Akhilleusz haragja

Akhilleusz első haragja a sértettség haragja, a megbántottság és a személyes körök megsértése.

Agamemnón nem is tudja kiengesztelni, mert ez a harag messze túlmutat minden emberi érzésen, ez a harag olyan minőségű, mint Artemisz istennő haragja, amit csak Agamemnón lányának, Iphigéniának feláldozásával lehetett kiengesztelni. Ez a harag is áldozatot követel.

Az áldozat egy váratlan fordulat képében érkezik: jónéhány legyilkolt hőssel később Patroklosz, Akhilleusz legjobb barátja, meghal.

Addig Agamemnón hiába udvarolja körbe Akhilleuszt, hiába könyörög, fenyeget, rimánkodik, semmi sem hat, az események ezen folyása nem érdekli Akhilleuszt, mint ahogyan ki is mondja, hogy ő bizony nem azért jött Trója alá harcolni, mert bármi baja is lenne a trójaiakkal, hanem csakis önmaga miatt jött, csakis a dicsőségért, csakis ezért: „megteszem, mert megtehetem”.

Neki semmi érdeke nem fűződött a trójaiak lemészárlásához, mint ahogyan a harcokból kivonulásával sem a trójaiakat ’segítette’, csakis Agamemnónt akarta megbüntetni.

Ám Patroklosz halálával megint átrendeződnek a szálak, mert Akhilleusz újra haragra lobban, de ez most más. Ezzel el is érkeztünk Akhilleusz MÁSODIK haragjához, ami össze sem hasonlítható az előzővel.

Ez egy igazi pusztító harag, messze nem emberi és nem megmagyarázható.

Hektór ölte meg Patrokloszt, Akhilleusz legjobb barátját. Természetesen ez az izzó gyűlölet és tombolás egyetlen célt kap: Hektórt kibelezni. Szegény Hektór még rosszul is érzi magát, amikor megöli Patrokloszt, legfőképp azért, mert ő maga is tudja, hogy mit szabadított ezzel a gyakorlatilag véletlen gyilkossággal a saját nyakába.

Akhilleusz immár a legkevésbé sem egy jó harcos eszményképe. Tombol és mindent elpusztít, ami az útjába kerül.

Az őrület kiteljesedése valódi démoni csatajelenet: Akhilleusz megtámadja a Szkamandrosz folyót. A folyó, lévén maga is isten, szellem-harcosokat támaszt Akhilleusz ellen, ki nem fogyó ellenféllel, áradattal, iszappal, sodrással táplálja az őrült Akhilleuszt.

Csak az isteni Szkamandrosz folyó lehet méltó ellenfele ennek a mindent elsöprő, világégető tombolásnak. (Ez egy viszonylag hosszabb rész a XXI. énekben, de szerintem mindenképp megéri elolvasni.)

Ember már nem ellenfele a hallgatag hősnek, aki ugyan nem sokat beszél, de ahogyan szereti a barátját és siratja, az többet mond minden szónál.

A Szkamandrosszal vívott csatában kifárad annyira, hogy újra képes emberré változni, és most már ellenfele lehet Hektór, a szelíd hős.

Persze Akhilleusz megöli Hektórt, de ez nem elég neki, mert a dühe nem emberi eredetű, ez isteni harag, kiolthatatlan, ezért a halott Hektórral még csúnyán elbánik. A kocsija mögé köti és hurcolja, annyira kivetkőzik önmagából, hogy még az istenek az Olümposzról is elképedve figyelik az eseményeket (ez már nekik is sok).

Ez a rész az eposz tetőpontja: a harag, ami lángra lobbantja a világot, mert őrületté vált. Ez az a pillanat, amikor az erőt adó düh, pusztításba vált át.

És mi vethet véget a tombolásnak, a pusztításnak? Valami, ami emberi, nagyon is emberi. A bánat.

Akhilleusz HARMADIK haragja különös módon a bánata. Amikor már kitombolta magát Hektór halott teteme felett, és isteni hőshöz méltatlan módon egy védtelen hullán éli ki pusztító dühét, akkor következik be az újabb fordulat, a harag átalakulása.

A posztnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!