Szophoklész – Oidipusz király – Elemzés

Szophoklész Oidipusz király című tragédiájának elemzése

 

Az elemzést Esszina készítette, ha hasznosnak találtad, kérlek nyomja egy lájkot a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

Az Oidipusz király olvasónaplóját itt találjátok!

Az elemzés vázlata:

    • Bevezetés
    • A mű keletkezésének történelmi háttere
    • A dráma alaphelyzete
    • A cselekmény kezdete
    • A konfliktus kibontakozása
    • Késleltető jelenetek
    • Tetőpont
    • A dráma végkifejlete
    • Jóslatok a görög tragédiákban
    • A dráma értelmezési lehetőségei:
      1. Analitikus dráma
      2. Sorstragédia
      3. Az önmegismerés drámája
      4. Ödipusz-komplexus: a freudi értelmezés
    • A bűn értelmezési lehetőségei
    • A mű fogadtatása és utóélete

Bevezetés

A kolónoszi születésű, Athénben alkotó Szophoklész (i. e. 496 – i. e. 406) kora legsikeresebb drámaírója volt, aki 24 alkalommal győzött a Dionüszosz-ünnepkor tartott drámaversenyen és élete folyamán több, mint 120 művet alkotott.

Több király is meghívta udvarába, de ő nem hagyta el az athéni közönséget, amely emberi és írói kiválósága miatt is nagyon szerette.

Számos újítást vezetett be az ókori görög színház működésében, mint például a fellépő színészek számának háromra növelése, vagy a díszletezés. A kórus taglétszámát is felemelte 12-ről 15 főre.

Színészként sem volt utolsó: szépségét, lant-és tánctudását korabeli elbeszélések méltatják. Két legemlékezetesebb szerepét – a labdázó phaiák királylányt, Nauszikaát, és egy mitikus énekmondót, Thamüriszt – olyan hatásosan játszotta, hogy Polügónotosz állítólag őt kérte fel modellnek a lanton játszó Thamüriszt ábrázoló festményéhez.

Hangja azonban nem volt elég erőteljes ahhoz, hogy saját darabjaiban beszélő színészként is fellépjen, így az ő újítása volt a színészmesterség és a költői tevékenység szétválasztása is.

Az ókori görög dráma fejlődésében Arisztotelész szerint Szophoklész művei jelentik a csúcspontot.

Legkiválóbb darabjának tartják az i. e. 420-as évek elején bemutatott Oidipusz királyt, amely a thébai mondakörbe tartozik, s kb. 20 évvel az Antigoné után keletkezett, de annak előzményeit meséli el.

Már Arisztotelész is ezt a drámát tekinti tragédiaelmélete mintadarabjának, Poétikájában legtöbbször erre a műre hivatkozik. Szerinte tele van sikeres, művészileg szerencsés megoldásokkal; főleg a jellemábrázolást és a szerkezeti felépítést dicséri.

A mű keletkezésének történelmi háttere

A mű olyan történelmi időszakban született, amely vérzivatarával hozzájárult a szerző világszemléletének elkomorulásához, a műben érzékelhető pesszimizmushoz.

Ez az időszak ugyanis a peloponnészoszi háború ideje, amely i. e. 431-ben robbant ki. A háború a két legnagyobb görög városállam, Athén és Spárta között folyt, melyek féltékenyek voltak egymás politikai befolyására. A társadalmi rétegek közül az arisztokraták Spártát, a demokraták Athént támogatták.

Volt egy kis dór város, Megara, amelyet Athén blokád alá helyezett, így Megara az Athénnal rivális Spártához fordult segítségért, amelyet meg is kapott. Spárta többször betört Attikába, feldúlta a szántóföldeket – ezért a nép a városba, Athénba menekült, ahol pestisjárvány tört ki.

A járványnak Periklész is áldozatul esett, és maga a társadalmi rend is válságba került. Thuküdidész (i. e. ?460-?396) történetíró szerint a háború az emberi természet legtorzabb oldalát hozta felszínre: a háború alatt Athénban siralmas erkölcsi és biztonsági állapotok voltak – az emberek minden törvényt kezdtek semmibe venni, mert úgy érezték, életük és vagyonuk csak egy pillanatig lehet az övék.

