Zsiráf

Bestiárium 2. : A kutyafejű emberek

Szerző:

A fura lényeket bemutató sorozat második részében a még ma is nagyon (vagy újra) népszerű unikornis után egy olyan teremtménnyel, vagy még inkább teremtményekkel fogunk foglalkozni, amik mára már jórészt kikoptak a köztudatból: ők a kutyafejű emberek.

A kutyafejű emberek évezredekig izgatták mindenki fantáziáját, és a mai világnézetünkkel már kicsit értetlenül állunk az előtt, hogy foglalkozott velük Hérodotosztól Marco Polóig kb. mindenki, aki a saját korában fontos, jelentős, vagy éppen ellentmondásos személyiség volt.

A témába még a katolikus egyház is belefolyt, annyira, hogy állítólag Szent Kristóf, az utazók védőszentje ilyen kutyafejű ember volt, és a jószágok létezése, vagy nem létezése nagyon komoly hitvitákat indukált.

És persze ne felejtkezzünk el a „kutyafejű tatár” kifejezésről sem, ami Petőfinek köszönhetően terjedt el a magyar köznyelvben.

Na de, ne szaladjunk ennyire előre, vegyük szépen sorra, hogy mikortól és mit tudunk ezekről a szerzetekről.

Mint általában a múlt mitikus homályába vesző történeteknél, a kutyafejű embereknél sincs egzakt válasz arra, hogy pontosan honnan is származnak.

Az nagyjából biztosnak tűnik, hogy első írásos említésük egy bizonyos Ktésziásztól ered, aki az i.e. 5 -4. században élt görög író, orvos volt.

I.e. 415. és 398. között a perzsa király udvari orvosa volt, majd hazatérése után útleírások kiadásával szórakoztatta magát és közönségét.

Az egyik ilyen leírásában pedig részletes adatokat közöl a kutyafejű emberekről, akikkel természetesen ő személy szerint nem találkozott ugyan, de állítása szerint komoly kutatómunkát végzett a témában.

Bizonyítani nem tudom, de nagyjából úgy képzelem el, hogy ez a terepmunka a perzsa királyi palota szűkebb környezetében fellelhető kocsmákra korlátozódhatott, ahol Ktésziász meginterjúvolt néhány perzsa parasztot, akik készségesen meséltek bármiről, amiről emberünk hallani akart.

Ktésziász szerint a kutyafejű emberek India hegyei között élnek és körülbelül ugyanúgy néznek ki, mint az emberek, azzal a pár apró különbséggel, hogy kutyafejük és farkuk van. Fogaik hegyesebbek és nagyobbak, mint az átlagos kutyáké, és farkuk is hosszabb és szőrösebb.

Értik ugyan az emberi beszédet, de nem kommunikálnak az emberekkel, egymással pedig vonyítás, ugatás és morgás révén tartják a kapcsolatot.

A kutyafejű embereket azonban nem valami vad, falkában élő, civilizálatlan barbároknak kell elképzelni: nagyon is emberiek és a miénkhez hasonló közösségeket alkotnak: ismerik és használják a szerszámokat, állatokat tenyésztenek (birkákat és libákat), földet művelnek, a gazdagok vászonruhát, a szegények pedig állati prémeket viselnek.

Társadalmi státuszukat természetesen a vagyon határozza meg, a vagyont pedig a birkák száma.

Érdekes módon Ktésziász azért saját magának is ellentmond a leírásban, ugyanis állítása szerint a kutyafejű emberek nyers húst esznek, amiből rögtön adódik a kérdés, hogy akkor minek a földművelés és állattenyésztés?!

Hogy azért izgalmasabb legyen a történet, Ktésziász felruházza a kutyafejű embereket néhány olyan tulajdonsággal is, amivel kellően elképesztheti olvasóit: a kutyafejűek ugyanis nem házakban laknak, hanem barlangokban, nem ágyakon alszanak, hanem a földön, száraz leveleken, és a testi higiénia fogalmát is másképp értelmezik.

A férfiak egyáltalán nem fürdenek, csak kezet mosnak néha, míg a hölgyek azért havonta egyszer legalább tisztálkodnak. Ezzel szemben havonta háromszor tejből készült olajjal kenik be magukat.

Ktésziász azt is megjegyzi, hogy érdemes tartani tőlük, mert ismerik a korabeli fegyvereket, a lándzsát, kardot és pajzsot, és előszeretettel használják is, agyaraikról nem is beszélve. Ja, és akár 170-200 évig is élnek.

Ktésziász hitelességéről elég talán csak annyit mondani, hogy Arisztotelész konkrétan hazugnak nevezte emberünket (bár nem a kutyafejűekkel kapcsolatban, hanem úgy általában), de hát ismerjük a fake news hihetetlen erejét és az emberi elme fantasztikus befogadó képességét, ha hülyeségről van szó: a görög orvos kutyafejűekről szóló története nem csak arra volt jó, hogy megdobja könyvei eladási számát, hanem arra is, hogy évszázados vitát generáljon különböző korszakok természettudósai között: léteznek-e a kutyafejű emberek?

A téma az ugyancsak az i.e. 5. században élt híres görög történetírót, Hérodotoszt sem hagyta hidegen, bár ő azért kicsit visszafogottabban fogalmaz, csak annyit jegyez meg, hogy a kutyafejű emberek Líbia keleti részén élnek. Neki viszont tudomása van egy másik furcsa népségről is: olyan emberekről, akinek nincsen fejük, és a szemük a mellük közepén van.

Talán meglepő, de a kutyafejű emberekről egy olyan forrás is megemlékezik, akitől ezt azért nem feltétlenül várnánk: ő pedig Nagy Sándor, akinek az időszámításunk előtti negyedik században India meghódítása közben arra is jutott ideje, hogy egy Arisztotelésznek írt levelében kijelentse: egy csata során több kutyafejű embert is fogságba ejtett.

A kiváló hadvezér szerint a jószágok harapós, erőszakos, brutális fenevadak voltak.

A következő szerző, aki kompetensnek érezte magát a témába, a körülbelül i.e. 350 és 290 között működő Megaszthenész görög történetíró, etnográfus és földrajzi író.

Ő I. Szeleukosz görög király követe volt Indiában, Csandragupta király udvarában. Hazatérése után valamiért ő is jónak látta, hogy könyvekben örökítse az utókorra tapasztalatait.

Ez a mű lett az Indica (Indiai dolgokról) című 4 kötetes munka, ami India földrajzát, népeit és szokásait írja le, bár csak töredékesen maradt ránk.

Összességében azt szokás mondani az Indicáról, hogy naiv és pontatlan munka, amiben Megaszthenész sokszor fantáziával tölti ki a tárgyi tudás hézagait, és főleg azokon a helyeken nincs értelme komolyan venni, ahol az indiai viszonyokat (pl. a kasztrendszert) görög fejjel próbálja meg értelmezni.

Megaszthenész az Indicában megemlíti a kutyafejű embereket, bár jóval szűkszavúbban, mint Ktésziász: a jószágok India hegyeiben élnek, szárított húst esznek, vonyítással és morgással kommunikálnak.

Az unikornisról szóló posztban már volt szó arról, hogy az ókor és a középkor embere azért jócskán másképp értelmezte a körülötte lévő világot, mint ahogy azt manapság nézzük.

Ezekben a korszakokban a világ még beláthatatlanul nagynak és megismerhetetlennek tűnt, amibe bőven belefértek akár még a kutyafejű emberek, a fej nélküli, szemüket a mellükön hordó emberek, vagy akár az egylábúak is, akik egyetlen lábukat képesek a fejük fölé hajlítani, így praktikusan nem áznak meg az esőben.

Mondom, más világ volt akkoriban.

Ezt egyébként azért fontos megjegyezni, mert ez adhat több-kevesebb magyarázatot arra, hogy miért foglalkoztatta a kutyafejű emberek léte/nem léte a különböző korok ma is ismert és híres természettudósait.

Mint pl. Idősebb Pliniust is az 1. században, aki római író, polihisztor és enciklopédista volt. Nem mellesleg pedig akkor halt meg, amikor a Vezúv kitörése elpusztította Pompeit és Herculaneumot.

Idősebb Plinius nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megírja a 37 kötetes Naturalis Historia-t, amiben korának összes (!) elérhető információját igyekezett leírni és feldolgozni. És bizony ő is lényegesnek tartotta megemlíteni a kutyafejű és a fej nélküli embereket, illetve hozzácsapta még a kannibálokat is.

Érdemes még szólni Claudius Aelianusról is, aki szintén nagy név volt a szakmában. Ő 175. és 235. között működött, Septimus Severus császár alatt, és nevével ellentétben görög származású volt.

Vagyis hát elrómaiasodott görög, aki római szerzőként és retorika tanárként vált ismertté. Állítólag életében nem mozdult ki Itáliából, ennek ellenére érzett magában annyi erőt és tudást, hogy két komoly művet is összedobjon.

Az egyik a 17 kötetes De Natura Animalium (Az állatok világából), amiben – nem meglepő módon – az állatvilágból közöl rövid történeteket. Azért fontos, mert olyan szerzőktől idéz és vesz át tőlük részleteket, akiknek saját művei nem maradtak ránk, tehát Aelianustól tudjuk, hogy egyáltalán léteztek.

A másik fontos/érdekes műve a 14 kötetes Varia Historia (Tarka képek), ami csak kivonatos formában maradt ránk, és szintén szerepelnek benne más szerzőktől átvett történetek.

A kutyafejű emberek szerinte is Indiában élnek, de az ő leírása alapján békés népről van szó, akik szárított húst esznek, illetve kecske- és libatenyésztéssel foglalkoznak.

Több ókori szerző sok kötetes munkájának idézgetésével és felsorolásával nem terhellek tovább titeket, így is elég forrás áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy megfogalmazhassunk néhány alapvető „tényt” a kutyafejű emberekről:

  • -Általános nézet szerint Indiában élnek, vagy, ha nem, akkor is tuti, hogy valahol „messze”, „keleten”.
  • -Társadalmuk hasonló az emberéhez.
  • -Alapvetően békés szerzetek.
  • -A saját szemével soha senki nem látta őket, a velük kapcsolatos információk mindig másod-, harmad- és sokadkézből származnak, vagyis mindenkinek volt egy ismerőse, aki ha személyesen nem is találkozott velük, de a testvére nagyanyja másod unokatestvérének lábszomszédja találkozott olyannal, akinek a jelzáloghitelezőjének félszemű sógora hallotta valakitől…
  • -Ennek ellenére mindenki elfogadta, hogy kutyafejű emberek léteznek.

Ugorjunk egy kicsit az időben, és jöjjön a kereszténység, aminek elterjedése nem csak az átlagemberek életében hozott változást, de bizony a kutyafejű embereket is megváltoztatta, a róluk szóló leírásokat legalábbis mindenképpen.

Önmagában szerintem már az is nagy teljesítmény, hogy a kutyafejűek egyáltalán túlélték a kereszténység térhódítását, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a történet és a lehetőség, hogy léteznek, túl izgalmas volt ahhoz, hogy az új vallás kiirtsa a közgondolkodásból.

Ezért aztán a kereszténység a másik lehetőséggel élt: ha már eltüntetni nem tudta, akkor beépítette a saját rendszerébe.

És így jutunk el Szent Kristófhoz, aki több történet szerint is kutyafejű volt. Már persze nem az egyház által hivatalosan elfogadott történetek szerint.

Szent Kristóf az utasok, utazók és vándorok védőszentje, és elvileg a 3. században élt. Persze indulásként nem volt sem szent, sem Kristóf.

Reprobusnak hívták, nyers húst evett, vonyított és kutyafeje volt, tehát az indiai illetőségen kívül rendelkezett a kutyafejűek minden általánosan elfogadott attribútumával.

Találkozott Jézussal, megtért, majd egy imának (vagy AZ imának) köszönhetően teljesen emberré vált, és Lükiában terjesztette a kereszténységet, egészen addig, amíg Decius római császár a munkájával összefüggésben le nem fejeztette.

Azaz Szent Kristóf vértanú volt, és a kutyafejűségét bizonygató történetnek azért van pár gyenge pontja. Egyrészt az, hogy semmiképpen sem a katolikus egyház által elfogadott, kanonizált változatról van szó, másrészt az a tény, hogy Kristófunk létezése történelmileg nem bizonyított.

Szent Kristóf a népies vallásosság fontos alakja, és tisztelete csak a késő középkorban terjedt el.

Harmadrészt pedig van olyan nézet, ami szerint Szent Kristóf kutyfejűsége egy fordítási hibának köszönhető.

Kristóf, vagyis hát Reprobus ugyanis kánaánita volt. Kánaánitáknak azoknak a népeknek az összességét nevezik, akik az izrealiták Palesztinába történő bevándorlása előtt éltek a területen.

A kánánita latinul cananeus, míg a kutyától származó kifejezés pedig úgy van latinul, hogy caninus (canineus). Nem nehéz tehát meglátni a hiba lehetőségét, amit könnyen elkövethetett valamelyik középkori, fiatal és tapasztalatlan kódexmásoló, nem is sejtve, hogy egy betű eltévesztésének milyen komoly következményei lesznek.

És ezzel ugye feltételeztük a hibát elkövető szerzetes jóhiszeműségét, hiszen az fel sem merülhet bennünk, hogy egy középkori másoló szerzetesnek volt humora és szándékosan másolt rosszul.

A lényeg, hogy a Szent Kristóf kutyafejűségét bizonygató történettel ugyanaz a gond, mint a kutyafejű emberekkel általában: nem nagyon lehet bizonyítani.

Visszatérve a kereszténységre: a kutyafejű emberek egy előre nem látható probléma elé is állították az egyházat.

El kellett volna ugyanis dönteni, hogy a kutyafejűek most akkor emberek vagy állatok?

A kérdés pedig nagyon komoly hitvitákat generált, mivel, ha a kutyafejűek emberek, akkor logikusan Ádámtól származnak. A leírások szerint pedig sok mindent lehet állítani a kutyafejűekről, de azt semmiképpen sem, hogy keresztények lennének.

Vagyis csak tévelyegnek a földi világban, és ha embereknek tekintjük őket, akkor mindenképpen erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy megtérítsük őket, és felvegyék a keresztény vallást.

Nyilván, ha állatok, akkor a kérdés tárgytalan, hittérítés szempontjából mindenképpen.

A témában számos szakértő megszólalt, és a vita évszázadokon keresztül parázslott, persze csak elméleti síkon, hiszen kutyafejűkkel továbbra sem találkozott senki, tehát senki nem tudta megérdeklődni tőlük, hogy vallás szempontból mi a kérdésben elfoglalt álláspontjuk.

Nem mintha egyébként ez rajtuk múlt volna, hiszen ha az egyház emberré nyilvánítja őket, akkor a hittérítőket pont nem érdekelte volna, hogy akarnak-e keresztények lenni, vagy sem.

A baj az volt, hogy a keresztény hitvitázók nem tudtak dönteni a kérdésben. A 4. században élt Hippói Szent Ágoston szerint pl. emberek, tehát érdemes foglalkozni a lelki gondozásukkal, míg a 6. századi Sevillai Szent Izidor szerint állatokról van szó, így nem kell erőfeszítéseket tenni az érdekükben.

Világos, hivatalos állásfoglalás nem született a kérdésben, ami persze a kutyafejűek történeteit nem befolyásolta. Illetve ha ez nem is, más szempontból azonban változtak a dolgok.

Fokozatosan két fontos változás jelent meg a kutyafejű emberek leírásaiban: egyrészt élőhelyük szép lassan átkerült Indiából Európába, másrészt a kezdetben még viszonylag békés teremtmények egyre erőszakosabbak és vadabbak lettek.

A 8. században élt Paulus diakónus a Longobárdok történetében már azt írja, hogy kannibálok, vért isznak, és folyton háborúznak.

Az 1000 körül keletkezett Nowell kódex 5 szövege közül kettő is (Kelet csodái, Alexandrosz levele Ariztotelészhez) megemlíti a kutyafejű embereket, hasonlóan negatív tulajdonságokkal.

Nem mellesleg a kódex mesél tűzokádó emberekről, és aranyat bányászó, kutya méretű bogarakról is, de ebbe most nem megyünk bele.

A kutyafejű emberek pedig mindenhol ott vannak/voltak, így az Arthur mondakör 10-11. században keletkezett egyes történeteiben is. Eszerint Arthur király lovagjai Eidyn (a mai Edinburgh) környékén vívtak egy komoly csatát a kutyafejűekkel, személy szerint pedig Bedevere (Bedwyr) lovag tűntette ki magát a csatában, aki a kutyafejűek élőerejét több száz fővel csökkentette, kard által.

