Szélhámosok 1.: Aki eladta az Eiffel-tornyot

Az emberek furcsán viszonyulnak a szabályokhoz és a törvényekhez. A többségünk elfogadja, hogy az együttéléshez és a mindennapi élet megfelelő működéséhez szükség van ezekre, és mivel tudjuk, hogy a betartásuk a saját érdekünk is, ezért általában csak kevéssé vagyunk hajlamosak megszegni őket.

Most itt persze nem az apró részletszabályokra gondolok, amiket mondjuk, egy adóbevallás kitöltéséhez kell tudni, hanem olyan általánosnak tekinthető tilalmakra, mint hogy nem ölünk embert, nem csalunk, nem lopunk, és bizonyos életkor felett nem isszuk a vörösbort kólával.

Érdekes módon azonban mindig élénk figyelem kíséri azokat az embertársainkat, akik valamiért nem tudják/akarják/hajlandóak betartani ezeket a szinte már egyetemesnek mondható szabályokat.

Őket nevezzük összefoglalóan bűnözőknek, vagy, ahogy Rejtő Jenő mondta, ők mindannyian „a büntető törvénykönyvből jól ismert vádlottak kiterjedt családjához tartoznak.”

Ha valaki megszegi a fontos törvényeket, és ez valamiért a tágabb közönség tudomására jut, akkor általában kétféle reakció szokott megjelenni. Az egyik az elítélés és megbotránkozás, ami érthető módon főleg az erőszakos bűncselekmények elkövetőit szokta sújtani.

Könnyen előfordulhat azonban, hogy ha az adott bűnöző kellően elegáns, okos, míves, meglepő tettet hajt végre és közben – ez nagyon fontos! – senkinek sem esik bántódása, akkor a bűnözőből akár még sztár is lehet, amolyan népi hős.

Természetükből adódóan az ilyen bűncselekmények általában lopások, rablások, csalások, hamisítások szoktak lenni, még jobb, ha az áldozat egy különlegesen gazdag, lehetőleg ellenszenves valaki. Ilyenkor a néplélek úgy gondolja, hogy még meg is érdemelte, hogy kirabolták, nagyon helyes.

Vagyis a csavaros lopások, átverések, szélhámosságok, ha erőszakmentesen követik el, akkor általában szimpátiát váltanak ki az emberekből.

Ehhez járul még, hogy az igazán nagy szélhámosok, csalók, hamisítok általában zsenik is egyben, akik komoly karriert futhatnának be a „jó oldalon” is, de persze minden egyéni életútban van egy ok, indok, ürügy vagy kifogás, ami miatt ezek a zsenik félresiklottak, és a „sötét oldalon” kénytelenek ügyködni.

Vagy egészen egyszerűen nincs is indok, a csaló/szélhámos zsenije éppen abban rejlik, hogy csaló és szélhámos.

Egy új sorozat első darabjaként egy ilyen emberről fog szólni mai posztunk is, név szerint Victor Lustigról, aki azzal került az újságok címoldalára, illetve a mai napig úgy szokták nevezni az interneten is, hogy „Az ember, aki eladta az Eiffel-tornyot. Kétszer is.”

Ez így azért nem teljesen igaz, mert végül is nem kétszer adta el a nevezett tornyot, ráadásul ez a móka csak egy húzása volt csalásokban és szélhámosságokban bővelkedő pályáján, viszont kreativitása, nagyvonalúsága és könnyedsége miatt, ahogy rászedte az embereket és megérezte, hogy mikor, kit és hogyan lehet, illetve nem lehet átverni, mindenképpen érdemes arra, hogy bővebben is megemlékezzünk róla.

Hölgyeim és uraim, íme, a 20. század első felének egyik legnagyobb svindlere, aki eladta az Eiffel-tornyot – kétszer is –, aki mestere volt a hamiskártyának, a pénzhamisításnak és a gazdag emberek megkopasztásának, aki – többé-kevésbé – átverte még Al Caponét is: Victor Lustig élete!

Ugorjunk neki.

Victor Lustig 1890. január 4-én született Hostinne-ban, ami manapság Csehországhoz tartozik, de akkoriban más idők jártak, így a kis Victor bizony az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraként látta meg a napvilágot.

És ezzel kb. ki is merítettük azokat a tényeket, amiket Lustig életének korai szakaszáról tudni lehet. Ennek oka egyrészt a korszak trehány nyilvántartásaiban keresendő, másrészt magában Lustigban, aki szinte minden egyes letartóztatása alkalmával más és más adatokat adott meg születési helyként, időként, sőt gyakran névként is.

Ahol csak lehetett ködösített a szüleivel, családjával, gyerekkorával kapcsolatban is, és mivel egyes források szerint élete során negyvenötször, mások szerint huszonkétszer tartóztatták le, jó sok lehetősége volt különböző élettörténetek fabrikálására és előadására.

Így pl. azt sem tudjuk, hogy mikor és miért választotta a bűnözői pályát, könnyen lehet, hogy nem is volt ez tudatos döntés, hanem csak fokozatosan belecsúszott a dologba.

Ilyen szempontból semmiben sem különbözne bármelyik kor bármelyik kisstílű szélhámosától, aki apró stiklikkel – itt a piros, hol a piros, hamiskártyázás, kisebb lopások – keresi meg a mindennapi betevőt.

Ami viszont mindenképpen kiemelte Lustigot az átlagos csalók halmazából, az az esze és született nyelvtehetsége.

Születési helyéből adódóan pillanatokon belül tanul meg németül, csehül és lengyelül, ehhez pedig később még hozzátanulja az angolt, a franciát és az olaszt is.

Azt is tudjuk róla, hogy azért többé-kevésbé odafigyelt a tanulmányaira is, 22 évesen pl. a Sorbonne-ra jár, bár az is igaz, hogy itt is inkább az átverhető balekok felkutatásával, valamint biliárddal és pókerrel foglalkozik. Bár az utóbbi kettő tekintetében nem hiszem, hogy nagyban különbözne egy mai átlagos egyetemistától.

Viszont felfigyel egy nagyon fontos összefüggésre, ami később hozzásegíti őt ahhoz, hogy egyre nagyobb tétekben játsszon, ami pedig majd az Eiffel-torony eladásában csúcsosodik ki.

Ennek a nagy felismerésnek pedig nagyjából az a lényege, hogy minél több pénze van valakinek, annál kapzsibb.  És minél kapzsibb valaki, annál könnyebb átverni.

Ebből pedig logikusan következik Lustig számára, hogy nincs értelme tovább az általa addig művelt apróbb szélhámosságokkal, egyetemisták megkopasztásával, stb. foglalkozni.

Ez persze jó volt arra, hogy tökéletesítse különböző technikáit, de olyan szempontból túl kockázatos, hogy pl. a hamiskártyázást, mint elkövetői magatartást büntették, függetlenül attól, hogy az elkövető mennyit nyert hamisan.

Lustig pedig úgy találja, hogy ha már így is, úgy is börtönt kockáztat, akkor azt érdemes inkább valami nagyobb tét kedvéért tenni. Vagyis, ha elkapják, akkor ugyanannyit vár rá egy kishivatalnok és egy milliomos kifosztásáért is. Míg mondjuk az elérhető nyereség a két delikvensnél azért nem összehasonlítható.

1912-ben, tehát még az Első Világháború előtt járunk, Lustig ekkoriban 22 éves, és mint már volt róla szó, egyetemi tanulmányokat (is) folytat. Éppen elmélyülten sétál az utcán és azon gondolkozik, hogy hol találhatna olyan helyet, ahol viszonylag nagy a kapzsi milliomosok egységnyi területre eső száma, amikor felfigyel egy hirdetőoszlop plakátjára, és abban a pillanatban megjelenik a kis világító villanykörte a feje felett.

A plakáton ugyanis éppen Franciaország legújabb luxushajójának, a France-nak, első útjára kínálnak jegyeket, mégpedig kedvezményes áron.

Ez több okból is jól jön Lustignak, egyrészt mi más lenne tele unatkozó milliomossal, ha nem egy óceánjáró hajó, másrészt a kedvezményes ár is fontos, mert emberünket azért nem veti fel a pénz.

Az akciós jegyek oka egyébként az a szerencsétlen véletlen, hogy a France első transzatlanti átkelésére éppen néhány nappal a Titanic katasztrófája után kerül sor. Érthető, ha emiatt rengetegen mondták vissza az utat, törölni a járatot viszont már csak a presztízs miatt sem lehet, ezért aztán egész jó áron lehet megvenni a felszabadult jegyeket.

Amik azért így sem túlzottan olcsók, de Lutig mer kockáztatni, és mindenét pénzzé téve felszáll a France-ra.

Na persze nem 22 éves párizsi egyetemistaként, hanem az elegánsan öltözött, jóképű, kissé egzaltált osztrák nemes, Graf von Lustig, azaz Lustig gróf személyében. Első osztályra természetesen.

A Franciaország és Amerika közötti hajóút 5 napig tart, ez pont elég hosszú idő ahhoz, hogy Lustig ismeretséget kössön utastársaival, akik között van francia ősnemes és amerikai újgazdag is, de ami Lustig számára a legfontosabb, mindannyian nagyon komoly vagyonok felett diszponálnak.

És mit csinál egy csomó férfi több napig összezárva, ha csajozni nem tudnak? Hát persze, hogy kártyáznak! Vagy katonatörténeteket mesélnek egymásnak, de ez most mellékes.

Lustig pedig természetesen hasznosítja a hamiskártyásként szerzett tapasztalatait, és mivel ezt megfelelő szerénységgel és ügyességgel tudja előadni, ezért kártyapartnereinek tulajdonképpen fel sem tűnik, hogy éppen kifosztja őket. Úgy tudja alakítani az eseményeket, hogy mindenki azt higgye, az osztrák grófnak csak bődületes szerencséje van.

Na, ez a bődületes szerencse kb. 500 dollárt hoz Lustignak, mire Amerikába érnek, majd még kb. ugyanennyit kártyázik össze hasonló körülmények között a visszaúton.

Vagyis emberünk nagyjából 10 nap alatt 1000 dollár körüli összeget keresett, és nem árt megjegyezni, hogy ez nem mai, hanem 1912-es 1000 dollár, ami manapság kb. 25 ezer dollárnak felel meg, ez jelenlegi állás szerint kicsivel több, mint 7 millió forintot ér(ne)…

Lustig számítása tehát beválik, nagyban kell játszani, kártyát és szerepet is. Ő pedig így is tesz, az ügyben folytatott nyomozások később megállapították, hogy a következő időszakban legalább ötvenszer teszi meg az Amerika és Franciaország közötti utat, de arra már senki sem vállalkozik, hogy akár csak tízezres hibahatárral is megsaccolja, hogy ezalatt mennyi pénzt hamiskátyázott össze.

Maradjunk annyiban, hogy sokat.

Ehhez a hajókázós időszakhoz kapcsolódik Lustig másik nagy találmánya, amit a nemzetközi kriminalisztikai szakzsargon csak román dobozként emleget.

Ennek bizonyára a románok is nagyon örülnek, habár ők inkább más nevezetességeiket – pl. Drakula grófot – igyekeznek propagálni.

Szóval, román doboz. A történet valahol ott kezdődik, hogy Lustig nem csak rendkívül jó hamiskártyás, de meglehetősen kreatív is. Mindig keresi az új lehetőségeket, amikkel átverhet másokat, és így pénzhez juthat.

A kártyázással töltött hajóutakon pedig nem csak nyer, hanem – stratégiai okokból – néha nagy összegeket veszít is, hiszen nem árt, ha a kártyapartnerek azt hiszik, hogy emberünk ugyanúgy a szerencse játékszere, mint bárki más.

Lustig ezeket a veszteségeket természetesen tökéletes nyugalommal fogadja, ami egyrészt a szerepéből következik: milliomos osztrák grófként azt igyekszik mindenkivel elhitetni, hogy annyi pénze van, hogy nem kell különösebben felizgatnia magát akár még több nagy veszteség esetén sem.

Másrészt meg persze pontosan tudja, hogy a veszteségének többszörösét fogja visszanyerni a társaitól.

A nagy mínuszoknak viszont lesz egy nem várt következménye is: néhány utastársa elkezdi diszkréten faggatni, hogy ha nem nagy titok, akkor ugyan árulja már el, hogy mégis miből szerezte azt a mesés vagyont, ami lehetővé teszi, hogy főműsor időben egy luxushajón utazgathat, miközben szinte korlátlan mennyiségben veszíthet a láthatóan szenvedélyesen űzött szerencsejátékon?!

Lustig eleinte erre csak szerepének megfelelően rejtélyesen mosolyog, és kitérő válaszokat ad, de hamarosan új terv kezd körvonalazódni a fejében.

A következő hajóút előtt csináltat egy speciális dobozkát, ami tele van kerekekkel, tárcsákkal, úgy néz ki, mintha valami nagyon bonyolult mechanikus szerkezetet rejtene.

Legközelebb pedig, amikor elhangzik a vagyona eredetét firtató kérdés, akkor egy kiismerhetetlen mosoly mellett megesketi kártyapartnereit, hogy ha senkinek nem árulják el, akkor felfedi titkát.

Persze mindenki izgalomba jön, örök diszkréciót fogadnak, mire Lustig megmutatja nekik a dobozt, és közli, hogy ez egy speciális gépezet, ami képes a semmiből 100 dollárosokat előállítani, illetve más verzióban a bele helyezett pénzről tökéletes másolatot készít.

A jelenlévők persze egyként hördülnek fel, és nem hisznek neki, bemutatót követelnek. Lustig pedig teljes nyugalommal jelenti ki, hogy íme, zárkózzanak be a szobába, és a gépe hat óra alatt, a jelenlévő tanuk orra előtt valóban elkészít és kilök magából egy friss, ropogós 100 dollárost. Ha valakiben esetleg kétségek támadnának, természetesen a gép nem készített pénzt, a kiadott bankjegyet Lustig előre bekészítette.

A bemutató sikert arat, és mindig akad legalább egy valaki, aki azonnal meg akarja szerezni a dobozt, kerüljön akármennyibe, hiszen hat óránként 100 dollár, az naponta négyszáz, és feljebb már volt róla szó, hogy akkoriban mennyit ért a dollár.

Lustig pedig minden alkalommal kéreti magát egy kicsit, majd persze enged a szelíd erőszaknak és eladja a gépet, általában valahol 15 és 30 ezer dollár közötti áron úgy, hogy az üzletet mindig a hajóút végére időzíti, így mire a szerkezet új tulajdonosa rájön, hogy átverték és a gép nemhogy hat, de hatvan óra alatt sem készít neki dollárt, addigra Lustig már messze jár.

Nem tudjuk egészen pontosan, hogy hősünk hányszor játszotta el ezt az átverést, főleg azért nem, mert sokan annyira szégyellték magukat, hogy be sem jelentették a rendőrségen az átverést, hanem inkább benyelték a veszteséget, megelőzendő, hogy a fél világ rajtuk röhögjön, de az biztosnak tűnik, hogy több mint öt ilyen alkalom volt.

A transzatlanti utakon való hamiskártyázás jól fizet, de minél többször teljesíti a távot Lustig, és minél több emberrel találkozik, értelemszerűen annál ismertebb lesz, és annál inkább nő a lebukás veszélye. Ráadásul Lustig egyáltalán nem mondható szürke kisegérnek, nem olyan valaki, aki könnyedén beleolvad a tömegbe, köszönhetően még az egyetemi évek alatt összeszedett vágásnak a bal arcán, amit egy szerelmi affér felszarvazott szereplőjének érthető és tettleges felháborodása okozott.

Lustig azonban szeret kockáztatni, és ki tudja még meddig hajókázott volna, de sajnálatos módon közbejött egy apróság, ami négy hosszú évre lehetetlenné tette, vagy legalábbis jócskán megnehezítette a gondtalan luxushajókázást: kitört az Első Világháború.

Senki ne essen kétségbe, Lustigon nem vonzották az olyan unalmas és földhözragadt dolgok, mint a katonáskodás és a haza védelme, ezért talál módot arra, hogy elkerülje a sorozást.

Sőt, kiválóan ki tudja használni a háború okozta káoszt, és Európa különböző országaiban bukkan fel és veri át az embereket. Hol ilyen nemesként, hol olyan márkiként, hol amolyan földbirtokosként jelenik meg, de mindig a gazdag/kapzsi emberekre utazik, többnyire sikerrel.

A világháborús években ugyanis megfelelően nagy a káosz ahhoz, hogy majdnem mindig időben el tudjon menekülni a hatóságok elől, ennek ellenére azért többször is letartóztatják, de valahogy mindig ki tudja dumálni magát. Vagy ha mégsem, akkor tud annyi pénzt tenni a megfelelő borítékokba, zsebekbe és tenyerekbe, hogy futni hagyják.

A háború végére azonban így is túl forróvá válik számára a talaj Európában, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy átver egy francia bűnöző csoportot is, akik nem siklanak el olyan nagyvonalúan a veszteségük felett, mint Lustig korábbi gazdag kártyapartnerei.

Emberünk tehát jobbnak látja, ha átteszi a székhelyét Amerikába, hiszen ő is halott róla, hogy az ország a lehetőségek hazája. Az új helyen pedig ott folytatja, ahol az öreg kontinensen abbahagyta, nagyjából ugyanolyan sikerrel is, azaz általában bejönnek a számításai, amikor meg mégis letartóztatják, akkor vagy lyukat beszél a bíró hasába, vagy korrumpálja a megfelelő embereket.

Amerikai tanulmányútjához kapcsolódik az Al Caponés történet is, ami nekem pl. személy szerint jobban tetszik, mint az Eiffel-torony elpasszolása, mert balekokat átverni megfelelő rutinnal és szakértelemmel viszonylag kis kockázattal jár, viszont ujjat húzni a Sebhelyesarcúval azért már egy másik súlycsoport.

Természetesen nem kell erőszakra gondolni, Lustig most is az eszét és emberismeretét használja.

Azzal keresi meg Caponét, hogy van egy tuti üzleti befektetése, amivel rövid idő alatt lehetne hatalmasat kaszálni. A probléma persze az, hogy Lustignak nem áll rendelkezésére a megfelelő tőke az akció finanszírozásához, ezért szeretne kölcsön kérni 50 000 dollárt.

Al Capone pedig úgy van vele, hogy miért ne, hiszen tudja, hogyha nem kapja vissza időben az összeget, a megbeszélt kamatokkal együtt, akkor megvannak a módszerei ahhoz, hogy a föld alól is előkerítse Lustigot és a szokásos, nem kimondottan az alany testi integritását szem előtt tartó eszközökkel rábírja a törlesztésre.

És Capone tudja, hogy ezt Lustig is tudja. Ezért emberünk megkapja az összeget.

Lustignak azonban semmilyen tuti befektetési ötlete nincsen, ő bizonyos szempontból sokkal nagyobb tétben játszik és sokkal előrelátóbb.

Az 50 ezer dollárt beteszi egy bank széfjébe, majd két hét múlva visszaviszi Caponéhoz azzal, hogy sajnálatos módon az üzlet mégsem jött össze, ezért ő most visszaadja az összeget a jogos tulajdonosának.

Capone ezen nem kicsit lepődik meg, ő nem ehhez van szokva, meglepőnek tartja, hogy valaki ilyen „becsületes”, ezért 5000 dollárral jutalmazza Lustigot.

Azon túl, hogy ezzel hősünk úgy keresett egy kisebb hegynyi pénzt, hogy semmit sem csinált érte, a „becsületességének” lesz egy olyan hozadéka is, ami sokkal fontosabb Lustignak: Capone innentől megbízható, jó partnernek tekinti Lustigot, akire lehet számítani.

Ez pedig azzal jár, hogy Lustig elneri a maffiavezér támogatását, bármit is csináljon, illetve, ami legalább ennyire fontos, hogy vadászati tilalom lép életbe Lustigra vonatkozóan, tehát az alvilágban mindenki, mindenhol tudja, hogy Lustigot nem ér leütni, kirabolni, átverni, mert Capone áll mögötte.

Ez pedig jelentősen megnöveli emberünk amerikai mozgásterét. Zseniális, nem?

Ekkor már az 1920-a években járunk, és Lustig elgondolkozik az Európába való visszatérésen. Ennek egyik oka, hogy kezd most már Amerikában is túl ismertté válni a hatóságok előtt, másrészt bízik benne, hogy korábbi ügyeit otthon már elfelejtették, ráadásul Európa lassan magához tér a háború okozta sokkból és gazdasági mélyrepülésből.

Azaz Lustig úgy ítéli meg, hogy ismét nagy pénzeket lehet keresni otthon, és bizonyára a honvágy sem volt elhanyagolható tényező.

Visszatér tehát Európába, és 1925-ben megjátsza legnagyobb dobását, az Eiffel-torony eladását.

Ez persze ma már elképzelhetetlen lenne, lévén a torony Franciaország egyik jelképe, amire a franciák rendkívül büszkék és rajonganak érte. Nem volt ez azonban mindig így, nagyon nem…

Azt általában mindenki tudja, hogy az Eiffel-tornyot az 1889-es párizsi világkiállításra építette – és nem tervezte! – Gustav Eiffel.

Az viszont ma már kevesebbszer kerül szóba, hogy a torony eredetileg egy ideiglenes építmény lett volna, amit a világkiállítás után a tervek szerint elbontottak volna. Mint ahogy az is, hogy egyáltalán nem aratott osztatlan sikert a párizsiak körében, többek között neves írók, mint ifj. Alexandre Dumas és Moupassant is tiltakozott ellene, mondván, hogy nem illik a párizsi városképbe.

Maga a torony egyébként 324 méter magas, és mint ilyen 1930-ig a legmagasabb épület volt a világon. 12 ezer acéldarabból áll és évi 10 tonna festék kell(ett) az állagmegóváshoz.

