhesen kerget éppen egy rókát. A három ördögfi nem túl kedves teremtmény, éppen csak megismerjük őket, de a rókát kergetve máris eltűnnek.

Érkezik Mirígy, aki nem találkozik az ördögfiakkal, és rövid monológjából megtudjuk, hogy a róka nem más, mint a lánya. Mirígy változtatta rókává akkor, amikor őt elfogták a falusaik és az aranyalmafa alá kötözték.

Most pedig azért keresi, hogy visszaváltoztassa és ráadhassa Tünde levágott aranyhaját. Mirígy a lánya után kutatva eltűnik.

Érkezik Tünde és Ilma. Tündének természetesen nagyon rossz kedve van, ugyanúgy el van keseredve, mint Csongor.

Végre találkozhatott a szerelmével, de el kellett válniuk, és Ilma hiába vigasztalja a tündért.

Azért Ilmát sem kell félteni, mivel éppen annál a hármas útnál állnak, ahová a homályos versikével Csongort is irányította. Ilma ezt el is mondja Tündének és azt ajánlja, hogy hagyjanak nyomokat hátra Csongor számára, hogy tudja, melyik úton kell követnie őket.

Tünde tehát otthagyja a lábnyomait, majd Ilma is az övéit Balga, a férje számára, annyival kiegészítve, hogy ő még szamárfüleket is rajzol a saját nyoma mellé.

A két tündér eltűnik, érkezik helyettük Mirígy és a három ördögfi, akik immár manókként jelennek meg.

Beszélgetésükből, vagy inkább vitájukból kiderül, hogy sok minden történt velük, mióta nem láttuk őket. A három ördögfi elkapta és felfalta a rókát, azaz Mirígy lányát.

Mirígy ezért megátkozta és manóvá változtatta őket. Az átok további része, hogy a három ördögfi (manó) összevesznek és összeverekednek örökségükön: a bűvös ostoron, paláston és korbácson. (Ennek a későbbiekben még jelentősége lesz!)

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Vörösmarty Mihály – Csongor és Tünde – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Első szín

Az Úr éppen befejezte a Teremtést, végzett nagy művével, az angyalok kara pedig dicsőíti őt ezért.

Maga az Úr is elégedett a művével:

„AZ ÚR
Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell.”

A négy főangyal közül három szintén kiveszi a részét az ünneplésből és az Úr dicséretéből. Mindegyik az Úr más-más tulajdonságát emeli ki:

• Gábor főangyal az Úr ötletét, a teremtést, az „Eszmét” emeli ki.
• Mihály főangyal az Úr erejét dicséri.
• Ráfael főangyal pedig az Úr jóságát tartja a legtöbbre.

A negyedik főangyal, Lucifer, aki azonban csöndben marad, és ez az Úrnak is feltűnik:

„AZ ÚR
S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz,
Dicséretemre nem találsz-e szót,
Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?”

Lucifer azonban nincs elragadtatva ettől az egész teremtést dologtól… Kijelenti, hogy szerinte az Úr csak találomra összedobált, összekotyvasztott néhány anyagot, mint ahogy az alkimista teszi, és ebből, szinte véletlenül, létrejött a teremtés.

Ez nem valami nagy tett, nem nagy csoda Lucifer szerint.

Az Úr persze rögtön helyre teszi a kritikus főangyalt:

„AZ ÚR
Csak hódolat illet meg, nem birálat.”

Lucifer szerint viszont neki alapvető tulajdonsága a kételkedés és a bírálat. És egyébként is, ott a másik három főangyal, azok már eléggé körberajongták az Urat, elégedjen meg annyival:

„LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
(Az angyalokra mutatva)
Dicsér eléggé e hitvány sereg,
És illik is, hogy ők dicsérjenek.
Te szülted őket, mint árnyát a fény,
De mindöröktől fogva élek én.”