Vincent de Beauvais, a 13. század nagy enciklopédistája még tovább megy, szerinte ugyanis a kutyafejűek egyenesen IX. Lajos Franciaországában élnek. Valahol.

Állítása szerint, ha nem zavarják őket, akkor teljesen békések, ellenben, ha bedühödnek, akkor kegyetlen, vérengző fenevadakká válnak. Mint bármelyik random férfiember vasárnap délelőtt.

Vincent véleményére oda kellett figyelni a korszakban, mert ő jegyzi a Speculum Maius (Nagyobb tükör) című irgalmatlan, 80 (!) kötetes művet.

Ebben 9885 fejezeten keresztül tárgyalja kora minden létező ismeretét, és a későbbiekben rendszeresen frissített és aktualizált műve a Nagy Francia Enciklopédia megjelenéséig, vagyis a XVIII. századig a legátfogóbb ismereteket kínálta a világról.

És csendben azért érdemes megjegyezni, hogy nem véletlenül helyezte a kutyafejűeket IX. Lajos országába, vagyis ezzel tulajdonképpen az uralma alá. A Speculum Maiust ugyanis IX. Lajosnak ajánlotta, aminek meg is lett a következménye: Vincentet a királyi gyermekek nevelőjének nevezték ki, innentől kezdve pedig túl sok anyagi gondja nem volt.

Itt kell megemlíteni a szintén a XIII. században élt, romantikusan hangzó nevű Giovanni da Pian del Carpinét, aki egy ferences rendi szerzetes volt.

1245-ben IV. Ince pápa követe volt Batu kánnál, és mint ilyen, az első európai, aki eljutott a tatárok közé.

Mármint, hogy vissza is tért onnan, többé-kevésbé sértetlenül, mégpedig 1248-ban, majd gyorsan megírta élményeit. Könyvében két fontos megjegyzés is van: egyrészt feljegyzi, hogy milyen sok tatár elesett a magyarországi hadjárat során, másrészt közli, hogy a kutyafejű emberek a Bajkál-tó környékén élnek.

És persze nem maradhat ki a kutyafejűek sztorijából a XIII. század Indiana Jones-a, az olasz fenegyerek, Marco Polo sem, aki ugye vagy igazat mondott arról, hogy merre járt és mit csinált, vagy nem. Inkább nem.

Mindenesetre szerinte a kutyafejű emberek az Andamán szigeteken élnek. Érdekesség, hogy a 20-25 évvel később a környéken járó Pordenonei Odorik szerint viszont a Nikóbár szigeten élnek, és kegyetlen, primitív, brutális társaság, akik kezdetleges vallásuk keretében ökröket imádnak.

És bár a poszt kezd most már reménytelen hosszúságúra nyúlni, de akkor sem tudom kihagyni a lehetőséget: az Andamán- és Nikobár-szigetek bizony ma is léteznek, India egyik szövetségi területét alkotják az Indiai-óceánon.

Pár hónappal ezelőtt pedig azzal kerültek be a hírekbe, hogy Andamán-szigetekhez tartozó Északi Sentinel-szigeten élő Sentineli törzs megölt egy John Allen Chau nevű hittérítőt.

A Sentineli törzsről azt kell tudni, hogy egy 72 négyzetkilométeres szigeten élnek, teljesen és tökéletesen elzárkózva a külvilágtól. Mélységesen ragaszkodnak kőkorszaki életmódjukhoz, és minden közeledési kísérletre erőszakkal reagálnak.

A szigetre hivatalosan senki sem léphet, ezt mondjuk John is tudta, csak nem tartotta be.

Az utolsó fontosabb ember, akit érdemes megemlíteni a témában, Kolumbusz, aki egyik levelében azt írja, hogy úgy hallotta, Haiti szigetén élnek kutyafejűek, de hősiesen azt is hozzáteszi, hogy ő személy szerint nem hisz ebben.

Kolumbusszal pedig eljutunk a nagy földrajzi felfedezésekhez, amik pedig szép lassan a kutyafejű emberek „kihalásához” vezetett.

A Föld ismeretlen, még felfedezetlen területei ugyanis elkezdtek zsugorodni, és sok minden újat és hihetetlen felfedeztek ugyan, de a kutyafejűek csak nem akartak meglenni.

A kutyafejű emberek történeteinek globális mivoltát jól mutatja, hogy nem egyszer előfordult, hogy a frissen felfedezett területekre érkező hittérítők nagy lelkesedéssel érdeklődtek a helyieknél: „Hol találjuk a kutyafejűeket, mert úgy tudjuk, hogy itt élnek nálatok?”

A helyi erők pedig erősen csodálkozva jegyezték meg: „Nálunk? Itt ugyan nem élnek, de mi úgy tudtuk, hogy nálatok vannak…”

A kutyafejű emberek tehát mindig máshol voltak, mint ahol éppen keresték őket, aztán amikor elfogytak a „másholok”, akkor be kellett látni, hogy egyáltalán nem léteznek.

A maratoni poszt végén pedig nézzünk egy kis magyar vonatkozást:

Arról már volt szó, hogy Nagy Sándor állítása szerint találkozott kutyafejűekkel. Valószínűleg az ő, illetve emberei közvetítésével jutott el a történet Kelet-Európába és a Balkánra, ahol aztán több nép folklórjába is beépült: kutyafejűek léteznek a magyar, a cseh, horvát, orosz, szlovén, szerb, lengyel mese- és mondavilágban is, persze kisebb-nagyobb módosulásokkal.

A kutyafejű tatár kifejezést pedig nem nehéz a tatárjáráshoz, a tatár hódítás korszakához kötni, bár a mai napig tart a vita arról, hogy valójában mi is az eredete.

Egyes nézetek szerint a tatárok koponyalapítási, -deformálási szokására utal, mások szerint a tatár kán vezéri jelvényére, a lókoponyára, míg megint mások szerint a tatár nyelvre vezethető vissza.

A tatárban ugyanis kevés a magánhangzó, ezért egy nagyon kemény, ropogós nyelvről van szó, amit a nyelvet nem ismerők, mondjuk egy csata, vagy egy rajtaütés közben könnyen érzékelhettek kutyaugatásként is. Hát, nem is tudom…

Van olyan nézet is, ami szerint egy lekicsinylő, pejoratív jelzőről van szó, amit minden keletről érkező lovas nomád népre alkalmaztak a nyugat-európaiak. És igen, ránk, magyarokra is!

A kutyafejű tatár kifejezés aztán századokra feledésbe merült, nyilván a tatár veszéllyel együtt, majd Petőfi János vitézével került be újra a köztudatba:

„Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt,
Tatárországnak már elérte közepét;
De itten reája nagy veszedelem várt:
Látott érkezni sok kutyafejű tatárt.

Kutyafejű tatár népek fejedelme
A magyar sereget ekkép idvezelte:
„Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk?
Tudjátok-e, hogy mi emberhússal élünk?””

A végére pedig álljon itt két kép a British Museum gyűjteményéből, amik állítólag Zrínyi Miklós saját, külön bejáratú kutyafejű tatárját ábrázolják.

Elméletileg Zrínyi az 1664-es téli hadjárat során ejtette foglyul a legényt, és a leírás szerint teljesen élethű a kép.

Összegzésként azt mondhatjuk, hogy a kutyafejű emberek története jól mutatja az ember általános érdeklődését, kíváncsiságát és vágyát az új, az ismeretlen, a különleges dolgok iránt.

A történet változásai pedig az értékeltetik, hogy ha egy sztori elég ütős és kellőképpen megfogja az emberek fantáziáját, akkor nincs az a hatalom, vallás, vagy erő, ami azt kiirthatná. Ebben az esetben még akár a valóság sem jelent akadályt.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Híres hölgyek 1.: Sophie Blanchard

Szerző:

Mivel az oldalon fut egy másik sorozat is, Különleges katonák címmel, amiben – talán érthető módon – leginkább férfiak a főszereplők, a nemek közötti egyenjogúság jegyében indítok egy másikat is, ami a történelem valamilyen okból kiemelkedő, híres asszonyairól, lányairól fog szólni.

Az előbbi bevezető mondat persze úgy, ahogy van butaság, nem azért fogok valamilyen okból kiemelkedő, vagy híres nőkről írni, hogy ezzel ellensúlyozzam a pasi témájú posztokat, hanem azért, mert érdemes írni ezekről a hölgyekről!

De mivel manapság mintha kicsit túltolnánk a politikai korrektséget, ezért nem bírtam kihagyni egy ilyen kezdést.

A híres hölgyeket bemutató sorozat első darabjában tehát Sophie Blanchardról fogok Nektek mesélni, aki a hőlég- és gázballonozás hőskorának, a 18. század végének, és 19. század elejének rajongott és nem kicsit fura alakja volt, és akit Magyarországon nem nagyon ismerünk, ellentétben a franciákkal, akik a mai napig számon tartják a teljesítményét.

 

Sophie Blanchard

 

Életének rövidke 41 éve alatt 67 sikeres repülést hajtott végre hidrogénnel töltött ballonjaival, vagyis csak 66 mondható sikeresnek, mert az utolsó repülés végül a halálát okozta.

Sophie kalandos életébe sok mindent belefért, többek között az is, hogy Napóleon ballonügyi főminisztere legyen, ejtőernyővel ugorjon és végigturnézza a világot hidrogénnel töltött ballonjával.

Mielőtt azonban bemutatom madame Blanchard életét, érdemes egy kicsit megvizsgálni a korszak technikáját is, amiben élt.

A repüléssel kapcsolatban azt tanuljuk az iskolában, hogy a Wright fivérek, Orville és Wilbur építették az első repülőgépet, egészen pontosan ők voltak azok, akik az „első irányítható, motorral hajtott, levegőnél nehezebb eszközzel való repülést” abszolválták. Mondjuk, van egy komoly tábor, akik Wrighték elsőségét vitatják, de ezeket a konteókat most békén hagyom.

A lényeg, hogy a Wright tesókat tekintjük a repülőgép szüleinek, vagy apukáinak, vagy… ehhhh…szóval a feltalálóinak. Tény, hogy velük indult hódító útjára a motoros repülés, amikor 1903. december 17-én elemelkedtek gépükkel a talajtól.

 

Az első repülés

 

Ez a mérföldkő azonban nem az első volt a repülés történetében, kb. 150 évvel korábban volt már egy nagy fellángolás, amikor egész Európa megőrült a repüléstől és a repülésért: ez volt a hőlégballonozás hőskora. Pontosabban a hidrogénnel töltött ballonozásé, amikor is a gyúlékony gáz miatt a fellángolás néha szó szerint volt értendő, de erről majd később.

A hőlégballon feltalálásával kapcsolatban persze ugyanúgy a kínaiakat kell először említeni, mint a tűzijátéknál. Tudjuk, hogy a technikának volt egy olyan korszaka, amikor a kínaiak mindenben az első voltak, más kérdés, hogy erről Európában senki sem tudott.

A 17. században egy jezsuita szerzetes, bizonyos Francesco Lana Terzi szabadidejében/unalmában komoly felfedezést tett: rájött, hogy a levegőnek súlya van. Ez alapján pedig meg tudta fogalmazni az aeronautika egyik alaptörvényét: ha a levegőnek súlya van, akkor minden, ami nála kisebb sűrűségű, felemelkedik a levegőbe.

 

Francesco Lana Terzi

 

Ez az információ azonban sajnálatosan nem jutott el egy franciaországi papírgyáros família két tagjához, a Montgolfier testvérekhez, akiket rendkívüli módon érdekelt a repülés, így Joseph és Etienne kénytelen volt egy csomó kudarcot elviselni, mire ők is eljutottak Francesco atya felismeréséig.

Ők először vízgőzzel akartak magasba emelni egy – szakmájukból következően – papírból készült ballont, de az történt, amire számítani lehetett, a lecsapódó víz eláztatta a papírt.

Joseph Montgolfier

 

Később megfigyelték, hogy az égő papír hamuja felfelé száll, tehát a forró füst jó megoldás lehet. Ezzel az volt a baj, hogy ha nincs utánpótlás, akkor a füst hamar lehűl és a ballon jobb esetben leszáll, a valóságban pedig inkább lezuhan.

Adódik a megoldás: folyamatos melegítés szükséges, és innen már csak egy kis konstrukciós finomítás kellett ahhoz, hogy megszülessen a hőlégballon.

A szerkentyűt először üresen engedték fel, majd következett az állatos kísérlet, amikor egy kakas, egy juh és egy kacsa voltak az utasok. Végül elérkezettnek látták az időt, hogy emberrel is kipróbálják a hőlégballonozást.

A kísérleteket figyelemmel kísérő és a problémákat pragmatikusan szemlélő XVI. Lajos fel is ajánlott néhány rabot a próbarepülésre. Ebből ugye le lehet vonni azt a következtetést is, hogy a király igen nagylelkű volt, meg azt is, hogy nem igazán bízott a projektben.

Végül azonban a párizsi elítéltek megúszták a dolgot, mert az első két ember, aki szabadon szálló, tehát nem a földhöz rögzített hőlégballonnal a levegőbe emelkedett, Jean-François Pilâtre de Rozier orvos és François d’Arlandes márki voltak 1783. november 21-én.

Az első repülés

 

De Rozier sajnálatos módon magáénak tudhat egy másik, jóval tragikusabb elsőséget is, 1785. június 15-én ő volt a történelem első embere, aki hőlégballon-balesetben vesztette életét.

De Rozier halála

 

Ahogy az lenni szokott, mihelyt valami újdonság megjelenik, rögtön jönnek a vetélytársak is. Nem volt ez másként a hőlégballon esetében sem, mert néhány nappal a Montgolfier testvérek sikeres bemutatója után megvolt egy másik konstrukció tesztje is.

1783. december 1-jén Jacques Alexandre César Charles és Ainé Roberts is végrehajtották a maguk bemutatóját. Az újításuk az volt, hogy nem forró levegőt használtak, hanem hidrogént, amit kénsav és vasreszelék reakciójából nyertek. És baromi gyúlékony ugye, ezért némileg talán meglepő, hogy mégis ez a változat terjedt el, a hőlégballon csak az 1860-as években lett újra népszerű.

Jacques Alexandre César Charles

 

A nyertes tehát egyelőre a gázballonozás lett, az őket használó vakmerő felfedezők és sportemberek pedig az aeronauta nevet kapták. És persze talán mondani sem kell, hogy megőrültek értük az emberek.

A korszak egyik híres aeronautája volt Jean-Pierre Blanchard is, aki számos gázballonos repülést hajtott végre, ugyanakkor viszont csapnivaló üzletember volt, ezért szinte mindig adósságban úszott. Ami persze nem akadályozta meg, hogy folyamatosan járja Európát, népszerűsítse a ballonozást, és valahogy megpróbáljon megélni belőle.

És igen, nem nehéz kitalálni, hogy ő lesz majd Sophie férje. Főhősnőnk ugyanis Marie Madeleine Sophie Armant néven született La Rochelle mellett 1778. március 25-én, és hat éves kislány volt, amikor későbbi férje 1784-ben végrehajtotta első ballonos repülését.

Vagyis nagyon komoly körkülönbség volt között, laza 25 év.

Jean-Pierre Blanchard

 

Szerencsétek van, mert Sophie gyermekkorával nem foglak untatni titeket, azon egyszerű oknál fogva, hogy gyakorlatilag semmilyen adat nincs erről az időszakról. Úgy tűnik, hogy Sophie egészen addig nem igazán volt érdekes, amíg össze nem házasodott Jean-Pierre Blancharddal.

Jean-Piernek egyébként nem ez volt az első házassága, 1774-ben már megnősült egyszer, amikor elvett egy Victoire Labrun nevű hölgyet és négy gyermekük is született.

Blanchard azonban később elhagyta a családot, hogy csak a ballonozásnak élhessen. Ez nyilvánvalóan nem volt szép dolog tőle, de talán mérsékli a lépésével kapcsolatos ellenszenvünket az a tény, hogy a korabeli források Vicotire-t „alacsony, csúnya, ideges feleség”-nek írják le.

Sophie és Jean-Pierre házasságkötésének pontos ideje sem ismert, két időpont is forgalomban van, 1794 és 1797. Ha figyelembe vesszük, hogy Sophie 1794-ben még csak 16 éves volt, akkor én inkább a három évvel későbbi dátumra szavazok.