Úgy tűnik azonban, hogy a párizsiak pont ugyanúgy működnek, mint a világ összes nagyvárosának polgárai: eleinte tiltakoznak az újítások ellen, aztán meg beléjük szeretnek.

Valami hasonló történt az Eiffel-toronnyal is, mert miután rekordidő, mindössze 26 hónap alatt felépítették, a tiltakozások ellenére is nagy sikert aratott, bár továbbra is megosztó építmény maradt, a párizsiak egyik fele kedveskedve „Öreg Hölgynek” becézte, a másik fele pedig „Csúfságnak”

A lényeg, hogy végül a világkiállítás után nem bontották el, azonban a torony fenntartásához, megóvásához szükséges összegről sem gondoskodtak. Helyette vitatkoztak rajta, hogy mi legyen a sorsa, miközben a torony szép lassan pusztulásnak indult.

Gustave Eiffelről a jegyzőkönyv kedvéért említsük meg, hogy a torony kivitelezéséért megkapta a Becsületrendet, és persze, hogy van magyar vonatkozás is, mivel részt vett a Nyugati-Pályaudvar, a Margit híd és a szegedi Belvárosi híd kivitelezésében is. Na meg ő tervezte a Szabadságszobor tartószerkezetét, de ez ugye az előbbiek fényében szinte mellékes.

Szóval az Eiffel-torony megosztó épület lett, ami örök témát szolgáltatott a párizsiaknak: maradjon, lebontsák, újítsák fel, illik-e a városképbe, vagy inkább elcsúfítja, miközben a torony karbantartás hiányában egyre rosszabb állapotba került.

Az ügyről persze nem csak az egyszerű polgárok tárgyaltak, de a sajtónak is hálás témát szolgáltatott, üzembiztosan lehetett rá számítani, hogy az Eiffel-tornyos cikkekkel jó olvasottságot lehet elérni.

Lustig éppen akkor, 1925-ben tér vissza Párizsba, amikor a torony-vita újult erővel lángol fel, emberünk pedig érdeklődve olvassa a témáról szóló polémiát az újságokban. Na nem mintha annyira a szívén viselné a torony sorsát, hanem azért, mert bomba üzletet és óriási átverést szimatol.

És némi szervezés után a tettek mezejére lép.

A megfelelő szakembereknél csináltatott magának hamis papírokat, amik bizonyították, hogy ő nem más, mint a francia Posta- és Távközlésügyi Minisztérium miniszter-helyettese.

Ezután gondos háttérmunkával kiválasztott hat ócskavasban utazó nagykereskedőt, és egy bizalmas megbeszélésre invitálta őket. Micsoda meglepetés, mind a hat jelölt meg is jelent, emlékezzünk Lustig alapvetésére, amit még egyetemistaként állított fel.

A titkos tárgyaláson Lustig előadta a tényállást: a megjelent urak bizonyára tudnak róla, hogy Párizs városára mekkora terhet ró az Eiffel-torony fenntartása – azaz róna, ha foglalkoznának vele.

A megjelentek nyilván azzal is tisztában vannak, hogy a torony mennyire leromlott, és a párizsi vezetésnek se tervei, se pénze nincs a helyreállításra. Emiatt az az egyelőre titkos verdikt született, hogy a tornyot elbontják, és ócskavasként értékesítik.

A hat úr pedig abban a szerencsében részesülhet, hogy még a terv hivatalos bejelentése előtt ajánlatot tehet a torony nyersanyagára. Nyilvánvalóan a legjobb ajánlatot tevő fogja elnyerni az üzletet, ami ugye meglehetősen nagy haszonnal kecsegtet, tekintve, hogy az építéshez 10100 tonna acélt használtak fel.

A hat ócskavas kereskedő persze félrenyeli a croassaint-ját, de egyrészt a dolog egyáltalán nem hangzik hihetetlenül, hiszen évek óta megy a vita a torony sorsáról, másrészt pedig Lustig nem hagy nekik időt arra, hogy alaposan átgondolják a dolgot.

Lustig tisztességesen felkészült: egy bérelt limuzinnal elfurikázza embereit a toronyhoz, ahol a megfelelő zsebekbe csúsztatott kenőpénzekkel eléri, hogy megtekinthessék a tornyot, csak ők heten.

Ez a kis túra arra is jó, és főleg arra jó Lustig számára, hogy a hat kereskedő közül kiválassza a legnagyobb marhát, akit a legkönnyebbnek tűnik átverni.

Ez az úr pedig nem más, mint André Poisson. És akkor itt kell megemlékeznünk a történet szereplőinek beszélő neveiről: a lustig ugyanis németül azt jelenti, hogy vidám, mulatságos, a poisson jelentése pedig franciául az, hogy hal, de ami ennél érdekesebb, hogy a francia szlengben így nevezik a hiszékeny balekot is.

Vagyis Poisson úr minden szempontból tökéletes áldozatnak tűnik Lustig számára, már csak azért is, mert kiderül, hogy nevezett úr nem tartozik az igazán befolyásos párizsi kereskedők belső körébe, ellenben minden vágya, hogy bekerüljön oda. És ő is tudja, hogy egy akkora üzlet, mint az Eiffel-torony tízezer tonnányi vasának megszerzése végre megnyitna előtte minden kaput.

Lustig a túra végén még egyszer nyomatékosan közölte az urakkal, hogy minden elhangzott információ államtitoknak minősül, és 24 órát kapnak arra, hogy megtegyék ajánlatukat.

Természetesen Victor ekkor már tudta, hogy Poisson ajánlatát fogja elfogadni, habár azért került egy is szösz is a gépezetbe.

Ez a szösz pedig Poisson felesége volt, aki lényegesen gyanakvóbbnak bizonyult a férjénél, hiszen azt talán mondani sem kell, hogy államtitok ide vagy oda, Poisson azért a feleségét beavatta az üzletbe.

Az asszony feltette azokat a kérdéseket, amiket bárki más is feltett volna, illetve, amiket magának Poisson úrnak eleve fel kellett volna tennie, ha nem vakítja el annyira a tuti biznisz lehetősége.

Az asszonyt érdekelte például, hogy valójában ki is volt ez az állami hivatalnok, miért intéz mindent egyedül, és egyáltalán miért ennyire titkos és gyors az egész ügy lefolytatása egy olyan országban, ahol még a csigák is lehetnek versenysportolók.

Lustig pedig megérzi, hogy az igazi ellenfél nem Poisson, hanem az asszony, őt kell meggyőzni. Ezért gyorsan újabb megbeszélést szervez, amin ezúttal csak Poisson és ő vesz részt.

Ezen Lustig nem ad választ azokra a kérdésekre, amik Poisson feleségét izgatják, hanem egész más irányba tereli a dolgot. Virágnyelven a kereskedő tudomására hozza, hogy neki, mint miniszter-helyettesnek, mostanság komoly anyagi gondjai vannak, ami nem teszi lehetővé, hogy azon a szinten tartsa az életszínvonalát, amit korábban megszokott.

Poisson azonnal kapcsol, és azt hiszi, hogy most már tudja, hogy mi az oka a nagy titokzatosságnak: egy korrupt városi hivatalnokkal van dolga, aki csak arra vár, hogy mesésen megvesztegessék, és akkor övé az üzlet. Ez nem volt ritka akkoriban Párizsban – mikor ritka? – tehát Poisson számára tökéletes magyarázatnak tűnik.

Poisson nem hallgat a feleségére, az ösztönei pedig vagy nem működnek, vagy nincsenek is neki, mert megadja azt a kenőpénzt, amit Lustig kér.

Így aztán Lustig nemcsak a torony vasanyagának árát, hanem a combos kenőpénzt is bezsebeli, majd az üzlet nyélbeütése és a vételár átadása után gyorsan vonatra ül, mielőtt a világraszóló botrány kipattanna, és Bécsbe utazik.

A botrány híre azonban csak nem akar végigsöpörni Európán, és Lustig egy bécsi kávéház teraszán ücsörögve, a francia újságokat lapozgatva, kissé talán még sértetten is veszi tudomásul, hogy egyetlen lap sem ír semmit az esetről.

Persze hamar kiderül, hogy azért nem, mert amikor Poissonnak végre leesik – vagy a felesége elmagyarázza neki –, hogy átverték, akkor annyira szégyelli magát, hogy, nem tesz bejelentést a rendőrségen.

Lustig pedig nem lenne mesterszélhámos – és mesterpofátlan – , ha nem látná meg az újabb lehetőséget.

Visszautazik Párizsba, kiválaszt másik hat kereskedőt, és letolja az egész sztorit elölről!

Most azonban nincs akkora szerencséje, vagy nem a megfelelő balekot választja ki, mert leendő üzlettársait nem tudja megtéveszteni, és feljelentik a rendőrségen, de még idejében sikerül elmenekülnie.

Victor Lustig természetesen ezután sem áll le, folytatja csaló pályafutását hol Európában, hol pedig Amerikában.

Végül azért a neki kimért adagnyi szerencse is elfogyott és 1934-ben amerikai kormányügynökök tartóztatják le hamisítás vádjával. Ekkor még sikerül megszöknie, de egy hónapon belül újra elkapják, vádat emelnek ellene, bűnösnek találják és 20 évre ítélik, amit az Alcatrazban kell leülnie.

Soha többet nem kerül szabadlábra, bár a büntetését sem tölti ki, 1947. március 9-én tüdőgyulladást kap és két nappal később bele is hal.

Így ért véget egy igazán stílusos csaló és szélhámos földi pályafutása, ha ugyan tényleg akkor és ott ért véget, mert a halotti bizonyítványában az szerepel, hogy az elhunyt Robert V. Miller kereskedő gyakornok volt.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Az igazi Drakula

Mindenki ismeri a vámpír társadalom oszlopos tagját, mondhatni vezetőjét, a fővámpírt, Drakula grófot, az alakváltó, hegyes szemfogú, vérszívó halhatatlant, akit csak pár dolog tud megállítani, vagy legalábbis lelassítani: pl. a napfény, a fokhagyma és a megszentelt tárgyak.

Elegánsan lépjünk is túl azon, hogy a holdfény, az tulajdonképpen napfény, hiszen a Holdnak nincs saját fénye, hanem a napét veri vissza, tehát ha a vámpírok tényleg érzékenyek a napfényre, akkor gyakorlatilag soha nem mehetnek ki levegőzni egy kicsit.

Foglalkozzunk inkább azzal, hogy az ír származású angol író, Bram Stoker által 1897-ben megteremtett, majd számtalan formában továbbélő vérszívó figurájának van-e történelmi ihletője, és ha van, akkor ki az?!

Hát, a válasz nem is olyan egyszerű, vagy legalábbis ellentmondásos. Egyes kutatók szerint ugyanis Stoker eleve egy létező történelmi személyről mintázta az alapokat, mégpedig III. Vlad Tepes havasalföldi fejedelemről.

A történet szerint Stoker valamikor 1890 körül találkozott Vámbéry Árminnal, a híres magyar keletkutatóval, aki mesélt neki a brutalitásáról ismert havasalföldi uralkodóról, III. Vlad Tepes Draculeáról.

Stokernek pedig megindult a fantáziája, kutatgatott pár évet – szigorúan csak könyvtárak poros félhomályában, soha nem járt Kelet-Európában –, majd előállt Drakula horrorjával, amiről valószínűleg maga sem gondolta, hogy száz éven belül a tömegkultúra részévé válik.

Egy mondat erejéig azért emlékezzünk meg Vámbéry Árminról is, akinek zsenijéről elég csak annyit mondani, hogy 16 éves korában már folyékonyan beszélt héberül, latinul, franciául és németül, később szabadidejében ezt még kiegészítette az angollal, az orosszal, a szerbbel, néhány skandináv és pár másik szláv nyelvvel.

Vámbéry Ámin

 

Van azonban olyan nézet is, ami szerint Stoker Drakulájának semmi köze Vlad Tepeshez, és csak a 20. században jött rá néhány fanatikus rajongó, hogy mennyi a hasonlóság Drakula és a véreskezű havasalföldi fejedelem között. És mivel a sztori jól hangzik, izgalmas és kellően véres, ezért manapság a legtöbben már tényként kezelik, hogy Drakula azonos III. Vlad Tepes Draculeával.

Az igazságot – mármint, hogy kiről mintázta Stoker Drakulát, mintázta-e egyáltalán valakiről – valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, Vlad Tepes története – a véreskezű fejedelemé, aki karóba húzta ellenfeleit, és rászögeltette a turbánt a török követek fejére – viszont van annyira érdekes és horrorisztikus, hogy megéri rászánni egy posztot.

Bram Stoker

 

Remélem Ti is így gondoljátok, és most is velem tartotok!

És igen, aki arra számít, vagy abban reménykedik, azt megnyugtathatom, a bejegyzésben patakokban fog folyni a vér, cselszövésekből árulásokba, kínzásokból politikai gyilkosságokba fogunk ugrálni.

A poszt azért nem lesz 18+-os, de ha minden egyes alkalommal isztok egy felest, amikor meghal valaki, akkor soha nem értek a végére, vagy legalábbis nem fogtok emlékezni rá.

Lássuk tehát ki is volt III. Vlad Tepes Draculea havasalföldi fejedelem.

Tényleg olyan kegyetlen volt, hogy még a középkori csatákon és kínzásokon szocializálódott krónikások is kiborultak tőle, vagy csak reálpolitikus, aki eszközként tekintett az erőszakra és ennek megfelelően használta?

Szadista szociopata volt, aki élvezte az ártatlanok karóba húzását, és tényleg áldozatainak vérébe mártogatta a kenyérfalatkákat? Vagy nagyon is tudatosan alkalmazta a megfélemlítést és a kivégzéseket annak érdekében, hogy egy labilis és képlékeny politikai helyzetben legalább nagyjából megőrizhesse országa függetlenségét?

Nem ígérem, hogy a poszt végére választ is kapunk ezekre a kérdésekre, de legalább lesz pár támpontunk a megválaszolásukhoz.

Mivel kaptam olyan kritikát, hogy túl hosszúak a bevezetők, ezért laza 536 szó után rá is térek a lényegre!

Karóbahúzó Vlad, azaz III. Vlad Tepes Draculea 1431. november 8-án születik Segesváron, Erdélyben. A Draculea név apja, II. Vlad egyik nevéből, a Draculból származik, és később még visszatérünk rá.

Édesanyja Cneajna moldáv hercegnő, két testvére pedig szintén fontos szerepet játszik Havasalföld történelmében. Bátyját, Vlad Mirceát majd apjukkal együtt gyilkolják meg az elégedetlen bojárok, öccse, Szép Radu pedig hol a török trónörökös szeretője (!), hol pedig III. Radu néven szintén Havasalföld fejedelme lesz, többször is, mikor melyikhez volt kedve, vagy lehetősége.

A kis Vlad apja, II. Vlad, kétszer is volt Havasalföld fejedelme, 1436-1442 és 1443-1447 között. Az évszámokból látszik, hogy az ifjabb Vlad születésekor apja éppen nem uralkodó, ezért a család akkoriban Erdélyben él, és arra várnak, hogy a családfő megtegye a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy elfoglalhassák – szerintük – jogos trónjukat Havasalföldön.

Havasalföld ekkoriban kb. 75 ezer négyzetkilométernyi területet jelent, ami beszorult a középkori Magyar Királyság és a Török Birodalom közé. Azaz egy ütközőállamról van szó, ami mindkét nagy ország számára fontos – igen, bármilyen hihetetlen, a Magyar Királyság ekkoriban még komoly európai játékos, amivel számolni kell még a feltörekvő Oszmán Birodalomnak is.

Valójában egyik állam sem akarja elfoglalni a területet, annyi esze a mindenkori magyar és török uralkodónak is van, hogy felmérje, ütközőállamként sokkal többet ér Havasalföld. Ha ugyanis a Magyar Királyság és a Török Birodalom közvetlenül határos lenne – mint később jó sok évtizeden keresztül – akkor sokkal sűrűbbek lennének a határvillongások, és a forrófejű magyar vitézek, vagy a tökös janicsárok sokkal könnyebben provokálhatnának ki olyan összecsapást, ami aztán esetleg nyílt háborúba torkollana.

Nem mintha a felek ne akarnának háborúzni, dehogynem, nagyon is akarnak, de mégiscsak kényelmesebb, ha az ellenségnek először egy másik országon kell keresztülmennie ahhoz, hogy lecsaphasson.

Havasalföldet tehát az a veszély nem fenyegeti, hogy nyíltan elfoglalják akár a magyarok, akár a törökök. Az a veszély viszont nagyon is valós, hogy erőfölényüket kihasználva valamelyikük rákényszeríti az akaratát az országra, azaz vazallussá teszi.

Havasalföld történelme pedig nagyrészt arról szól, hogy ezt lehetőleg elkerülje.

Többnyire mérsékelt sikerrel, mert a török és a magyar uralkodó is igyekszik befolyást szerezni Havasalföldön, mikor kinek sikerül. Ez viszont azzal is jár, hogy a havasalföldi politikai szereplőknek dönteniük kell, hogy melyik oldalra álljanak: a magyarokhoz húzzanak, vagy a törökökhöz.

A dolog persze nem ilyen egyszerű, egy magyarokkal szimpatizáló havasalföldi fejedelem pillanatokon belül áll át a törökökhöz, ha úgy látja, hogy a saját, vagy az országa érdeke ezt kívánja. Ezt az oda-vissza állást akár évente, sőt, egy éven belül akár többször is képesek eljátszani. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a fejedelem saját érdeke, illetve az országé nem minden esetben esik egybe.

Addig is, amíg a leendő II. Vlad megszervezi a kellő politikai támogatást és gyilkosságokat a trón megszerzéséhez, arra is jut ideje, hogy kikönyörögje a Sárkány Lovagrendbe való felvételét.

Ami igazából téves megnevezés, mert valójában Sárkány Társaságnak illene fordítani (Societas Draconistrarum), és Luxemburgi Zsigmond alapította feleségével, Borbála királynővel 1408-ban.

Luxemburgi Zsigmondról azt érdemes tudni, hogy ő volt korának egyik legbefolyásosabb és legnagyobb hatalmú személyisége, és volt olyan időszak az életében, amikor egyszerre volt magyar, német, cseh király és német-római császár is.

Nevéhez fűződik az egyik utolsó keresztes hadjárat megszervezése, ami egyébként csúfos kudarcnak bizonyult, illetve ő az első olyan uralkodó, aki a német birodalmi gyűlést a Német-római Birodalom határain kívülre – Pozsonyba – hívta össze.

A magyar koronát 50 évig viselte, ezzel ő a második leghosszabb ideig uralkodó királyunk, és regnálása fordulópontot jelentett a török-magyar viszonyban.

Ez a fordulópont pedig a Nikápolyi csatához köthető, amikor a törökök döntő győzelmet arattak, mert innentől Zsigmond felhagyott a törökökkel szembeni aktív kezdeményezéssel, és defenzívába szorult, vagyis kénytelen volt a védekezésre összpontosítani.

Ennek érdekében pl. létrehozza a telekkatonaság rendszerét, illetve délen megszervezi a bánságokat és az ütközőállamokat.

Ezen ütközőállamok egyike lesz Havasalföld, leendő uralkodója pedig II. Vlad, a mi Drakulánk apja.

Zsigmond pedig 1431-ben, tehát a kis Vlad születésének évében beveszi apját a Sárkány Lovagrendbe.

A Sárkány Társaság eredetileg Luxemburgi Zsigmond és a legnagyobb főurak szövetségének megtestesülése volt, később azonban csökken a jelentősége, és inkább egyfajta kitűntetésként funkcionál, főleg reprezentatív jelentősége van.

Vagyis, ha mondjuk érkezett egy fontos ember Zsigmond udvarába, akit illet valamivel megajándékozni, vagy kitűntetni, akkor gyorsan felvették a Sárkány Társaságba.

A rendnek egyébként 2 fokozata volt. Az elsőben a királlyal együtt összesen 24 tag lehetett, és a tagok viselhették a rend jelképeit – a sárkányt és a keresztet – a címerükön, zászlajukon, alsógatyájukon, kávésbögréjükön, ahol akarták.

A rendet szimbolizáló sárkány egy önmagát a saját farkával megfojtó jószág, ami arra utal, hogy a nemes lélek még önmagát is képes feláldozni annak érdekében, hogy másokon segítsen. A nem éppen önzetlenségükről nevezetes középkori főurak biztos jókat poénkodtak ezen.

A második fokozatnak korlátlan számú tagja lehetett, de jelképként csak a sárkányt viselhették.

Na, ebbe a második fokozatban nyer felvételt II. Vlad, és ezzel ugye megszerzi a sárkány használatának jogát is, amit emberünk teljesen kimaxol, ugyanis felveszi a Dracul, azaz sárkány nevet, ami később a fiánál kap majd komolyabb jelentőséget, akit egyébként alig 5 évesen szintén felvesznek a rendbe.

Vlad  Sárkány Lovagrendbe való felvételének mindkét oldalról pontosan meghatározható az oka: Vlad a havasalföldi fejedelmi trónt akarja, és tudja, hogy ebben Zsigmond a segítségére lehet, mivel akkor Havasalföld éppen magyar befolyási övezetnek számít.

Zsigmond viszont lassan kénytelen másik havasalföldi fejedelem után nézni, mert az éppen regnáló I. Sándor a kémek jelentése szerint lepaktálni készül a törökkel.

Egész pontosan nem tudni, hogy mi is történt, a források homályosak és hiányosak, de valószínű, hogy I. Sándornak egy hatalmas török sereggel kellett szembenéznie, és a megszállást csak úgy tudja elkerülni, ha behódol a szultánnak, befizeti az adót, és 20 havasalföldi nemes gyerekét adja túszul a török udvarba.

Lehet, hogy ezt I. Sándor az országa és saját trónja érdekében jó ötletnek találja, de az biztos, hogy Luxemburgi Zsigmondnak nem tetszik a dolog, II. Vlad pedig nem hiába sertepertél a magyar király körül, mert 1436-ban már ő Havasalföld fejedelme.