Ez az oka, hogy az Oidipusz király c. tragédiában ennyire sötét életérzés szólal meg. Az Antigonéval összevetve azt látjuk, hogy míg az Antigonéban észlelhető némi pozitív végkicsengés is – igaz, hogy a hősnő meghal, viszont az általa képviselt értékek győznek és a zsarnok is megbűnhődik –, addig az Oidipusz király végén nem villan fel semmilyen reménysugár. Csupán az élet szomorúságába való beletörődést érezzük.

Bár feltételezni lehet, hogy a dögvész véget ér, erről egy szó sem esik már a darabban, melynek végkicsengése az, hogy az ember sorsa végső soron tragikus és boldogtalan.

Az élet olyan, mint az árnyék vagy a pára: ingatag és bizonytalan. Még boldog időszakainkban is mindig ott les ránk a boldogtalanság – ami nem bűneinkért van ránk mérve, hanem mert a sorsunk alapvetően szenvedés s szerencsétlenség.

Ez a komor világkép a háború valóságából nőtt ki: ahogy az athéni társadalom belső ellentmondásaira fény derült, s a szép látszat mögött felszínre jöttek a feszültségek, úgy hatja át a drámát is a ragyogó felszín mögött megsejtett tragédia.

Szophoklész arra figyelmeztet, hogy ne üljünk fel a látszatnak, a hamis illúzióknak, hanem bátran, következetesen nézzünk szembe a rideg valósággal, mint Oidipusz, s ne ámítsuk magunkat.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Az ókori görög dráma

Az írást Esszina készítette, ha tetszett és hasznosnak találtad, akkor kérlek nyomj egy lájkot a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

A írás vázlata:

  • Bevezetés
  • A Dionüszosz-ünnepek
  • A drámaelőadás kialakulása és fejlődése
  • A dráma műnem sajátosságai az ókorban
  • A drámák szerkezete
  • A drámaversenyek
  • A tragédia műfaja
    • A tragédia felépítése
  • A komédia műfaja
  • Az ókori drámák jelentősége

A dráma, mint műnem kialakulása az i. e. 5. századra tehető, amikor a demokrácia megerősödött a görög városállamokban (poliszokban) és a polgárság (démosz, amely a „népet” jelentette: parasztokból, iparosokból, kereskedőkből állt) megerősödésével új életforma alakult ki, mely a kultúra virágzását is magával hozta.

Ennek az életformának része volt az ünnepek megülése is, mint pl. Dionüszosz, a bor és mámor istenének ünnepe, amelyből évente többet is rendeztek.

A Nagy Dionüsziát minden év márciusában-áprilisában tartották, és ennek részeként az isten dicsőítése céljából dithüramboszokat (Dionüszosz tiszteletére zengett énekeket) adtak elő. A görög dráma a történészek szerint ebből az ünnepből, ill. a dithüramboszból alakult ki.

A Dionüszosz-ünnepek

Ezek az ünnepek lényegében istentiszteletek voltak, ha nem is úgy zajlottak, mint a mai, keresztény istentiszteletek.

Zajos-vidám, mulatozós ünnepségekről van szó, melyeknek gyakran orgiába forduló rituális szerepjátékok is részét képezték.

Mivel Dionüszosz szent italát, a bort a görögök isteni nedűnek tartották, melynek segítségével levethetjük gátlásainkat és bepillantást nyerhetünk az isteni lét titkaiba, ezek a rituális szerepjátékok nem önmagáért való részegeskedést jelentettek.

Az ókori ember hite szerint a bor hatásaként fellépő révület és mámor lehetőséget nyújt az istenséggel való találkozásra, így lényegében vallásos eseményként élték meg ezeket az orgiaszerű, rítusos szerepjátékokat, melyeket – Dionüszosz isten római mitológiában használt nevéből (Bacchus) – bacchanáliáknak is szoktunk nevezni.

Az ünnep első napján felvonultak a Dionüszosz-szoborral, amelyet körmenet vitt ki a városon kívüli szentélybe. Itt bikaáldozatot mutattak be az istennek, utána pedig vidám lakomákat tartottak, majd este fáklyafénynél visszavonultak a városba, és felállították az isten szobrát a színházban.