Korábban már volt róla szó, hogy Blanchard bár remek ballonos volt, de üzleti képességei, hát, minimum szerények voltak. Valószínűleg ezért merült fel az az ötlet, hogy Sophie is kezdjen el gázballonnal repülni, Jean-Pierre ugyanis azt remélte, hogy egy női aeronauta (vajon ennek mi a nőneme? Aeronautina?) kellően nagy újdonság lesz ahhoz, hogy több embert – és ezzel több pénzt – vonzzon a bemutatókra.

Sophie férje iránti elkötelezettségét pedig jól mutatja, hogy annak ellenére belement a repülésbe, hogy mai szemmel (és tulajdonképpen valószínűleg az akkorival is) nézve erre nem igazán volt alkalmas.

Sophie ugyanis alacsony, vékony, törékeny lány volt, aki számos fóbiával küzdött: zavarta az erős napfény, nem szerette az erős zajokat, képes volt megriadni akár a sarkon hirtelen felbukkanó lovas hintótól is.

Ennek ellenére bevállalta a felszállást, ami nem várt eredménnyel zárult: a lányt teljesen elvarázsolta a repülés, később semmi mással össze nem hasonlítható érzésnek nevezte.

Sophie sokkal inkább otthon érezte magát a levegőben, mint a földön, és ez a kettősség később is megmaradt: míg a földön továbbra is visszahúzódó és félénk maradt, addig a levegőben nem ismert félelmet.

Férjével közösen kétszer repült, majd 1805. augusztus 18-án Sophie már egyedül szállt fel.

Fontos megjegyezni azonban, hogy nem Sophie volt az első nő, aki ballonnal repült: 1784. május 20-án Montalambert grófnő, Podenas grófnő és egy de Lagarde nevű hölgy repültek először gázballonnal, bár az még a földhöz volt rögzítve.

Ez első nő pedig, aki szabadon szálló ballonnal repült, egy bizonyos Elizabeth Thible nevű operaénekes volt 1784. június 4-én, aki III. Gusztáv svéd király szórakoztatására követte el a mutatványt.

III. Gusztáv egyébként megérne egy külön posztot is, rendkívül érdekes figura volt: hegyet mászott, háborúzott Nagy Katalin orosz cárnővel, aki mellesleg az unokatestvére volt, és a halála is nagyon stílusosnak nevezhető, egy álarcosbálon hátba lőtték.

Sophie Blanchardot egy harmadik hölgy is megelőzte, Citoyenne Henri, aki a korszak másik híres ballonos fenegyerekével, André-Jacques Garnerinnel közösen szállt fel 1798-ban.

Citoyenne Henri

 

Amiben viszont Sophie kétségkívül az első nő volt, az az, hogy egyedül, a saját ballonjával szállt fel, és karriert is épített a gázballonozásra, vagyis ebből élt. Nem mintha nagyon lett volna más választása Jean-Pierre mellett.

Az eddigiekből talán úgy tűnhet a gyanútlan olvasó számára, hogy a ballonozás valami úri passzió volt, amivel egyesek unalmukban szórakoztatták magukat és közönségüket. Ebben mondjuk van valami, de mindenképpen ki kell hangsúlyozni, hogy amíg ma a ballonozás szinte tökéletesen biztonságosan tekinthető, addig abban a korban gyakorlatilag az orosz rulettel volt egyenlő.

A korai konstrukciók még bizonytalanok és kiforratlanok voltak, a hidrogénről nem is beszélve, amit minden épeszű ember messze elkerül. Minél több van belőle egy helyen, annál messzebbre célszerű elvonulni. Egy hidrogénnel töltött ballonban pedig egy dologból biztos, hogy rengeteg van.

1807-ben pl. Sophie és Jean-Pierre balesetet szenvedtek ballonjukkal, ami során Jean-Pierre súlyos fejsérülést szenvedett, Sophie pedig a sokktól hosszú időre megnémult.

1809-ben pedig Blanchard szívrohamot kapott egy repülés során, majd nem sokkal később meg is halt.

Jean-Pierre halálakor a házaspár úszott az adósságban, ezért Sophie kénytelen volt folytatni a repüléseket, amellett persze, hogy imádta is ezt az egész cirkuszt.

Sophie tehát megpróbálta ésszerűsíteni a költségeket: ezért használt pl. hidrogénnel töltött ballont, hiszen a meleg levegőhöz töltöttekhez képest az ilyen ballonoknak nagyobb volt a teherbírásuk.

És mivel Sophie ekkoriban abból élt, hogy különböző fesztiválokra, városi ünnepségekre járt, ahol ballonjával felemelkedve, a levegőből tűzijátékokat dobált, ezért nem volt mindegy, hogy mennyi rakétát tudott felvinni magával.

Ráadásul hidrogénnel töltött ballon esetén nem volt szükség alulról való melegítésre sem, ami tekintettel a hidrogén gyúlékonyságára, kifejezett előnynek számított. Na meg éppen elég veszélyes volt úgy rakétákat indítani, hogy ki tudja hány köbméter hidrogén van az ember feje felett.

Mivel Sophie alacsony és vékony volt, ezért kisebb ballon is elég volt neki, ami megint egy költséghatékony megoldás volt. Főleg egy olyan korban, amikor a közönség még máshogy fejezte ki a nemtetszését, mint manapság.

Akkoriban ugyanis, ha az embereknek nem tetszett az aeronauta bemutatója, akkor leszállás után egyszerűen darabokra tépték a ballont, ami kétségtelenül motiváló lehetett a teljesítményre nézve.

Sophie ekkoriban próbálta ki az ejtőernyős ugrást is, de inkább csak azért, hogy megmutassa, meg tudja csinálni. Fő szerelme végig a ballonozás maradt, annyira, hogy specializálódott is, legszívesebben este szállt fel, és nem egyszer egész éjszaka a levegőben maradt.

Korabeli ejtőernyő

 

Ezzel együtt pedig számos sérülést, sebesülést és balesetet is szenvedett: nem egyszer olyan magasra emelkedett, hogy eleredt az orra vére, elvesztette az eszméletét, vagy fagyási sérüléseket szenvedett a kezén és az arcán.

Egy alkalommal pedig csak a mentőcsapat gyors megérkezésén múlott, hogy nem fulladt vízbe, amikor a ballonja egy mocsárba zuhant, ő pedig a kötélzetbe gabalyodott.

Sophie Blanchard munkássága felkeltette Napóleon figyelmét is, aki az Aéronaute des Fétes Officielles címet adományozta neki (angolosoknak: Aeronaut of the Official Festivals). Ez kb. azt jelentette, hogy Sophie lett a hivatalos állami ünnepségek aeronautája, és ebben a minőségében az ilyen alkalmakkor szinte szokássá váló ballonos repüléseket kellett koordinálnia, megszerveznie és általában végre is hajtania.

Ebben a pozícióban egyébként a már korábban is említett André-Jaques Garnerint követte (aki nem mellesleg az első ejtőernyős ugró cím tulajdonosa volt). Garnerin ugyanis nem sokkal korábban óriási hibát vétett.

Garnerin

 

Nem tudta megfelelően irányítani azt a ballont, amit Napóleon koronázása alkalmából bocsátottak fel, így az elsodródott és Olaszországban kötött ki. Egész pontosan a Rómától 32 km-re lévő Bracciano-tóba zuhant, aminek következményeként az európai arisztokrácia nagyja Napóleonon röhögött.

Ami még érdekesebb, hogy Sophie kapott egy másik címet is a császártól, amit szabadon kb. úgy fordíthatnánk magyarra, hogy Ballonügyi Miniszter, de nagyjából a mai Légügyi Miniszternek felelt meg.

És ezzel Sophie nem kis feladatot kapott. Ugyanis terveket kellett kidolgoznia Anglia légi úton történő megszállására. A XIX. század elején!!

Napóleon tehát nem kispályázott, ennek megfelelően hősnőnknek nem is a terv kidolgozása okozott gondot, hiszen azt nagyjából a feladat ismertetésekor rögtön tudta, hogy nem lehetséges, hanem az, hogy ezt Napóleonnal is sikerüljön elfogadtatnia.

Végül azért sikerrel járt, a csatorna felett fújó kiszámíthatatlan szelekre hivatkozva Napóleon elállt ettől az ötlettől.

A Montgolfier-ballon másolata

 

Mármint nem Anglia megszállásától, csak a légi támadástól. A tengeri támadás terve ugyanis már készen állt, ez volt az úgynevezett Boulogne-i expedíció.

Ennek keretében Napóleon célja Anglia megtámadása volt a La Manche-csatornán keresztül, amihez össze is vont egy combos inváziós flottát: 2300 hajót és 130 000 embert.

És valószínűleg meg is indítja a támadást, csak hát 1805. október 21-én Nelson admirális Trafalgarnál rommá verte az egyesített francia-spanyol flottát, így az invázió elmaradt.

Sophie ezek után inkább a Hivatalos Ünnepek Aeronautája cím keretein belül mozgott:

1810. június 24-én Napóleon szórakoztatására és a császár második házasságának megünneplése okán repült a párizsi Mars-mező fölött. Napóleon ekkor vette feleségül Habsburg-Lotaringiai Mária Ludovika Leopoldina Franciska Terézia Jozefa Luca főhercegnőt. A soknevű osztrák arisztokrata leányzó ekkor egyébként 19 éves volt, Napóleon pedig 41.

Sophie 1810. június 24-én

Napóleon fiának születésekor szintén Sophie volt az, aki ballonjáról szétszórta Párizs felett a születést bejelentő röplapokat.

Majd 1841 júniusában a ballonjáról indított tűzijátékkal ünnepelték a trónörökös megkeresztelését.

Érdekes módon Sophie Napóleon bukása és XVIII. Lajos visszatérése után is meg tudta tartani az állását, olyannyira, hogy Lajos kinevezte őt a Restauráció Hivatalos Aeronautájának, mondhatjuk tehát, hogy folyamatos volt a pozíciója.

Sophie Blanchardot egyébként nem csak Franciaországban, hanem egész Európában ismerték és imádták.

Nagy valószínűséggel pl. ő okozta Weber Silvana című három felvonásos operájának bukását. Mivel a frankfurti ősbemutató napján éppen Sophie is show-t tartott a városban, az embereket rá jobban kíváncsiak voltak, mint A néma erdei lány című színmű alapján készült operára.

Sophie Blanchard 1819. július 16-án halt meg Párizsban, nem teljesen tisztázott körülmények között. Mármint a halálát egyértelműen az okozta, hogy a ballonja kigyulladt, majd zuhanni kezdett, és egy háztetőnek csapódott, Sophie pedig a nyakát törve azonnal meghalt.

Az nem teljesen világos, hogy miért gyulladt ki. Sophie aznap a szokásosnál több tűzijátékot vitt magával, az időjárás pedig a szokásosnál rosszabb volt, ezért állítólag többen is próbálták meggyőzni, hogy ne szálljon fel.

Persze még többen voltak, akik viszont látni akarták a show-t, ezért Sophie a visszaemlékezések szerint végül azt mondta: „Gyerünk, ez lesz az utolsó”

Hm…sajnos prófétai szavak voltak, tényleg az utolsó repülése volt. Valószínűleg az erős szél eltéríthette az egyik általa indított tűzijáték rakétát és belobbantotta a ballont.

Sophie nyugodtan viselkedett, legalábbis a nézőknek úgy tűnt, ezért sokan azt hitték, hogy a lángoló ballon is a bemutató része. Sőt, sokáig úgy tűnt, hogy sikerül neki épségben földet érnie, de a szél megint közbe szólt és egy háztetőhöz csapta a ballont.

Halála után az emberek gyűjtést indítottak gyerekei számára. Kisebb problémát okozott, hogy az előzetes tervezés hiánya miatt csak 2400 frank összegyűjtése után derült ki, hogy Sophie-nak bizony nincs is gyereke.

Így aztán az összegyűlt pénzből emlékművet emeltek neki.

Mivel Sophie-t akkoriban szinte mindenki ismerte és imádta Európában, ezért halála általános megdöbbenést és gyászt váltott ki.

Jules Verne megemlíti őt az Öt hét léghajón című regényében, Dosztojevszkij pedig A játékos című művében a szerencsejátékot hasonlította ahhoz az izgalmas érzéshez, amit Sophie élhetett át, amikor felszállt.

Sophie élete és munkássága akkoriban tehát közismert volt, és sokakat inspirált, más kérdés, hogy aztán története szép lassan feledésbe merült, a motoros repülés megjelenésével és elterjedésével pedig végképp a repüléstörténet lábjegyzetei közé került.

Amit természetesen nem érdemel meg, mert Sophie Blanchard, bár véletlenül került a közelébe, élete végéig szenvedélyesen szerette a repülést, ha másért nem, akkor ezért a szenvedélyért mindenképpen megérdemli, hogy megemlékezzünk róla!

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

A nagy holland tulipán válság

Szerző:

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy jelenleg az ember a legokosabb lény a Földön. Van azonban számos fura tulajdonsága is, amik alkalomadtán mintha felülírnák ezt a megállapítást.

Ilyen az is, hogy hiába tudjuk, hogy valami nem igaz, hajlamosak vagyunk mégis annak elfogadni, ha körülöttünk mindenki igaznak állítja vagy hiszi, vagyis, ha kellően mézes a madzag, akkor bárminek, bármilyen spekulációnak képesek vagyunk bedőlni.

És többek között kb. ez az oka annak, hogy időről időre gazdasági válságok rázzák meg az országokat, kontinenseket, sőt, a globalizációnak köszönhetően az egész világot.

A mostani posztban a modern történelem egyik első tőzsdei összeomlását és gazdasági válságát fogjuk egy kicsit körbe járni, amikor 1637. február 7-én beszakadt a holland tulipán kereskedelem, aminek következtében rengeteg ember jutott szó szerint koldusbotra.

Na persze, nem véletlenül történt ez így, Te pl. odaadnád a generációk óta a családod tulajdonában álló családi házat egyetlen tulipánhagymáért? Na ugye. Na és akkor, ha körülötted mindenki ezt csinálja, és 100 százalékos biztosra állítják, hogy nem lehet bukni rajta? Akkor már más a helyzet, lehet, hogy Te is bedőlnél.

A hollandok közül ugyanis sokan ezt tették, mindjárt meglátjuk, hogy miért, és milyen következménnyel. Lesz szó arról is, hogy miért többnyire csak a kisbefektetők mentek tönkre, és arról is, hogy miért nem létezik kék tulipán.

Tartsatok velem!

A tulipán a zárvatermők törzsébe, az egyszikűek osztályába, a liliomvirágúak rendjébe és a liliomfélék családjába tartozó jószág. Persze ezeket az infókat én se tudom fejből, de a lényeg, hogy mára teljesen hétköznapi virággá vált, bármelyik virágboltban, vagy hobbikertecskében megtalálható.

Úgy értem, hogy ma már senki sem kerül extázisba csak azért, mert látott egy tulipánt.

Tulipa Hungarica

 

Nem volt ez azonban mindig így, a tulipán sokáig a gazdagság, a hatalom és a jólét szimbóluma volt, ennek megfelelően elképesztően drága volt, már ha egyáltalán lehetett kapni.

Időszámításunk szerint 1000 körülről már van írásos emlékünk a tulipán termesztéséről és nemesítéséről, amiben főleg a törökök jeleskedtek.

A tulipántermesztés I. Szulejmán alatt kapott új lendületet, akiről nekünk magyaroknak nincsenek olyan jó emlékeink. Ő volt az, aki 1566-ban eltöltött néhány romantikus hetet Szigetvár ostromával, de neki köszönhetjük a mohácsi vereséget és Buda bevételét is. És persze ne feledkezzünk meg Dobó Istvánról és az egriekről sem, akik 1552-ben az orrárra koppintottak.

Ezekből is látszik, hogy Szulejmánt (tisztelőinek és lelkes híveinek Törvényhozó vagy Nagy Szulejmán) főleg a Magyarország ellen indított hadjáratai és hódításai révén ismerjük.

I. Szulejmán

 

Érdemes azonban azt is tudni róla, hogy akkoriban a világ legnagyobb hatalmú emberének számított, és mint ilyen, nagy tisztelője volt a művészeteknek és a szépségnek is. Ergo a tulipánt is igen kedvelte.