A csatáról – ha ugyan volt egyáltalán – I. Sándor és II. Vlad között, semmit sem tudunk, mint ahogy arról sem, hogy hogyan halt meg I. Sándor. Rebesgetik, hogy nem természetesen halállal, tehát mondjuk nem nyelte félre a vajas kenyerét, de ha esetleg mégis, akkor azt a kenyeret II. Vladtól kapta.

Vlad azonban nem sokáig örülhet békében a végre megszerzett fejedelmi trónnak, mert néhány éven belül ugyanazzal a problémával és török sereggel találja szemben magát, mint I. Sándor. A törökök vagy elfoglalják az országát és akkor elveszíti a trónt, vagy behódol, vazallus lesz, befizeti az adót, de legalább a trónja megmarad.

II. Vlad

 

És mivel Luxemburgi Zsigmond 1437-ben meghal, és a következő években a Magyar Királyság a saját trónutódlásával van elfoglalva, tehát nem tud Vladnak segíteni, ezért emberünk úgy dönt, hogy török hűbéres lesz.

Ez azonban a vártnál némileg nagyobb áldozattal jár, ugyanis a II. Murád szultánnak kezd elege lenni a havasalföldi fejedelmek hintapolitikájából, ezért a megbékélés és II. Vlad nyugodt viselkedésének biztosítékaként azt követeli, hogy a fejedelem két kisebbik fiát, Vladot és Radut, küldje el a szultáni udvarba.

II. Vlad pedig nincs abban a helyzetben, hogy ellent tudjon mondani a szívélyes kérésnek, így kerül a két, tulajdonképpen még gyerek havasalföldi legény a törökökhöz.

A török udvarban eltöltött évek pedig meghatározóak lesznek mindkettejük számára, bár az idegen környezetre, vallásra, szokásokra eltérően reagál a két fiú.

Radu viszonylag hamar belerázódik az új helyzetbe, simulékonyabb természete könnyebben alkalmazkodik az arab világhoz, annyira, hogy hamarosan felveszi az iszlám hitet is, és rebesgetik, hogy a török trónörökös, a későbbi II. Mehmed szeretője (is) lesz.

Mondom, csak rebesgetik, mert a modern török történetírás ilyesmit nem ismer el a Török Birodalom egyik legnagyobb formátumú uralkodójáról.

II. Mehmed ugyanis 30 évig ült az oszmán trónon, elfoglalta Konstantinápolyt, kegyetlen, de művelt, négy nyelven beszélő szultánnak bizonyult, és vele szemben érte el Hunyadi a Nándorfehérvári diadalt, amihez ugye tévesen kötjük a déli harangszót.

III. Kallixtusz pápa ugyanis 1456. július 29-én adta ki Cum hiis superioribus annis kezdetű bulláját, amiben úgynevezett lelki keresztes háborút hirdetett: azaz a keresztény hívek számára déli imádkozást és harangozást rendelt el, aminek célja, hogy segítsék a törökök ellen küzdő keresztény katonákat, úgy általában.

Gyakorlatilag egy véletlennek köszönhető, hogy a magyarok ezt úgy értelmezték, hogy a nándorfehérvári diadal miatt rendelte el a pápa a harangozást, mivel a bulla és a július 22-i győzelem híre egyszerre érkezett meg Budára, illetve Bécsbe. Holott egymástól független eseményekről volt szó.

Na de elkalandoztunk, ott tartottunk, hogy Radu számára nem jelent igazán komoly problémát életterének megváltozása.

Nem úgy Vladnak, aki lényegesen nehezebb eset volt öccsénél. A nehezen kezelhető, zabolázhatatlan, goromba, nyers fiatalember se nem tud, sem nem akar beilleszkedni a számára ismeretlen és idegen világba.

A két ifjú mellé kirendelt török személyzetet azonban erre is felkészítették/kiképezték, és nevelési módszereik még nem kimondottan a manapság divatos erőszakmentes vonalat követték.

Vladot többször (sokszor) megverték, sőt meg is kínozták annak érdekében, hogy betörjék a vad havasalföldi fiút.

Van olyan nézet, amely szerint később ennek a gyerekkorban elszenvedett bántalmazásnak lesz a következménye Vlad felnőttkori brutalitása és erőszakhoz való vonzódása.

Hát, nem is tudom, ennek az érvelésnek elsősorban pszichológiai indokai vannak, de mielőtt végképp elítélnénk a török nevelőket és tanárokat, azért jegyezzük meg azt is, hogy Vladot nem csak verték, hanem tanították is.

Vlad nekik köszönheti, hogy később egyáltalán alkalmas lett az uralkodásra, ugyanis a török udvarban sajátítja el azokat a történelmi, politikai, nyelvi, művészeti, hadászati ismereteket, amire még egy olyan, szabad szemmel alig látható államocska uralkodójának is szüksége van, mint Havasalföld.

A törököknél eltöltött időhöz kapcsolódik egy másik ellentmondásos történés is, ugyanis sok helyen az szerepel, hogy Vlad ott ismerkedik meg a karóba húzással, mint kivégzési módszerrel. A probléma ezzel az, hogy nagyon úgy tűnik, a törökök ekkor még nem ismerték a karóba húzást, ergo nem is taníthatták meg Vladnak.

Ez mondjuk nyitva hagyja a kérdést, hogy akkor mégis honnan származik Vlad különleges vonzalma ehhez a borzasztó kivégzési módszerhez?!

Mivel nem akarom próbára tenni a türelmeteket, ezért abba nem megyünk bele részletesen, hogy Vlad apja hogyan veszíti el a fejedelmi trónt, majd hogyan szerzi meg újra. A lényeg, hogy II. Vladot 1447-ben havasalföldi bojárok (helyi nemesek, földesurak) gyilkolják meg. Legidősebb fia sem kerüli el ezt a sorsot, Mirceát egyes források szerint megvakítják és elevenen elégetik, mások szerint elevenen eltemetik.

A merényleteket egyébként vagy a II. Vladot követően alig egy évig uralkodó II. László fejedelem rendelte meg, vagy pedig a Havasalföld túlzott törökbarátságát egyre nehezebben viselő Hunyadi János.

A labda ezután a törököknél pattog, hiszen meghalt az általuk támogatott havasalföldi fejedelem. És ekkor áldják csak igazán az eszüket, hogy Radut és Vladot túszként tartják fogva, mert ha Radu nem is annyira, de Vlad tökéletes bábfejedelemnek.

Gondolják a törökök, és Vlad rendelkezésére bocsátanak egy egész csinos sereget, hogy foglalja el a havasalföldi trónt. Ekkor, azaz 1447-1448-ban ez még nem sikerül neki, nem egészen világos, hogy pontosan miért, valószínű, hogy az aktuálisan regnáló II. Lászlót túl erősen segítik a magyarok.

A lényeg, hogy Vladnak egészen 1456-ig kell várnia, hogy elfoglalhassa Havasalföld fejedelmi trónját.

Akkor viszont rögtön le is teszi a névjegyét, mégpedig azzal, hogy könyörtelen felkutatja és kivégezteti apja és bátyja gyilkosait. Mivel egyébként is pipa a bojárokra, ezért a későbbiekben mellőzi őket minden fontos tisztség betöltésénél, azokat vagy külföldi lovagoknak, vagy nem nemeseknek adja.

És mivel a havasalföldi bojárok vagyona nagyrészt az erdélyi szász városokkal való kereskedelemből származik, ezért gyorsan korlátozza is ezen városok havasalföldi üzleti jogait.

Emberünk trónra kerülésekor 25 éves, ami ugye a korszakban már bőven érett férfikornak számít. A leírások szerint nem túlzottan magas, de feltűnően izmos, sasorrú, ránézésre is kegyetlen ember lett belőle sűrű fekete hajjal és szemöldökkel, kék szemmel.

És bizony nem csak ránézésre volt kegyetlen. Nem tudni, hogy végül is miért, vagy hol szakad el nála a cérna, de még a legkisebb vétséget is halállal bünteti, ami egyrészt azzal jár, hogy a bűnözés gyakorlatilag konvergál a nullához Havasalföldön, viszont jelentősen megszaporodnak a kivégzések, igen keresetté válnak a képzett hóhérok, akik biztos megélhetésre és a szakmájukba vágó, izgalmas kihívásokra számíthatnak Vlad udvarában.

A fejedelem kedvence a karóba húzás, de az étlapon szerepel még az élve megnyúzás, a lefejezés, a felnégyelés, illetve minden olyan kínzás és kegyetlenség, amit el tudtok képzelni. Meg olyan is, amit nem, beszélik például, hogy volt neki egy nagy, zárt üstje, amire akkor lyukak voltak vágva, hogy a benne lévők feje éppen kiférjen.

Így legalább levegőt kaptak, miközben élve megfőzték őket.

Az étlapot egyébként nem véletlenül említettem, előszeretettel szemlélte ugyanis a kivégzéseket étkezés közben, sőt állítólag volt olyan vendége, akit azért húzatott karóba, mert az fintorogni mert, amikor a vacsoraasztal környéke karóba húzott emberekkel volt tele.

Csak a borzongatás kedvéért említjük meg újra a kivégzettek vérébe mártott kenyérdarabkákból álló desszertet, mindenkinek a saját ízlésére bízva, hogy elhiszi-e. Nem nehéz meglátni viszont a kapcsolatot e fura szokás és Stoker Drakulájának vérivó hobbija között.

A bűnözők mellett a koldusokat sem kedveli, állítólag egyszer összehívott egy csomót belőlük, gazdagon megvendégelte őket, majd érdeklődve tette fel a kérdést: szeretnék-e a megjelentek, hogy soha többet ne legyen anyagi gondjuk az életben?

Az igenlő válsz hallatán pedig rájuk gyújtotta az épületet.

A karóba húzás túlságosan plasztikus leírásától most eltekintünk, elégedjünk meg annyival, hogy a hegyes, a könnyebb mozgathatóság érdekében faggyúval bekent fakarót az áldozat azon testnyílásán vezették be, aminek általánosságban inkább kimeneti funkciója van. A karót a gerinc mentén tolták végig, gondosan ügyelve rá, hogy a létfontosságú szerveket lehetőleg elkerüljék, majd a tarkón bukkant elő.

Már ha a hóhérok gyakorlottak, ügyesek és türelmesek voltak. Ha nem, akkor könnyen előfordulhatott, hogy a karó az áldozat száján, torkán, vagy mellén jött ki. Tovább lehetett fokozni a szenvedést, ha a karóra egy ülőkét is szereltek, ami megakadályozta, hogy a karóba húzott a saját súlyánál fogva lecsússzon.

Talán mondani sem kell, hogy az előbbi módszer nem kellemes halálnem, leginkább azért, mert ha „szakszerűen” csinálják, akkor a delikvens akár napokig is kínlódhat, mire meghal.

Na, ezt a módszert Vald annyira kedvelte, hogy erről kapta a nevét is. Hivatalosan ugye III. Vlad Draculea néven uralkodott, de mindenki csak Vlad Tepesnek, azaz Karós, vagy Karóbahúzó Vladként emlegette.

Tovább növelte félelmetes hírnevét az a két értelmezési lehetőség is, amit „rendes” neve rejt. A Draculea ugye az apja II. Vlad Dracul nevéből ered, akiről már tudjuk, hogy a Sárkány Társaságba való felvételekor kapta, vagy adta önmagának a Dracul, azaz sárkány nevet.

A Draculea pedig elméletben azt jelenti, hogy sárkányfi. A dologban az a csavar, hogy a román nyelvben a dracul nemcsak sárkányt, hanem ördögöt, démont is jelent. És egyértelmű, hogy az egész falvakat karóba húzó III. Vladot inkább ördögfiként emlegették, mint sárkányfiként.

Ez egyébként bizonyos védelmet is jelentett számára, hiszen az Ördög tetteit, parancsait, módszereit nem szokás megkérdőjelezni.

Mielőtt még nagyon elbulvárosodna a poszt, jegyezzük meg azt is, hogy a történészek a mai napig vitatkoznak azon, hogy volt-e értelme Vlad kegyetlenségének, vagy csak szórakozásból ölt embereket.

Úgy értem, a kegyetlenkedésnek természetesen soha nincs valódi értelme, de Vlad brutalitását magyarázzák azzal is, hogy így akarta megszilárdítani hatalmát és rendet tenni a fejedelemségben. Havasalföldön ugyanis nem volt életbiztosítás az uralkodói cím birtoklása.

A fejedelmek általában csak pár évig regnáltak, de volt olyan időszak is, amikor évente váltották egymást. Ez logikusan a központi hatalom meggyengüléséhez vezetett, hiszen az uralkodónak arra se volt ideje, hogy a saját fejedelmi palotáját és szolgálólányait kiismerje, nemhogy az ország ügyeivel érdemben foglalkozzon.

Ez pedig ahhoz vezetett, hogy elképesztő módon elharapózott a bűnözés az országban, mindenki lopott rabolt, gyilkolászott kedvére, és Vlad ennek akart véget vetni, amikor bevezette a könyörtelen kivégzési módszereket.

Lehet, hogy van ebben valami, de ez még nem magyarázza a tényt, hogy a leírások szerint Vlad igenis örömét lelte, élvezte a kivégzéseket, kínzásokat.

Mindenesetre több mint valószínű, hogy nem volt teljesen normális, mert 1459-ben úgy dönt, hogy szembefordul az őt trónra segítő törökökkel, beszünteti az adófizetést, 1460-ban pedig átáll a másik oldalra, és Mátyással köt szövetséget.

A törökök elsőre nem is hiszik el, hogy Vlad elárulta őket, de a fejedelem elég erős jelzést küld nekik azzal, hogy az adót követelő török követek fejére szögelteti a turbánjukat, amikor azok nem hajlandók a tisztelet jeleként fedetlen fejjel megjelenni előtte.

Nem is marad el a török válasz, viszont Vladba ugye szó szerint beleverték a török tanárok a hadművészetet is, ezért az elmozdítására küldött török sereget megveri, vezetőjét, Hamza basát és a hadifoglyokat – micsoda meglepetés – karóba húzatja.

De Vlad nem áll meg itt, a következő télen átkel a Dunán és török területeket támad meg, elképesztő mészárlást rendezve, hadjáratának 38 ezer török esik áldozatul.

Ez már komoly dolog, az üggyel II. Mehmed szultán személyesen kezd el foglalkozni, hiszen egy vazallus állam sikeres lázadása nem kívánatos precedenst teremthetne a török érdekszférában.

A szultán 1462-ben hatalmas sereggel indul meg Havasalföld ellen, állítólag háromszoros túlerőben volt Vladdal szemben.

Vlad egészen a fővárosig, Targovistéig hátrál a törökök elől, út közben felégetve a szántóföldeket, a termést, a falvakat, elhajtja az állatokat, megmérgezi a kutakat és gerillamódszerekkel folyamatosan zaklatja a török sereget, de döntő csatára nem hajlandó kiállni.

Manapság már megszokott dolog, hogy a modern hadseregek megpróbálnak legalább látszólag kulturáltan háborúzni, ami pl. azt is jelenti, hogy igyekeznek a civil lakosságot és annak javait kihagyni a mókából.

Vagyis ma már nem szokás magántulajdonban lévő házakat, terményt, kocsit katonai célra lefoglalni, a hadseregek saját maguk, a saját rendszerükön belül oldják meg a szállítást, ellátást, szállást.

Vlad idejében azonban ez még nagyon nincs így, egy expedíciós hadseregnek sem ideje, sem kedve nem volt mindent magával cipelni, vagy pedig hosszú hadtápvonalakat fenntartani a katonák ellátása érdekében.

Röviden és tömören: a törökök út közben rabolták össze a seregnek szükséges javakat.

Na, ezt az általánosan alkalmazott módszert húzta keresztül Vlad felperzselt föld taktikája, a törökök egyszerűen nem találnak maguknak elég vizet, élelmet és takarmányt az állataiknak.

Ráadásul, mintha fantomokat kergetnének, Vlad emberei néha felbukkannak, megölnek pár törököt, felgyújtanak néhány sátrat, vagy elhajtanak pár lovat, és eltűnnek.

Ennek a továbbfejlesztett változata, amikor Vlad török ruhába öltözteti az embereit, majd rátámadnak a pihenő török táborra. Természetesen őrült kavarodás támad, kitör a pánik, a törökök nem értik, hogy miért ölik őket a saját embereik.

És a folyamat egy idő után öngerjesztővé válik, Vladék már rég nincsenek a táborban, amikor a törökök még mindig saját magukkal harcolnak. A források szerint több mint egy napig, és ezalatt több török esik el a saját bajtársai fegyvereitől, mint a havasalföldiekétől.

Vlad végül egyáltalán nem hajlandó kiállni a török sereggel szemben, azt is hagyja, hogy azok bevonuljanak a fővárosba. Nem véletlenül ilyen engedékeny, ugyanis ott a törököket „Vlad erdeje” fogadja, 20 ezer török hadifogoly levágott feje karóra tűzve.

És ezt már nem tudja bevenni a törökök gyomra. Elcsigázottak, éheznek, minden bokor mögött csapdák leselkednek rájuk, a kutakból nem lehet inni, semmi sem lehet rabolni, az ellenség megfoghatatlan, ráadásként pedig ott a karóerdő.

Úgy döntenek, hogy Vlad nem ember, tehát nem is lehet legyőzni, ezért kivonulnak az országból.

Ezzel pedig megint felmerül Vlad őrültségének és szadizmusának kérdése. Kétségtelen, hogy „piszkos” háborút vívott, azaz nem a konvencionális eszközökkel verte meg a törököket. Ugyanakkor viszont nem nagyon volt más választása, hiszen Mehmed háromszoros túlerőben volt.

Más kérdés, hogy „normális” hadvezérek nem szoktak kutakat mérgezni és hadifoglyok fejét karóba húzni, vagy legalábbis nem alapoznak ezekre az eszközökre stratégiát (persze ismerünk több kivételt Vladon kívül is).

Vlad viszont megtette, és bármennyire is nem helyeselhető a módszer, hatékonynak bizonyult, megmentette országát és trónját a török hódoltságtól. Vagyis megint nem lehet eldönteni, hogy beteg szadista, vagy zseni.

Túl sokáig azonban nem örülhet a győzelemnek, ugyanis bár Mehmed hazatér, de amikor már nem rémálmodik a Havasalföldön átélt/látott borzalmak miatt, akkor eszébe jut, hogy van neki egy másik fejedelmi túsza is, Radu, Vlad öccse.

Radu pedig hajlandó a bátyja ellen hadba vonulni, ez mondjuk sokat elárul a családról. Kap is egy török sereget, amivel újra megtámadja Havasalföldet.

Nem tudni miért, de Vlad az öccsével szemben már nem veti be a törökök ellen kipróbált módszereket, vagy azok nem sikeresek, mert végül elmenekül az országból és meg sem áll Erdélyig.

Itt állítólag személyesen találkozik Mátyással is, akit természetesen arra próbál meg rávenni, hogy segítse őt vissza Havasalföld trónjára.

Úgy tűnik azonban, hogy Radu ravaszabb politikusnak bizonyul, vagy Mátyásnak is elege van Vlad kegyetlenkedéseiből és kiszámíthatatlanságából, mert születik ugyan egyezség, de nem Vlad és Mátyás között, hanem Mátyás és Radu között.

Ennek következtében Mátyás bebörtönzi Vladot, amihez valószínűleg hozzájárult az is, hogy az erdélyi szász városok úgy érzik, eljött az ideje a törlesztésnek, és azzal panaszolják be Mátyásnál Vladot, hogy az lepaktálni készül a törökökkel.

Mátyás meg nem hülye, pontosan tisztában van vele, hogy a törökök akkor se állnának szóba Vladdal, ha nagyon, de tényleg nagyon szépen kérné őket, de a vád jó indok a letartóztatáshoz.

Havasalföld történelme ezek után már Vlad nélkül kacskaringózik tovább és emberünk további sorsáról eltérő források maradtak fenn.

Történelmi tény, hogy 1476-ban egy nagyon rövid időre, mindössze pár hónapra még visszaszerzi a havasalföldi trónt, de hogy pontosan hogyan, miért, és utána miért nem tudja megtartani, azt nem tudjuk biztosan.

Haláláról többféle verzió van forgalomban: kivégezték, börtönben halt meg, ütközetben esett el, a mellőzött bojárok merényelték meg, illetve a kedvencem, miszerint idősebb korára egészen megszelídült, sőt még a Corvin házba is beházasodott. Ugye, ez a legvalószínűtlenebb verzió.

Az biztosan tűnik, hogy akárhogy is halt meg, a törökök hangsúlyt fektettek arra, hogy megszerezzék a fejét, amit aztán kitűztek egy karóra, ezzel bizonyítva a világnak, de leginkább saját maguknak, hogy hatalmuk van az Ördög felett.

III. Vlad mindössze hat évig volt Havasalföld fejedelme, és kérdéses, hogy Stoker Drakulája nélkül ma tudna-e róla bármit is a tágabb közönség.

Sokkal valószínűbb, hogy egy kevéssé ismert, bár rendkívül véres történelmi kor elfeledett uralkodója lenne, akit csak a szűkebb történész szakma ismerne.

Manapság egyébként érzékelhető főleg a román történészek részéről kísérlet arra, hogy tisztára mossák Vlad emlékét. Arra hivatkoznak, hogy Vladot a későbbi korok, illetve ellenfelei feketítették be, és valójában nem is volt annyira erőszakos, mint ahogy azt a források állítják, vagy legalábbis nem élvezte annyira.

Ez az ő részükről érthető is, hiszen Drakula és ezzel III. Vlad az egyik legfontosabb román exportcikk.

Ettől viszont még nagyon úgy tűnik, hogy III. Vlad legalább részben őrült és teljesen szadista volt, ami mondjuk a gyerekkora ismeretében legalábbis érthető, és ezek a tulajdonságok végül hozzásegítették Havasalföld fejedelmi trónjához és a törökök feletti győzelemhez.