Ezzel Lucifer, vagyis az ördög tulajdonképpen a többi angyal fölé helyezi magát, már-már egy szintre magával az Úrral, vagyis az Istennel.

Az Úrnak ez természetesen nem tetszik, hiszen mindet ő teremtett, tehát Lucifert is:

„AZ ÚR
Hah, szemtelen! nem szült-e az anyag,
Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?”

Lucifer azonban nem hátrál meg, nem ijed meg az Istentől, és nem is ismeri el, hogy az Úr annyival fölötte állna:

„Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme. –
Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.”

Lucifer azzal érvel, hogy minden dolognak két oldala van: az Úr életet, fényt, boldogságot teremtett, de ezeknek a dolgoknak van egy másik, ellentétes oldala is: a halál, a sötét, az árnyék, a lehangoltság.

Ezeket pedig Lucifer képviseli, tehát valójában egy szinten áll Istennel, és mint egyenrangúak, nem hajlandó leborulni az Úr előtt.

Lucifer tiszteletlensége már sok az Úrnak: kijelenti, hogy akár el is pusztíthatná az ördögöt, de ezt azért nem teszi. Viszont száműzi a mennyekből.

Lucifert ettől azért nem omlik össze, sőt, pimaszul részt követel magának a teremtés eredményéből, a világból, mondván, hogy mivel ő mindannak az ellentéte, amit az Úr képvisel, így tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy együtt teremtették a világot.

Valami igazság azért lehet abban, amit Lucifer mond, mert az Úr nem utasítja el, és bár gúnyosan, de mégis Lucifernek ad az Éden fái közül kettőt: A tudás és a halhatatlanság fáit.

Bár az Úr tulajdonképpen megaláztatásnak szánja, hogy Lucifer csak ennyit kap a teremtés eredményéből, Lucifernek azonban ennyi is elég:

„LUCIFER
Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Madách Imre – Az ember tragédiája – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

Ne ijedjetek meg a 27 fejezettől, a kisregény – és ezért az olvasónapló – egyáltalán nem hosszú. A fejezetek többsége rövid, van amelyik csak néhány sor!

A kisregény egy néhány soros ajánlással kezdődik:

„Léon Werth-nek

Kérem a gyerekeket, ne haragudjanak, amiért ezt a könyvet egy fölnőttnek ajánlom. Komoly mentségem van rá: ez a fölnőtt széles e világon a legjobb barátom. De van egy másik mentsé­gem is: ez a fölnőtt mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyveket is. Harmadik mentségem pedig a következő: ez a fölnőtt Franciaországban él, s ott éhezik és fázik. Nagy szüksége van vigasztalásra. Ha pedig ez a sok mentség nem elegendő, akkor annak a gyerek­nek ajánlom könyvemet, aki valaha ez a fölnőtt volt. Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.) Ajánlásomat tehát kijavítom, ilyesformán:

Léon Werth-nek,
amikor még kisfiú volt.”

Léon Werthről annyit érdemes tudni, hogy mély barátság fűzte Saint-Exupéry-hoz, és hozzá hasonlóan szintén író (is) volt, közel 30 könyve jelent meg.

A szoros barátság ellenére azt azért nem lehet mondani, hogy ugyanolyan politikai nézeteik lettek volna, mert Saint Exupéry nemesi család sarjaként hagyományos katolikus nevelést kapott és követett, míg Werth egész fura nézeteket vallott: zsidó anarchista bolsevik volt. (Nem baj, ha ez így hirtelen nem mond Neked semmit, ezt a felnőtt olvasók többsége sem tudja )

Ami viszont közös volt kettejükben: mindketten elítélték a sztálinizmust és a nácizmust, utóbbi ellen mindketten aktívan harcoltak is.

Werth feleségével együtt részt vett a francia ellenállási mozgalomban, lakásukon francia zsidókat és angol pilótákat bújtatva.