Itt jön be a történetbe egy Ogier Ghiselin de Bubecq nevű flamand úriember, író, herbalista és diplomata, aki Szulejmán idejében a bécsi udvar isztambuli követe volt.

1555-ben, miközben éppen Erdély kérdésében közvetített Habsburg Ferdinánd és a szultán között, emberünk felfigyelt a törökök tulipán mániájára, nem kis részben azért, mert őt is elbűvölte a Nyugat-Európában addig ismeretlen, szépséges virág.

Ogier Ghiselin de Busbecq

 

Ogier a diplomáciai küldetés végeztével visszaköltözött Hollandiába, és a törökországi tartózkodás alatt a rendelkezésére bocsátott, gyönyörű és kreatív rabszolgalányok soha el nem múló emléke mellett vitt magával néhány tulipánhagymát is.

A hagymákból pedig ajándékozott (más források szerint komoly pénzért eladott) párat barátjának, Charles de L’Éclusénak, aki akkoriban Hollandia és a kor legnagyobb botanikusa volt. Charles pedig elkezdett intenzíven foglalkozni a tulipán nemesítésével, ez lehet az oka, hogy a hollandok a mai napig benne tisztelik a tulipán (és a krumpli) hollandiai meghonosítóját.

Érdekesség, hogy a tulipán szó Bubecqnek köszönhető, aki leveleiben a virág alakját a török turbánhoz hasonlította. A turbán perzsául pedig úgy van, hogy dulbend.

Felmerülhet a kérdés, hogy Bubecq miért nem a növény török nevét részesítette előnyben. Azért nem, mert a tulipán törökül lale, ami viszont az Allah anagrammája (mármint törökül).

Bubecq pedig jó marketing érzékkel felismerte, hogy az éppen a török hódítástól rettegő Nyugat-Európában ez nem biztos, hogy a legjobb ajánlólevél (ajánlóvirág…) lenne a növénynek.

A fentebb már említett Charles de L’Écluse létrehozta a tulipánnak olyan fajtáit, amik gond nélkül megéltek Hollandia hűvösebb éghajlatán is, bár az is igaz, hogy az igazán különleges és ezért drága példányok továbbra is üvegházas gondozást igényeltek.

Charles de L’Écluse

 

Ez azonban nem volt igazán komoly probléma, mert a korszak Hollandiájában nagyon nagy divatja volt az üvegházaknak és a benne féltő gonddal nevelt különleges és egzotikus növényeknek.

Arról, hogy pontosan hogyan is terjedt el a tulipán Hollandiában, megoszlanak a vélemények és a források, úgy is mondhatjuk, hogy van egy jó- és egy rosszindulatú verzió.

A Charles de L’Éclusére nézve kellemesebb verzió szerint a botanikus komoly munkát fektetett a növény nemesítésébe, majd pedig learatta ennek babérjait (tulipánjait) és az érdeklődőknek szívesen adott el belőlük, természetesen az által arányosnak vélt mennyiségű guldenért, azaz holland (arany) forintért.

A másik változat szerint Charles a tudósok azon kasztjába tartozott, aki inkább birtokolni szeretik a tudást, nem pedig továbbadni. Tehát emberünk önző módon örült, hogy csak neki van tulipánja, tele is ültette vele a kertjét, majd elégedetten szemlélte, ahogy a szomszédokat megüti a guta irigységükben.

Nevezett szomszédok azonban megtalálták a módját, hogy nekik is legyen tulipánjuk: állítólag éjszaka egyszerűen bemásztak Charles de L’Écluse kertjébe és ellopták a növényt.

Akárhogy is történt a tulipán hamarosan meghódította Hollandiát, sőt egész Európát. 1578-ban már Angliában jár, Franciaországban pedig XIV. Lajos alatt lett igazán népszerű, amikor a korabeli női dress code fontos és kötelező eleme volt a virág.

A hölgyek színes virágokkal díszítették a hajukat és a dekoltázsukat, ami pedig volt bőven, mármint dekoltázs, úgyhogy hely is volt a virágoknak. Logikusan, minél magasabban állt valaki az arisztokrácia lépcsőjén, annál különlegesebb virágokkal igyekezett ezt jelezni is.

A tulipán pedig ritkasága és ára miatt ekkoriban igencsak alkalmas volt arra, hogy segítségével a világ tudtára adják: „Elképesztően gazdag vagyok, olyan gazdag, amilyen te soha nem leszel.”

Úgy is mondhatjuk, hogy a tulipán akkoriban a X6-os BMW szerepét töltötte be a társadalmi táplálékláncban.

A tulipán tehát elterjedt egész Európában, de igazán komoly őrületté Hollandiában fokozódott. Érdekes módon ennek eleinte nem volt semmilyen anyagi vonzata, a derék hollandok tényleg csak a szépsége miatt szerették a növényt.

Beszélnek pl. olyan kereskedőről, aki a vagyona felét adta egyetlen tulipánhagymáért , pusztán azért, hogy üvegháza ékessége legyen.

A tulipán szép lassan státuszszimbólummá vált: akinek a kertjében/üvegházában tulipán nőtt, arról lehetett tudni, hogy gazdag, tehát sikeres. És mivel mindenki gazdagnak és sikeresnek akart legalább látszani, ezért mindenki tulipánt akart.

Vagyis a tulipánt immár nem a szépségéért keresték, hanem a vele kifejezhető társadalmi üzenetért. És mi történik azzal a dologgal, amiből viszonylag kevés van, ellenben sokan tartanak rá igényt?

Igen, az. Az egyébként sem olcsó tulipán ára elkezdett felfelé kúszni, majd már nem is kúszott, hanem talpra állt és rohanni kezdett: a tulipán baromi drága lett.

Ekkorra a szépség kikerült a képletből és bejött helyette valami más: ami keresett és drága, azzal érdemes kereskedni. Amivel pedig érdemes kereskedni, azzal érdemes spekulálni is.

A tulipán kereskedelmét 1636-ban bevezették a hollandiai városok (Amszterdam, Rotterdam, Haarlem stb. ) tőzsdéire. A tőzsdén pedig már a XVII. században is három esetben lehetett sok pénzt keresni: Ha az ember okos volt vagy gazdag. Vagy okos és gazdag.

Másképp: a tőzsdén nagyot szakítani akarónak vagy megfelelő szakértelme kell, hogy legyen, vagy kellően gazdagnak kell lennie ahhoz, hogy megfizesse ezt a szakértelmet.

A XVII. századi holland polgárok pedig ezt ugyanúgy nem vették figyelembe, mint ahogy a kisbefektetők ma sem mindig teszik. Sőt, a tulipánhagymák kereskedelmének tőzsdei bevezetése azt a látszatot keltette, hogy központilag szabályozott, biztonságos dologról van szó. Ez pedig nagyjából így is van, a gond az volt, hogy ügyleteket nem csak a hivatalos tőzsdéken kötöttek, hanem olyan kisebb városokban is, ahol nem volt tőzsde.

Ilyenkor néha 2-300 ember is összegyűlt mondjuk egy fogadó nagytermében és elkezdtek licitálgatni a tulipánhagymákra, elvileg a tőzsdei szabályok szerint, de a gyakorlatban nem volt semmilyen garancia arra, hogy ezeket a szerződéseket majd teljesítik is. Ez pedig már bőven a spekulánsok terepe volt.

A tulipánmánia elszabadult, elképesztő pénzeket kértek és fizettek ki az emberek egy-egy tulipánhagymáért. Tehát nem is a már kikelt virágért, hanem a hagymáért, amiből a fene se tudja, hogy mi fog kikelni, kikel-e egyáltalán valami.

A spekulációt elősegítette, hogy a hagymából csak 7-12 év múlva nő ki a virág, ez pedig szinte adta, hogy határidős ügyleteket kössenek rá.

1634 és 1637 között a tulipánhagymák ára ötvenszeresére nőt, volt olyan hét, amikor megháromszorozódott! A legdrágább hagymák darabjáért akár 10 000 guldent is adtak.

A Semper Augustus, a legdrágább fajta

 

Összehasonlításképp, 5000 guldenért már házat lehetett venni, egy kövér birka 10 guldenbe, egy hordó bor 35 guldenbe, 500 kiló sajt 120 guldenbe került.

De tudunk olyan esetről is, amikor 100 000 guldent fizettek 40 hagymáért.

Az árak tehát veszett tempóban emelkedtek, de minden racionálisan gondolkodó embernek tisztában kellett (volna) lennie azzal, hogy ez nem tarthat a végtelenségig. Az árak logikusan csak addig nőhetnek, amíg van rá fizetőképes kereslet.

És ez az, amit egy tőzsdei buborék kialakulásánál sokan egyszerűen nem hajlandóak tudomásul venni: az árak nem fognak mindig csak emelkedni. Mindig eljön az a pont, amikor már nincs több fizetőképes kereslet, és ezen a ponton szokott kipukkanni a buborék, amit általában az árak drasztikus csökkenése szokott követni.

Mielőtt azonban ez bekövetkezett volna, a hollandok többsége mindenét pénzzé téve, irdatlan összegeket fektetett tulipánhagymába. Mindenki fel akart szállni a vonatra, és mindenki keresni akart rajta, lehetőleg sokat, vagy még annál is többet.

Az összeomlás szinte kötelezően következett be, bár a közvetlen előzmény az volt, hogy a holland virágcéh beleavatkozott a szerződések kötésébe.

Hoztak ugyanis egy olyan törvényt, ami a meglévő és a jövőben kötendő szerződéseket átváltoztatta opciós szerződésekké.

Nem vagyok közgazdáz, és feltételezem, hogy többségében ti sem vagytok azok, ezért engedjétek meg, hogy csak virágnyelven (hehe…) menjek bele a részletekbe.

Tehát, a virágcéh közbeavatkozásáig, amit később a holland parlament is ratifikált, egy tulipánhagymára kötött szerződés esetén a vevőnek ki kellett fizetnie a vételárat. Tehát ha a szerződésben rögzítettük, hogy 100 guldent fizetek egy hagymáért, akkor a szerződés lejártakor a 100 guldent oda kell adnom.

Opciós szerződés esetén azonban más lehetőségem is van. Ha spekulánsként kötök egy szerződés arra, hogy egy jövőbeni időpontban egy hagymát megveszek 100 guldenért, és közben az árak emelkednek mondjuk 20%-ot, akkor a szerződés lejártakor 100 guldenért megvettem egy akkor már 120 guldent érő hagymát.

Ekkor arra spekuláltam, hogy az árak emelkedni fognak. Ha viszont várakozásaimmal ellentétben az ár csökken az adott időszakban, akkor az újfajta szerződés értelmében lehetőségem van lemondási díj és bizonyos büntetés megfizetése fejében kiszállni a szerződésből. Ez nagyjából 3,5 %-ot jelentett.

Tehát ha a szerződés lejártakor a hagyma kevesebbet ér, mint 100 gulden, aminek kifizetését én megígértem, akkor dönthetek úgy, hogy a 100 gulden 3,5 százalékának, azaz 3,5 gulden megfizetésével kiszállok az üzletből.

Ez a konstrukció elméletben az eladót is védi, hiszen ha a vevő a szerződés lejártakor valamilyen okból nem tudja, vagy nem akarja kifizetni a 100 guldent, akkor is kötelező neki legalább a 3,5-öt kifizetnie.

A baj az volt, hogy a lemondási díj és a büntetés 3,5 százalékos összege annyira csekély volt, hogy szinte követelte, hogy a spekulánsok ráugorjanak.

Hiszen a spekuláns szempontjából tulajdonképpen szinte nincs is vesztenivaló, illetve maximum a 3,5 százalékot veszítheti. Ezért a tulipánhagymák ára tovább emelkedett, hiszen mindenki erre spekulált.

Tudjuk azonban, hogy az atomtámadás és az emberi hülyeség ellen semmi sem véd, mint ahogy azt a hollandok is megtapasztalhatták 1637. február 7-én, amikor tulajdonképpen elfogyott a fizetőképes kereslet. Vagyis eljött a virágvége, de akár nagy virágégésnek is nevezhetjük.

A tulipánmániát követte a kijózanodás, a tulipánhagymák ára meredeken zuhanni kezdett, a határidős ügyletekből pedig mindenki igyekezett kiszállni.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy a tulipánbuborék akkorát pukkant, hogy az árak egy nap alatt 95%-al csökkentek… Akik minden vagyonukat a tulipánbizniszbe ölték, azok most minden vagyonukat elvesztették. És sokan voltak ilyenek.

A helyzeten nyilván akkor már nem sokat segített, hogy a holland parlament áprilisban hatósági árat vezetett be, és a tulipánhagyma árát egységesen 50 guldenben határozta meg. Ezzel a tulipánhagyma az általános fogyasztási cikkek közé került, hiszen már nem lehetett vele spekulálni, de ez már nem segített azokon a kisembereken, akik engedve a tuti biznisz csábításának mindenüket elvesztették.

A hollandok és a holland gazdaság még évekig nyögte a buktát, az volt a szerencséjük, hogy a 17. századot nevezik holland aranykornak, vagy Arany Évszázadnak is, amikor ők voltak a vir(l)ágkereskedelem központja, leginkább a Holland Kelet-indiai Társaságnak köszönhetően.

A Holland Kelet-indiai Társaság logója

 

A Társaság történetével most nem kápráztatlak el titeket, de annyit mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy egy elképesztő hatalmú képződményről volt szó, aminek saját, több mint 1700 hajóból álló flottája, saját hadserege, bíráskodása, sőt, saját gyarmatai voltak.

Ennek köszönhetően Hollandia elképesztően gazdag volt ebben az időszakban, így azért olyan nagyon nem kell sajnálni őket.

Ennek ellenére a tulipánkrach mély nyomokat hagyott, annyira, hogy később sokan kutatták az okait, a lefolyását és a belőle levonható tanulságokat.

Az eredmények és a következtetések nagyjából két fő csoportba oszthatók. Az egyik szerint szimplán emberi hülyeségről volt szó, beindult a csordaszellem, a pszichés őrület, amikor mindenki elhitte, hogy a tulipánhagymából fog meggazdagodni. Aztán az élet helyre billentette a dolgokat.

A másik nézet szerint addig semmi gond sem volt, amíg a holland virágcéh és az állam nem avatkozott be a kereskedésbe. Tehát amíg a szerződések mögött valóban volt tranzakció is, addig a tulipán ára valójában lényegtelen volt, hiszen minden áru annyit ér, amennyit hajlandóak érte kifizetni. Ha tényleg ki is fizetik.

Az opciós szerződések nem megfelelő bevezetésével és szabályozásával viszont elszabadult a pokol, tehát az államnak nagyon figyelnie és vigyáznia kell, ha be akar avatkozni a piac (bármilyen piac) működésébe.

És hogy mi a tanulság a kisemberek szempontjából? Kb. az, hogy ha ész nélkül a csorda után mész, akkor bizony kakis füvet fogsz legelni.

Szalonképesebben fogalmazva: attól, hogy körülötted mindenki megbolondul, attól Neked még nem feltétlenül kell, persze ezt a valóságban nem is olyan könnyű kivitelezni, gondoljunk csak nem is olyan régről a bitcoin őrültre.

A bitcoin árfolyama 2017 decemberében 20 000 dollár környékén járt, és mindenki arra számított, hogy tovább fog emelkedni. Ehhez képest a teljes 2018-as évben csökken, de annyira, hogy tavaly decemberben már beköszönt 4000 dollár alá is. Sokan és sokat buktak ezen.

Jaj, majdnem elfelejtettem a kék tulipánt. Szóval nem tudom, hogy találkoztatok-e már kék tulipánnal. Valószínűleg nem, mert kék tulipán nem létezik.

A kék szín egyébként is gondot okoz a természetnek, a mintegy 280 000 virágos fajnak csak a kb. 10%-ának van kék virága.

És a tulipán bizony nem tartozik közéjük, bármennyire is igyekeznek évszázadok óta a termesztők valahogy összebűvészkedni.

Vannak persze olyan tulipánfajták, amiknek a nevében benne van az, hogy „kék”, de az valójában csalás, vagy minimum füllentés, ugyanis általában a lila valamelyik árnyalatában pompáznak. Persze gyönyörűek, csak éppen nem kékek.

Szinte hallom, ahogy páran felszisszenek, hogy „de hát én láttam már kék tulipánt!” Ez lehet, hogy így van, csak éppen az nem valódi kék volt. Ugyanis, mivel kék tulipán nem létezik, ezért, ha valaki mégis tud valahogy csinálni, akkor azt jó drágán lehet elpasszolni.