A második napon zajlott le a komédiaverseny, a 3-5. napon pedig a tragédiaverseny (azért tartott 3 napig, mert egy nap csak egy szerző műveit adták elő).

Eleinte csak a tavaszi Nagy Dionüszosz-ünnepen tartottak drámaelőadásokat, 442-től azonban már a Lénaiának nevezett januári Dionüszosz-ünnepen is játszottak vígjátékokat, majd 432-től tragédiákat is.

A drámaelőadás kialakulása és fejlődése

Eleinte 50 ifjúból álló kórus énekelte meg Dionüszosz oltára előtt az isten tetteit, szenvedéseit, halálát és újjászületését, később pedig kivált közülük egy karvezető (ún. koriphaiosz = élen álló), aki szóban mondott el egy-egy részletet Dionüszosz életéből, amelyre a kar többi tagja hódoló énekkel válaszolt.

Később kivált a karból még egy személy, az első „színész”, aki főként a kar énekét és táncát magyarázta a közönségnek, és olykor válaszolgatott a karnak – pontosabban a karvezetővel folytatott párbeszédet. Felléptetése Theszpisz, a legendás attikai tragédiaköltő-színész nevéhez fűződik.

Később más szerzők is bevezettek újításokat: Aiszkhülosz például kettő színészt állított ki, Szophoklész pedig már hármat.

A két színész kiemelése azt hozta magával, hogy a kar szerepe csökkent, a párbeszédes részeké pedig megnőtt. Három színész kiemelése pedig azzal az eredménnyel járt, hogy a párbeszédekben már bonyolultabb cselekményt is elő lehetett adni.

Ennek következtében a kórus szerepe még jobban lecsökkent, a színészeké viszont jelentősen megnőtt.

A legfontosabb újítás tehát kétségtelenül Szophoklészé, aki a színészek számának növelésén túl még a díszletezést is bevezette. A korábbi színpadi szabályok egyébként később annyira fellazultak, hogy Euripidész már annyi színészt szerepeltethetett darabjaiban, amennyit jónak látott.

A művek témája is megváltozott: már nem Dionüszosz istenről szóltak a darabok, hanem a trójai, mükénéi vagy thébai mondakörök tragikus sorsú hőseiről.

Tudomásunk szerint Aiszkhülosz volt az első szerző, aki már nemcsak Dionüszosz-történeteket dolgozott fel, hanem más mítoszokat is színre vitt. Az ő drámáiban azonban még nagyon hangsúlyos a vallásos elem, míg Szophoklész már függetlenedett az istentiszteletek hatásától, így lényegében a dráma általa vált önálló műfajjá.

Az ókori görög drámáról szóló írásnak még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!

Az ókori görög színház

Az Antigoné és az Oidipusz király című tragédiákhoz kapcsolódóan úgy gondoltam, hogy érdemes lenne egy kicsit jobban elmerülni az ókori görög színház kialakulásában, fejlődésében, jelentőségében. Íme.

Az írást Esszina készítette, ha tetszett és hasznosnak találtad, akkor kérlek nyomj egy lájkot a bejegyzés alatt! Köszi: Zsiráf

Az ókori görög színház című íráshoz kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:

Az írás vázlata:

  • Bevezetés
  • A színházak keletkezése
  • A színház, mint építmény
  • Színházi kellékek és színpadkép
  • A színházi előadások rendje
  • A színdarabok társadalmi szerepe és hatása
  • Az ókori görög színház utóélete

Az ókori színjátszás a vallási élethez kapcsolódó dramatikus szertartásokból, népszokásokból alakult ki, amelyeknek egyes elemei (pl. meghaló és feltámadó istenek) nemcsak az antik görög, hanem más népcsoportok (mezopotámiai, egyiptomi, dél-amerikai) kultúrájában is megjelentek.

Krétán már az archaikus (knósszoszi) korban (i. e. 7-6. század) olyan kultikus szertartásokat tartottak, amelyeknek az állatviadalok, akrobatikus mutatványok, énekes-táncos, színjátékszerű betétek is részét képezték.

A mükénéi korból (i. e. 16-12. sz.) fennmaradtak olyan ábrázolások, amelyeken jelmezbe öltözött férfiak állatformájú démonokat, isteneket személyesítenek meg – ilyen állatalakokat később az attikai vázaképeken is találunk (i.e. 6. sz.).