Saint-Exupéra pedig pilótaként szolgált a francia felderítőknél, akkor is, amikor 1944-ben, utolsónak tervezett bevetésén eltűnt.

Első fejezet:

A regényt a szerző egyes szám első személyben kezdi, és elmeséli, hogy hat éves volt, amikor egy őserdőről szóló könyvben látott egy képet, amin egy óriáskígyó éppen egy vadállatot nyel le. Megkapjuk a képet is:

A kép felkelti az akkor kisfiú szerző képzeletét és ennek hatására ő is elkészíti első rajzát:

A rajzot megmutatja a felnőtteknek is, és megkérdezi tőlük, hogy nem félnek-e tőle. A felnőttek természetesen értetlenkednek, hiszen miért kéne félni egy kalaptól?

A kép azonban valójában nem egy kalapot ábrázolt, hanem egy óriáskígyót – kívülről –, ami lenyelt egy elefántot.

A hat éves kisfiú szerint ez egyértelmű, de hogy a felnőttek is megértsék, lerajzolja a helyzet belülről is:

A felnőtteknek ez persze már sok volt, és inkább azt ajánlották a hat éves Saint-Exupéry-nak, hogy ne óriáskígyókkal, meg elefántokkal foglalkozzon, hanem inkább földrajzzal, történelemmel, meg nyelvtannal.

Ez tulajdonképpen egy példázat, ami azt mutatja meg, hogy mennyire más a felnőttek gondolkodása, mint a gyerekeké, a gyerekeknek mennyivel több fantáziájuk van, mennyivel kreatívabbak.

„A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.”

Kérdés, hogy hová tűnik a fantáziánk és a kreativitásunk, ami gyerekként meg megvolt, mire felnövünk?

A hat éves Saint-Exupéry-nek el is megy a kedve a rajzolástól, és úgy tesz, ahogy a felnőttek mondják: „komoly” dolgokkal foglalkozik, már persze, ami a felnőttek szerint komoly, és felnőttként pilóta lesz belőle.

Azt a szerző is elismeri, hogy pilótaként valóban nagy hasznát vette a földrajznak, meg a matematikának, de ettől még nem változott meg a véleménye a felnőttekről. Akkor sem, amikor már ő maga is felnőtt lett.

Ha esetleg mégis találkozott egy olyan felnőttel, aki „értelmesebbnek” tűnt, akkor megmutatta neki az első rajzát. A válasz azonban általában kiábrándítóan ugyanaz volt: „Ez egy kalap”.

A Antonie de Saint-Exupéry – A kis herceg – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

A kisregény rövid bevezetésében rögtön megismerkedünk a mű főszereplőjével, Santiagóval, az öreg halásszal, és tanítványával, Manolinnal.

A történet egy kis halászfaluban kezdődik, de a pontos helyszín és idő nem derül ki, a szerző csak a Golf-áramlatot nevezi meg, de kikövetkeztethető, hogy Kubában járunk, valamikor a 20. század első felében.

A szereplők életkorát sem tudjuk meg, csak annyi derül ki, hogy Manolin egy fiatal fiú, akit Santiago tanított meg halászni, és Manolin 5 éves volt, amikor először ment ki az öreggel a tengerre.

Santiago életkorát sem tudjuk meg, csak annyit, hogy öreg.

A bevezetőből kiderül továbbá, hogy Santiagónak immár 84 napja nincs szerencséje, ennyi ideje nem fogott semmi. Az első 40 napban még Manolin is vele tartott halászni, de mivel nem fogtak semmit, ezért a fiú szülei egy másik hajóra küldték Manolint.

Santiago és Manolin között különleges kapcsolat van, bár nem rokonok, de tulajdonképpen apa-fiú, mester-tanítvány viszony van közöttük. Manolin nagyon szereti, felnéz Santiagóra, hiszen az öreg tanította a halászatra és a tenger szeretetére, kedvesen, és észrevétlenül próbál meg gondoskodni Santiagóról, akinek komoly anyagi problémái is vannak az elmaradt fogás miatt.