Ezért sokszor csinálják azt, hogy a fehér tulipánt kék ételfestékes vízbe állítják, a tulipán pedig a vízzel együtt felszívja a festéket is, ami a fehér szirmokat kékre színezi.

Tehát, ha valaha valahol kék tulipánt akarnak eladni Nektek, akkor legyetek nagyon nagyon gyanakvóak!

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Különleges katonák 2.: Az ember, akinek 30 évig tartott a második világháború

Szerző:

A különleges katonákkal foglalkozó sorozat második részében egyelőre nem távolodunk el a Második Világháborútól, a változás annyi lesz, hogy most egy koreai legény helyett egy japán alhadnagy kalandjaival fogunk foglalkozni.

Kalandból pedig lesz bőven, tekintve, hogy mai főhősünk, Onoda Hiroo, nem tudta, vagy nem akarta elhinni/feldolgozni azt, hogy véget ért a Második Világháború, ezért még 29 évig, egészen 1974-ig folytatta privát harcát egy Lubang nevű szigeten.

Ez önmagában elsőre még komikusan hangzik, ami viszont inkább tragédiává, vagy minimum tragikomédiává változtatja a történetet, az az, hogy Onoda és társai a három szigeten töltött évtized alatt több tucat helyi katonát, rendőrt és civilt öltek meg abban a tudatban, hogy még háború van.

Következzen tehát a Japán Császári Hadsereg alhadnagyának 91 éven át tartó története!

Onoda Hiroo 1922. március 19-én született a japán Kainan városában. Ősei szamurájok voltak, ami jól hangzik, ha az unokáknak kell sztorizni róla az esti kandallótűz mellett, de Onoda idejére a gazdag múltból már csak a múlt maradt, a gazdagság időközben elkopott.

Ez azonban nem akadályozta meg a szülőket abban, hogy bőséges gyermekáldással járuljanak hozzá a Japán Császárság népszaporulatához: Onodának 7 testvére volt, a sorban ő volt az ötödik.

A nyolc testvér felnevelése a család szűkös anyagi helyzetében nem lehetett hétköznapi mutatvány, talán emiatt nem maradt túl sok idő arra, hogy a szülők érdemben foglalkozzanak is a gyerekekkel, legalábbis Onoda visszaemlékezése szerint nem jött ki valami jól az ősökkel. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy Onoda szerint: „Mindig dacos és makacs voltam”.

Pályafutása későbbi ismeretében azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy tényleg az volt.

A szülőkkel való konfliktus egyik fő forrása az volt, hogy Onoda „nem elégedett meg a legalapvetőbb dolgokkal”, többre vágyott. Ez szerintem egyáltalán nem róható fel neki, nem is csoda, hogy 17 évesen egy kereskedelmi cégnél kezdett el dolgozni, azzal a nem is nagyon titkolt céllal, hogy sok pénzt keressen.

Ami Onoda és a világon még sok millió másik fiatalember számításait keresztülhúzta, az viszont az volt, hogy kitört a Második Világháború. Mármint Európában is, mert Japán már 1936 óta háborúzott Kínával, meg tulajdonképpen mindenkivel a környéken, akivel csak lehetett, vagy akit érdemes volt megtámadni.

Onoda Hiroo-t tehát olyan nagy meglepetés nem érhette, amikor 1942 májusában megkapja a katonai behívóját, ami alapján 1942. december 10-én, 20 éves korában besorozzák.

10 nappal később átkerül a 218. gyalogezredbe, ahol megkapja a teljesen alap katonai kiképzését, sok veréssel és még több megaláztatással, majd az ezredet a kínai Nancsingba vezénylik, ahol kínai ellenállók ellen vetik be. Mármint japán szempontból ellenállók, ugye.

japán bevonulás Nancsingba

Onoda itt megsérül, ami azzal jár, hogy lemarad az ezred hivatalos tiszti iskolájának indulásáról, de felépülése után egyedi elbírálás alapján mégis jelentkezhet a tisztképzőre. Ekkor már 1944-ben járunk, és az év augusztusában Onoda végez az iskolával és megkapja hivatalos új rangját: alhadnagy.

A frissen kiérdemelt rang mellé valószínűleg elég jó tanulmányi eredményeket is fel tudott mutatni, mert bekerült azon 230 tiszt közé, akiket átvezényeltek a Nakanói Katonai Iskolába. Itt egy három hónapos gyorstalpalót kaptak gerilla hadviselésből, szabotázsból, hírszerzésből, propaganda hadviselésből és kémelhárításból.

Ez egyébként nem volt szokványos a japán hadseregben, Nippon hős fiait ugyanis általában nem bujkálásra, osonkodásra és megtévesztésre képezték ki, a hírszerzéshez szükséges gondolkodásra meg pláne nem, hanem a parancsnak való vak engedelmeskedésre.

Már 1944 novemberének végén járunk, mikor Onoda végez az kiképzéssel, és bizonyára rezignáltan tudomásul veszi, hogy a Fülöp-szigetekre vezényelték.

Onoda Hiroo egyik öccsével 1944-ben

Itt a helyzet – ekkor már – elég reménytelennek látszott a japánok számára, nem úgy pár évvel korábban, amikor a dicsőséges Japán Császári Hadsereg szinte mindenhol győzelmeket aratott, ahova betette a szuronyát.

Japánban ugyanis az 1920-as, 1930-as években megoldást kerestek az ország élelmiszer- és nyersanyag problémájára. Ha valaki ránéz a japán szigetek domborzati térképére, akkor feltűnhet, hogy olyan nagyon sok mezőgazdasági művelésre alkalmas terület nincs az országban. Egészen pontosan Japán 75%-át erdő és hegyvidék borítja.

Mivel a területi problémákat a 20. században (is) általában erőszakkal próbálták megoldani, ezért megszületett a nagy ötlet: Japánnak a fejlődés érdekében új földeket kell szereznie, tehát hódítania kell.

Ennek jegyében 1931-ben megtámadták Mandzsúriát, 1936-ban pedig Kínát. 1940. szeptember 27-én megköttetett a háromhatalmi egyezmény, aminek értelmében Japán, Németország és Olaszország ígéretet tettek egymás kölcsönös politikai, gazdasági és katonai támogatására.

Ezzel Japán meglehetősen erős szövetségesekre tett szert, egyre legalábbis biztosan, ne feledjük, hogy a hitleri Németország ekkor volt a csúcson, az olaszok meg… hát… ők is ott voltak, na.

Japán ezután a Csendes-óceán felé fordította a figyelmét, következett a Pearl Harbor elleni támadás 1941. december 7-én, majd egy nappal később megindították a Fülöp-szigetek elleni hadműveletet.

Japán gép Pearl Harbor felett

Ez utóbbi annak ellenére lepte meg az amerikaiakat, hogy előzetesen várták, és készültek is a támadásra: megerősítették a Fülöp-szigeteken állomásozó szárazföldi egységeiket és a légierejüket is.

Ez az amerikai hadsereg azonban még nem a Második Világháborút megnyerő, szinte korlátlan erőforrásokkal rendelkező, ütőképes, beképzelt és harcedzett haderő volt. Mondhatjuk azt, hogy naivak és tapasztalatlanok voltak, míg Japán ekkor már évek óta háborúzott, és egész egyszerűen jobban értettek hozzá.

Az amerikaiak pl. megtették azt a szívességet, hogy repülőgépeiket szorosan egymás mellé parkolták, így egy japán bombázó/vadászgép egyetlen rárepüléssel több tucatot tudott elpusztítani belőlük. A Fülöp-szigeteken állomásozó amerikai légierő lenullázása után következett a japán partraszállás, és az amerikaiaknak nem sok esélyük volt.

A japánok 1941 december végén már a Fülöp-szigetek fővárosa, Manila közelében jártak, a következő év áprilisában pedig az addig kétségtelenül hősiesen kitartó amerikaiak kapituláltak: 75 ezer amerikai és filippínó katona adta meg magát, amit azóta is az amerikai történelem legnagyobb kapitulációjaként tartanak számon.

Az amerikai vereség közben azonban elhangzott egy fontos mondat is Douglas MacArthur tábornoktól, miután Roosvelt elnök parancsára kimentették a Fülöp-szigetekről, mert túl magas rangú, túl értékes és túl tehetséges volt ahhoz, hogy japán fogságba essen.

Ez a mondat pedig így hangzott: „Visszajövök!”

Douglas MacArthur tábornok

A japán hadvezetés ezt pont nem vette komolyan, inkább újabb üveg szakét hozattak és ünnepeltek tovább, hiszen övéké volt a világ, de a Fülöp-szigetek mindenképp.

Pedig érdemes lett volna komolyan venni MacArthurt, mert két (és fél) év múlva tényleg terminátorosra vette a figurát és visszatért.

Onoda szerencsétlenségére az amerikaiaknak a Fülöp-szigetek visszafoglalását célzó hadművelete egybe esett azzal, amikor emberünk odaérkezett.

Onoda ugyanis 1944. december 17-én foglalta el új állomáshelyét Lubang szigetén. Nem valószínű, hogy ekkor belegondolt volna abba, hogy a következő harminc évet ezen a szigeten fogja tölteni.

Onoda Hiroo 1944-ben

Lubang egyébként nagyjából semmiről sem nevezetes, 125 négyzetkilométeres sziget, 24 km hosszú, 10 km széles és nagyrészt dzsungel borítja.

Onoda érkezésekor volt rajta valamennyi helyi lakosság, ráadásként pedig 200-250 fős japán helyőrség. Ez még a fanatikus Onoda szerint is kevés ahhoz, hogy gerillaharcmodor alkalmazása esetén is akár csak megnehezítsék az amerikaiak várható partra szállását.

Hiroo alhadnagy szigorú paranccsal érkezett a szigetre: tilos a megadás és az öngyilkosság, mindenképpen tartsanak ki a végsőkig, sőt, még azután is! Ha kell, akkor éljenek kókuszdión és férgeken, de mindenképpen éljenek és harcoljanak, Onoda használja a gerillatanfolyamon szerzett tudását!

A japán parancsnokok cserébe megígérték, hogy nem fognak elfeledkezni a csöppnyi szigeten lévő emberekről. Lehet, hogy évek múlva, de mindenképpen felszabadítják majd őket.

Lubang

Hogy Onoda ebből mennyit hitt el, azt nem tudni, de az biztos, hogy az újonnan elsajátított harcászati ismeretei és eljárásai nem találkoztak a már a szigeten tartózkodó rangidős japán tisztek nézeteivel.

Nekik ugyanis nem tetszett az alhadnagy által szorgalmazott beásós-zargatós-lesből-támadós taktika. Terveik szerint ők inkább majd egyetlen frontális támadással fogják elsöpörni a partra szálló amerikaiakat.

A Japán Birodalmi Hadsereg rangidős tisztjeinél pedig akkoriban nemigen akadtak makacsabb teremtmények Onoda körül, akinek alhadnagyként nem volt túl sok megszólalási lehetősége, még az esti dzsungelbulikon sem, nemhogy a hadműveleti tervezéskor.

Onoda tehát némán bólintott, leginkább azért, mert hangosan nem lehet bólintani, és korlátozott lehetőségeivel élve azért nekiállt a saját módján felkészülni az amerikaiak érkezésére.

És ahogy azt MacArthur tábornok megígérte, az amik tényleg visszatértek a Fülöp-szigetekre, Lubangra konkrétan 1945. február 28-án.

Ez azonban már egy minden szempontból másmilyen amerikai hadsereg volt, mint amit a japánok pár évvel korábban szinte unatkozva megvertek.

Lubangon harcedzett, tökéletesen felszerelt és magasan képzett tengerészgyalogosok szálltak partra, akik a fogukkal kapták el a puskagolyót, soha nem fogyott ki a lőszer a fegyverükből, és tüzelés közben még nem túl hamisan citerázni is tudtak.

Na jó, ez nem mind volt igaz, mert volt közöttük, aki inkább gitározni szeretett, de a lényeg, hogy a Lubang szigeti kicsiny japán helyőrség támadását a partra cuccoló amerikaiak szinte észre sem vették, pillanatok alatt bedarálták a japánokat.

Vagyis kb. az történt, ami Onoda szerint várható volt, ha nem az általa javasolt gerillataktikát alkalmazzák. És bár az alhadnagy ötleteit elvetették, ez nem akadályozta meg őt abban, hogy a sziget különböző pontjain lőszer- és élelmiszerraktárakat létesítsen, majd az ellenség érkezésekor három társával együtt bevegye magát az őserdőbe és megkezdje 29 éven át tartó harcát az amerikaiak ellen, akik közül e három évtized nagy részében egy darab sem volt a szigeten.

Az amerikaiak tehát elfoglalták Lubangot, a japán védők pedig három opció közül választhattak: meghalnak, megadják magukat, vagy elbújnak a dzsungelben.

A jenkik célja nyilván az első két verzió valamelyikének kikényszerítése volt, de még így is kb. 40 japán katona keresett menedéket az őserdőben.

Mivel azonban a szervezett japán ellenállás megszűnt a szigeten, ezért a területet az amerikaiak visszafoglaltnak nyilvánították, összepakoltak és mentek a következő szigetre.

A világtörténelem és a Második Világháború további menetét pedig ismerjük: 1945. augusztus 6-án az USA atombombát dob Hirosimára, majd augusztus 9-én Nagaszakira.

Atomfelhő Nagaszaki felett

Annak morális/harcászati boncolgatásában, hogy a japán kapituláció kikényszerítéséhez tényleg valóban szükség volt-e mindkét atombomba ledobására, most nem merülünk el mélyebben. Abban azonban a történészek többsége ma már egyetért, hogy az atombomba bevetése nem igazán volt választás kérdése Harry S. Truman amerikai elnök számára.

Azt ugyanis tudni lehetett, hogy Japán az utolsó katonáig, sőt, ha kell, az utolsó civilig harcolni fog, ha tehát az amerikaiaknak partra kell szállniuk a japán főszigeten, akkor iszonyatos veszteséggel számolhatnak.

Az amerikai (szövetséges) győzelem persze így sem lett volna kétséges, hiszen Japánt már csak a hadsereg fanatizmusa tartotta a háborúban.

Vegyük azt a lehetőséget, hogy Truman nem vet be atomot, hanem újabb több százezer fiatal amerikai élete árán, a hagyományos módszerekkel győzik le Japánt.

Nos, amint kiderült volna, hogy az USA-nak rendelkezésére állt a háborút gyorsan lezáró csodafegyver, az atombomba, az elnök azonban mégsem élt ezzel, nos, abban a pillanatban a fiaikat gyászoló családok apró cafatokra tépték volna Trumant és kormányát.

Na de elkalandoztam egy kicsit, térjünk vissza Hiroo alhadnagyhoz Lubang szigetére.

Az Egyesült Államok 1945. július 5-én hivatalosan is bejelentette a Fülöp-szigetek visszafoglalását. Ez technikai és hadászati értelemben valóban így is volt, azonban a területen annyi kisebb-nagyobb sziget volt, hogy ez a tény, illetve egy hónappal később a Japán Császárság kapitulációjának híre nem jutott el minden japán egységhez.

Pláne az olyanokhoz nem, mint Onoda és emberei, akik a dzsungelben bujkáltak. Na és akkor mi van?

Hát kb. ezt gondolták először az amerikaiak is, de aztán kezdett nagyon zavaró lenni, hogy hivatalosan már béke van, mégis a lehető legváratlanabb pillanatokban (gyakorlatozás, épületek bontása, újjáépítés, vagy bármilyen random szabadidős tevékenység közben) vérszomjas japán katonák szabadulnak el a semmiből, megölnek pár embert, majd újra eltűnnek.

És melyik katonai parancsnok talál élvezetet abban, hogy azután írja meg a katonái halálhírét a szüleiknek, hogy a háború hivatalosan már véget ért?!

A Japán által korábban megszállt számos csendes-óceáni szigeten ez a jelenség annyira súlyossá vált, hogy az amerikaiak röplapokat dobtak le a szigetekre, amiben mindenki tudtára adták, hogy a háborúnak vége, Japán kapitulált, elő lehet jönni, senkinek nem lesz bántódása.

Amerikai szórólap, ami japánul tudósít a háború végéről

Ezt néhány szigeten még azzal is megfejelték, hogy egykori japán tisztek megafonba kiabálva hirdették az igét. Így történt egy Lubang szigetén is, aminek hatására a dzsungelbe menekült 40 körüli japán katona többsége felfogta a lényeget, előjött és megadta magát.