Természetesen nem lehet és nem is szabad 21. századi erkölcsi elvek mentén megítélni egy 15. századi nemes tetteit, de tény, hogy III. Vlad Tepes még az egyébként vérrel keretezett közékkor rettegett uralkodó közül is kiemelkedik.

És azt sem szabad elfelejteni, hogy nélküle valószínűleg nem létezne Drakula, vagy nem abban a formában, ahogy a vérszívó grófot ma ismerjük.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

A Vagdalthús hadművelet

1943. január 28-án a londoni St. Pancras kórházban belehal öngyilkossági kísérletének következményébe a 34 éves Glyndwr Michael.

Három hónappal később, 1943. február 30-án, Londontól mintegy 2000 kilométerre, a spanyol tengerparton egy halász megtalálja a brit tengerészgyalogság 31 éves őrnagyának, William Martinnak a holttestét.

A testtel együtt pedig egy aktatáskát, aminek tartalma alapján a német hírszerzés, az Abwehr, azt a következetést vonja le – tévesen, és a brit titkosszolgálat céljainak megfelelően -, hogy a szövetségesek hatalmas partraszállást terveznek Szardínia szigetén és Görögországban.

Hogy mi az összefüggés a két eset között?

Az, hogy valójában a Spanyolországnál megtalált Martin őrnagy soha nem létezett, egy aprólékosan felépített, kitalált személyiség volt, akihez „kölcsönvették” Glyndwr Michael testét, az akció pedig arra irányult, hogy a németekkel elhitessék, a szövetségeseknek eszükben sincs partra szállni Szicíliában.

Pedig de.

A német hírszerzés így áldozatául esett a Második Világháború egyik legnagyobb átverésének, amit a brit titkosszolgálat tervezett meg és hajtott végre annak érdekében, hogy elterelje a németek figyelmét a szicíliai partraszállásról.

Teljes sikerrel.

Következzen most egy egészen elképesztő és fordulatos titkosszolgálati hadművelet a Második Világháborúból, aminek néhány eleme tényleg a hihetőség határát súrolja, és bizonyítja, hogy a legcsavarosabb történeteket mindig az élet – és a háború – írja.

Készüljetek fel, lesz itt minden és mindenki: beköszön Ian Fleming, a James Bond könyvek írója, egy hullát lopó halottkém, egy analfabéta spanyol halász, egy 190 centis brit kém, akinek hobbija a rovarok párzási szokásának vizsgálata, egy szintén brit, mérhetetlenül gazdag korvettkapitány, egy igazán bátor tengeralattjáró parancsnok, egy rövidlátó autóversenyző és még jó pár hihetetlen figura.

Mindezt pedig megfejeljük a német hírszerzés mérhetetlen bénázásával és hozzá nem értésével.

Ígérem, érdekes lesz, tartsatok most is velem!

Nézzük először a történelmi hátteret, hogy az a néhány olvasó is képben legyen, akinek nem hobbija a Második Világháború.

1943. január 14. és 24. között megtartják a casablancai konferenciát Winston Churchill brit miniszterelnök és Franklin D. Roosevelt amerikai elnök részvételével.

A konferenciáról igazoltan hiányzik egy bizonyos Sztálin nevű atyafi, aki a sztálingrádi csata és a 2. magyar hadsereg Don folyónál zajló tragikus és sokszor megénekelt vendégszereplése miatt kimenti magát, de természetesen küld néhány üveg egészen kiváló vodkát, a mellékelt levélben pedig sürgeti a második front megnyitását.

Ha erről nem is döntenek a konferencián, de sok minden másról igen, többek között január 20-án elhatározzák Szicília bevételét.

Szicília elfoglalása több okból is fontos a szövetségesek számára. Egyrészt így terveznek csapást mérni az olasz fasizmusra és Mussolinira, valamint a sziget elfoglalása ugródeszkaként szolgálna először a szárazföldi Olaszország megtámadásához, majd pedig onnan a Németország elleni hadműveletekhez.

Másrészt a sziget egyébként is stratégiai fontosságú, mert amíg nem tudják elfoglalni a németek által ott üzemeltetett reptereket, addig tulajdonképpen semmilyen komolyabb európai hadműveletbe nem érdemes belekezdeni.

Szicília egyik érdekessége, hogy sziget, azaz szárazföldön keresztül viszonylag nehéz megtámadni, és ez a jellegzetessége a szövetséges stratégáknak is feltűnik. Így kénytelenek a partraszállás mellett dönteni.

A partraszállás szó hallatán a legtöbb hadműveleti tervező homlokát kiveri a víz, ugyanis minden ellenkező híresztelés dacára annak esélye, hogy egy ilyen akció sikeres legyen, bizony igen csekély.

A partraszállás ugye azt jelenti, hogy a tenger felől, hajókon szállítunk mindent az ellenséges partokhoz: embert, lőszert, tankot, felszerelést, utánpótlást, élelmet, óvszert (de tényleg…) és még ki tudja mi mindent.

Az ellenség pedig eközben a parton beásva figyel és az előre pontosan belőtt fegyvereivel iszonyatos mészárlást rendez a parti zűrzavarban tébláboló, viszonylag szűk helyen feltorlódó tömegben.

A szövetségesek ekkor már túl voltak ugyan egy észak-afrikai partraszálláson, de az sem léptékében, sem az ellenállás nagyságában nem volt ahhoz hasonlítható, mint amire Szicílián lehetett számítani. Afrikában 650 hajóval és mintegy 65 ezer emberrel turnéztak, érdemi ellenállás pedig tulajdonképpen magánál a partraszállásnál nem volt.

Amerikaiak szállnak partra Algirnál

Márpedig egy ilyen akciónál mindig az első néhány óra a legkritikusabb, amikor az emberek és a hadianyag a hajókról a szárazföldre kerül. Ha az ellenségnek van elég ereje a helyszínen, akkor ez az a pont, amikor viszonylag kis erővel is vissza lehet nyomni a partraszállókat a tengerbe.

Észak-Afrikához képest a szövetségesek a szicíliai partraszállást több mint 6000 hajóval, 160 ezer emberrel, 1000 repülővel és 140 ezer óvszerrel (ugye, ugye…) tervezik, csak az első napon!

A különbség tehát nagyságrendi, ráadásul az ellenállás is várhatóan komolyabb lesz. Nem is feltétlenül az a 200 ezer olasz katona jelent majd problémát, akik a szigeten állomásoznak, mert azok nagy részének vagy a fasizmusból van elege, vagy a háborúból, vagy mindkettőből.

Ennél jóval komolyabb tényező viszont a német 15. Páncélgránátos Hadosztály és a Hermann Göring Páncélos Hadosztály a maguk összesen 60-70 ezer jól képzett és harcedzett katonájával. Ha ők időben értesülnek a partraszállásról, akkor bőven képviselnek olyan harcértéket, hogy a szövetséges akciót katasztrófává változtassák.

Ráadásul – bár ezt hivatalosan és nyíltan nem hangoztatják – a szicíliai partraszállást a két évvel későbbi normandiai főpróbájának szánják. Ha elbukik, akkor valószínűleg a normandiai sem valósult volna meg, legalábbis nem abban a formában, ahogy ma ismerjük, vagyis a történelem is másfelé kanyargott volna.

A lényeg, hogy Casablancában eldőlt, hogy lesz szicíliai partraszállás, az akció pedig a Husky hadművelet nevet kapja. Főparancsnoka az amerikai Dwight D. Eisenhower, brit részről a 8. hadsereg vesz részt benne Montgomery tábornok vezetésével, amerikai részről pedig a 7. hadsereg Patton tábornok irányításával.

Bernard Montgomery tábornok

Eisenhower egyébként nincs elragadtatva a partraszállás ötletétől, leginkább azért, mert furcsa módon a németek sem – teljesen – hülyék. Szicília annyira egyértelmű célpont egy szövetséges támadáshoz, hogy szinte lehetetlennek tűnik sikeresen végrehajtani, a németek számítanak rá, készülnek rá.

Tehát az egy dolog, hogy elhatározták a Husky hadműveletet és megkezdődött a tervezése, de ha valahogy nem terelik el a németek figyelmét Szicíliáról, mint a partraszállás célpontjáról, akkor borítékolhatóan vérfürdő lesz. Vagy ahogy a téma egyik szakértője megfogalmazta: „El kell hitetni a németekkel, hogy a fehér az fekete, de legalábbis szürke.”

Ezért a Husky hadművelettel párhuzamosan a szövetségesek elindítanak egy másik akciósorozatot is, a Barclay hadműveletet, ami egy rendkívül összetett, bonyolult és rengeteg erőforrást felhasználó, megtévesztések sorozatára épülő titkosszolgálati művelet volt. Egyetlen célja pedig az, hogy elhitessék a németekkel, hogy a szövetségeseknek eszük ágában sincs megtámadni Szicíliát.

A Barclay hadművelet részletes kifejtésére most se időnk, se elég helyünk nincsen, elégedjünk meg annyival, hogy ennek a szövevényes tervnek volt egyik része posztunk tárgya, a Vagdalthús hadművelet.

De ne szaladjunk előre, mert a Vagdalthús története a casablancai konferencia előtt pár évvel kezdődik.

1937-ben megjelenik egy közepes színvonalú krimi, A kalapos kalapja címmel. Maga a történet felejthető, de írója annál érdekesebb. Basil Thomson életútja önmagában megérne egy posztot, a kalandos életű úriember volt Tonga miniszterelnök-helyettese, a sziámi király tanítója, a dartmoori börtön igazgatója, rendőr, és ebben a minőségében kihallgatta például Mata Harit is. És egyébként ártatlannak találta, bár ez a hölgyön – mint tudjuk – nem segített.

A kalapos kalapja

A regény főszereplője Richardson nyomozó, aki egy pajtában talált halott ügyében tüsténkedik. A történet során fokozatosan kideríti, hogy a halott zsebében talált minden irat, levél és okmány hamisítvány.

A könyvet elolvassa egy harmincas évei elején járó tengerésztiszt és haditengerészeti hírszerző is, bizonyos Ian Flaming, a James Bond könyvek későbbi írója. A „hamis okmányok egy halott zsebében” motívum megtetszik neki, és amikor két évvel később, 1939-ben, azt a feladatot kapja, hogy ötleteljen, hogyan lehetne átverni a németeket, akkor az ebből a célból készült emlékeztető 28. pontjában Flaming egy nagyon hasonló lehetőséget vet fel.

Ian Fleming

Eszerint alkalomadtán érdemes lenne megpróbálkozni azzal, hogy egy pilótának beöltöztetett halottat dobnak le, mintha nem nyílt volna ki az ejtőernyője, a zsebében pedig szigorúan titkos sürgönyöket tesznek, amik tartalmát a németek majd jól elhiszik.

Flamingről egyébként érdemes tudni, hogy soha egy percet sem harcolt a háborúban – ellentétben pl. a bátyjával, aki a német ULTRA egyik példányának megszerzésében jeleskedett –, viszont tehetséges és fantáziadús hírszerzőnek és szervezőnek bizonyult. Közvetlen feletteséről, John Godfrey admirálisról mintázta Bond főnökének, M-nek a karakterét, illetve az admirális alkoholfogyasztási szokása (vodka-martini, felrázva, nem keverve) ihlette Bondét is.

James Godfrey admirális

Most pedig ugorjunk vissza 1943-ba, és ismerkedjünk meg a Vagdalthús hadművelet két legfontosabb szervezőjével: Cholmondeley hadnaggyal és Montagu korvettkapitánnyal!

A 25 éves Charles Christopher Cholmondeley a Brit Királyi Légierő 25 éves hadnagya, 190 centi magas, 45-ös lábbal és vicces bajusszal. A tökéletes angol úriember mintapéldánya, karót nyelt, mindig elegáns, fanyar humorral, aki szabadidejében veterán autókat újít fel, a rovarok párzási szokásait vizsgálja és revolverrel vadászik fogolyra. Mármint a madárra.

Ég a vágytól, hogy harcolhasson a németek ellen, és az életkora rendben is lenne, a látása azonban nagyon nem, ezért frontszolgálatra alkalmatlannak minősítik. Nem kell azonban nagyon elkeserednie, mert hamar kiderül, hogy született stratéga és hadműveleti tervező, és ezt szerencsére a felettesei is felismerik.

Cholmondeley hadnagy így kerül át az MI5-hoz, a brit kémelhárításhoz, ahol amolyan ötletember funkciót tölt be: ki kell találnia, hogy hogyan lehet lebuktatni a németek Angliába küldött ügynökeit.

Másik hősünk, Ewen Montagu, a 42 éves ügyvéd, aki hivatalosan a brit flotta tagja korvettkapitányi rangban, a valóságban azonban a Haditengerészeit Hírszerző Hivatal állományába tartozik, kb. hasonló munkakörrel, mint Cholmondeley a kémelhárításnál.

Montagu mesésen gazdag családból származik, Swaything báró középső fia, kiváló iskolákba járt, csodaszép felesége és két gyereke van, akik London bombázása miatt Amerikába utaznak. Már a háború előtt is tehetséges és ismert ügyvédnek számított, hidegvérű, okos, van érzéke a részletekhez és az összetett problémák egyszerű részfeladatokra bontásához. Tud azonban lobbanékony is lenni, főleg akkor, ha úgy ítéli meg, hogy nála szerényebb értelmi képességűek próbálják megmondani neki, hogy mit csináljon.

És mivel Montagu igen okos volt, ezért sokszor jött indulatba…

Mindketten tagjai a 20-as Bizottságnak, ami a kettős ügynökökkel foglalkozik és a Double Cross, azaz Kettős Kereszt hadműveletet irányítja. A Double Cross független volt a Barclay és a Husky hadműveletektől, de nyilván hatással volt mindkettőre, tekintve, hogy a brit kémelhárítás gyakorlatilag a németek által Angliába küldött összes német kémet elfogta.

A letartóztatott német kémeknek két lehetőséget ajánlottak: golyó általi halál a Tower falánál, vagy átállnak, és kettős ügynökként folytatják. A legtöbben a második lehetőséget választották.

Ehhez jött még egy bizonyos Garbo nevű ügynök hihetetlen sztorija, aki elhitette a német Abwehrrel, hogy nekik kémkedik, valójában azonban az angolok oldalán ált, a németeknek pedig azt mondta, hogy rengeteg embert szervezett be, akik szintén Németországnak akarnak kémkedni rajta, mármint Garbon keresztül.

A dolog pikantériája, hogy a Garbo soha, egyetlen embert sem szervezett be, az általa foglalkoztatott és rajta keresztül a németeknek jelentéseket küldözgető ügynökök mind kitalált személyek voltak, akik soha nem léteztek. Ezeket a képzeletbeli ügynököket azonban mind fel kellett építeni, saját élettörténetet, szokásokat, szakmát, családot alkotni nekik.

A Kettős Kereszt hadművelet egyébként annyira sikeres volt, hogy a németek még a háború után évtizedekig nem voltak hajlandó elhinni, hogy képzeletbeli ügynökök küldözgettek nekik kitalált híreket.

Ezeknek az ügynököknek az irányításával foglalkozott a 20-as Bizottság, ahol először találkozott Cholmondalay és Montagu, előbbi a kémelhárítás, utóbbi a hírszerzés delegáltjaként. És mint a bizottság tagjai, hozzáférhettek a legtitkosabb, háborúval kapcsolatos anyagokhoz is, így kerül mindkettejük kezébe Fleming 1939-es emlékeztetője.

Megakad a szemük a 28-as ponton, és megindul a fantáziájuk. Egy londoni klubban eltöltött néhány átbeszélgetett-iszogatott esete után arra jutnak, hogy az ötlet nem is olyan rossz, alkalomadtán meg lehetne valósítani.

És akkor hopp, jön az alkalom: a Szicília megtámadását jelentő Husky hadművelet, amit a Barclay hadművelettel igyekeznek megtámogatni.

Hogyan hitessék el a németekkel, hogy nem akarják megtámadni Szicíliát, mikor mindenkinek egyértelmű, hogy a sziget fontos stratégiai pont, ami szinte felkínálja magát a támadásra?!

A Barclay hadművelet keretében például a szövetségesek látványosan nekiálltak görög tolmácsokat toborozni, görög útikönyveket osztogattak a katonák között, ügyeltek rá, hogy nem létező katonai egységek úgy rádiózzanak egymással, hogy azt a németek le tudják hallgatni és arra következtessenek, hogy nagyszabású katonai akció készül Görögország ellen.

Ezek azonban mind csak közvetett utalások voltak, kellett valami, ami ráveszi a németeket arra, hogy ne hallgassanak a saját megérzéseikre, a katonai stratégáik előrejelzéseire és a józan észre, és vessék el Szicíliát, mint lehetséges célpontot.

Cholmondeley-nek és Montagunak pedig beugrik, hogy itt a lehetőség, hogy komolyan kidolgozzák Fleming emlékeztetőjének 28-as pontját: egy szövetséges, lehetőleg magas rangú tiszt, aki futárként balesetet szenved, a vele lévő szigorúan titkos – hamis – iratokból pedig a németek végleg levonhatják a következtetést: nem lesz támadás Szicília ellen.

A két tiszt felettesei rábólintanak az ötletre, egy próbát megér, dolgozzák ki a részleteket! Bár egyértelmű ígéretet nem kapnak arra, hogy tényleg be is vetik majd az ötletüket. Ebben a korai szakaszban egyébként még neve sincs a projektnek, nem Vagdalthúsnak hívjak, hanem egymás között csak trójai falóként emlegetik.

Megalakul a 17M Iroda Montagu vezetésével és néhány titkárnővel egy szűk, alagsori irodában, és hőseink nekikezdenek a munkának.

Amiről hamarosan kiderül, hogy nem is olyan egyszerű és számos buktatója van.

Azt az ötletet hamar elvetik, hogy repülőből dobjanak ki egy holttestet, mintha repülőszerencsétlenség miatt ugrott volna ki és nem nyílt volna ki az ernyője, mivel megjósolhatatlan, hogy a földbe csapódó emberi test mennyire roncsolódik és mennyire mennek tönkre a vele lévő iratok.

Végül marad a repülőgép baleset, de átteszik a tengerre, azaz a gép a tengerbe csapódik – elméletileg –, a futár hulláját pedig partra mossa a víz. Természetesen erre nem akarnak feláldozni egy gépet, a terv az, hogy hajóval szállítják a kijelölt helyre a testet és a part közelében a vízbe engedik.

Következik az egyik legnehezebb probléma megoldása: honnan szerezzenek alkalmas hullát?

Azt gondolhatnánk, hogy mivel Anglia háborúban áll, ezért csak nem lehet olyan problémás szerezni egy halottat. Cholmondalay és Montagu azonban hamarosan szembesül azzal, hogy dehogynem, ugyanis még a háborús Angliában is működik a bürokrácia és a legtöbb hullához tartozik egy ügy, amihez meg tartozik legalább egy akta, amit nyilván tartanak.

Ráadásul vannak kritériumok is a halottal szemben: stimmelnie kell az életkorának, tehát túl öreg nem lehet, max 30 év körüli. Nem lehet rajta látható testi fogyatékosság, sérülés, sebesülés, vagy olyan dolog, ami alapján, ha élne, akkor nem lehetne katona, pláne nem magas rangú tiszt.

Tehát a bombázások áldozatai eleve nem jöhetnek szóba, a 20 és 30 közötti életerős férfiak többsége pedig a frontokon harcol, ahonnan megint nem lehet beszerezni a megfelelő testet, hiszen a háborús összecsapásokban általában nem külsérelmi nyomok nélkül szoktak elesni a katonák.

A bombázott London

És ne feledkezzünk el a halott rokonságáról sem, nem árt, ha együttműködőek a hatóságokkal, és megelégszenek azzal a magyarázattal, hogy Angliának szüksége van szerettük testére, de azt nem mondhatják el, hogy mire és hol…

Ráadásul tovább szűkíti a lehetőségeket, hogy a németekkel azt kell majd elhitetni, hogy a futár vízbe fulladt, de végül több orvossal konzultálva abban maradnak, hogy egy vízi hullának nem kell feltétlenül víznek is lennie a tüdejében.

Kezd vakvágányra futni a dolog, még az is felmerül, hogy kiásnak egy hullát, azaz egyszerűen ellopják, de ezt végül elvetik, leginkább egy esetleges lebukás következményei miatt.

Montagu végül egy profihoz fordul, és Bentley Purchase londoni halottkém segítségét kéri. Purchase pedig megígéri, hogy figyelni fog, és ha a munkája összehozza egy megfelelő delikvenssel, akkor mindenképpen értesíteni fogja a 17M irodát.

Sir William Bantley Purchase

És itt jön be a történetbe az első bekezdésben már említett Glyndwr Michael.

Glyndwrnek sajnos nem igazán osztott nyerő lapokat az élet, sőt, akár azt is mondhatjuk, hogy egyáltalán nem kapott lapokat.

1909. január 4-én született Walesben, Sarah Ann Chadwick analfabéta háztartásbeli és Thomas Michael szénbányász fiaként.

Thomas Michael még a Sarah-val való kapcsolata előtt szifiliszes lett, amit szerencsésen átragasztott a párjára is, tehát Glyndwr veleszületett szifilisszel jött a világra, ami komolyan károsította az idegrendszerét is, egész életében mentális problémákkal küzdött.

Apja, Thomas, pedig alkoholizmussal, aminek következtében gyakran kényszerül arra, hogy munkahelyet váltson, és ilyenkor költözik vele a család is. A probléma az, hogy egyre nyomorúságosabb helyeken laknak, és egyre kevesebb pénzből próbálnak megélni, gyakran enni sincs mit, a gyereket – Glyndwrnek van néhány testvére is – cipőt csak vasárnaponként hordanak a templomban.