Az istenekhez kapcsolódó szertartásokban jelentős szerepet kaptak a dramaturgiai elemek, melyeket már a színjátszás elődjének lehet tekinteni.

Például az attikai Eleusziszban Démétérnek, a földművelés istennőjének tiszteletére titkos szertartást rendeztek, ezt nevezték eleusziszi misztériumoknak. Hozzá tartozott a szertartáshoz annak a történetnek az eljátszása is, hogy hogyan vesztette el Démétér istennő a leányát, Korét (akit az alvilág istene, Hádész rabolt el), és hogyan bánkódott utána, hogy kereste meg.

Azoknak a termékenységi rítusoknak pedig, amelyek Artemisznek, a vadászat istennőjének és Dionüszosznak, a bor és a mámor istenének kultuszához kötődtek, elmaradhatatlan része volt a dramaturgikus elem.

Ezek olyan orgiába fúló, szexuálisan túlfűtött szertartások voltak, melyeken az extázisig fokozódó tánc és az álarc tette lehetővé az egyéniség levetését, az álarc viselőjének átalakulását, Dionüszosz istennel való azonosulását a szertartás idejére.

A táncok résztvevői jelmezt is viseltek: ujjatlan tunikát, amit a has résznél kitömtek, mellé pedig valamilyen állatra utaló kiegészítőt használtak, vagy a falloszt, amely a férfitermékenység jelképe volt.

A színházak keletkezése

Mint említettük, a dramaturgikus elem igen jelentős szerepet kapott a vallási kultuszban, így nem meglepő, hogy a színház eredetileg kultikus hely volt a görögök számára, ahol istentiszteleteket tartottak.

Az első színházak Dionüszosz isten tiszteletére épültek. A boristen tiszteletét Peiszisztratosz (athéni türannosz, i. e. 608-527) tette hivatalos kultusszá Athénban (politikai okokból), és a Dionüszosznak építendő szentély színhelyéül az Akropolisz déli lejtőjét jelölte ki.

A szentély legrégibb templomát az i. e. 6. században emelték, majd az i. e. 5. században építettek mellé egy újabbat. A két épület előtt állt az isten oltára. I. e. 420 körül oszlopcsarnokot emeltek, hogy a kultusz színterét elválasszák a színháztól.

A görögök évente négy Dionüsziát rendeztek, melyeken az isten tiszteletére egy kórus ún. dithüramboszokat (kardalokat) adott elő.

A falusi Kis Dionüszián, amelyet január végén, február elején tartottak, a telet búcsúztatták (ez a jókedvű ünnep a nálunk is ismert farsanghoz volt hasonló). Az itt előadott dithüramboszokból alakult ki később a szatírjáték és a komédia.

A tavaszi Nagy Dionüszosz-ünnep, mely minden év áprilisában-májusában került megrendezésre, komorabb hangulatú volt: erre az alkalomra az isten életéről, Héra istennőnek köszönhető szenvedéseiről írtak énekeket.

Ez a tavaszköszöntő Dionüszia 6 napig tartott, az egész lakosság részt vett rajta, és ebben az időszakban nem végeztek semmilyen hétköznapi tevékenységet. Az ünnepséget az állam szervezte és valamelyik gazdag polgár finanszírozta.

A színielőadás tehát a Dionüszosz-kultusz szerves része volt, vallási esemény.

Mivel a templomokba csak a szakrális vezetők és beavatottak léphettek be, a beavatatlanok tömegei a templom körüli téren és a színházban tartózkodtak (a kereszténység megjelenéséig bevett szokás volt, hogy a beavatatlanokat kizárták a templomi gyakorlatból). A nagy tömegek a vallási élményt a színházban élték meg, ezért nem volt mindegy, milyen a szerkezete, tájolása.

Az ókori görög színházról szóló írásnak még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!




A Thébai mondakör: 5. rész: Antigoné

A Thébai mondakört feldolgozó írások előző részében beteljesült Pelopsz átka és a delphoi jóslat, amik hatására Oidipuszt száműzték Thébaiból, vagyis újra megürült a királyi trón.

Ne feledkezzünk el azonban arról, hogy van egy új átkunk, amit Oidipusz mondott a két fiára, Eteoklészra és Polüneikészre.