Nem így Onoda és három társa, akik nem hittek az amerikai röplapoknak. Hiroo alhadnagy ugye propagandát és hírszerzést is tanult, és az amerikaiak most pont ugyanazt csinálták, mint amivel ellenkező esetben ő is próbálná megtéveszteni az ellenséget. Vagyis Onoda meg volt győződve arról, hogy az amerikaiak hazudnak, a Japán Császárság él és virul, és a röplapokkal csak át akarják verni őket.

Ezzel a fajta fanatizmussal nem igazán lehet mit kezdeni, az ilyen katonát nem lehet észérvekkel meggyőzni, mert nem zavarja a valóság, vagy inkább addig torzítja a valóságot, amíg az meg nem felel a saját elképzeléseinek.

Így tett Onoda is: hiába értesült a röplapokból arról, hogy Japánban új kormány van hatalmon, az ország kapitulált, a háborúnak pedig vége, a maga sajátos módján értelmezte ezeket a tényeket: a kormányt bábkormánynak minősítette a kapitulációt és a háború végét pedig dezinformációnak.

4 évvel később egyik embere, egy Akacu nevű, civilben kalapkésztő legény valószínűleg megunta a hosszúra nyúlt őserdei táborozást, lejött a sziget hegyeiből és megadta magát. A lubangi hatóságok a nyomokból már eddig is sejtették, hogy vannak még bujkáló japánok a szigeten, de immár biztosan tudták.

Onoda tehát már csak két emberével tanyázott a dzsungelben, de még ha csak tanyázott volna. Ha nyugton maradnak, akkor valószínűleg senkit sem érdekelt volna, hogy hol vannak, és mit csinálnak. A probléma az volt, hogy időről időre a gerilla hadviselés jegyében rajtaütéseket szerveztek és embereket öltek.

És mivel amerikai katonákat már nem találtak, így az ellen harcoltak, aki ellen lehetett: a polgári lakosság, a helyi katonák és rendőrök ellen.

Újabb öt év elteltével, 1954-ben egy ilyen rajtaütés közben lőtték le Onoda egyik emberét, Simadát. Az ezt követő években több katonai expedíció is indult a két megmaradt japán katona felkutatására, de Hiroo alhadnagy és társa ekkor már tíz éve voltak a dzsungelben, bárkinél és mindenkinél jobban ismerték azt, esély sem volt elkapni őket.

Mindenesetre a lubangi hatóságok legalább azt elérték, hogy Onodáék nyugton maradtak, sőt, több mint tíz évig úgy gondolták, hogy meg is haltak.

Egészen 1972. október 12-ig, amikor Onoda egyetlen megmaradt társát, Kozukát is lelőtték a helyi biztonsági erők, amikor 13 év után újra egy rajtaütéssel kísérleteztek.

Onoda ekkor már 50 éves volt, és lassan 28 éve bujkált a szigeten… Már persze ő ezt nem bujkálásnak tekintette, hanem a korábban kapott parancs teljesítésének, amit tekinthetünk figyelemreméltó fegyelmezettségnek, de akár nettó őrültségnek is.

Mivel későbbi élete során nyilvánvalóvá vált, hogy Onoda nem volt őrült, ezért inkább nevezzük fanatikusnak. És szinte törvényszerűnek tűnik, hogy egy fanatikust csak egy másik fanatikus győzhet meg/le.

Történt ugyanis, hogy Onoda ugyan még mindig a dzsungelben bujkált, de időközben azonosították, vagyis azt már név szerint tudták, hogy kicsoda, csak éppen nem tudtak mit kezdeni vele. Sőt, korábban már őt és Kozukát is halottnak nyilvánították egyszer, mert még a japánok sem tudták elhinni, hogy valaki ennyi időt képes túlélni a dzsungelben.

Mindenesetre a szenzációbirizgáló sajtó felkapta a sztoriját, nem is csoda, hisz a háborúnak már évtizedek óta vége volt, egy szigeten még mindig harcoló japán szamuráj pedig hálás témának bizonyult.

Mármint a több ezer kilométerre lévő újságolvasóknak, nem azoknak a lubang szigeti civileknek, akik egy hétvégi sétára se indulhattak el anélkül, hogy ne kelljen tartaniuk egy második világháborús japán altiszt támadásától. 1970 környékén!

A hír tehát bejárta a világot, és eljutott egy Norio Suzuki nevű japán kalandorhoz és felfedezőhöz. Suzuki, hm… elmeállapotáról egész jó képet adhat az, hogy saját állítása szerint három célja volt az életben: találkozni Onodával, egy vad pandával, és egy jetivel.

Norio Suzuki

Tény viszont, hogy 1974-ben Norio valóban megjelent Lubang szigetén, és ami addig senkinek nem sikerült, meg is találta Onodát. Mármint úgy értem, hogy megtalálta, beszélt vele, és túl is élte.

A találkozás azért nem volt teljesen zökkenőmentes, mert az ötvenes éveit taposó Onoda automatikusan ellenségként kezelte a 25 éves Suzukit, aki azonban készült a randira, és állítása szerint azt mondta az alhadnagynak: „Onoda-san! A császár és a japán emberek aggódnak érted!”.

Hogy aztán ez tényleg így volt-e, azt nem tudjuk, lévén, hogy a találkozáskor csak ők ketten voltak jelen, az viszont tény, hogy a veterán katona nem csinált szusit Norióból, hanem meghallgatta.

És neki már végre elhitte, hogy a háborúnak vége, és Onoda már épp elég ideig volt katona, ideje lenne leszerelnie és hazamennie.

De Onoda Hiroo alhadnagyot azért mégsem lehetett olyan könnyen megadásra kényszeríteni, hiszen saját bevallása szerint „Katona vagyok és engedelmeskedek a parancsnak”

Norio Suzuki és Onoda Hiroo 1974-ben

A probléma az volt, hogy Onoda saját alternatív világában még az előző parancs volt érvényben, amit 1944-ben kapott felettesétől, Tanigucsi őrnagytól, és aminek értelmében ellenkező utasítás érkezéséig a szigeten kell maradnia és harcolnia kell.

Onoda tehát kijelentette, hogy csak és kizárólag Tanigucsi őrnagynak hajlandó megadni magát, és maradt tovább a dzsungelben.

Suzuki pedig megvitte a hírt Japánba, ahol a japán kormány veszett kapkodásba kezdett: valahogy elő kellett keríteni Yoshimi Taniguchit, a korábbi Császári Hadsereg egykori őrnagyát, akiről kb. senki sem tudott semmit.

Végül aztán még a több évtizedes katonai nyilvántartások átböngészésére kényszerített titkárnők lázadása előtt sikerült rábukkanni Taniguchira, aki időközben könyvkereskedő lett.

Gyorsan elreptették az egykori őrnagyot Lubangra, Suzuki pedig újra felkereste Onodát, és közölte vele, hogy íme, megjött a parancsnok, legyen kedves előfáradni.

Onoda pedig vett egy nagy levegőt, és a már nem létező Japán Császári Hadsereg rongyos egyenruhájában előjött a dzsungelből és a harminc év alatt is tökéletesen karban tartott kardjával a kezében, feszes vigyázban végighallgatta a Taniguchi őrnagy által felolvasott parancsot: a háborúnak vége, Onoda Hiroo alhadnagy tegye le a fegyvert.

Yoshimi Taniguchi parancsot ad Hiroo alhadnagynak

Onoda Hiroo alhadnagy pedig megrendülten tudomásul vette, hogy hazája valóban elvesztette a háborút, és könnyek között átadta a kardját a szintén a helyszínen tartózkodó Fülöp-szigeteki kormányzónak, Ferdinánd Marcosnak. (Aki azzal a lendülettel vissza is adta neki.)

Később megmutatta búvóhelyeit is, ahol még mindig rengeteg készlet volt felhalmozva. Bármely hadsereg hadtápos tisztje elsírta volna magát, látva, hogy Onoda milyen jól gazdálkodott a cuccaival: ipari mennyiségű konzerv, több mint 500 puskalőszer és számos kézigránát mutatta, hogy az alhadnagy komolyan gondolta küldetését.

Onoda Hiroo hivatalos megadása Ferdinand Marcosnak

Onoda Hiroo alhadnagy hivatalosan 1974. március 9-én, 52 éves korában tette le a fegyvert óriási médiajelenlét közepette, vagyis számára ekkor ért véget a Második Világháború.

Történetének azonban még messze nincs vége, ugyanis némi diplomáciai bonyodalmat azért okozott a létezése és az a tény, hogy 30-50 közötti lubangit öltek meg embereivel az évek során.

Háborúban ölni nem bűn, katonai értelemben legalábbis, aztán a lelkiismeretével minden katona számoljon el privátban ugye, de Onoda és társai a háború hivatalos lezárulása után, tehát már békeidőben is embereket öltek. Azaz Lubang lakosai szerint Onoda sima köztörvényes bűnöző, gyilkos volt, ezt a nézetet főleg az áldozatok hozzátartozói képviselték.

A diplomácia azonban nagyúr, és nagy játékos, aki hajlamos az egyéni célokat és érdekeket felülírni: A Fülöp-szigetek kormánya, valószínűleg nem gyenge japán nyomásra végül úgy döntött, hogy Onoda szabadon távozhat, soha nem vonták felelősségre. Hivatalosan elnöki kegyelmet kapott arra hivatkozva, hogy nem tudta, hogy már nincs háború.

Onoda Hiroo tehát visszatért Japánba, ahol elképesztő ünneplésben részesítették. Ez nem csoda, hiszen még sok egykori világháborús veterán életben volt, és Onoda megtestesítette számukra azt, amiben a háború alatt hittek, és amit elvettek tőlük, amikor országuk kapitulált.

Onoda visszatér Japánba

Természetesen előbújtak a kövek alól és a repedésekből az olyan fanatikusok, akik szerint, ha mindenki úgy teljesítette volna a parancsokat, mint Onoda, akkor Japán soha nem veszíti el a háborút, de szerencsére többségben voltak azok, akik inkább az alhadnagy történetének szimbolikus üzenetét igyekeztek kidomborítani: az utolsó Második Világháborús japán katona leszerelésével végre zárják le a múltat és koncentráljanak a jelenre és a jövőre.

Onoda kiállított cuccai

Más kérdés, hogy valójában nem Onoda volt az utolsó birodalmi japán katona. 1974 decemberében ugyanis egy indonéz őrjárat elfogott egy Teruo Nakamura nevű férfit, aki szintén a Második Világháború vége óta bujkált. Nakamura története jól mutatja, hogy azért Japánban nem múlt el nyomtalanul a birodalmi szemlélet, ugyanis a férfit jóval kevesebb figyelem övezte, mint Onodát.

Ennek több oka is volt, egyrészt nem volt japán, hanem tajvani, másrészt hivatalosan – csak – a japán gyarmati hadsereg tagja volt, és ami a legfontosabb, csak egy közlegény volt. Ezek miatt nem volt nyugdíjra jogosult, és úgy általában nem tekintették akkora hősnek, mint Onodát. 5 évvel később, 1979-ben halt meg, tüdőrákban.

Teruo Nakamura

Ráadásként suttognak még két japán öregúrról is, akik 2005-ben, már a nyolcvanas éveiket taposva kerültek elő egy szigeten, mint addig bujkáló japán katonák, de az ő történetükről keveset tudni, és hivatalosan soha nem is erősítették meg, hogy valóban azok voltak, akiknek állították magukat, és nem csak két eltévedt szenilis turista.

És hogy mi történt Norio Suzukival, tudjátok, azzal a kalandor legénnyel, akinek az Onoda-probléma megoldása köszönhető, és akinek három célja volt az életben? Végül is mondhatjuk, hogy tervei 2:1 arányban megvalósultak: megtalálta Onodát, később a pandát is, majd 1984-ben egy lavina ölte meg, miközben a jetit kereste.

Onoda Hiroo életnek további szakasza is tartogat még érdekességeket, ugyanis a szigetről való „szabadulása” után még 40 évig élt.

Visszatért Japánba, ahol megkapta 29 évnyi elmaradt zsoldját és körbehordozták az országban, mint nemzeti hőst. A körút alatt Onodának volt lehetősége szétnézni a háború utáni Japánban, és hát nem nagyon nyerte el a tetszését az, amit látott.

Honfitársait elpuhultnak, korruptnak és fegyelmezetlennek találta, és nehezményezte az amerikaiak túl nagy befolyását, még az is megfordult a fejében, hogy csatlakozik egy jobboldali politikai párthoz, és egy szigorúbb, militánsabb, függetlenebb Japánért fog küzdeni.

Szerencsére ebből végül nem lett semmi, de Onoda nem is maradt otthon, 1976 tavaszán Brazíliába költözött, majd megnősült (!), és marhatenyésztéssel foglalkozott. Ez úgy tűnik végre számára is elhozta a békét és a megnyugvást.

Onoda Hiroo 2013-ban

1984-ben visszatért Japánban, miután olvasott arról, hogy egy japán tini megölte a szüleit. Onoda oktatótáborokat hozott létre az ország különböző pontjain fiatalok számára, ahol a természet szeretetét, a pozitív életszemléletre és a béke fontosságára tanította az ifjúságot.

1996-ban Lubang szigetére is visszatért, ahol megkoszorúzta egykori bajtársai sírját, és igyekezett valamennyit törleszteni a sziget lakossága felé is: 10 000 dollárt adományozott a sziget oktatásának fejlesztésére.

Onoda Hiroo nyugállományú alhadnagy, a Japán Császári Hadsereg egykori tisztje, 91 éves korában, 2014. január 17-én halt meg szívelégtelenségben.

Azt hiszem, ha valaki, akkor ő megérdemli, hogy békében nyugodjon.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Az elveszett római légió története

Szerző:

Az ember nem gondolná, hogy el lehet veszíteni egy római légiót. Vagy akár többet is. Végül is nem egy öngyújtóról, vagy egy pénztárcáról van szó, hanem 5000 fő körüli képzett katonáról, akik azért nem tűnnek el olyan könnyen. Elméletileg.

Ehhez képest a történészek a mai napig vitatkoznak azon, hogy hol, mikor és hogyan tűnhetett el két római légió, a Kilencedik és a Huszonegyedik, vagy hivatalos nevükön, a Legio IX Hispania és a Legio XXI Rapax.

Már, ha eltűntek egyáltalán. Ugyanis a magyar neten a légiókkal foglalkozó cikkek többsége megáll a szenzáció tálalásánál, miszerint „nyomtalanul eltűnt egy teljes római légió”, vagy „hova tűnt 2500 harcos férfi”, meg ehhez hasonló, a fantáziára hajtó címekkel operálva.

Aztán ha az ember elkezd egy kicsit kutakodni, akkor azért kiderül, hogy ezt az eltűnést nem úgy kell elképzelni, hogy a légió bemenetelt mondjuk egy erdőbe, és nem jött ki a másik oldalon, tehát minimum sárkányok, UFO-k vagy a kutyafejű emberek a tettesek, esetleg Onoda Hiroo személyesen és egy személyben.

De akkor hogyan kell érteni? Nos, ennek fogunk most utána járni egy kicsit. Viszont terjedelmi okokból csak az egyik légióval, nevezetesen a Legio IX Hispania-val fogunk behatóbban foglalkozni, leginkább azért, mert ők lehetnek ismertebbek a laikus közönség előtt is.

Vagy legalábbis a moziba járó népek előtt, ugyanis 2010-2011-ben két, – szerintem – közepesen rossz film is készült róluk, A sas és A kilencedik légió címekkel.

Napszaktól függően készítsetek be egy kávét/teát/sört/bort/kamillás ülőfürdőt, meg némi nassolnivalót, és következzen a Legio IX Hispania története, leöntve egy kis római történelemmel. Vagy, ha jobban meggondolom, akkor lehet, hogy inkább római történelem következik, egy kis légiós történettel.

Tartsatok velem, egész érdekes – és hosszú – lesz!

A Kilencesek történetét rögtön egy bizonytalansággal vagyunk kénytelenek indítani, ugyanis az egység alapításának pontos ideje nem ismert.

Első írásos említésük i.e. 90-ből származik, amikor nagyon úgy tűnik, hogy a Kilencedik Légió részt vett Asculum ostromában. Azért csak tűnik, mert a Római Birodalom több száz éves történetében legalább ugyanennyi légió is volt, és egyáltalán nem biztos, hogy ez a Kilences AZ a Kilences, ami majd valamikor 120 és 197 között eltűnik.

