Az ókori görög színház című íráshoz kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:
Színházi kellékek és színpadkép
Az ókori görög színház nemigen használt díszletet, kivéve a már említett szkéné-épületet, amely háttérként szolgált.
A szkéné lapos tetején jelentek meg az istenek vagy állt az őrség – ezen kívül legfeljebb festett vászonfalakat alkalmaztak díszletként, ha valamiért az adott darabhoz nagyon szükséges volt (pl. Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszában, ahol sziklákat kellett megjeleníteni).
Ezek a kezdetleges hátterek általában palota-vagy templomhomlokzatot ábrázoltak, középen nagy ajtóval, esetleg sátort, sziklát vagy barlangot, de mindig csak jelzésszerűen.
Egyébként ritkán volt színváltozás egy darabon belül, és ha mégis, az csak a szövegből derült ki. (Amiről a szereplők mint látott dologról beszéltek, az valójában nem volt látható a színpadon.)
Később a színpad mögé díszletként királyi palota vagy templom került, előtte pedig oszlopsort alakítottak ki. A palota közepén széles ajtónyílás volt, amit szükség esetén egészen ki lehetett nyitni, s akkor be lehetett látni az épület belsejébe. Így tették láthatóvá a ház belsejében zajló jeleneteket is.
A tragédiákban játszó színészek nem viseltek különösebb jelmezt, ruházatuk az athéni polgárok viseletére hasonlított, csak sokkal díszesebb volt. Ez azt jelenti, hogy jellemzően földig érő ruha volt rajtuk, amire rávettek egy köpenyt, s a két réteg ruha közül az egyik hosszú ujjú volt.
A szatírjátékok és a komédiák színészeinek viszont megvolt a maguk sajátos jelmeze: lófülek, kitömött nagy pocak, farok stb.
A ruhához bőrből készült sarut (ún. kothornoszt) hordtak, amely Periklész (görög államférfi és hadvezér, i. e. 494-429) korában lapos talpú és sarkú volt. Később ezt a sarut megmagasították: vastag talpat és sarkat tettek rá. Emiatt a színészek mozgása nehézkessé vált.
A színészek álarcot (maszkot) viseltek, így aztán nem látszott az arcuk. Ez senkit se zavart, az ókori görög színjátszásban ugyanis mimika (arcjáték) gyakorlatilag nem létezett, az érzelmeket nem igyekeztek a színészek megjeleníteni az arcukon.
Mivel a nézők nagy távolságra ültek a színpadtól, nem lett volna értelme, hiszen úgysem látták volna a színészek arcjátékát. Ez az oka annak is, hogy a színészi alakítás nagy, teátrális gesztusokkal, széles taglejtésekkel történt: a kis mozdulatok nem látszottak, elvesztek a távolság miatt.
A maszk arra is jó volt, hogy a férfi színészek női szerepeket is eljátszhassanak.
Erre már csak azért is szükség volt, mert színésznők nem léteztek akkoriban: a nők megnézhették az előadásokat, de nem szerepelhettek bennük.
A maszknak köszönhető az is, hogy egy színész több szerepet eljátszhatott: minden maszkot az adott szerephez szabtak, tehát nem egy sablonra készültek, hanem egyéniek voltak, a végletekig leegyszerűsített arcvonásokkal.
Mivel az álarcokat az adott szerephez szabták, egy színész egy adott szerepben csak egyetlen álarcot viselt.
Ettől csak akkor tértek el, ha a szerep megkívánta: pl. az Oidipusz királyban Oidipusznak a végén vakon kell megjelennie, és ehhez más álarcot használtak.
Kivételt képeznek a komédiák: a komédiák előadásain használt álarcok nagyon változatosak voltak, mert nemcsak embereket, hanem állatokat is alakítottak a színészek.
Emellett léteztek ún. felemás álarcok is, amelyek két különböző karaktert jelenítettek meg (kettős álarc, pl. dühös-kedves), és a színész mindig az álarcnak azt a felét mutatta a közönség felé, amelyik a helyzetnek megfelelt.
A nézők látni ugyan nem látták messziről a színész arcát, a hangját viszont hallották, mivel a színháznak kitűnő akusztikája volt. Ez a tökéletes akusztika valószínűleg annak köszönhető, hogy a nézőteret lépcsőzetesen helyezték el.
Az ötletes építészeti megoldásnak köszönhetően a homorú nézőtér szinte befogta a hangot. Nem volt szükség rá, hogy hangerősítő tölcsért tegyenek az álarcokba vagy más módon növeljék a hangerőt, anélkül is mindent hallani lehetett a nézőtér legtávolabbi pontján is.
Az ókori görög színházban nem használtak függönyt, mint ma, viszont voltak színházi gépezetek, mint pl. az ún. enkükléma, amely egy kerekeken guruló padozat volt.
Ha a történet megkívánta, akkor ráállították a szereplőket és kitolták a színpadra, így jelezték, hogy az ott zajló jelenet a ház belsejében játszódik (nem csupán az ajtó kinyitásával lehetett ezt jelezni). Talán már a klasszikus kor (i. e. 5-4. század) is ismerte, ezt nem tudjuk biztosan, az azonban egész biztos, hogy a hellenisztikus korban (i. e. 330-30) már használták.
Volt egy másik fontos gépezet, amelyet már Periklész kora előtt is ismertek, ez pedig az emelő.
Az emelő csigák, kötelek és horgok segítségével működött, és arra használták, hogy felemelje a szereplőket a magasba.
A daru karjára szerelték a szereplő kocsiját, időnként ráerősítették magát a színészt is, úgy emelték fel. Olyan jeleneteknél volt erre szükség, mint pl. Euripidésznél a Medeia c. darabban, ahol így tudott Medeia elrepülni sárkánykocsiján a palota tetejéről.
Ezt az emelőszerkezetet mechanénak nevezték; a mechané szó jelentése „isten a gépből”, és innen származik a deus ex machina (isteni gépezet beindulása) nevű eposzi kellék elnevezése is.
Fontos kellékek voltak a bábuk is, és zajt is tudtak kelteni a színpadi szakemberek, ha a darab megkívánta (bár azt nem tudjuk, hogy a később bronteion néven ismert mennydörgésgéppel dolgoztak-e).
Az ókori görög színházról szóló írásnak még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!