Thomas Michael egészsége az 1920-as évek elejére vészesen megromlik a 30 évnyi bányászat, az alkohol és a kezeletlen szifilisz következtében. Öngyilkosságot kísérel meg, ami nem sikerül, de beutalják egy elmebetegekkel foglalkozó intézménybe, ahonnan már soha többet nem jön ki, 1928 karácsonyán belehal a szifilisz szövődményeibe.

Glyndwr anyja így egyedül marad négy kiskorú gyerekkel és a következő évtizedben állami segélyekből, alamizsnából és koldulásból tartja el magát és a családot.

Glyndwr lassan felnő, természetesen szinte nulla iskolai oktatás mellett, leginkább idénymunkákat és egyéb apróbb feladatokat vállal, úgy próbál segíteni az anyjának.

Sarah Ann Chadwick 1940. január 15-én, 66 éves korában szívroham következtében hal meg, ezzel Glyndwr elveszíti az egyetlen hozzá igazán közelálló embert is.

Azt nem tudjuk, hogy a következő három évben Glyndwr mit csinál, és azt sem, hogy hogyan kerül Londonba, az viszont tény, hogy 1943. január 26-án egy elhagyott raktárban bukkannak rá, akut mérgezési tünetekkel.

Az biztos, hogy a mérgezést foszfor tartalmú patkányméreg okozta, de az soha nem derül ki, hogy Glyndwr szándékosan mérgezte meg magát, vagy pedig meghalni ugyan nem akart, de annyira éhe volt, hogy minden mindegy alapon ette meg a kenőcsös állagú patkánymérget, anélkül, hogy tudta volna, mit is eszik.

A foszformérgezés szörnyű halál, ezért a részletezésétől és tüneteiről megkíméllek most titeket, főleg, hogy emberünk ahhoz nem vitt be elég mérget a szervezetébe, hogy azonnal meghaljon, de ahhoz igen, hogy végzetesen károsodjon a mája, és csak két napi kínlódás után, január 28-án halljon meg.

A szükséges papírokat régi ismerősünk, Bentley Purchase álltja ki, és nem feledkezik meg a 17M irodának tett ígéretéről.

Glyndwr Michael ugyanis szinte az összes követelménynek megfelel, amit Montaguék támasztottak a szükséges halottal szemben: az életkora rendben van, nem látszik rajta külsérelmi nyom, az meg most már lényegtelen, hogy életében milyen mentális problémái voltak, amik miatt egyébként hivatalosan alkalmatlannak minősítették a katonai szolgálatra. Apja, anyja halott, testvéreivel nem tartja a kapcsolatot, tehát a rokonsággal sem kell bajlódni.

Egyetlen gond van, és az a mérgezés. A foszfor ugyanis egyrészt nyomot hagy az ember arcán/bőrén, másrészt súlyosan károsítja a májat, amit egy képzett német patológus azonnal ki fog szúrni, ha boncolásra kerül a sor.

Cholmondeley és Montagu azonban nem nagyon válogathat, közel és távol Glyndwr holtteste az egyetlen olyan jelölt, ami kb. megfelel az igényeiknek, a boncolással járó kockázatot vállalniuk kell, illetve mint majd látni fogjuk, igyekeznek úgy alakítani az eseményeket, hogy ne is kerüljön sor boncolásra.

Bentley Purchase tehát kiállítja a szükséges iratokat, pontosabban az angol halottkémi intézmény meglehetősen komoly eljárásjogi hatalmát kihasználva tulajdonképpen meghamisítja az iratokat és ezzel valójában eltünteti/ellopja Glyndwr Michael holttestét. A halotti bizonyítványba pl. azt írja, hogy a temetésről az elhalt rokonsága intézkedik, ami ugye nem igaz, mert Glyndwr testvéreit egyáltalán nem értesítik.

A holttestet egy, a titkosszolgálattal már korábban is együttműködő hullaházban „rejtik el” szárazjégbe ágyazva, amivel igyekeznek meggátolni a túlzott bomlást. Orvosokkal való konzultálás után arra jutnak, hogy ilyen formában maximum három hónapig tárolhatják a testet, utána a bomlás már olyan mértékű lesz, hogy nincs az az amatőr német illetékes, aki elhinné, hogy a vízben talált test csak pár nappal korábban halt meg.

Cholmondeleynek és Montagunak tehát kb. három hónapja maradt, hogy teljesen kidolgozzák és felépítsék az akciót, ami fokozatosan egyre nagyobb figyelmet és jelentőséget kap: kiderül, hogy igenis végre fogják hajtani a hadműveletet, ami most már hivatalos fedőnevet is kap, innentől nevezik Vagdalthús hadműveletnek.

A hulla problémája tehát megoldódni látszik, jön a következő lépés: a futárnak nevet és személyiséget kell találni. Hosszas mérlegelés után elvetik azt a lehetőséget, hogy teljesen a nulláról építsenek fel egy „emberi életet”, de egy már létező katonatiszt személyiségét sem merik teljes egészében kölcsönvenni, ezért egyfajta hibrid megoldás születik.

Úgy döntenek, hogy a futár a brit tengerészgyalogság kötelékébe fog tartozni, akiknek tisztjei szerepelnek a Haditengerészeti Lajstromban, amiről Montaguék tudják, hogy a németek is rendelkeznek egy példányával.

Nevet tehát onnan kell választani, és végül azért lesz Martin, mert Montagu felfigyel arra, hogy a Lajstrom szerint a tengerészgyalogságnál nem kevesebb, mint 10 Martin nevű tiszt szolgál.

Így esik a választás William Martin őrnagyra, aki tehát egy létező személy volt, egyébként a flotta pilótája, aki a történet idején amerikai pilótákat képzett éppen ki, és a 17M iroda gondoskodik róla, hogy a közeli jövőben ne is kapjon más megbízást, olyat meg pláne nem, ami esetleg valamilyen módon a Vagdalthús hadművelet közelébe sodorná.

Természetesen hivatalosan nem értesítik arról, hogy „kölcsönvették” a nevét, az viszont kapóra jön, hogy az igazi Martin őrnagy korábban azon a Hermes nevű anyahajón szolgált, amit a japánok elsüllyesztettek.

Tehát amikor majd a Glyndwr Michael testével és Martin őrnagy nevével partra vetődő futár halálhírét hivatalosan is közlik, akkor a németek azt fogják hinni, hogy a futárról van szó, az igazi Martin őrnagy bajtársai, ismerősei pedig azt, hogy az őrnagy még a Hermes elsüllyedésekor halt meg, csak kicsit késve hozzák le a halálhírét.

Most már adott tehát Glyndwr Michael teste és William Martin őrnagy neve. Kezd alakulni a dolog, de Montaguék azt nem merik bevállalni, hogy az igazi Martin őrnagy teljes életét és karrierét is lenyúlják, ezért saját maguknak kell alkotni egy új személyiséget és életutat.

Montagu és Cholmondeley tehát nekiáll és elkezdik felépíteni William Martin őrnagyot, a brit tengerészgyalogság futárát. Mindent kitalálnak és megterveznek róla a legapróbb részletekig, milyen iskolákba járt, hogyan került a háború kitörésekor a flottához, ott hogyan osztották be először irodai munkára, ami nem tetszett neki, ezért átkérte magát a kommandósokhoz.

Fokozatosan kirajzolódik és elkészül Martin őrnagy élete és személyisége: egy többé-kevésbé átlagos angol tiszt, semmiben sem különösebben tehetséges, de azért mindenhez ért annyira, hogy elboldoguljon bármilyen feladattal, amivel megbízzák, és szokásosnak mondható ütemben emelkedjen a ranglétrán, ami azért a háborús időknek köszönhetően jóval gyorsabb, mint amire békeidőben számíthatna.

Anyja meghalt, apjával viszonylag szoros a kapcsolata, és van egy barátnője is – Pam –, akit nem sokkal korábban jegyzett el. Nem kimondottan gazdag, sőt, időről időre anyagi nehézségei is vannak.

Pamről egy fényképet is betesznek Martin őrnagy holmijába, a képen szereplő hölgy a 17M iroda egyik titkárnője.

Cholmondeley és Montagu összegyűjtik azokat az apróságokat is, ami egy átlagembernél általában megtalálható, így kerül majd Martin őrnagy zsebeibe néhány bélyeg, egy Szent Kristóf-medál, ceruzacsonk, egy doboz cigi és gyufa, használt buszjegy, stb.

Ráadásként a tárcájába bekészítenek néhány privát levelet és számlát is, így Pam két levelét, egyet pedig az apjától, egy nyugtát a jegygyűrű igen borsos áráról, valamint ezzel összefüggésben egy értesítést Martin őrnagy bankjától, amiben felhívják a figyelmét hitelkeretének túllépésére.

Ezeknél a személyes tárgyaknál/iratoknál azonban jóval fontosabb, hogy milyen hivatalos dokumentumokat vigyen Martin őrnagy, és azokat hogyan fogalmazzák meg, hogy a németek el is higgyék a tartalmukat.

Nyilván azt nem írhatják le, hogy „Nem tervezünk partraszállást Szicíliában”, ennél azért kifinomultabb módszer kell. Ráadásul az iratok tartalmán is csavarnak egyet, vagy ha úgy tetszik, akkor kockáztatnak.

Úgy döntenek ugyanis, hogy igenis megjelölik Szicíliát, mint a partraszállás helyét, de megpróbálják elhitetni a németekkel, hogy a szicíliai partraszállás csak figyelemelterelés lesz. Ha ezt a németek beveszik, akkor ezzel is időt nyernek majd a partra szálló csapatoknak, hiszen amikor megindul a támadás, akkor a német védők eleinte nem fognak mozdulni, hiszen úgy tudják, hogy csak csel az egész.

A feladat tehát bonyolult és végül úgy döntenek, hogy nem is hivatalos iratokat fog szállítani Martin őrnagy. Ennek főleg az az oka, hogy az igazán fontos és titkos jelentéseket soha nem futárral küldték, hanem diplomáciai postával, vagy kódolt rádióüzenetben. Ha Martin őrnagynál mégis ilyenek találnának, az felkeltené a németek gyanúját, tehát tuti lebukással járna.

Montagu ezért úgy dönt, hogy Martin őrnagy magánleveleket fog szállítani, mégpedig olyan magas rangú angol tisztek egymásnak írt leveleit, akiket a németek is ismernek és komolyan vesznek.

Így aztán két levél készül. Az egyiket Sir Archibald Nye tábornok, a Birodalmi Vezérkar helyettes főnöke küldi Sir Harold Alexander tábornoknak Tunéziába, a másikat pedig Lord Luis Mountbatten a földközi-tengeri flotta főparancsnokának, Sir Andrew Cunnunghamnak.

Mindkét levél tele van olyan, látszólag semmitmondó megjegyzésekkel, amiket egymást ismerő, már-már baráti viszonyban álló tábornokok szoktak irkálni egymásnak. Valójában azonban kifejezetten a németek kedvéért elrejtettek bennük olyan utalásokat, amikből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a szövetségesek egyidejű támadásra készülnek Szardínia és Görögország ellen, valamint elterelő hadműveletként partra szállnak Szicíliában is.

Ezekkel a levelekkel, mint ahogy magával a Vagdalthús hadművelettel is, az angolok egyébként óriási kockázatot vállaltak. Jóval nagyobb ugyanis annak az esélye, hogy az akció nem sikerül, mint annak, hogy igen.

Könnyen lehet, hogy a levelekben elrejtett célzások túl burkoltak ahhoz, hogy a németek egyáltalán megértsék őket. Vagy éppen ellenkezőleg, az Abwehr átlát a dolgon, és akkor nemhogy elterelnék a figyelmüket Szicíliáról, de megerősítik őket abban, hogy ott lesz a szövetséges támadás.

Cholmondeley és Montagu el is bizonytalanodnak az akció sikerét illetően, de a hadművelet szervezése már túl előrehaladott állapotban van, túl sok energiát és erőforrást fektettek bele, már nem lehet leállítani. Ráadásul Martin őrnagy küldetését már jóváhagyta Eisenhower tábornok, és Churchill is figyelemmel kíséri.

És tulajdonképpen mi történhet legrosszabb esetben? A németek nem hisznek Martin őrnagy leveleinek, vagy átlátnak a cselen, és akkor ugyanazt fogják gondolni, mint amit Martin őrnagy nélkül is gondolnak: Szicílián lesz partraszállás.

Ha viszont az Abwehr beveszi a trükköt, akkor hatalmas előnyhöz jutnak a szövetségesek, tehát úgy tűnik, hogy megéri a kockázat.

Elkészült Martin őrnagy „teste” és „személyisége”, megvannak az iratok is, most már csak két dolgot kell eldönteni: mivel szállítsák a tetthelyre az őrnagyot és hol is legyen ez a hely.

Nyilván a legkényelmesebb az lenne, ha Martin őrnagyot rögtön Hitler íróasztalára lehetne pottyantani, de ennél körülményesebb tervet kell kieszelni. Hosszas mérlegelés után végül arra jutnak, hogy az őrnagynak Spanyolországban kell partot érnie.

Ennek több oka is van: bár Spanyolország hivatalosan semleges a háborúban, de egyúttal ez azt is jelenti, hogy igen megosztott: a bürokraták és a hadsereg egy része fanatikusan kiszolgálja a németeket, a másik része pedig a szövetségesek felé hajlik.

Spanyolországban tehát elméletileg béke van, valójában azonban egy titkos és néma háború zajlik az országban, amit leginkább kémek vívnak egymással. A környéken akkoriban a legnagyobb az egy négyzetméterre eső szövetséges és német hírszerzők száma, mindenhol mindenki kémkedik mindenki ellen, mindezt természetesen diplomáciai fogadások és estélyek díszletei között.

Montaguék számíthattak rá, hogy ha Martin őrnagy holtteste a megfelelő spanyol kezekbe kerül, akkor azok a kezek ki fogják adni az iratok a németeknek.

Csakhogy. Itt megint jön egy csavar a történetben, ugyanis az angolok azzal is tisztában vannak, hogyha a németek megszerzik az iratokat, és megtudják, hogy az angolok megtudták, hogy a németek kezébe került a fontos aktatáska, akkor a németek arra fognak számítani, hogy az angolok ezért megváltoztatják a terveket, hiszen azokat már a németek is ismerik.

Nem egyszerű, ugye? Tehát a németek számára tulajdonképpen arra kell lehetőséget teremteni Spanyolországban, hogy lemásolhassák az iratokat, azok pedig utána sértetlenül visszakerüljenek az angolokhoz. Így a németek azt fogják hinni, hogy az angolok nem tudnak arról, hogy ők megszerezték a leveleket.

Mondom, több az esély a kudarcra, mint a sikerre.

A helyszín után jön a szállító jármű, ami szintén hosszas tanakodás után egy tengeralattjáró lesz, mégpedig a Norman Limbury Auchinleck Jewell hadnagy parancsnoksága alá tartozó Seraph.

Jewell hadnagy egyébként tipikusan az a tiszt, ahogy a tengeralattjárósokat elképzeli az ember: hidegkék szem, csibészes mosoly, flegma bátorság és pusztító egysorosok.

A hadnagy 1936 óta szolgál tengeralattjárósként és a háborúban már annyi mindent látott és olyan sok titkos küldetés hajtott végre, hogy nem nagyon lehet semmivel sem meglepni. Volt rá példa, hogy majdnem három napig feküdt tengeralattjárójával a tengerfenéken, mire sikerült megjavítani a sérült gépet, és a fulladás előtti utolsó pillanatban a felszínre emelkedni.

A Seraph tisztjei, jobbról a második Jewell hadnagy

Emberünk szívósságára jellemző, hogy 1941-ben megcsúszott és leesett egy fedélzeti nyílásba. Csak 1946-ban, egy rutin orvosi vizsgálaton derült ki, hogy akkor eltörte két csigolyáját, tehát a háború további részét tulajdonképpen törött nyakkal harcolta végig…

A 17M iroda egész jó emberismeretről tesz tanúbizonyságot, amikor úgy döntenek, hogy nem avatják be a tengeralattjáró legénységét abba, hogy mit is fognak pontosan szállítani. A tengeralattjárósok pont olyan babonások, mint a tengerészek, nem kell tudniuk, hogy a zsúfolt hajóban egy hullát szállítanak.

Ennek érdekében külön erre a célra készíttetnek egy fémhengert, amiben elhelyezhetik Martin őrnagy testét. A tervek szerint csak a tengeralattjáró tisztjei tudják, hogy pontosan mi is van a hengerben, a legénységnek azt adják be, hogy optikai eszközöket szállítanak.

Még két problémát kell megoldani. Egyrészt az utolsó pillanatban valaki rámutat arra, hogy a brit tengerészgyalogság futárai fényképes igazolvánnyal utaznak.

Egy igazolvány hamisítása önmagában még nem lenne nagy kaland, hiszen Martin őrnagy egész élete, úgy ahogy van, hamisítvány. A gond a fényképpel van, ugyanis Glyndwr Michaelről életében nem készült fénykép.

A hulláját pedig hiába próbálják meg lefényképezni, a képen annyira egyértelműen halott, hogy nincs az a szerencsétlen német tisztviselő, aki elhinné, hogy élő ember szerepel a képen.

Montagu ezért napokig járkál London utcáin és szemtelenül alaposan megnéz minden szembejövőt, hátha talál valakit, aki legalább részben hasonlít Glyndwr-re.

És természetesen akkor fut bele a tökéletes alanyba, amikor már éppen lemondana róla. Egy rutin és unalmas bizottsági ülésen ugyanis felnéz az irataiból, és itt ül vele szemben az asztalnál Glyndwr Michael tökéletes hasonmása. Aki él, tehát lehet róla hihető képet csinálni.

A következő megoldandó kérdés, hogy a Seraph Skóciában horgonyoz, Martin őrnagy/Glyndwr holtteste viszont egy londoni hullaházban várja a bevetést.

Montagu és Cholmendeley ezért felkéri az egykori autóversenyzőt, jelenlegi titkosszolgálati alkalmazottat, St. John Ratcliffe Stewart Horsfallt, hogy versenyzői tudását kihasználva a lehető leggyorsabban szállítsa el teherautóval a fémhengert Skóciába.

Montaguék úgy döntenek, hogy személyesen is elkísérik „utolsó útjára” teremtményüket, legalábbis Skóciáig.

Az utolsó estén elmennek a teherautóval a hullaházba, ahol felöltöztetik a testet a megfelelő egyenruhába és elhelyezik a zsebében a szükséges apróságokat. Azaz csak öltöztetnék, ugyanis kiderül, hogy a több hónapnyi fagyasztás következtébe a hulla lábfeje 90 fokban fagyott meg, ebben az állapotban pedig képtelenség ráhúzni a tengerészgyalogos bakancsot.

Végül azt a morbid megoldást találják ki, hogy egy fűtőtest segítségével felolvasztják a hulla lábát, ráhúzzák a bakancsot, majd újra lefagyasztják.

Most álljunk meg egy pillanatra, és képzeljük magunk elé, ahogy késő este két angol kém és egy autóversenyző egy hullaházban melegítik egy lassan három hónapja halott wales-i szerencsétlen lábát azért, hogy ráhúzhassanak egy katonai bakancsot és a hulla egy kitalált személyiséggel egy fémhengerben tengeralattjárón utazva kiköthessen a spanyol partoknál, hogy ott a németekkel elhitesse, hogy valójában egy repülőgép-szerencsétlenségben meghalt magas rangú angol tiszt, szigorúan bizalmas iratokkal a táskájában…

Ezután beleteszik Marton őrnagyot a fémhengerbe, azt a teherautóba és útnak indulnak.

Nem szóltunk még eddig Mr. Horsfall, a sofőr egyik érdekes tulajdonságáról, ami úgy hívnak, hogy hiúság. Ez ugye alapból még nem baj, csak akkor, ha emberünk rövidlátó és szemtengelyferdülése is van, de nem hajlandó szemüveget viselni.

Vagyis Montagu és Cholmondeley a fülkében, Martin őrnagy pedig a 200 kilós fémhengerben a teherautó rakterében rettegi végig az utat, mert Horsfallt egyáltalán nem zavarja, hogy nem lát, tövig nyomja a gázt. Így kapnak el majdnem egy oszlopot, illetve hajt át a sofőr nyílegyenesen a körfogalmak középső füves részén, azon prózai oknál fogva, hogy nem látja őket rendesen.

Cholmondeley és Montagu útban Skócia felé

Végül azért csak leérnek sértetlenül Skóciába, ahol átrakodják a fémhengert a tengeralattjáróra, majd Jewell hadnagy megkapja az utolsó eligazítást, a Seraph kifut, rakterében Martin őrnaggyal, Montaguék pedig visszatérnek Londonba, gondolom vonattal.

A Seraph gond nélkül teszi meg a spanyol tengerpartig vezető kb. 2000 km-et, majd Jewell hadnagy nem kis bátorságról tesz tanúbizonyságot, amikor a veszélyes tengerfenék felett alig pár centire manőverezve, mindössze 50 méterre közelíti meg a partot, hogy a vízbe dobhassa Martin őrnagyot, így az biztosan ott érjen partra, ahol tervezték.

A Serpah-nak ezután el kell süllyesztenie a test szállítására szolgáló fémhengert, azonban ezzel akad némi probléma. A hengert ugyanis olyan strapabíróra tervezték, hogy egy istennek nem ikerül csendben a mélybe küldeni.

Jewell végül már a szolgálati fegyverével lövöldöz a még mindig a vízen úszó tartályra, végül kénytelenek robbanóanyagot erősíteni rá és felrobbantani, csak így tudják elsüllyeszteni.

Végül a lövések és a robbantás még jól is jön a Vagdalthús hadművelet számára, mivel a parton többen meghallják a zajt, és a későbbi német vizsgálat során többet tanúsítják is, ami megerősíti azt, hogy egy repülőgép zuhant le a közelben, ami Martin őrnagy halált okozta.