Úgy értem, hogy olyan természetesen nem volt, hogy egyszerre két vagy több Kilencedik Légió is legyen, már csak adminisztratív okokból sem, de olyan előfordult, hogy egy légiót valamilyen okból feloszlattak, és csak évek, vagy évtizedek múlva alakítottak újjá. És persze lehet vitatkozni, hogy egy hosszú idő után újra megalakított légió vajon ugyanaz-e, mint az, amelyik korábban azonos szám alatt futott?!

Asculum ostromát az i.e. 91-88. között zajló úgynevezett Szövetséges-háborúban követték el, amikor az Itáliában élő, elvileg Rómával szövetséges népek fellázadtak.

A Rómával szövetséges itáliai népek morcosságát az okozta, hogy Róma jócskán igénybe vette a szolgálataikat (katonák a seregbe, adózás, stb.), cserébe viszont nem nagyon akart semmit sem adni, főleg azt nem, amire az itt élők a leginkább vágytak: római polgárjogot.

Egy mai átlagos halandó számára, pláne, ha – szerencséjére – kihagyta a jogi egyetem ide passzoló tárgyait, a Rómában és Róma fennhatósága alatt élők társadalmi és politikai jogállása meglehetősen bonyolultnak tűnhet, de a kor embere remekül elboldogult a látszólag kusza rendszerben: ki számít római polgárnak, ki rabszolgának, ki felszabadítottnak, ki szabadosnak, ki latin jogúnak, kit védett a vendégbarátság, az előbbieknek milyen jogai és kötelezettségei vannak, ki kivel házasodhat és kivel nem, ki ki után örökölhet, kit lehet randira hívni, és ki az, akire még csak rápillantani sem érdemes, stb., stb.

Az egész miskulancia tetején természetesen a római polgár és az általa élvezett római polgárjog állt. A római polgárjog pedig olyan jogok és kötelezettségek összességét jelentette, aminek megszerzéséért érdemes volt akár még lázadni is Róma ellen.

A szövetségesek mozgolódását a szenátus eleinte annak ellenére nem vette komolyan, hogy egyre kínosabb hírek érkeztek a térségből. Hamarosan azonban muszáj lett napirendre tűzni a kérdést, mert a római hadseregben egykor szolgált, kitűnően képzett itáliai tisztek vezetésével a lázadók bizony komoly eredményeket értek el.

Ezért aztán a szenátus fordított egyet a dolgon, és a katonai vereségek hatására azzal próbálták meg a felkelés élét elvenni, hogy kihirdették: minden olyan szövetséges nép és tagjai megkapják a római polgárjogot, akik a., addig hűségesek maradtak a birodalomhoz, tehát nem vettek részt a lázadásban, vagy b., leteszik a fegyvert.

A szenátus persze annyira azért nem érezte magát bajban, hogy ne rejtsen el legalább egy aknát ebben a látszólag nagylelkű engedményben. A vén tógások ugyanis manipulálták a választókerületi beosztásokat, ezért az újonnan polgárjogot szerzett itáliaiak szavazati joga a valóságban nem érvényesült a számarányuk szerinti súllyal.

Ezzel sikerült is megosztani a lázadókat, akik nagyjából két pártra szakadtak: voltak azok, akiknek már eleinte sem azért volt fontos a római polgárjog, mert mindenáron szavazni akartak. Őket a római polgárjog más részei vonzották inkább, azok, amik alapján könnyebben tudtak kereskedni, letelepedhettek Rómában, vagy biztosíthatták utódaik törvényes öröklését. Őket tehát a polgárjognak nem a politikai, hanem a kereskedelmi része, vagy úgy is mondhatnánk, hogy nem az elméleti, hanem a gyakorlati része érdekelte.

És voltak a lánglelkű forradalmárok, a radikálisok, akik úgy gondolták, hogy most jött el az ideje annak, hogy megleckéztessék Rómát. Ők természetesen felháborodtak a választókerületi machinációkon és nem tették le a fegyvert, de azalatt az idő alatt, amíg ezt végül eldöntötték, a szenátusnak volt ideje komolyabb erőket összevonni és lerendezni az egész felkelést.

A szervezkedés Asculum városából indult, és ott is ért véget a Kilencesek tevékeny részvételével, akik gondoskodtak róla, hogy a városból és lakóiból sok minden ne maradjon.

Ekkor, i.e. 90-ben tehát a Kilencedik már létezett, de ezek után pát évtizedig vagy nem történt velük semmi feljegyzésre méltó, vagy a trehány római bürokraták elkeverték az iratokat, mert a következő említésük i.e. 65-ből származik, miszerint a Kilencedik Légiót a Hatodikkal, a Hetedikkel és a Nyolcadikkal együtt Hispániába vezénylik.

Ez a segédcsapatokkal együtt alsó hangon is legalább 20.000 embert jelentett, de inkább a dupláját, tehát komoly csapatmozgásról van szó, bár ennek tényleges okát nem tudjuk.

Azt viszont igen, hogy a Kilencesek túl sokáig nem maradhattak Hispániában, mert i.e. 58-ban már arról tudósítanak a feljegyzések, hogy amikor Julius Caesart Gallia Transalpina provincia proconsuli kormányzójává nevezték ki, akkor 4 légió tartozott a parancsnoksága alá: a Hetedik, a Nyolcadik, a Kilencedik és a Tizedik.

Tehát időközben a Kilenceseket (is) továbbvezényelték Hispániából Galliába. Caesar ehhez a négy légióhoz még hozzácsapott kettőt, a Tizenegyediket és a Tizenkettediket és belevágott a gall háborúk néven elhíresült i.e. 58-i.e. 49 közötti hadjáratsorozatába.

Valahogy így nézhetett ki Caesar a valóságban

Plutarkhosztól, a híres görög krónikástól tudjuk a gall háborúk mérlegét: 800 meghódított város, 300 leigázott törzs, egymillió rabszolgának eladott hadifogoly és hárommillió (!) halott. Ezek a számok még akkor is nagyon komolyak, ha valószínűleg túlzóak.

A Kilencedik Légió számára ezután következett egy kis nyugalom, amire egy ekkora hadjárat után nyilván rá is szolgáltak.

Valószínűleg visszavezényelték őket Hispániába, és ha már úgyis ott voltak, akkor részt vettek az i.e.25-i.e.13. között zajló cantabriai háborúkban.

Ez már Augustus uralkodásának ideje, tehát a császárkor, és a Kilencesek olyan sokáig voltak Hispániában, hogy ekkortól kezdik el őket Legio IX Hispania néven emlegetni.

A Római hadsereg következő nagyobb vendégszereplése az i.sz. 43-ban kezdődő britanniai expedíció volt, amiből a Kilencesek is bőven kivették a részüket.

A britanniai invázió Caludius császár uralkodása alatt zajlott, de a hadjáratot nem ő vezette személyesen, hanem egy Aulus Plautius nevű úriember.

Caludius császárról érdemes egy kicsit bővebben is megemlékeznünk, mert az egyik legellentmondásosabb uralkodó volt, azon kívül, hogy a Római Birodalom negyedik császára volt, és az első, aki Itálián kívül született.

Soha senki, ő maga sem számított arra, hogy valaha is császár lesz belőle, de Caligula meggyilkolása után mégis rá esett a választás, egészen egyszerűen azért, mert senki másnak nem volt megfelelő jogcíme a trónra.

Claudius

Úgy értem, hogy az egyébként meglehetősen népes Iulius-Claudius dinasztiából Tiberius és Caligula tisztogatásai után szinte senki se maradt…

Képzelhetjük, hogy mennyire lehetett kétségbe ejtő a helyzet, ha Claudiust kapta meg a trónt, ugyanis emberünk rokkant volt: a források szerint nem tudott egyenesen állni, gyengék voltak a térdei, remegett a feje, dadogott, és a beszéde is zavaros volt néha.

Mielőtt azonban még elkezdenénk sajnálni, vagy szánni Claudiust, érdemes azt is megjegyezni, hogy egyes források szerint erősen rá is játszott a tüneteire, ezzel kerülve el, hogy Tiberius, de főleg Caligula ámokfutása idején a hatalomra veszélyeseknek tartottak halmazába kerüljön. Ebbe a megállapításban azért lehet valami, mert a trónra kerülése után állítólag látványosan javult az állapota és enyhültek a tünetei.

Sokáig egyébként úgy tartották, hogy gyermekbénulásban szenvedett, ma már inkább az a bevett nézet, hogy a tüneteit egy vagy több szélütés okozta.

A korabeli arisztokrácia nem kedvelte, ennek megfelelően írt róla Tacitus is, és mivel száműzte Senecát, ezért ő is elég morcosan nyilatkozott róla.

Ennek is köszönhető, hogy az utókor is sokáig elítélte, de a 20. században új forrásokat fedeztek fel, amik alapján kiderült, hogy bizony tehetséges politikus, történész, építész és stratéga volt, ennek ellenére teljes rehabilitációja a mai napig sem sikerült.

De térjünk vissza a britanniai hadjárathoz, amit, mint említettem, Aulus Plautius vezényelt le. Ő a hadjárat kezdetéig Pannónia helytartója volt, és abszolút nem tartozik a témához, viszont érdekes tény, hogy a feleségét, Pomponiát, 57-ben „idegen babona” miatt bíróság elé akarták állítani.

Nincs rá megdönthetetlen bizonyíték, de könnyen elképzelhető, hogy az „idegen babona” valójában azt jelentette, hogy a hölgy keresztény volt. Ne feledjük, hogy az időszámításunk szerinti 1. században járunk, több száz évnyire attól, hogy a kereszténység a Római Birodalom államvallása legyen.

Ekkoriban bizony a kereszténység még alig volt több a mindenfelé burjánzó, kisebb-nagyobb vallási szekták egyikénél, és senki, de tényleg senki sem gondolta volna, hogy micsoda karriert fog befutni a következő 2000 évben.

Aki esetleg aggódna Pomponia sorsáért, azt megnyugtathatom, hogy Aulus Plautius kellően gazdag volt, és kellően jó viszonyt ápolt Claudius császárral ahhoz, hogy elsimítsa az ügyet, a hölgy nem került bíróság elé.

Szóval Aulus Plautius Claudius császártól kapott négy légiót és egy parancsot, miszerint szálljon partra Britanniában. A négy légiót név szerint is ismerjük: Legio II Augusta, Legio IX. Hispania, Legio XIV Germania, Legio XX Valeria Victrix.

A Kilencesek parancsnoka ekkor egy Gnaeus Hosidius Geta nevű katonaember volt, de ami ennél egy fokkal érdekesebb, hogy az Augusta parancsnoka bizonyos Vespasianus volt, aki majd 69-től a birodalom 9. császára lesz szűk tíz évig, és mint ilyen, egyben a Flavius-dinasztia megalapítója is.

A britanniai partraszállást a rómaiak tehát négy légióval tervezték, ami a légiósokat, a segédcsapatokat és a sereget követő kocsmárosokat, jósnőket és prostituáltakat is számolva kb. 40 000 főt jelenthetett.

A katonai expedíció megindítását késleltette egy kisebb lázadás a katonák részéről, akik ilyen formában próbálták kifejezésre juttatni azt, hogy mennyire nincs kedvük Britanniába menni. Ez nem csoda, hiszen a terület akkoriban az ismert világ határának számított.

A valóságban azonban inkább hiszti volt ez a katonák részéről, nem arról volt szó, hogy komolyan féltek volna a hadjárattól, hiszen a terület nem volt ismeretlen a rómaiak előtt: Julius Caesarnak két inváziós kísérlete is volt korábban, amikkel ugyan nem ért el komoly katonai eredményeket, de saját politikai előmenetele szempontjából fontosak voltak.

A katonák elégedetlenségét valójában nem az ismeretlentől való félelem okozta, hanem az, hogy nagyon is ismerték Britanniát. Hallomásból legalábbis. És őszintén szólva kinek van kedve elhajózni/menetelni a világ végére, ahol, amikor nem hó esik, akkor eső, kevés a zsákmány és az alkohol, ellenben ütőképes barbár törzsek harcedzett harcosaira lehet számítani minden bokorban, akik, ha egymás utálatát félre teszik, akár százezres sereget is képesek összerántani.

Az egyébként nem teljesen világos, hogy valójában miért volt szüksége Rómának Britanniára, vagyis miért akarta feltétlenül meghódítani, hiszen az ide vezetett hadjáratok a távolság miatt rendkívül költségesek voltak. Ráadásul ugye a rómaiak, főleg a kereskedelem révén, egyébként is jelen voltak a területen, és több történetíró is megjegyzi, hogy a britanniai törzsekkel való kereskedés több hasznot hozott, mintha leigázták volna a területet.

Valószínű, hogy a híresen szerény római lélek állhat a háttérben: amit el lehet érni, azt meg kell hódítani. Amit nem lehet meghódítani, azt el kell pusztítani. Amit nem lehet elpusztítani, az nem is fontos.

A Claudius-féle hadjárat idején a britanniai politikai és hadi helyzet nagyjából úgy nézett ki, hogy Róma két törzset támogatott: az atrebatest és a catuvellannit.

Ennek jól átgondolt stratégiai okai voltak: így egyetlen másik törzs sem tudott megerősödni, valamint a kettő közül sem tudta egyik sem legyakni a másikat, ráadásul szükség esetén egymás ellen is kijátszhatóak voltak, vagyis a britanniai helyzet tökéletes példázta az „Oszd meg és uralkodj” elv gyakorlati működését.

A hadjáratot közvetlenül kiváltó hivatalos ok (vagyis inkább ürügy) az volt, hogy a catuvellanni törzsnek új, fiatal, ambiciózus és sikerorientált királya lett egy Caratacus nevű őrült álmodozó személyében. Azért vagyunk kénytelenek őrültnek nevezni, mert elhitte, és ideig-óráig a népével is el tudta hitetni, hogy jó ötlet megtámadni az atrebates törzset, és ezt Róma majd tétlenül nézi.

Caratacus tehát atrebatesi területeket foglalt el, mire válaszul Verica, a sértett törzs királya Rómába menekült és Claudiustól kért segítséget. És már indulhatott is a négy légió.

A Kilencesek tehát részt vettek a mókában, majd maradtak is Britanniában, amire azért volt szükség, mert Caratacus annyira azért nem volt őrült, hogy döntő, nyíltszíni csatát vállaljon a római légiókkal. Inkább a gerillaharc jegyében tevékenykedett, ami meg a rómaiaknak nem esett jól.

Caratacust végül csak i.sz. 50-ben sikerült legyőznie két római légiónak, amelyek egyike a Kilencedik volt.

Caratacus Claudius előtt

54-ben meghalt Claudius császár és az új uralkodó a nem túl jó sajtóval rendelkező Néró lett. Ez a Kilenceseket különösebben nem érintette, ők továbbra is Britanniában tevékenykedtek a megszálló sereg részeként.

A feltárt katonasírok alapján tudjuk pl., hogy 60-ban Lincolnban állomásoztak, és bizony szükség is volt rájuk, mert 61-ben kitört az addigi legkomolyabb felkelés Róma ellen: Boudica lázadása.

Boudica az icenusok királyának, Prasutagusnak volt a felesége, és valószínűleg ő akart a legkevésbé egy Róma elleni felkelés élére állni. A Római Birodalom azonban tett róla, hogy ne legyen más lehetősége, és mindent elkövettek annak érdekében, hogy magukra haragítsák a hölgyet.

Az icenusok királysága Róma szövetségesének számított, és ezt a státuszt Prasutagus úgy (is) kívánta megőrizni, hogy végrendeletében a saját két lánya mellett Néró császárt is az örökösévé tette.

Az icenusok harci kiképzésének nyilvánvalóan nem volt része a római jog legalább alapszintű oktatása, mert akkor Prasutagus tudta volna, hogy a vagyont csak fiú örökölheti (Jó, ez így nem teljesen igaz, de bízom benne, hogy a posztot viszonylag kevés római jogász olvassa…).

Ráadásul a királyt nyugodtan nevezhetjük naivnak is, ha tényleg elhitte, hogy Néró belemegy abba, hogy két barbár kislány örököstársa legyen.

Prasutagus halála után a rómaiak a saját elképzelésük szerint rendezték le az örökség kérdését és a megoldásuk azt mutatja, hogy messze nem tekintették egyenlő félnek az icenusokat: bevonultak a területükre, Boudicát, az özvegy királynét megkorbácsolták, a két lányát pedig megerőszakolták.