Érdekes, hogy a mondakör visszatérő eleme – a bika mellett – az átok, és egyetlen szereplő sem elég okos/érett/előrelátó ahhoz, hogy rájöjjön, csak baj származhat abból, ha megátkoz valakit.

A Thébai trónutódlás látszólag kérdéses, hiszen Oidipusznak két fia is van. Polüneikész és Eteoklész azonban szem előtt tartják apjuk átkát és úgy döntenek, hogy közösen, illetve évenként felváltva fognak uralkodni a városban.

Ez eleinte működik is, az első év Polüneikészé, aki az idő lejártával át is adja a trónt Eteoklésznek és türelmes várja, hogy megint rákerüljön a sor. Oidipusz testvérviszályt ígérő átka azonban beteljesedik, mert Eteoklésznak túlságosan megtetszik az uralkodás ahhoz, hogy újra átadja a trónt bátyjának.

Vagyis, amikor letelik az év, és Polüneikész visszatér Thébaiba, hogy újra elfoglalja a trónt, akkor csak zárt kapukat talál, nem engedik be a városba.

A hazátlanná és trónfosztottá vált Polüneikész kénytelen elhagyni Thébai-t, de a hatalomról persze nem mond le, elhatározza, hogy mindenáron visszaszerzi örökségét.

Bolyongása során jut el Argoszba, Adrasztosz király udvarába. Polüneikésszel egy időben érkezik egy másik száműzött királyfi, Tüdeusz is, aki Kalüdónból menekül. A történet további alakulása szempontjából fontos lesz, hogy Polüneikész oroszlánbundát, míg Tüdeusz vadkanbőrt visel a vállán.

Argoszban szívesen látják a két királyfit, akik azonban nem hazudtolják meg nemesi vérüket, pillanatokon belül összevesznek, hogy kit illet a kényelmesebb éjszakai hálóhely. Balhézásuk nem hagyja aludni Adrasztoszt, a királyt sem, ezért maga elé rendeli a két heves ifjút.

Adrasztosz persze helyre akarja egy kicsit tenni Polüneikészt és Tüdeuszt, de amikor megpillantja őket és az rajtuk lévő két állatbőrt, akkor egész más irányt vesznek a gondolatai.

Adrasztosz királynak ugyanis van két lánya és korábban egy jövendőmondótól kapott egy jóslatot – megint egy jóslat…! –, miszerint a két lányt egy oroszlánhoz és egy vadkanhoz fogja feleségül adni.

A király akkor persze nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a nagyon is homályos jóslatnak, amikor viszont meglátja a két állatbőrbe öltözött fiatalembert, ráadásként pedig még azt is megtudja, hogy királyfik, akkor rögtön új értelmet nyer a dolog.

Mivel arrafelé nem szaladgál túl sok száműzött trónörökös, ezért Adrasztosz megragadja az alkalmat és gyorsan Polüneikészhesz és Tüdeuszhoz adja két lányát, ráadásként pedig ígéretet tesz nekik, hogy segít visszaszerezni a trónjukat.

Mivel Thébai van közelebb, ezért először az ellen vonulnak nagy sereggel.

Itt a történet egész komoly erkölcsi kérdéseket feszeget, hiszen Thébai ostromával két testvér kerül szembe egymással: Polüneikész, aki támad, és Eteoklész, aki védekezik. A kérdés az, hogy kinek van igaza?

Eteoklésznek, aki a hazáját védi a támadókkal szemben, de a trónhoz jogosulatlanul jutott, vagy Polüneikésznek, akié jog szerint abban az évben a trón lenne, de ennek megszerzése érdekében fegyverrel támad a szülőhazája ellen?

Akárhogy is, Thébai végül visszaveri az ostromot, de a harcban a két testvér egymás kezétől esik el, ezzel betelesítve Oidipusz átkát és ismét üresen hagyva Thébai trónját.

A Thébai mondakör történetét feldolgozó 5 részes sorozatnak 5. részének még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!




A Thébai mondakör: 4. rész: Oidipusz király

A Thébai mondakört bemutató sorozatunk harmadik részét ott hagytuk abba, hogy a Pelopsz átkától sújtott Laiosz Zéthosz és Amphión halála után visszatér Thébaiba, ahol átveszi apja, Labdakosz örökét, azaz ő lesz Thébai királya.