Manolinról nem tudunk meg túl sokat, de megkapjuk Santiago külső leírását:

„Sovány, ösztövér ember volt az öreg halász, mély ráncok barázdálták a tarkóját. Ábrázata tele volt a jóindulatú bőrbetegség barna májfoltjaival, mit a forróövi tenger vizéről visszaverődő napsugaraktól lehet kapni. Ezek a májfoltok végigfutottak arcának mind a két oldalán, a két kezén pedig mélyen bevágott sebhelyek, hegek látszottak, amiket a nagy, nehéz halaknak és a kötelekkel való bajlódásnak köszönhetett. […] Minden öreg volt rajta, csak a szeme nem, mert a szemepárja vidám volt és törhetetlen, s olyan kék, akár a tenger.”

Santiago éppen kiköt a parton kis csónakjával, miután immár a 84. napon sem fogott semmit. A parton Manolin várja, beszélgetésükből kiderül, hogy Santiagónak volt már ilyen szerencsétlen, fogásmentes időszaka. Egyszer 87 napig nem fogott semmit, utána viszont három hétig minden nap gazdag zsákmánnyal tért haza.

Manolin segít az öregnek leszerelni a csónak vitorláját, majd betérnek a kertvendéglőbe, ahol a fiú meghívja Santiagót egy pohár sörre. Fontos megjegyezni, hogy Manolin hívja meg az öreget, akinek a majd’ három hónapos sikertelenség miatt semmilyen anyagi tartaléka nem maradt.

Kettejük beszélgetéséből azonban kiderül, hogy Santiagót egyáltalán nem viseli meg a sikertelenség, eszébe sem jut, hogy feladja, rendületlenül bízik a jövőben.

„Soha nem adta fel a reményt, soha nem csüggedt el azelőtt sem. De most olyan erővel támadt fel benne a bizakodás, mint ahogyan a könnyű parti szél szokott fölkerekedni.”

Annál is inkább, mert a következő nap lesz a 85., és Santiagó valamiért biztos benne, hogy ez egy szerencsés szám, tehát szerencsés nap is lesz. Bízik a másnapban.

„-Kimegyek messzire, ahonnét már vissza sem tudok jönni a szél fordulásakor. Kint szeretnék lenni még pirkadat előtt.”

Manolin segít Santiagónak hazacipelni az öreg szegényes halászfelszerelését. Leírást kapunk Santiago kunyhójáról is:

„A viskó a guanó-nak nevezett óriáspálma erős, szívós pikkelypáncéljából épült, s volt benne egy ágy, egy asztal, egy szék, és a földes padlón egy kis, faszénnel fűthető katlan, amin főzni lehetett. A kunyhó barna falán, az egymásra lapított erős, sűrű rostú guano leveleken két színes kép lógott, az egyik Jézus Szent Szívét ábrázolta, a másik pedig az eobrei Madonnát. A feleségéről maradtak ezek a képek az öregre.”

Santiagonak az alig berendezett kunyhón, a csónakján és ócska halászfelszerelésén kívül semmije sincs, még étele sem.

Manolin felajánlja Santiagonak, hogy elmegy neki csalit fogni másnapra. Az öreg addig csak üljön ki a kunyhó elé és pihenjen.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

A Ernest Hemingway – Az öreg halász és a tenger – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.

A regény mindössze négy fejezetből (egyes kiadásokban részből…) áll, de az egyes fejezetek elég hosszúak, ezért négy külön bejegyzésbe tettem őket a könnyebb kezelhetőség érdekében! 🙂

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

Remélem hasznosnak találjátok majd az olvasónaplót! 🙂

Zsiráf

A Tamási Áron – Ábel a rengetegben – Olvasónapló bejegyzés először a Olvasónaplopó jelent meg.