Ezzel a rómaiak a részükről megoldottnak tekintették a problémát, valószínűleg arra számítottak, hogy Boudica és az icenusok majd úgyis beletörődnek a dolgokba. Hát, nem így történt.

Boudica ugyanis a másik lehetőséget választotta, és kihasználva a felszín alatt egyébként is lappangó Róma ellenes hangulatot, kirobbantott egy felkelést, aminek ráadásul az élére is állt.

Ha jobban belegondolunk, akkor Boudicának nem is nagyon volt más választása: törzsét, férje emlékét, lányait és őt magát is megszégyenítették, részéről minden mindegy alapon logikus lépés volt a fegyveres felkelés.

Még azzal együtt is, hogy mindenféle ellenkező híresztelés dacára, a barbár törzsek nőtagjai egyáltalán nem voltak emancipáltak, legalábbis, ami a harcot illeti. Boudica nem értett sem a fegyverekhez, sem a stratégiához, de az élethosszig való tanulás elve úgy látszik már akkoriban is népszerű volt, mert mondhatjuk, hogy hamar belejött, és meglepően sok gondot okozott a római megszálló erőknek.

Ezt többek között onnan is lehet tudni, hogy a római történetírók is minimum tisztelettel emlékeznek meg róla, Dio Cassius például azt írja, hogy „rendkívül magas volt, tekintete ádáz, hangja nyers. Lángvörös hajának hatalmas tömege a csípejére hullt.”

Az ádáz tekintetű Boudica tehát összerántott egy törzsszövetséget, többek között a trinobas nevű törzs aktív részvételével. Ők azért fontosak, mert Boudica egyik első célpontja Camulodunum volt, ami akkor már római kolóniaként funkcionált, de korábban a trinobasok fővárosa volt, tehát mondhatjuk, hogy érdekeltek voltak a bevételében.

Egy több ezer, esetleg tízezer fős barbár sereg vonulásának híre még az akkoriban térerővel viszonylag gyengén ellátott Britanniában is gyorsan terjedt, tehát Camulodunum lakói időben értesültek a várható támadásról. Más kérdés, hogy ez önmagában nem jelentett segítséget a számukra.

Camulodunum római kolónia ugyanis gyengén védett volt és főleg civilek, illetve a katonai szolgálatukat letöltött, tehát veteránnak számító egykori légiósok lakták, akik bizonyára nagyon örültek neki, amikor szolgálatukért cserébe az ismert világ peremén kaptak földet.

A veteránok kétségbeesetten kértek segítséget a Londonban székelő prokurátortól, Catus Decianustól, aki válaszul kétszáz katonát küldött a segítségükre. Kétszáz rosszul felszerelt katonát egy több ezres barbár sereg ellen.

Ráadásul a tartomány helytartója Suetonius éppen nem ért rá, mert a rendelkezésre álló római haderő jelentős részével a mai Wales területén igyekezett lemészárolni a druidákat.

Az egyetlen megmaradt lehetőség a Kilencedik Légió volt, amit ekkor Quintus Petillius Cerialis vezetett. De itt is voltak problémák.

Volt már szó róla, hogy a Kilencedik ekkoriban Lincolnban állomásozott. Nos, ez kb. 130 mérföldre van Camulodunumtól (amit egyébként ma Colchesternek hívnak és 120 ezer fő körüli a lakossága), ami önmagában is sok, hát még ha átváltjuk kilométerre, mert akkor kerekítve 210 km-et kapunk.

Ráadásul a Kilencedik Légió ötezres személyi állományát Lincoln nem volt képes egyedül befogadni, ezért a katonák egy részét kisebb erődökben szórták szét a környéken, akár több napi járóföldre Lincolntól.

Tehát amikor Cerialis megkapta a parancsot, hogy a Kilencedikkel minél hamarabb vonuljon Camulodunum felszabadítására, akkor választania kellett: vagy értékes időt, akár napokat veszít, mire összefüttyenti a teljes légiót, vagy a rendelkezésére álló erővel, ami a Légió mintegy felét tette ki, rögtön útnak indul.

Emberünk az utóbbit választotta, és milyen rosszul döntött. Boudica és serege ugyanis még azelőtt bevette Camulodunumot, hogy a Kilencedik Légió a közelébe ért volna, sőt, arra is volt idejük, hogy pofás csapdát állítsanak.

Amibe aztán Carialis szépen bele is vezette a fél Kilencedik Légiót, a barbárok pedig lemészárolták őket. A források szerint a kb. 2500 római katonából csak Carialis és 500 fős lovassága tudott elmenekülni.

A Boudica-féle felkelés kezdett eszkalálódni, nagy valószínűséggel magukat a barbárokat is meglepte a sikersorozatuk.

Suetonius időközben végzett a druidák kiirtásával, de hozzá, és tőle Rómába már az a hír jutott el, hogy a teljes Kilencedik Légió odaveszett. Innen ered a Kilencedikkel kapcsolatos első eltűnős/megsemmisülős legenda.

Mi persze tudjuk, hogy ez nem így történt, de ez akkor is hatalmas arcvesztés volt Rómának, valamit tenni kellett, hiszen már nem egy helyi kis lázadásról volt szó, hanem magának a provinciának a léte forgott veszélyben.

A Boudica-felkelésről való részletes tudósítást itt most megszakítjuk, tekintve, hogy nekünk a Kilencesek fontosak, de aki esetleg hiányzott a vonatkozó töri óráról, az is biztos lehet benne, hogy a felkelés végül elbukott. És tényleg: egy mai napig nem tisztázott helyen végül lezajlott a nagy csata az összevont Tizennegyedik és Huszadik légió és a barbár törzsek között.

Boudica emberi sokszoros túlerőben voltak, de a rómaiak számára kedvező helyszínválasztás miatt – nyílt mező – érvényesülhetett a légionáriusok kiképzése és harci alakzataik ereje. Római szempontból nem csata volt ez, hanem mészárlás, 80. 000 körüli barbár és mindössze 400 római halottal.

Boudica pedig az egyetlen lehetséges lezárást választotta a verség után: megmérgezte magát (kevésbé romantikus verzió szerint betegségben halt meg), és ismeretlen helyen temették el.

De hogy alakult a Kilencesek további sorsa?

Nos, mivel a személyi állomány felét elvesztette, ezért nyilván szükségessé vált a Légió feltöltése és újbóli kiképzése. Ez meg is történt, Germania provinciából toboroztak embereket a légióba.

A Kilencedik Légió ezután is maradt Britanniában, bár másik – név szerint nem ismert – parancsnokot kapott. Carialis pedig visszatért Rómába, hogy politizáljon egy kicsit.

Britanniát azonban nem sikerült pacifikálni, a törzsek továbbra is lázadoztak Róma ellen. A következő alkalmas időszak az ún. négy császár éve, azaz 69 volt, amikor a Birodalom trónján gyors egymásutánban négy császár is uralkodott, végül Vespasianus lett a befutó, megalapítva ezzel a Flavius-dinasztiát.

Vespasianus

A fővárosban kitörő polgárháborús helyzetet használta ki a brigantok királya, Venutius egy új lázadás celebrálására. Ez is megérne egy külön posztot, mert mint minden izgalmas történetben, itt is nő volt a dologban, de kezdünk kicsúszni az önként meghatározott terjedelemből, és a türelmetekkel sem akarok visszaélni.

A lényeg, hogy 10 év elteltével Carialis visszatért Britanniába, ismét átvette a Kilencesek vezetését, ami nem kis bizalmat feltételez a császár részéről, tekintve, hogy egyszer már elbukta a rá bízott légió felét. Most viszont ügyesebb volt, és hát… mondjuk azt, hogy megoldotta a Venutius-problémát.

A katonasírok alapján azt is tudjuk, hogy a Kilencedik Légió ekkor Yorkban állomásozott.

Újabb tíz év elteltével a rómaiak folytatták Britannia meghódítását, következett az Agricola-féle hadjárat, ami Kaledónia (a mai Skócia) meghódítását célozta. Cnaeus Julius Agricola egyébként a Huszadik légió parancsnoka és Tacitus sógora volt, nem tudni, hogy melyikre volt büszkébb.

Az immár újra teljes létszámú, és harci becsületét a brigantok elleni hadjáratban visszaszerző Kilencesek is részt vettek a mókában, és majdnem meg is szívták, mert az éjszakai táborában pihenő légión rajtaütöttek a kaledóniaiak és akár csúnya vége is lehetett volna a dolognak, csak Agricola lovasságának gyors beavatkozása mentette meg a Kilenceseket az újabb blamázstól.

Úgy tűnik azonban, hogy a Kilencesek mindig kaptak egy újabb esélyt, mert hamarosan törleszthettek: ez volt a Mons Graupius-i csata, ahol a Kilencedik Légió egy 30 ezer fős kaledón sereget evett meg reggelire. Érdekessége a csatának, hogy sem a pontos ideje (83. vagy 84.), sem a pontos helye nem ismert.

A Kilencedik Légió utolsó életjele Britanniából a 108. évből származik. 1864-ben ugyanis találtak egy kőtáblát, aminek felirata szerint hőseink ekkor még mindig Yorkban állomásoztak.

Tudom, hogy lassan elunjátok az olvasást, de bírjátok ki még egy kicsit, mert most jön az érdekes rész, legalábbis, ami a légió eltűnését illeti.

Amíg a Kilencesek története és tevékenysége pl. Britanniában elég jól követhető, addig 108. után furcsán zavarossá és ellentmondásossá válnak a források és a régészeti leletek.

A hollandiai Nijmegenben feltárt római légiós táborban ugyanis érdekes leletekre bukkantak az 1990-es években: bélyeggel ellátott csempékre 104-120. évszámokkal, illetve egy ezüstözött bronz medálra, aminek a hátulján az áll, hogy „Leg Hisp IX”

A közeli Aachenben pedig találtak egy Apolló oltárt ugyanebből az időszakból, amit a felirata szerint egy fogadalom teljesítéseképpen állított bizonyos Lucius Latinius Macer, aki a Kilencedik Légió praefectus castroruma volt.

Nézzük, hogy ezekből a tényekből milyen elméleteket lehet fabrikálni.

Nijmegen és Aachen ebben az időszakban Germania Inferor provincia részei voltak, tehát nem az a kérdés, hogy Kilencedik Légió Germániában volt-e 108. után (igen, ott volt, de lehet, hogy nem…), hanem az, hogy vajon az egész Kilencedik ott volt-e, vagy csak egy részük.

108-ban még biztosan Yorkban, tehát Britanniában voltak, viszont azt is biztosan tudjuk, hogy Germania Inferiorból 104-ben elvezényelték az addig ott állomásozó Legio X Germaniat.

Mivel kevéssé valószínű, hogy 104 és 108 között Germania Inferiorban ne állomásozott volna légió, ráadásul a csempék legkorábbi jelzése is 104-t ír, ezért valószínű, hogy a Kilencedik Légiót megosztották, egy része még maradt Britanniában, másik része pedig bevonult a Tízesek helyére.

Ez tűnik a leglogikusabb magyarázatnak, aminek viszont némileg ellentmond Lucius Latinius Macer jelenléte Aachenben, mert az általa viselt tisztségből, a praefectus castrorumból légiónként csak egy volt, és a harmadik legmagasabb rangú tisztnek számított. Az ő feladata volt a tábor, a felszerelés, a kiszolgáló épületek felépítése és karban tartása, a katonák kiképzésének megszervezése, a tábor mindennapi életének irányítása.

Az ő jelenléte tehát azt sugallja, hogy az egész Kilencedik Légió áttelepült Germania Inferiorba.

További érdekesség, hogy azt is tudjuk, hogy 120-ban a Kilencedik Légiót leváltotta a Legio XXX Ulpia Victrix, azt viszont már nem tudjuk, hogy a Kilenceseket hova vezényelték.

Ami miatt igazán nagyot szól ez az eltűnős történet az nem az, hogy 120 utánról nem tudunk semmit a Kilencedikről, hanem az, hogy 197-ből viszont van két listánk. Mindkettő a Római Birodalom akkor létező összes (33db) légióját sorolja fel név szerint.

A két lista egymástól független (az egyik egy Rómában található oszlopra van vésve, a másikat pedig a már korábban is idézett Dio Cassius történetíró készítette) és mindkettőn ugyanaz a 33 légió szerepel.

És egyiken sincs rajta a Legio IX Hispania, tehát hőseink alakulata 197-ben már biztosan nem létezett…

Vagyis a sokmillió sestertiusos kérdés az, hogy hova lettek a Kilencesek 120. és 197. között?

Amíg a Kilencedik Légió nyomait nem találták meg Nijmegenben, addig az általánosan elfogadott nézet az volt, hogy a Kilencedik Légió soha nem hagyta el Britanniát, hanem az ottani kelta törzsek megsemmisítették, a veszteséget pedig a rómaiak igyekeztek eltitkolni, vagy legalábbis nem kürtölték világgá. Ezt a vonalat dolgozza fel a poszt elején említett két film is.

A hollandiai leletekkel azonban ez a jól hangzó elmélet összerogyott, vagy legalábbis bizonytalanná vált, hiszen ha a Kilencedik továbbra is Britanniában volt, akkor a harmadik legmagasabb rangú tisztje miért szórakozott egy Apolló oltár felállításával Germaniaban?

Az egyik lehetséges magyarázat szerint a Kilencediket Júdea provinciába vezényelték valamikor 120 körül, ahol aztán 132-ben kitört az első zsidó háború, és a zsidók megsemmisítették a légiót. Érdekesség, hogy van egy másik légió is, a Legio XXII Deiotariana, amiről szintén feltételezik, hogy az első zsidó háborúban semmisült meg.

A baj az, hogy jelenleg erre nincs semmilyen bizonyíték, ráadásul, ha a zsidók tényleg lenulláztak két teljes légiót, akkor az a Római Birodalom egyik legnagyobb veresége lett volna, amit oké, hogy mindenképpen el akartak volna titkolni, de aligha sikerült volna.

Ráadásul 120-ban, amikor a Kilenceseket valószínűleg elvezényelték Germania Inferiorból, akkor még nem lehetett tudni, hogy 132-ben majd kitör a zsidó háború, egyébként meg minek küldték volna őket oda?

Egy másik, talán még kevésbé védhető nézet szerint a Kilencedik Légió jóval később, a 160-as években Marcus Aurelis alatt a Pártus Birodalommal vívott háborúkban semmisült meg. Ezt arra alapozzák, hogy Cassius Dio történetíró szerint a pártusok Kappadókiában bekerítettek és megsemmisítettek egy római légiót.

Kappadókiában pedig ekkoriban két légió állomásozott, a Tizenkettedik és a Tizenötödik, és mindkettőről van feljegyzés még a harmadik századból is, tehát egyik sem lehet az, amelyiket a pártusok megsemmisítettek. Ezzel az a legnagyobb baj, hogy arra sincs bizonyíték, hogy a Kilences lett volna az, amit a pártusok elintéztek, tehát ez az elmélet elég gyenge lábakon áll.

A gigahosszú poszt végén tehát kénytelenek vagyunk becsülettel bevallani, hogy jelenleg nem lehet minden kétséget kizáróan megmondani, hogy hol volt, mit csinált és mi történt a Legio IX Hispaniaval 120. után.

Lehet, hogy már Britanniában megszűnt a légió, akár úgy is, hogy tervben volt a Germaniaba költözés és a tábor építéséért felelős tisztet előre küldték, ami megmagyarázná Lucius Latinius Macer praefectus castrorum aacheni jelenlétét.

Aztán a barbárok mindenkit kinyírtak, így a költözés tárgytalanná, a vereség pedig olyan kellemetlenné vált, hogy inkább agyonhallgatták a dolgot.

De az is lehet, hogy tényleg a zsidók voltak, nélkülük úgysem képzelhető el egy jól működő összeesküvés-elmélet sem, míg a legkevésbé valószínű a pártus legények machinációja.

És természetesen az is lehet, hogy teljesen más magyarázat van: a légió máshol, máshogy tűnt el, harcban semmisült meg, egy járvány megritkította a tagjait, a maradékot pedig beolvasztották egy másik egységbe. Esetleg olyan nagy bánt (pl. gyávaság, lázadás) követtek el, hogy megtizedelték és feloszlatták őket.

Kicsi a valószínűsége, hogy valaha is kiderül, de amíg emlékszünk rájuk, addig tulajdonképpen halhatatlan marad a Legio IX Hispania.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