Mivel a poszt kezd túl hosszúra nyúlni, ezért Martin őrnagy és aktatáskája kalandjait innentől kicsit nagyobb lépésekkel követjük.

Az őrnagy spanyol küldetése nem indul túl jól, ugyanis a víz nem mossa a partra a testet, hanem még előtte megtalálja egy analfabéta halászlegény, José Antonio Rey María, aki ugye akkor se tudná felfogni az eset jelentőségét, ha el tudná olvasni az őrnagy iratait.

Szerencsére azonban van annyi esze, hogy kivonszolja a testet a partra, és értesíti a spanyol hatóságokat.

És tulajdonképpen innentől kezdve az angoloknak szinte folyamatosan mákjuk van: mind az őrnagy, mind az aktatáska a megfelelő spanyol kezekbe kerül, akik megadják a lehetőséget, hogy mielőtt visszaszolgáltatják az angoloknak, a németek átnézhessék a táska tartalmát.

Némi kavarodás azért támad, mert a németek olyan jól csinálják a lepecsételt levelek felbontását, majd újra leragasztását, utána pedig az aktatáska egy időre úgy eltűnik a spanyol bürokrácia tekervényeiben, hogy Montagu és Cholmondeley hetekig képtelen infót szerezni arról, hogy hol tart az akció, egyáltalán megszerezték-e a németek a leveleket.

Akik természetesen megvizsgálják Martin őrnagy holttestét is, pontosabban csak a halottszemle jegyzőkönyvét sikerül megszerezniük, mert a Spanyolországba delegált angol diplomaták tesznek róla, hogy egy velük szimpatizáló spanyol orvos végezze el a vizsgálatot, aki – szintén angol nyomásra – kegyeleti okokból eltekint a boncolástól.

És milyen jól teszi ugye, mert nehezen tudná megmagyarázni, hogy az őrnagy mája miért van a felismerhetetlenségig szétroncsolva…

Ettől függetlenül a halottszemlét végző orvosnak feltűnik, hogy a halott jóval rosszabb állapotban van annál, minthogy csak elvileg max. pár napot töltött vízben. Ezt beleírja a jelentésébe is, de megmagyarázni nem tudja a dolgot, és később a németek is elsiklanak felette.

Mit ahogy valójában minden olyan tényt figyelmen kívül hagynak, ami azt bizonyítaná, hogy Martin őrnaggyal és a levelekkel valami nincs rendben. Márpedig vannak olyan tények szép számmal, ugyanis a 17M iroda minden igyekezete ellenére azért nem lett teljesen hihető az őrnagy sztorija.

Egy jól működő titkosszolgálat nem intézte volna el egy legyintéssel az – elméletben – pár napot vízben töltött test túlzott bomlását, mint ahogy választ kellett volna keresniük az elszíneződött arc okára is. Mi tudjuk, hogy a foszformérgezés mellékhatása, de a németeket ez nem érdekelte.

Úgy tűnik, mintha a német hírszerzők szinte szándékosan, mindenáron hinni akartak volna Martin őrnagy történetében és aktatáskájának tartalmában.

Annyira akarták, hogy ne legyen partraszállás Szicíliában, hogy kapva kaptak a „bizonyítékokon”, amik ezt támasztották alá.

Amikor a háború után a német archívumok kutathatóvá váltak, akkor kiderült, hogy gyakorlatilag egyetlen kritikus hang sem szólalt meg az őrnagynál talált levelekkel kapcsolatban, illetve figyelmen kívül hagyták annak a néhány elemzőnek a jelentését, akik igenis rámutattak ara, hogy valami nem stimmel a sztori körül.

Az aktatáskában talált levelekből készített elemzés egészen Hitlerig jutott, akit meglegyintett ugyan a bizonytalanság szele, de végül úgy döntött, hogy hisz a dokumentumoknak. Innentől pedig már nem volt helye kételynek, mindenki tényként kezelte, hogy a szövetségesek Görögországban fognak partra szállni, és bár lesz támadás Szicília ellen is, de az csak elterelés lesz.

Hitler ennek megfelelően hadosztályokat vont el az orosz frontról, hozzájárulva ezzel a német hadsereg oroszországi vereségéhez, és telepített át Görögországba.

És 1943. július 10-én hajnalban a szövetségesen lezavarják a szicíliai partraszállást. Előzetesen ugyanúgy ejtőernyősöket dobnak le, mint később majd a normandiai partraszálláskor és azokat ugyanúgy szerteszét fújja a szél, mint majd Normandiában.

Ennek ellenére a partraszállás teljes siker, mindössze 7000 katona esik vagy tűnik el, illetve sebesül meg. Ez persze még így is tragikusan nagy szám, főleg az áldozatok és családtagjaik szempontjából, de érdemes figyelembe venni, hogy a tervezők előzetesen egy nullával többel számoltak, azaz 70-80 ezer áldozattal, ami kb. 50%-os veszteség lett volna.

Ehhez képest a hétezres szám igazán vállalható és nagyrészt William Martin őrnagynak köszönhető.

Sajnálatos módon azonban maga a szicíliai partraszállás mégsem lett annyira eredményes, mint amennyire lehetett volna, de ez már nem a 17M irodán múlt, hanem a résztvevő tábornokok kakaskodásán.

Hivatalosan ugyanis Montgomery volt a partraszállás parancsnoka, tehát a britek dominálták a hadműveletet, és a tábornok csak kiegészítő szerepet szánt az amerikaiaknak, egészen pontosan a balszárny védelmét.

Viszont Patton tábornok ki nem állhatta az arrogáns Montgomeryt, ezért a partraszállást követően önállósította magát a 7. hadsereg élén, és ahelyett, hogy az Etnánál elakadó Montgomerynek segített volna, előrenyomult Szicília nyugati és északi partján.

Ha viszont inkább Montgomery-t támogatja, hogy Minél hamarabb elérjék és elzárják a Messinai szorost, akkor az olaszok és a németek nem kaptak volna lehetőséget arra, hogy szinte az összes emberüket kimentsék a szigetről.

Katonai értelemben tehát a szicíliai partraszállás nem volt egy hatalmas győzelem, viszont tény, hogy megpecsételte az olasz fasizmus sorsát.

És hogy mit történt a főbb szereplőkkel Vagdalthús hadművelet után?

Jewell hadnagy tovább szolgált tengeralattjárósként, a Seraph irányjelzőként szolgált a szicíliai és később a normandiai partraszálláskor is a part felé tartó hajók számára, ami egész pontosan azt jelentette, hogy a tengeralattjáró közvetlenül az ellenséges part előtt jött fel a felszínre és rádiójeleket sugárzott, aminek segítségével  a szövetséges hajók be tudták mérni, hogy pontosan hol vannak, merre kell menniük.

A németek pedig természetesen derekasan lőtték az orruk előtt egy helyben ácsorgó tengeralattjárót, de a Seraph mindkét partraszállást túlélte.

Jewell hadnagy megkapta a Brit Birodalom Érdemrendjét, a kivételes harctéri bátorságért adható Hősi Keresztet, és a francia Croix de Guerre-t, vagyis a hadikeresztet is. Többek között.

Egész karrierje során tengeralattjárókat irányított, 2004-ben, kilencvenéves korában halt meg.

Charles Cholmondeley közvetlenül a háború után belépett a Közel-Keleti Sáskaellenes Egységbe és úgy tűnt, hogy egész életét annak szenteli, hogy kipusztítsa a sáskákat. Bár az ide vonatkozó akták a mai napig titkosak, valószínű, hogy Cholmondoley, mint képzett rovarász pontosan tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen, és sokkal inkább az angol hírszerzésnek kémkedett, mint „első sáskatiszt”, de mondom, erről a tevékenységéről majd csak évtizedek múlva fogunk biztosan tudni, amikor feloldják a titkosított iratokat.

Az viszont biztos, hogy elképesztő helyeken járt, Jemenben pl. volt olyan faluban, ami annyira elzárt volt addig a világtól, hogy a helyiek szénával akarták megetetni az angolok terepjáróit.

Később 5 évre elszegődött a RAF-hoz, azaz a Királyi Légierőhöz szintén hírszerzési feladatokra, amik szintén a mai napig titkosak.

Végül 1952-ben szerelt le, vidékre költözött, megnősült és kertészeti kisgépek árusításával foglalkozott. Életében soha egyetlen szóval sem mesélt arról, hogy mit csinált a háború alatt, még a saját feleségének sem, és kisvárosi szomszédainak fogalma sem volt róla, hogy a fűnyírókat áruló, kissé fura, majd’ két méteres férfi részt vett az egyik legsikeresebb angol titkosszolgálati akcióban. 1982-ben halt meg.

Ewen Montagu visszatért a joghoz, 1945-ben kinevezték a flotta katonai főügyészévé, amely posztot 18 évig töltötte be, emellett párhuzamosan nem katonai ügyekben bíróként is tevékenykedett. Rettegett, de igazságos híre volt, aki hajlamos volt második esélyt adni a vádlottaknak, ha megérezte, hogy azok valóban megbánták bűnüket, és aki kíméletlenül szétszedte az ügyvédeket, ha úgy találta, hogy felkészületlenül érkeztek a tárgyalásra. 1985-ben, 84 évesen halt meg.

William Martin/Glyndwr Michael teste a spanyolországi Huelva városka Nuestra Senora de la Soledad nevű temetőjének 1886-os számú sírjában nyugszik. A sírt még a Vagdalthús hadművelet alatt az angol nagykövetség szervezésében hatalmas márványlappal fedték le, leginkább azért, hogy megnehezítsék a németek dolgát, ha utólag mégis ki akarnák ásni, és felboncolni a testét.

A fedőlapon évtizedekig csak William Martin neve szerepelt, egészen 1997-ig, amikor a brit kormány kiegészítette a márványlap vésetét a következő szöveggel: Glyndwr Michael, szolgált William Martin őrnagyként.

Az élet, a halál és a sors végtelen iróniájaként a sírt ma Nagy-Britannia nevében a huelvai német konzulátus gondozza…

Ez volt tehát a Vagdalthús hadművelet története, egy gigantikus átverésé, amiben egy reménytelen életű és nyomorult halálú walesi senki mentett meg tízezreket a haláltól, és ami egy közepes színvonalú angol krimivel kezdődött és egy spanyol temetőben ért véget.

Zárásként pedig jegyezzük meg, hogy a mai napig nem ismerjük pontosan se a Husky, se a Barclay és a Vagdalthús hadműveletekkel kapcsolatos összes iratot és tényt, az adatok egy jó része még ma is titkosított, tehát könnyen lehet, hogy a jövőben előkerülnek még érdekes szálak a sztorival kapcsolatban.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Casanova élete

Viszonylag kevés olyan ember van a történelemben, akinek a neve az idők folyamán különvált egykori viselőjétől és önálló életre kelt. Ezek egyike Casanova, akinek a neve mára egyet jelent a csábítóval, a nők elbűvölőjével, a jóképű, gáláns férfiéval, a szerelmi kalandok és kalandozások mesterével.

Ha valakire azt mondjuk, hogy „egy igazi Casanova”, akkor ebből mindenki tudja, hogy a kérdéses illető valószínűleg sűrűn váltogatja a partnereit, és számos sikert ért el a nők körében, vagy legalábbis ezt állítja magáról.

Pedig a valóságos Casanova ennél jóval bonyolultabb személyiség volt, ráadásul az általa – saját bevallása szerint – elcsábított mintegy 120 hölgy tulajdonképpen nem is olyan bődületesen nagy szám, pláne, hogy később azért látni fogjuk, hogy hősünk a csábítást néha egészen furcsán, sőt kiábrándítóan értelmezte.

Mata Hari után ezúttal tehát ismét egy ellentmondásos figura életútját fogjuk végigvenni, és látni fogjuk, hogy talán nem is különböztek olyan nagyon sokban egymástól.

Casanova kicsit más és sokkal több volt, mint amit manapság szokás tudni róla: kalandor, nőcsábász, diplomata, író, jogász, pap, szerencsejáték-függő, egyházi tisztviselő, szabadkőműves, álgróf, gyáros, hegedűművész, katona, könyvtáros.

Csak néhány olyan szakma és tevékenység, amibe hősünk élete 73 éve alatt belekóstolt, de olyan sok mindent csinált, hogy mindennel nem is fogunk tudni foglalkozni egyetlen bejegyzésben, bár azért igyekszünk megragadni a lényeget!

Ja, és egyáltalán nem volt jóképű…

A mai posztban tehát Casanova élettörténetét fogjuk körbejárni, egy különös és különleges emberét, aki minden kétséget kizáróan zseni volt, és simán benne volt a pakliban, hogy ma világhírű jogászként, politikusként vagy íróként tekintünk rá. A lehetőségei és a képességei mindenképpen adottak voltak ehhez, aztán mégis másképp alakult az élete.

Vajon miért és hogyan?

Ezt fogjuk most pár ezer soron keresztül boncolgatni, remélem, érdekesnek találjátok majd, nem is húzom tovább az időtöket, lássuk a lényeget!

Giacomo Girolamo Casanova 1725. április 2-án született a Velencei Köztársaságban. Erre, mármint Velencére, később majd még visszatérünk, mert a város nagyban befolyásolta hősünk személyiségét és életét.

Velence az 1730-as években

Édesanyja egy Giovanna Maria Farussi nevű színésznő, apja pedig egy Gaetani Casanova nevű színész/táncos volt. Ha ő volt egyáltalán, mert Farussi asszony szép számmal tartott szeretőket.

Láthatjuk tehát, hogy Casanova nem volt nemesi származású, ami később szintén fontos lesz, mert emiatt egész életében különböző komplexusokkal küzdött, és sok mindenre hajlandó volt, akár még egy kis laza csalásra is, hogy valahogy nemesi címet szerezzen.

A Casanova család népesnek volt mondható, a kis Giacomónak 5 testvére volt, köztük ő volt a legidősebb. Egy színész/táncos házaspártól pont annyira várható el a felelős gyereknevelés, mint az ördögtől a templomi ima, tehát nem meglepő, hogy a szülők nem sokat foglalkoztak a gyerkőcökkel.

Casanova 8 éves, amikor az apja meghal, az Európában turnézó anyját pedig szinte soha nem látja, ezért tulajdonképpen a nagyanyja neveli fel.

Talán meglepő, de Casanova beteges gyerek volt, az orvosok nem tettek magas téteket arra, hogy felnő, arra meg pláne nem, hogy 73 évig fog élni.

Gyakran volt neki pl. csak nehezen elállítható orrvérzése, ami miatt a nagymama végül egy boszorkányhoz is elviszi, hátha az tud segíteni a gyereken. A vasorrú megoldani ugyan nem tudta a problémát, de a szeánsz arra jó volt, hogy Casanova egész életében vonzódjon a misztikumhoz és az ezotériához.

A nagyanyónak aztán vagy megjött az esze, vagy kimerítette az általa ismert összes népi gyógymódot, mert végül csak elvitte Giacomot egy orvoshoz. Mondjuk ezzel sem voltak sokkal előrébb, mert a doki szerint az orrvérzés oka nem más, mint Velence túl sűrű levegője, bármit is jelentsen ez.

A diagnózis következménye pedig az lesz, hogy Giacomot Padovába küldi a család. Hivatalosan ugye az egészsége érdekében, de a kisfiú úgy éli meg a dolgot, mint egy száműzetést, azt a következtetést vonja le, hogy a családjának nincs rá szüksége.

Giacomo így kerül egy dr. Antonio Maria Gozzi nevű abbé és tanár felügyelete alá, akinek köszönhetően megkapja az alapfokú oktatást, és egész komolyan megtanul hegedülni is.

Ami ennél némileg érdekesebb, hogy Gozzi abbé házában kerül kapcsolatba először a másik nemmel is, mégpedig Gozzi húga, a fiatal és bájos Bettina személyében.

Érdemes hangsúlyozni, hogy Casanova mindössze 11 éves, amikor Bettina elcsábítja. Vagyis hát nem volt ez igazi elcsábítás, legalábbis Casanova későbbi emlékiratai szerint a lány csak „játszott” vele, de a leírás alapján a bájos – és ezek szerint kellően romlott – hölgy akciója mai fogalmaink és büntető törvénykönyveink szerint minimum megrontás volt.

Nem tudni, hogyan alakult volna Casanova élete, ha nem fut össze Bettinával, az viszont tény, hogy ez az élmény hősünk egész életére és személyiségére hatással volt.

Ezzel egyébként maga Casanova is tisztában volt: „Bettina volt az, aki meggyújtotta a szívemben egy olyan érzés első szikráját, ami később az én uralkodó szenvedélyem lett.”

A „kapcsolatnak” se következménye, se folytatása nem lett, és természetesen Casanova sem sérelemként élte meg Bettina közeledését. Annyira nem, hogy bár a lány később férjhez ment – hogy mennyire járt jól vele a vőlegény, azt most ne firtassuk –, egész életükben tartották egymással a kapcsolatot, a lány amolyan testvérféle lett Casanova számára.

Casanovának ebből a gyerekkori afférjából azt gondolhatná az előítéletes és sablonokban gondolkodó külső szemlélő, hogy emberünk ettől kezdve más sem csinált, csak a nőket hajkurászta. Ez azonban – ekkor még – egyáltalán nem így volt.

Naná, hogy nem, hiszen Casanova ekkor még tulajdonképpen gyerek, és Gozzi abbé nyomására inkább a tanulás töltötte ki ideje nagy részét.

Nem is akármilyen eredménnyel, Casanova ugyanis okos, értelmes és érdeklődő gyerek volt, szeretett és tudott is tanulni, nyugodtan kijelenthetjük, hogy zseni volt.

12 éves, amikor felveszik a Padovai Egyetemre, és 17, amikor doktori címet szerez világi és egyházi jogból. Emellett arra is jutott ideje, hogy viszonylag magas szinten tanuljon kémiát, matematikát, filozófiát és orvostudományt.

A nagymama természetesen papnak szánja Casanovát, az ifjú gyengeségeit és korlátait jobban ismerő Gozzi abbé inkább az egyházi ügyvédi pálya felé terelgetné.

Egy darabig mégis úgy tűnik, hogy pap lesz, ez az út akkor fut zsákutcába, amikor 16 évesen (!) prédikáció közben részegen leesik a szószékről. Na, nem mintha a korszak ne ismert volt részeges papokat, de ezután Casanova mégis inkább a jogi tanulmányokra fekszik rá, és következik a 17 évesen megszerzett diploma.

Közben azonban az egyetemi évek alatt Casanova megismerkedik az életét a nők mellett meghatározó másik nagy szenvedélyével, a szerencsejátékkal is. És már első nekifutásra sikerül magát komoly adósságokba vernie.

Az eseményeket fokozódó aggodalommal követő nagymama ezt már nem akarja tétlenül nézni, és hazaparancsolja Velencébe az egyre féktelenebbé váló Casanovát.

Mivel a papi pálya kútba esett, ezért hősünk az egyházi jogi diplomáját próbálja meg hasznosítani, és a Velencei Pátriárka szolgálatába áll.

Itt és most pedig érdemes egy kis kitérőt tennünk, és megnézni, hogy milyen is volt a korszak Velencéje, és jó döntést hozott-e nagyanyó, amikor visszarendelte Casanovát a városba.

Tömören a válasz az, hogy nem, nem volt jó ötlet, nagyjából azzal volt egyenértékű, mintha egy farkast beeresztettek volna egy hatalmas birkanyáj kellős közepébe.

Velence, vagyis a Velencei Köztársaság, ahogy akkoriban nevezték, egy egészen különleges államalakulat volt, ami Casanova működésének idejére már hanyatlóban volt, de nyugodtan ki lehet jelenti, hogy a nyolcadik és a tizennyolcadik század között a velencei dózsék megkerülhetetlenek voltak Európában.

Ennek megfelelően Velence – az Adria Királynője, illetve Apollinaire egy kissé másképp nevezve a női nemi szervhez hasonlította, pont azt a szót használva, ami most nektek is eszetekbe jut – akkoriban sokféle központ volt: kereskedelmi, kulturális, pénzügyi, politikai és még ki tudja milyen.

Egy nyüzsgő, sokszínű és –nyelvű, gazdag, viszonylag nyitott és toleráns államot kell elképzelni, ami ráadásul beleesett az európai és amerikai aranyifjúság Grand Tour-jába.

A  „nagy túra”, vagy „nagy utazás” az 1600-as, 1700-as években vált szokásává az európai arisztokrácia – majd az őket utánozni igyekvő amerikai elit – fiatalságának, már persze leginkább az igazán gazdagokénak, akik meg tudták fizetni a túra horribilis összegét.

Ez tulajdonképpen egy hónapokig, vagy akár évekig tartó európai körút volt, ami alatt az utazó végigjárta a főbb európai kulturális, politikai és társasági centrumokat, nézelődött, tanult, tapasztalatokat szerzett és kapcsolatokat alakított ki.

A szokás egyébként Angliából indult el, majd onnan terjedt szét Európában. A fiatalok általában 21 éves koruk körül tudták le ezt az utat, aminek több célja – és következménye – is volt.

Egyrészt jó volt arra, hogy az egyes országok nemesei tanulmányozhassák, hogy máshol hogy működnek a dolgok a gyakorlatban, esetleg elmélyítsék az egyetemeken, magántanároknál szerzett tudásukat. Rosszabb esetben egyáltalán megszerezzék a szükséges ismereteket.

Másrészt pedig sok esetben arra is jó volt a túra, hogy az ifjak minden szempontból kitombolják magukat, és amikor már torkig lettek mindenféle élvezettel, pénzköltéssel és kalanddal, akkor szépen hazatérjenek, és átvegyék mondjuk a családi birtok igazgatását.

És ennek a Grand Tour-nak volt az egyik legfontosabb/legkedveltebb állomása Velence.