Ezzel helyreállt a rend, újra a város alapítójának, Kadmosznak a vérvonalából származó férfi ül Thébai trónján.

És innentől kezdve tulajdonképpen ugyanazt fogjuk elmesélni, amit Szophoklész is feldolgozott az Oidipusz király és az Antigoné című tragédiában – persze neki azért összehasonlíthatatlanul jobban sikerült.

Tehát, Laiosz lesz Thébai királya, és mint ezen cím birtokosa, nem is vesztegeti sokáig az időt, gyorsan megnősül és feleségül veszi Iokasztét.

Nem tudni, hogy Pelopsz átka miatt, vagy más okból, de a házasságra szörnyű jóslat nehezedik, ugyanis az ifjú házasok azt a jóslatot kapják Delphoiból, hogy Laiosz és Iokaszté születendő fia meg fogja ölni az apját és feleségül veszi az anyját.

Az apaölés nem szokatlan a görög mitológiában, de azért az, hogy valaki a saját anyját vegye feleségül még Laiosznak is sok, és hát a delphoi jóslatokat illik komolyan venni.

Ezért, amikor valóban megszületik a királyi pár fia, úgy döntenek, hogy magára hagyják: átszúrják a bokáját, azon átfűznek egy aranyláncot, majd utasítanak egy pásztort, hogy rakja ki az újszülöttet a Kithairón hegyén.

Ezzel Laiosz és Iokaszté a részükről lezártnak tekintik az ügyet, de persze ez nem ilyen egyszerű. A feladattal megbízott pásztornak ugyanis nincs szíve sorsára hagyni a kisfiút, ezért átadja egy korinthoszi kollégájának, egy másik pásztornak.

A korinthoszi pásztor megörül a kis Oidipusznak (a gyereket ugyanis átszúrt bokájáról nevezik el Dagadtlábúnak, azaz görögül Oidipusznak), hiszen Korinthosz királya, Polübosz régóta szeretett volna egy fiút, de házassága Meropé királynéval terméketlennek bizonyult.

Így került Oidipusz, Lükosz fia a korinthoszi királyi udvarba és lett Korinthosz trónörököse anélkül, hogy eredeti származásáról bármit is tudott volna.

A delphoi jóslat és/vagy Pelopsz átka azonban dolgozni kezd: Oidipusznak egy kocsmában átmulatott estén beakad egy gúnyos megjegyzés, amit homályos származására utalva ejtettek el.

Oidipusz ugyan úgy tudja, hogy a szülei Polübosz és Meropé, szereti is őket, de a megjegyzés csak nem hagyja nyugodni. Ezért elmegy Delphoiba, ahol jóslatot kér: hát, meg is kapja, az egy másik kérdés, hogy nem túl biztatót.

A jóslat ugyanis neki is azt mondja, amit korábban Laiosznak, hogy meg fogja ölni az apját és feleségül veszi az anyját.

A baj csak az, hogy a jóslat nem nevezi nevén az apát és az anyát és mivel Oidipusz nem tud arról, hogy örökbe fogadták, így érthető módon abból az információból von le következtetést, ami van neki: úgy gondolja, hogy a jóslat Polüboszra és Meropéra vonatkozik, vagyis meg fogja ölni az egyiket és feleségül veszi a másikat.

Annak érdekében, hogy a szörnyű jóslat ne teljesülhessen be, Oidipusz vissza sem tér Korinthoszba, hanem önkéntes száműzetésbe vonul Thébai felé – mint tudjuk, vesztére, hiszen ezzel éppen ő lesz az, aki tudtán kívül majd beteljesíti a jóslatot.

Ugyanakkor, amikor Oidipusz Thébai felé indul, Laiosz is útra kel Thébaiból, ugyanis nyugtalanítja a lelkiismeret a sok évvel korábban kitett fia miatt. Ezért Delphoiba tart, hogy jóslatot kérjen.

A történet más verziója szerint Laiosz a Thébait terrorizáló szfinx legyőzése érdekében akar tanácsot kérni a jósdában.

A Thébai mondakör történetét feldolgozó 5 részes sorozatnak 4. részének még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!