Mert hiába tett minden szörnyűséget az ellenfelével és gyilkolta tucatjával az embereket, a dühe nem csillapodhatott, mert nem talált megnyugvást a halálukban.
Mint a pusztítás démona trónol a hullák tetején, és még mindig éhes. Akhilleusz az angyalarcú hős, aki kicsit ugyan szótlan (a Pokolban sem lesz túl bőbeszédű), és nehéz vele azonosulni, mert annyira nem emberi, ő, aki hősként érkezett, és most egy öldöklő, könyörtelen vadállat, ő ül most a sátrában, és a szíve ugyanúgy fáj, mint száz halottal ezelőtt. Akhilleusz, mint isten, kudarcot vallott.
És belép Priamosz. Öreg, egy cseppet sem isteni és egy cseppet sem hősies. Akár a nagypapád is lehetne. Egy régvolt fényes birodalom letűnt királya. Az emlékek, az álmok, s rég elfeledett dicsőség királya.
A régi mesék tündérkirályaira emlékeztet, akiknek volt valaha valahol egy tündöklő királyságuk, és most ők őrzik a szent Grált. A képzelet tekervényes mélységében. Aki mindenét elveszítette.
Eljött Akhilleuszhoz, hogy kikérje a fiát, hogy illőn meggyászolhassa. Személyesen jött, mert ő nem fél. Nem fél, mert már nincs mit vesztenie.
Nincsen már mesebeli királysága, nincsenek halhatatlan paripái és dús földjei, semmije sincs, mert amije volt, az mind halott: az ő királysága a fia volt, az ő ereje és hatalma Hektór volt, a szelíd vadállat.
Itt van Priamosz, a törékeny öreg, és Akhilleusz, az isteni fenevad. Azt várnánk, hogy az öreget is széttépi, minimum masnit köt a beleiből, de teljesen más történik.
Akhilleusz ismét átalakul. Priamosz többet tud, mint az istenek: ő az, aki a legnagyobb varázslatot viszi véghez az egész műben.
Megérinti ezt a harapós állatot, és az nem harap vissza. Az érintéssel átad neki valamit, ami nagyon fontos, és az egész műnek a kulcsa lesz: a szeretetet.
Mert abban a pillanatban Priamosz az Apa, aki szeret feltételek nélkül, és Akhilleusz a Fiú, akit az Apa szeretete tesz azzá, ami.
Ez az a szeretet, ami Hektórt hőssé tette, de nem lett belőle egy Akhilleuszhoz hasonló fékezhetetlen vadállat, ez az a szeretet, amiért Akhilleusz egyetlen pillanat alatt megváltozik.
Priamosz szeretetével feloldódik az összes bűn és gyilkosság, Akhilleusz képes lesz levegőt venni és képes lesz a legnagyobb átalakulásra.
Akhilleusz nem isten többé. Nem vált be, mint élő istenség, túl nagy teher ez egy élőnek.
Ember lett, és az isteni öröksége ellenére képessé vált megtapasztalni a legnagyobb küldetést az életben: embernek lenni.
Képes érezni és átengedni magán a fájdalmat, és ő látja meg és láttatja velünk az egész történet lényegét, a háború borzalmát, a végtelen szenvedést és a tengernyi fájdalmat.
És ebben a bánatban a múlandóság szépségét, az élet törékenységét és a pillanat örömét. Mert akkor, ott, amikor egymásba kapaszkodva siratják a halottaikat, kegyelmet nyernek.
Itt, ezen a ponton az istenek is csak tátott szájjal néznek, ez az, ami még nekik sem adatott meg. A feltétel nélküli szeretet kegyelme.
-Vége-
Bár az eposz a harag eposza – mégis Priamosz az, aki képes felülemelkedni ezen a fékevesztett érzelemhullámon (Akhilleuszén), és példával szolgál a ma emberének is. Az őszinte emberi érzés, amely mindenkiben benne van, mert vele születik, szükséges pillanatokban megnyilvánul és képes felülírni minden korábbi gyűlölelet. Akhilleusz, a félig ember-félig isten megtapasztal(hat)ja azt az állapotot, hogy még ő sem uralkodhatik korlátlanul mindenek felett büntetlenül, neki is számot kell adnia, felelnie kell – ha más előtt nem: – lelkiismerete előtt lelketlen-embertelen viselkedése miatt. És ezt még édesanyja, Thetisz közbenjárása Zeusznál sem oldhatja.Ezért (is) örök a görög eposzok (drámák) mondanivalója a ma embere számára is – és mind örökké….
Kedves Kövesdi Éva!
Egyetértek! 🙂 Nem akarsz írni az oldalra? 🙂
Üdv:
Zsiráf