Na most, képzeljük el, hogy mi történik akkor, ha egy viszonylag liberális gondolkodású, az erkölcsi szabályokat nem túl szigorúan kezelő városban összegyűlik az európai nemesség színe-virága, távol az otthontól, pénzzel vastagon kitömve, 21-22 évesen, akik mindent kipróbálhatnak és mindent ki is akarnak próbálni.

Azt hiszem, elég, ha csak három fontos dolgot említünk: Velencei Karnevál, szerencsejáték, kurtizánok. És ehhez adjátok hozzá az összes dolgot, amiről valaha kamaszként fantáziáltatok, de nem mertétek megtenni. A korszak Velencéjében megtehettétek volna, a város élete mai szemmel nézve egy kosztümös pornófilm volt, és ebben még csak túlzás sincs.

Na, ebbe a városba rendeli vissza a nagymama Casanovát, akiről most már tudjuk, hogy alapvetően egy tehetséges, sokra hivatott ember volt, akit azonban a természet bőven ellátott rossz tulajdonságokkal. És ezek a nem túl előnyös jellemvonások Velencében lehetőséget kaptak a teljes kibontakozásra.

A Velencébe visszatérő Casanova előtt azonban az igazán fontos nemesi szalonok kezdetben zárva maradnak, hiszen hiába van jogi diplomája mégiscsak egy táncos fia.

Hősünk ezt a korszakban szokásos módon hidalja át, keres magának egy gazdag pártfogót Alives Gasparo Malipiero személyében.

Nevezett úriember a Malipiero család feje volt, ekkoriban Velence egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb embere, a gyönyörű és hatalmas Palazzo Malipiero, azaz a Malipiero Palota tulajdonosa.

A Malipiero palota

Ez egyébként teljesen elfogadott volt akkoriban, vagyis hogy egy tehetséges, fiatal, de vagyontalan ifjút felkarol egy idősebb, gazdag úriember, aki aztán anyagilag támogatja az ifjú előrehaladását. És nem, az ilyen kapcsolatok többségében nem volt semmilyen erotikus mellékzönge, bár természetesen ilyen is előfordult.

Malipiero segítségével Casanova elsajátítjaa a nemesi társaságban elvárt öltözködési, viselkedési, étkezési stb. szokásokat is, ráadásul most már az ehhez az életstílushoz szükséges pénz is a rendelkezésére áll.

Casanova a Malipiero Palotában éli át az első „teljes szexuális élményét” is, mégpedig nem is akármilyet: egy nemesi származárú testvérpár, Nanetta és Savorgnan Marton működik közre abban, hogy elveszítse a szüzességét. A kor Velencéjéről sokat elárul, hogy a két hölgy 14 és 16 éves volt…

A Bettinával való pár évvel korábbi találkozás mellett ez a két úrhölgy, vagy inkább úrlány az, akik, Casanova saját bevallása szerint „megváltoztatták az életét”.

Casanovának tehát most már van szakmája, megfelelő pártfogója, és pénze is ahhoz, hogy gondatlan életet élhessen Velencében. De persze túl szép volt ahhoz, hogy sokáig tartson, és a bajt csak saját magának köszönheti.

Elcsábít ugyanis egy Teresa Imer nevű színésznőt/operaénekesnőt. Ez ugye önmagában még nem lenne baj, sőt, azért lássuk be, hogy ilyesmit minimum el is várunk Casanovától.

A probléma az, hogy a hölgy Casanova patrónusának, Malipieronak plátói szerelme – más források szerint nem is annyira plátói. Malipiero pedig a várható módon reagál, úgy rúgja ki a palotából hősünket, hogy az egészen Rómáig repül.

Casanovának tehát egész Velencében, de lehet, hogy egész Európában csupán egyetlen hölgyet kellett volna békén hagynia, de perszer neki pont Teresa kellett.

Hősünk tehát elhagyja Velencét, és Rómában ismét megpróbálkozik az egyházi pályával, ami nem is indul rosszul, Acquaviva bíborosnak intéz hivatalos ügyeket.

Ebben a minőségében találkozik pl. a pápával is, aki ekkoriban XIV. Benedek volt. A találkozásról és az ott történtekről egymásnak ellentmondó források vannak. Egyesek szerint humoros és pajzán történeteivel annyira elbűvöli a pápát, hogy az engedélyt adott neki tiltott könyvek olvasására, sőt felmentést kap a böjti szabályok betartása alól is.

A másik nézet szerint azonban Casanova egyszerűen csak szemtelen volt, és mindenféle elbűvölés nélkül kért engedélyt az indexen lévő könyvekre és a böjt be nem tartására.

Az Olvasó döntse el maga, hogy melyik változat lehet igaz. Segítségül annyit, hogy XIV. Benedek pápaságát az utókor úgy jellemzi, mint a jámborság, a tisztesség, a bölcsesség időszakát, őt magát pedig úgy, mint aki szigorúan betartotta és betartatta az egyházi fegyelmet. Ha ebből indulunk ki, akkor már kb. el lehet dönteni, hogy a történet melyik verziója állhat közelebb a valósághoz.

Casanovát azonban végül nem emiatt teszik ki Rómából, hanem mert a gyanú szerint szerelmi találkákat intéz magas rangú egyházi tisztviselők számára, ami ugye a katolikus egyház egyetlen munkaköri leírásában sem szerepel.

És bár bizonyítani ezt nem tudják, de Acquaviva bíboros számára egyre kellemetlenebbek lesznek titkárfélesége viselt dolgai, így amikor bűnbak kell egy ügyben, akkor gyorsan Casanovát veszik elő.

Acquaviva bíboros

Hivatalosan és cirkalmasan hosszan megköszönik a munkáját és az erőfeszítéseket, melyeket az Anyaszentegyház érdekében tett, majd útjára engedik. Azaz elegánsan bár, de innen is kirúgják, ezzel végleg lezárul egyházi pályafutása.

Nagyjából ekkoriban hal meg Casanova nagymamája, ezzel pedig megszűnik az utolsó olyan erő is, ami úgy-ahogy féken tartja hősünk sötét oldalát, és ami valamilyen tisztes világi, vagy egyházi pálya felé terelhette volna.

Így aztán Casanova a saját feje után megy. Első gondolata pedig az, hogy felcsap katonának.

Na, nem mintha olyan nagyon érdekelné a harcászat, vagy a hadászat, bár nőügyei kapcsán többször is bizonyította, hogy az átlagembernél bátrabb – vagy vakmerőbb, esetleg ostobább, nézőpont kérdése – dolgokra is képes.

Casanova egészen más okból választja a katonai pályát, mégpedig a szép egyenruhák miatt! Úgy gondolja ugyanis, hogy egy fess uniformis jócskán megnöveli esélyeit a szebbik nem körében.

Ráadásul még csak komolyabb képzettség sem kellett ahhoz, hogy a Velencei Köztársaság hadseregének tagja legyen, akkoriban ugyanis volt lehetőség arra, hogy valaki megvásárolja a tiszti rangot az ezzel járó jogokkal és fizetéssel együtt.

Casanova pedig él is a lehetőséggel, más kérdés, hogy soha nem harcolt, és bár egy velencei ezred tisztjeként eljut többek között Korfura és Konstantinápolyba is, egy idő után még az általa meglehetősen lazán kezelt katonai fegyelmet is túl szigorúnak tartja, és nem elégedett a ranglétrán való emelkedésének sebességével sem.

Hát mondjuk, az előléptetésért nem ártana tenni is valamit, Casanova pedig ekkoriban nem igen csinál mást, mint, hogy egy fáraó nevű kártyajátékot játszik, szinte éjjel-nappal.

A fáraó részletes szabályaiba most nem megyünk bele, de a viszonylag egyszerű és könnyen elsajátítható játék rendkívül népszerű volt Casanova korában, sőt, később egyre szélesebb körben lett ismert, annyira, hogy a 18. század végén, 19. század elején Amerikában pl. népszerűbb volt, mint a póker.

Elméletben, ha a játékosok becsületesen játszanak, akkor állítólag ebben a játékban van a legnagyobb esélye földi halandónak nyerni. Na de, melyik az a szerencsejáték, amit becsületesen játszanak?!

Így aztán Casanovának sikerül mindenét elveszítenie, többek között a megvásárolt tiszti ranghoz tartozó pénzjáradékot is + még összeszednie jókora adósságot is, amiért állítólag börtönben is ült.

Így aztán emberünk úgy dönt, hogy a katonai pálya mégsem neki való, otthagyja a hadsereget és hazatér Velencébe.

Úgy tűnik azonban, hogy csak a katonáskodást hagyja abba, a szerencsejátéktól nem tud szabadulni, így aztán Velencében a maradék pénzét is elveszíti.

Ideje valami kenyérkereső foglalkozás után látnia, és megint szerencséje van, egy ismerőse beajánlja hegedűsnek a San Samuele nevű színházba.

A San Samuele színház

Ekkor 1746-ot írunk, tehát Casanova még mindig csak 21 éves, de már éppen a harmadik karriernél tart: egyházi tisztviselő, majd katona, most pedig hegedűművész.

Vagyis hát, többnyire inkább csak hegedűs, mint művész, mert az azért hamar kiderül, hogy bár a megfelelő alapokat Gozzi abbénak köszönhetően megkapta ugyan, és tehetsége is lenne a hangszerhez, de az igazán kiemelkedő teljesítményhez szükséges szorgalom és türelem nem Casanova erős oldala.

Ebben az időben leginkább arról ismert, hogy hasonlóan fiatal cimborái társaságában járja a velencei lebujokat, és amikor nem isznak, mit isznak, vedelnek, akkor otromba tréfákkal szórakoztatják magukat, mint pl. orvosokat/bábákat riasztanak random ismeretlen házakhoz.

Casanova ifjú évei alatt talán ekkor van a legmélyebben, nem sok hiányzott hozzá, hogy végleg elsüllyedjen és elkallódjon. Azonban, mint az olyan embereknél általában, akik szeretik kísérteni a sorsot, mindig akkor jön egy újabb esély, amikor arra a legkevésbé lehet számítani.

Ez az esély pedig egy Bragadino szenátor nevű gazdag úriember személyében jelentkezik, vagy inkább esik Casanova útjába. A történet szerint Casanova – jobb híján – éppen egy esküvői zenekarban hegedült, ma úgy mondanánk, hogy haknizott, amikor a vendégek között adomázgató Bragadino hirtelen rosszul lett.

A tünetek alapján ma úgy gondoljuk, hogy agyvérzést kapott, és életét csak Casanova gyors reakciójának és kezelésének köszönhette, aki orvosi tanulmányait hasznosítva a helyszínen eret vágott a szenátoron.

Sőt, később valószínűleg még egyszer megmenteti az életét, mert amikor Bragadinót hazaszállítják, akkor saját privát orvosa elrendeli, hogy higanykenőccsel kenjék be a beteg mellkasát.

A higany akkoriban univerzális gyógyszernek számított mindenre, csak éppen ugyanolyan mérgező volt, mint ma. A felkent kenőcstől Bragadino sokkal rosszabbul lesz, láza az egekbe szökik, és valószínűleg a látogatóba érkező Casanovának köszönheti az életét, aki a remek kezelőorvos tiltakozása ellenére eltávolíttatja a kencét, és hideg vizes lemosást és borogatás rendel a betegnek

Ennek, valamint a szintén Casanova által javasolt diétának köszönhetően a szenátor teljesen felépül, majd amikor megtudja, hogy ki a megmentője, és meghallgatja Casanova élettörténetét, akkor úgy dönt, hogy egy ilyen ifjút érdemes támogatni.

Így Casanova újra talál magának egy gazdag patrónust, aki ráadásul jóval önzetlenebb is, mint annak idején Malipiero. Bragadino ugyanis hamar kiismeri védence rossz tulajdonságait, ennek ellenére mindig kitartott Casanova mellett, és gyakran kihúzza őt a bajból, legyen az a hatóságokkal való konfliktus, vagy pénzügyi probléma.

Casanova ezután számíthatott rá, hogy bármit is csináljon, Bragadino kiáll mellette, legfeljebb egy kis szelíd dorgálást kell elviselnie.

Bragadino volt az is, aki újra felébreszti a misztikummal már gyerekkorában beoltott Casanova érdeklődését – emlékezzünk az orvérzését kezelő boszorkányra! – a természetfeletti iránt. Bragadino ugyanis kabbalával is foglalkozott, bevonva ebbe hősünket is.

A következő három év gondatlan életet hoz Casanova számára. Hivatalosan és névlegesen Bragadino asszisztense, a valóságban azonban szép ruhákban és elegáns társaságba jár, és ideje java részét szerencsejátékkal és udvarlással, valamit ezek következményeivel tölti.

Természetesen azonban most sem tudja megbecsülni jó sorsát és elszalad vele a ló. A velencei hatóságoknak már jó ideje csípi a szemét az ifjú rendbontó, de amíg kiemelkedően nagy marhaságot nem csinált, addig Bragadino tekintélye és pártfogása megvédte őt a következményektől.

Egy alkalommal azonban csúnya tréfát eszel ki egy haragosa kárára, aminek részletei elég homályosak, de az biztos, hogy szerepet kapott benne egy Casanova által frissen kiásott hulla is. Ez, valamint egy fiatal lány feljelentése, amiben nemi erőszakkal vádolja meg Casanovát, végül arra készteti az illetékes szerveket, hogy vádat emeljenek Casanova ellen.

Bár később bizonyítékok hiányában felmentik minden vád alól, de ezt C. már nem várja meg, és Pármába menekül.

A következő három hónapban Casanovával furcsa dolog történik: szerelmes lesz. Casanova sok nőt elcsábított ugyan, de csak kevésbe volt igazán szerelmes, ezek egyike a Henriette nevű hölgy.

Henriette nemesi származású, okos, gyönyörű és legalább olyan szabad szellem a szex terén, mint Casanova. A férfit elbűvöli Henriette intelligenciája és eleganciája, soha addig nem találkozott még nővel, aki annyira hasonlított volna hozzá. Mármint nem külsőre természetesen.

Két ennyire hasonló ember nem bírhatja sokáig egymás mellett, egyszerűen túl magas hőfokon égnek, ha együtt vannak, a kapcsolat túl intenzívnek bizonyul, túl sokat kivesz mindkettejükből. Ráadásul Pármában Casanovának sem a társadalmi összeköttetései, sem anyagi biztonsága nincs meg, így végül elhagyja Herniette-et, vagy a lány őt, ezt nem lehet biztosan tudni, de soha nem felejtette el ezt a kalandot.

Mivel a korábbi botrányai hullámai addigra elülnek Velencében, ezért C. visszatér szülővárosába, és újra elmerül a szerencsejátékban. És valószínűleg őt magát is meglepve, most kivételesen nem a szokásos forgatókönyv érvényesül, azaz nem veszít, hanem nyer. Sokáig és sokat.

Vagyis Casanova egy komolyabb pénzösszegre tesz szert, és úgy tűnik, hogy kezd öregedni, vagy legalábbis komolyodni, mert a pénzt nem lapátolja ki azonnal az ablakon, hanem egész értelmes dologra költi.

Úgy dönt, hogy megcsinálja a saját Grand Tour-ját, azaz beutazza Európát. 1750-ben Párizsba érkezik, ahol két évig marad, tökéletesen megtanulja a nyelvet, később az emlékiratait is franciául írja.

Két év azonban bőven elég neki és a párizsi hatóságoknak is, akik elunják a csínytevései és nőügyei miatti folyamatos bejelentéseket, ezért emberünk továbbáll.

Gyerekkori találkozása a boszorkánnyal, illetve a Bragadino szenátor mellett kabbalával eltöltött idő azonban nem múlik el nyomtalan, ezért Lyonban belép a szabadkőművesek közé. Ezt a szálat most nem visszük végig, mert egyrészt nem igazán bizonyított, másrészt az olvasók között alighanem viszonylag kevés gyakorló szabadkőműves akad, a többiek körében pedig a téma csak mérsékelt sikerre számíthat.

Következik Drezda, Prága, majd Bécs. Ez utóbbi város nem nyeri el Casanova tetszését, a város és polgárai erkölcsét ugyanis túl szigorúnak találja.

1753-ban visszatér Velencébe, és újult erővel veti bele magát a város erkölcstelenségébe: szerencsejáték, nők, szórakozás.

Casanováról addigra azonban már vaskos dossziét vezet a rettegett velencei titkosrendőrség, amiben tételesen szerepel emberünk minden ügye. A rendőrséget nem is az átlagosnak mondható – csábítás, párbaj, nyilvános káromkodás, rendbontás, részegség – esetek érdeklik Casanovával kapcsolatban, hiszen ezen az alapon a város háromnegyedét le lehetne tartóztatni.

Casanova szabadkőművessége azonban, amit állítólag továbbra is aktívan űz, már jobban érdekli a titkosszolgákat. Casanova pedig nem veszi komolyan a veszélyt, Bragadino hiába figyelmezteti, hogy kicsit fogja vissza magát, mert baj lesz.

És lett is, mert 1755. július 26-án letartóztatják a „szent vallás elleni közönséges támadások” miatt. A korban szokásos módon hónapokig tartják fogságban anélkül, hogy hivatalosan tájékoztatnák arról, hogy miért tartóztatták le, mi a vád ellene, és mire számíthat, illetve esélyt sem kap a védelemre/védekezésre.

Végül 1755. szeptember 12-én 5 éves börtönbüntetésre ítélik – tárgyalás nélkül természetesen –, amit a Dózse Palota hírhedt Ólombörtönében köteles letölteni.

Az Ólombörtön a palota tetőterében volt, és nevét az épületet fedő ólomlemezekről kapta. Az itt kialakított rendkívül kellemetlen cellák egyikének vendégeként Casanova ízelítőt kap abból, hogy a Velencei Köztársaság mit gondol a varázslatról és a vallásellenességről: minimális berendezés, töménytelen mennyiségű bolha, fojtogató meleg, szegényes ellátás.

Casanova természetesen hamar eldönti, hogy nem tölti ki a büntetést, hanem megpróbál megszökni. Hónapokig készíti elő a tervet, ami aztán elsőre kudarcba fullad, mert mire mindent eltervezett, és minden szükséges eszközt összelopkodott/elrejtett a cellájában, addigra Bragadino közbenjárására áthelyezik egy világosabb és kényelmesebb cellába.

Casanova persze tombol, és nem akar menni, hiszen a szökéshez szükséges minden felszerelése a korábbi cellában van elrejtve, Bragadino és a börtön személyzete meg nem érti, hogy valaki miért tiltakozik az ellen, hogy jobb körülmények közé helyezik.

Emberünk kezdheti elölről a szervezést, bár annyi szerencséje azért van, hogy a szökés tervezéséhez társra is akad, a szomszédos cellában raboskodó, kiugrott pap, Balbi atya személyében.

Végül aztán kettejüknek sikerül összehozni a szökést, ami rendkívül kalandosra sikerül, többször is csak a szerencse, és C. lélekjelenléte segítségével tudják a váratlan akadályokat elhárítani.

Casanova szökése az Ólombörtönből

Ez a kaland egyébként sokban hasonlít ahhoz, ahogy Dumas Monte Cristo grófja megszökött a börtönből, és csak azért nem foglalkozunk vele részletesen, mert később maga Casanova is csak akkor volt hajlandó nekikezdeni a történetnek, ha biztosították róla, hogy legalább két órája van az előadására.

A szökéssel C. visszanyeri ugyan a szabadságát, de azt is eléri, hogy menekülnie kelljen imádott Velencéjéből, ezért újra Párizsba megy. Itt felmelegíti régi ismeretségét egy bizonyos Fracois-Joachim de Pierre de Berni-vel, aki akkoriban XV. Lajos francia király kegyence, diplomata, államférfi és homoszexuális volt, Casanova érkezésének idején éppen külügyminiszter is.

Ismertségük még arra az időre datálódott, amikor Bernis követként a francia udvart képviselte Velencében, és bár nem ebben a minőségében, de közreműködött abban, hogy Casanova sikeresen csábíthasson el két hölgyet, egészen pontosan két apácát. Egyszerre.

Bernis jelleméről sok mindent elárul, hogy csupán egyetlen kérése volt a segítségért cserébe: egy paraván mögül akarta nézni, ahogy Casanova hm… szereti a két hölgyet. Fura gusztusa ellenére, vagy lehet, hogy éppen ezért egyébként Bernis tehetséges, sőt a zsenialitás határát súroló politikus volt.

A párizsi rendőrség által már egyébként is nyilvántartott Casanovának azt ajánlja, hogy ha el akarja kerülni az újbóli letartóztatást – akár a francia, akár a velencei hatóságok által –, akkor egy dolgot tehet: tegye magát hasznossá a francia állam számára, ergo keressen pénzt XV. Lajosnak. Ha ezt jól csinálja, akkor meg fogja kapni a király kegyét, ami egyenlő a védelemmel.

Casanova rábólint az ötletre, és felajánlja szolgálatait a francia udvarnak. Ennek keretében az ekkor induló első állami LOTTO egyik fő szervezője, és legsikeresebb jegyértékesítője lesz, amiből komoly vagyont is félre tud tenni.

Hősünknek az újonnan szerzett anyagi biztonság, valamint a tökéletesen beszélt francia nyelv lehetőséget ad arra, hogy új, minden korábbinál fényesebb egzisztenciát építhessen Párizsban és folytathassa korábban megszokott hobbijait.

Sőt, igazából még magasabbra is emelkedik, mint Velencében, mégpedig annak köszönhetően, hogy a korszak francia királyi udvarában nagyon népszerű az okkultizmus. Casanova pedig, mint tudjuk egész járatos a témában, így elterjeszti magáról, hogy szabadkőműves és alkimista, sőt a bölcsek kövének birtokában van.

Mivel emellé még rendkívül lefegyverző stílus, elegancia és jó beszélőke is társult, így Casanova közeli kapcsolatba kerül a korszak olyan ismert arcaival, mint Madame Pompadour, aki ugye XV. Lajos hivatalos szeretője volt, Saint-German, a híres kalandor, d’Alembert, és Rousseau.

Madame de Pompadour

Mivel a fent említett tulajdonságok fontosak egy jó kémnek is, ezért Bernis-nek az a gondolata támad, hogy barátját akár ebben a pozícióban is alkalmazhatná. És lőn, Casanova francia kémnek áll, és odafigyel arra, hogy kimagaslóan megfizessék szolgálatait.

Következik a hétéves háború, és tudjuk, hogy a háborúkat éppen az olyan típusú és jellemű embereknek találták ki, mint amilyen hősünk. Az átlagemberek meghalnak a háborúban, a Casanovák pedig lubickolnak és nyerészkednek benne/rajta.

Casanova továbbra is kémkedik és pénzt csinál a francia udvarnak, amiből persze azért leveszi a saját részét is. Olyan jól megy neki ekkoriban, hogy vesz egy saját selyemgyárat, Franciaország pedig annyira elismeri szolgálatait, hogy állami nyugdíjat és kitüntetést ajánlanak neki, egyetlen feltétellel: vegye fel a francia állampolgárságot.

Ez az időszak Casanova életének csúcsa: mesésen gazdag, komoly politikai és társadalmi kapcsolatai vannak, az egész francia udvar a lábai előtt hever, mármint főleg a női szakasz ugye.

Azonban – szokás szerint – amilyen gyorsan jutott nagyon magasra, Casanova olyan gyorsan zuhan a mélybe. Az első és legfőbb hibát ott követi el, hogy nem hajlandó lemondani velencei állampolgárságáról, amit komoly sértésként könyvelnek el az udvarnál.

Ráadásul rossz üzletembernek bizonyul, veszteségesen menedzseli üzleti érdekeltségeit, és hát a nők is inkább viszik a pénzt. Casanova politikai hátszél nélkül hamar kifogy a pénzből, sőt, mínuszba kerül, adósságai miatt pedig börtönbe is kerül.

És bár csak pár napot kell kibírnia egy cellában, mire kiengedik, még rosszabb helyzetbe kerül, ugyanis közben párfogója, Bernis, elveszíti XV. Lajos kegyét, ami nélkül C.-nek se sok esélye van.

Mivel pedig reménytelen anyagi helyzetben van, ezért inkább elvállal egy újabb küldetést Hollandiába, csak, hogy minél távolabb kerüljön a párizsi udvartól. A holland küldetés azonban teljes kudarcnak bizonyul, hősünk lebukik, menekülnie kell.

És innen már csak lefelé vezet az út, Casanova bejárja ugyan Európát, de párizsi sikereit sehol sem tudja megismételni.

Hosszú körutat tesz: Olaszország, Svájc, Anglia, Oroszország, Lengyelország, Poroszország, Spanyolország a menetrend, és bár mindenhol kalandosan telnek a napjai, és hölgytársaságban sem szenved hiányt, de sehol sem tud gyökeret ereszteni.

Fő célját – egy, a párizsihoz hasonló állami LOTTO szervezését és az abból való meggazdagodást – sehol sem sikerül elérni, hiába eszközöl ki találkozót III. György angol királynál, vagy Nagy Katalin orosz cárnőnél. Utóbbi kifejezetten hidegen utasítja el.

Jobb híján örök kísérőjéhez az okkultizmushoz fordul, és magas rangú nemeseket ver át azzal az ígérettel, hogy fiatallá változtatja őket.

Casanova ekkor már a harmincas évei végét tapossa, és a nagy európai körútjával gyakorlatilag semmit sem sikerül elérnie, azon kívül, hogy számos nemi betegséget szed össze. Ráadásul Angliában halálosan beleszeret egy 17 éves kurtizánba, aki azonban simán és erőlködés nélkül fosztja ki és veri át emberünket.

Casanovát mélyen megrendíti az eset, hiszen addig ez általában fordítva történt, ő használta ki a gyengébb nemet. Hősünk ettől a kalandtól számítja azt, hogy öregedni kezdett.

Végül visszatér Franciaországba, csakhogy viselt dolgait nem felejtették el, ezért mielőtt még újra letartóztatnák, továbbáll Velencébe.

Azonban a velencei hatóságok sem bizonyulnak olyan feledékenynek, mint ahogy azt Casanova reméli, ezért kénytelen új mélységekbe süllyedni annak érdekében, hogy visszatérhessen imádott városába: a Velencei Inkvizíció besúgója lesz, csak így tudja elérni, hogy 1780-ban hazatérhessen.

Ekkoriban írt jelentései is fennmaradtak, és nehéz eldönteni, hogy komikus vagy szánalmas, ahogy az erkölcsi és társadalmi szabályoknak mindig is fittyet hányó Casanova lelkesen ostorozza a különböző színházi előadásokat. Nyilván azt írta, amit az Inkvizíció olvasni akart, de akkor is…

Casanova még évekig próbálja valahogy fenntartani a korábbi léha életmódját, de lassan eljár felette az idő, az előkelő társaságból kezd kikopni, a nők körében aratott sikerei kezdenek ritkulni, állandó pénzzavarban él, és nem igazán talál új pártfogókat.

Utolérik a veszteségek is: meghal patrónusa, Bragadino szenátor, majd az anyja, és Bettina, Gozzi abbé húga is, akinek első kalandját köszönhette.

Casanova végül 1785-ben, 60 évesen fogja fel, hogy nincs értelme és módja arra, hogy folytassa addigi életvitelét, a kis munkával és sok szélhámoskodással járó csajozást, ezért elfogadja Waldstein gróf ajánlatát, hogy annak csehországi kastélyában könyvtáros legyen.

Casanova 63 évesen

Casanova itt tölti életének utolsó 13 évét, zsémbes, rosszkedvű, morgós öregúr lesz belőle, akinek fokozatosan romlik az egészsége az életében – meglehetősen rossz körülmények között – megtett több tízezer kilométer, és a számtalan – hol kezelt, hol kezeletlen – nemi betegség következtében.

Ebben a 13 évben főleg azzal foglalkozik – amellett, hogy Waldstein gróffal és vendégeivel zsémbel –, hogy elkészítse önéletrajzát, ami végül több mint 4000 oldalra rúgott és Casanova szerelmi ügyei és kalandjai leírása mellett nagyon fontos kordokumentum is.

Casanova még megéli, hogy 1797-ben megszűnik a Velencei Köztársaság és feltűnik Bonaparte Napóleon, majd 1798-ban súlyosan megbetegszik, és meghal.

Hősünket Csehországban temetik el, de sírjának pontos helye az idők folyamán feledésbe merül, és ma sem tudjuk pontosan, hogy hol nyugszik.

És akkor a hosszú poszt végére néhány szó Casanováról, a Csábítóról:

Casanovának kétségtelenül remek érzéke volt a nőkhöz és elcsábításukhoz. Mindig tudta, hogy mikor és mit kell mondani, mindig minden apró lépést részletesen eltervezett. Érdekes módon önéletrajzában mindig sokkal nagyobb teret kap maga a csábítás, a „préda” elejtésének folyamata, mint maga a szexuális aktus.

Casanova értékelte a nőket, mindig elsöprő szenvedéllyel fordult feléjük, el tudta hitetni aktuális partnerével, hogy ő a világ közepe, a legszebb mindenki közül.

És ami talán ugyanilyen fontos, hogy tudott szakítani is. Egyetlen kapcsolatáról sem tudunk, ami haraggal, vagy sértődéssel ért volna véget. Casanova nem elhagyta a nőket, hanem remek ritmusérzékkel találta meg a megfelelő pillanatot a távozásra, úgy, hogy gyakran még őt vigasztalták korábbi partnerei és hosszú ideig küldözgették utána az illatos levélkéket.

Volt azonban Casanovának egy kevésbé romantikus oldala is. Ugyanis a fent említett lovagias és gáláns lépéseket általában csak a nemesi rangú hölgyekkel szemben tette meg. Az életem története című emlékiratában feljegyzett mintegy 120 kalandja egy jelentős része azonban nem ilyen emelkedett módon és hangnemben zajlott.

Emberünk ugyanis egy olyan korban élt, amikor a prostitúció ha nem is teljesen legális, mindenesetre majdnem teljesen elfogadott volt minden társadalmi szinten, és Casanova a csábításai közé sorolja azokat az eseteket is, amikor egész egyszerűen és prózaian fizetett a kapcsolatért.

Ettől függetlenül, vagy éppen ezzel együtt kijelenthetjük, hogy Casanova a nők bűvöletében élt, szerette és tisztelte őket, sok mindent elvett tőlük, de igyekezett legalább annyit adni is nekik. Kétségtelen, hogy élete a csábítás és a szex-kalandok nélkül is éppen elég izgalmas volt, mégis mindig mindenki Casanovára, a Csábítóra fog emlékezni.

És valószínűleg ezzel ő is teljesen elégedett lenne.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Híres hölgyek 2.: Mata Hari

1917. október 15. hűvös, ködös hajnalán a Párizs melletti Vincennes nevű városka erődjének udvarára kilép egy nő.

41 éves, magas, érett szépség, elegáns ruhában, kesztyűben, kalapban. Lassú léptekkel az egyik falhoz sétál, kedvesen elutasítja, hogy bekössék a szemét, és valamiért az is elmarad, hogy az oszlophoz kössék.

A feszültség tapintható a levegőben, miközben az illetékes tiszt felolvassa az ítéletet: a Margaretha Geertruida Zelle nevű holland állampolgárságú nőt a francia bíróság bűnösnek találta Németország javára végzett kémtevékenységben, valamint abban, hogy az általa átadott információk közvetve és közvetlenül nagyjából ötvenezer francia katona halálát okozták.

Az ítélet szerint a nő kimerítette a rendelkezésére álló jogorvoslati lehetőségeket, a francia köztársasági elnök elutasította a kegyelmi kérvényét, ezért a kiszabott büntetés – golyó általi halál – a helyszínen végrehajtandó.

Margaretha Geertruida Zelle szomorkásan elmosolyodik, a kivégzőosztag célra tart, a tiszt vezényel, a nő összeesik és a szemtanúk beszámolója szerint azonnal meghal.

A tiszt azonban ennek ellenére odalép a holttest mellé, és az előírásoknak megfelelően leadja a kegyelemlövést, azaz halántékon lövi a nőt kis kaliberű pisztolyával.

Ezzel a drámai fináléval fejeződik be a mindenki által csak Mata Hariként ismert különleges, izgalmas és ellentmondásos személyiség élete.

De persze az általa és róla terjesztett legendák és pletykák a mai napig élnek és foglalkoztatják a közönséget.

Ki volt Mata Hari?

Egzotikus táncosnő? Luxusprostituált? Nemzetközi kémnő? Férfifaló, hideg, számító kalandor, akinek csak a pénz számított? A férfiak áldozata, akik kihasználták a gyönyörű, de érzelmileg és lelkileg sebzett lány vágyát az igaz szerelemre? Egy felnőtt nő testében élő kislány, aki összekeverte a sexet és a szerelmet? Bűnbak? Esetleg ezek keveréke?

Tényleg kém volt? Igen? Nem? Igen, de nem úgy? Igazságtalan volt az ítélet, vagy megérdemelte? Bűnös volt? Ártatlan? Alakítója volt az eseményeknek, vagy elszenvedője? Felhasználták, vagy ő használt fel mindenkit?

És a kivégzés után hová lett a feje?

Ki volt Mata Hari?

Nos, a kissé baljóslatúra sikerült bevezető után ennek fogunk most utána eredni a Híres Hölgyek című sorozat második részében.

Míg az első részben megénekelt Sophie Blanchard ismertsége mára jócskán megkopott, és neve tényleg csak a hőlégballonozás iránt érdeklődök nem túl széles rétege számára jelent valamit, addig Mata Harit mindenki ismeri. Mármint nem személyesen persze, de mindenki tud, vagy tudni vél valamit róla.

De hogy lett egy kalapgyáros elkényeztetett lányából Európa-szerte ismert és keresett táncosnő, majd kurtizán, akit mindenki akart, és ha elég gazdag volt, akkor meg is kaphatott, végül pedig kémnő, akinek a vádak szerint katonák tízezreinek halála köszönhető?

Tartsatok velem!

Mielőtt azonban nekilendülünk, érdemes felhívni arra a figyelmet, hogy Mata Hari megítélése még mindig mennyire ellentmondásos. Amikor a poszt írására készültem, akkor a forrásokat olvasgatva rá kellett jönnöm, hogy gyakorlatilag nincs két egyforma leírás róla.

Az hagyján, hogy sok esetben az ellenőrizhető tények – évszámok, helyek, események – is változnak, de ami a legérdekesebb, az Mata Hari, az ember, megítélése, ami szinte mindig a skála két végpontján van: vagy elvetemült kémnő, aki egész életében pontosan tudta, hogy mit miért – pénzért – csinál, vagy pedig a szegény, megtévedt és megtévesztett kislány, akit csak úgy sodort az élet. Szerzőtől függően vagy megszépítik, vagy elcsúnyítják a történetét, de igazán objektív életrajzot gyakorlatilag nem találtam.

Ez azért érdekes, mert Mata Harit több mint száz éve végezték ki, és a történelem még mindig nem tudott rájönni, hogy mit kezdjen vele.

De kezdjük az elején!

Margaretha Geertrudia Zelle 1876. augusztus 7-én született a hollandiai Leeuwarden városában, ebből következően holland volt.

Na ez az, amit valószínűleg maga Margaretha is hevesen tagadott volna, ugyanis a valóságban nem holland, hanem fríz volt. Leerearden ugyanis Frízföld „fővárosa”.

Frízföld zászlaja. Tényleg.

A külső szemlélő számára ez kb. pont ugyanolyan, mint hogy München a Bajor Szabadállam fővárosa, és egy müncheni soha nem mondja magára, hogy német, nem, ő bajor.

Hasonlóan, ha egy katalán falusi kiskocsmában elkiabálja magát az ember, hogy „Sziasztok, spanyolok!”, nos, akkor ezt a mondatot valószínűleg nem éli túl, és még csak tisztességesen el sem lehet majd temetni, mert a falusiak szabad szemmel nem látható darabokra szaggatják szét a lelkes utazót.

Margaretha tehát fríz volt, Frízföld pedig ma Hollandia egyik tartománya, és tulajdonképpen akkor is az volt, csak abban az időben még kicsit másképp értelmezték a tartomány jogállását, de ebbe az irányba most nem kanyarodunk el.

Frízföldről azért érdemes megemlíteni, hogy 1782. február 26-án ez volt az első „ország”, ami elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét. A frízek ezt persze inkább nyilvántartják, mint az amerikaiak.

Hollandiáról egyébként megemlékeztünk már itt az oldalon, mégpedig a Nagy Holland Tulipánválságról szóló posztban, aminek természetesen semmi köze Mata Hairhoz, de csak így tudom ide linkelni és egy kicsit reklámozni azt a bejegyzést is.

Hősnőnk egy Adam Zeller nevű kalapkészítő 4 gyermeke közül a legidősebb, egyben egyetlen lány volt. A kalapbiznisz korrekt jólétet biztosított a családnak, ami arra mondjuk nem volt elég, hogy Frízföld leggazdagabbjai között emlegessék őket, de arra például igen, hogy Margarethe (a családnak, barátoknak, és később a fontosabb szeretőknek csak Grietje) a legjobb iskolákba járhasson.

Legalábbis egy darabig, ugyanis 1889-ben, Grietje 13 éves korában, apja néhány rossz üzleti befektetés következtében tönkrement. Ez természetesen a szülők kapcsolatára is hatással volt, elválnak, majd anyja 1891-ben meghal.

Adam Zelle négy gyermekével Amszterdamba költözik, majd hamarosan újra megnősül, és az új feleség, Susanna Catharina ten Hoove anyagi segítségével egy kis petróleumboltot nyit.

A nagy újrakezdésben azonban a gyerekekre nem sok idő marad/jut, ezért Grietje előbb az anyai nagyanyjához, majd egy Mr. Visser nevű nagybácsihoz kerül.

Grietje 1897-ben

Mr. Visser pedig óvónőnek szánja a lányt, bár Grietje véleményére nem igazán kíváncsi, és beíratja a leideni óvónőképzőbe.

És akkor itt álljunk is meg egy kicsit és írjunk be Visser nagybácsinak egy hatalmas fekete pontot, akinek, ha csak egy picit is több esze lett volna, vagy jobban ismeri az unokahúgát, akkor tudnia kellett volna, hogy az apja által rommá kényeztetett Grietje érdeklődése széleskörű volt ugyan, de semmiképp sem az óvónőképző unalmas hétköznapjai felé irányult.

Hősnőnk ugyanis ekkor kezdett el ismerkedni későbbi legfontosabb fegyverével – és tulajdonképpen átkával –, a külsejével.

Grietje feltűnően kilógott a korabeli holland női átlagból: nem volt szőke, nem volt testes és nem volt alacsony.

Másképp fogalmazva: Margarethe a maga korában – és igazából ma is – férfiméretnek számító 178 centiméteres magasságával, karcsú alakjával, sötét hajával, fekete szemével és kreol bőrével egzotikus különlegességnek számított a környezetében.

Az nem egészen világos, hogy ezeket a tulajdonságokat kitől örökölte a családban. Bár ő maga már kislány korában szeretett érdekes történeteket kitalálni a származásával kapcsolatban, és később is szívesen terjesztette, hogy felmenői között jávai, szumátrai, indiai – mikor milyen kedvében volt – hercegnők vannak, de erre persze semmilyen bizonyíték nincs.

Azt biztosan tudjuk, hogy szülei tősgyökeres hollandok – pardon, frízek – voltak több generációra visszamenő, holland ősökkel.

Ez azonban nyilvánvaló ellentmondás, és nem ad magyarázatot Grietje egzotikus külsejére, tehát valaki nem mondott igazat. Könnyen előfordulhat, hogy Grietje valamelyik üknagymamája nem volt teljesen hűséges az üknagypapához, és a gének szeszélyes játéka folytán az eredmény csak generációk múlva jelentkezett.

A lényeg, hogy Grietje hamar rájött – vagy rácsodálkozott – arra, hogy hatalma van a férfiak felett, és amikor az óvóképző igazgatója megkörnyékezte a még mindig csak 17 éves lányt, akkor Grietje nem állt ellen.

Mondjuk jobban járt volna, ha elhajtja az igazgatót, mert az akkori korszellem messze nem volt annyira liberális Hollandiában, mint a mai.

Amikor ugyanis viszonyuk kitudódott, akkor a közösség haragja, felháborodása és álszentsége természetesen nem a köztiszteletben álló – férfi – igazgatót sodorta el, hanem Grietjének kellett elhagynia az iskolát.

Mata Hari életének ezt az epizódját szokás úgy is értelmezni, hogy már ekkor megmutatkozott későbbi férfifaló természete, kijött belőle a kurtizán, a családok megnyomorítója, a bűn megtestesítője, stb. stb.

Grietje legtöbb életrajzírója szerint azonban ez téves megközelítés. Már csak azért is, mert a későbbi Mata Hari soha nem volt a hétköznapi értelemben vett prostituált, de erről majd később.

Ez a fiatalkori botlás valójában nem a lányt minősíti, hanem az igazgatót, aki meglátta és kihasználta a lehetőséget a szinte még gyerek, félárva, elkényeztetett és családi traumákkal jócskán megpakolt lány személyében.

Grietje későbbi sorsa itt még egyáltalán nem dőlt el. Ekkor még megvolt az esélye annak, hogy mondjuk egy sokgyerekes, köztiszteletben álló anya legyen egy boldog/boldogtalan házasságban, esetleg neves óvópedagógusként vagy tanárként emlékezzen rá az utókor.

Más kérdés, hogy aztán nem így alakult.

Az óvónőképzőből való botrányos távozás után Grietje ideiglenesen egy másik nagybácsihoz költözik, szerintem teljesen érthető, hogy nem volt kedve visszamenni Visser bácsihoz.

Hamarosan azonban betölti a 18. életévét és úgy dönt, hogy a saját kezébe veszi a sorsát. Nem mintha ezért a döntésért túlzottan meg kellett volna harcolnia, a családban – az őt egyébként rajongásig szerető apját is beleértve – kb. senkit sem érdekelt, hogy mit csinál, vagy mi történik vele.

Grietje pedig egy megoldást lát, kinyitja a Nieuws van den Dag nevű újságot a házassági hirdetéseknél és böngészni kezd.

Ez egyébként nem volt szokatlan a korabeli Hollandiában, mármint, hogy a párok újsághirdetéseken keresztül találnak egymásra. A korabeli Tindernek is tekinthető rendszerben általában férfiak voltak a hirdetések feladói, akik valamilyen oknál fogva – mert pl. katonatisztek, vagy elfoglalt üzletemberek voltak – nem értek rá a hagyományos úton ismerkedni.

Grietje így találja meg a nála 20 évvel idősebb, addig agglegényként élő Rudolph McLeod kapitányt, a Holland Gyarmati Hadsereg tisztjét.

Rudolph MacLeod

Az utókor természetesen Grietjének ezt a lépését is darabokra szedte, és szokás szerint az ítéletek a két véglet mentén sorjáznak. Egyesek szerint a lány számító volt, kinézett magának egy megbízhatónak tűnő partit, és tudatosan csábította el. A másik nézőpont szerint Grietje csak menekülni akart, biztos pontot keresett, valakit, akire támaszkodhat, akire felnézhet, az érzelmek motiválták, nem a pénz.

Az igazság pedig valószínűleg a kettő között van. Bár kétségtelen tény, hogy a lány lépése kétségbeesett menekülésként is értelmezhető, amivel szeretet volna kilépni addigi életéből és egy biztos pontot találni, de az is igaz, hogy Grietje azért megnézte, hogy kinek válaszol, és valóban elbűvölte a jóvágású, tüntetésekkel gazdagon kidekorált, udvarias, kedves katonatiszt. Egy darabig legalábbi