Az ókori görög színház című íráshoz kapcsolódó, ajánlott bejegyzés:
A színházi előadások rendje
A színházaknak kötött szertartásrendje volt: a bemutató a szent időhöz volt kötve, tehát csak az év meghatározott szakában lehetett előadásokat tartani.
Minden előadott darabot 3+1-es rendszerben vittek színre, vagyis minden szerzőnek három összefüggő tragédiát és egy szatírjátékot kellett bemutatnia. A 3+1-es felosztás nem véletlen: nemcsak a színház területi felosztása, hanem szertartásrendje is igazodott a Nap égi útjához és fényhatásaihoz.
Az előadások kora reggel kezdődtek és egész nap zajlottak, méghozzá a szabad ég alatt (tehát természetes fénynél, a színháznak ugyanis nem volt teteje, mint ma).
A nézők ettek-ittak a nézőtéren az előadás közben, nem szabályozta szigorú etikett a színházi viselkedést.
Azonban volt annyi megkötés, hogy csak szabad emberek járhattak színházba és belépődíjat is kellett fizetni. Ugyanakkor, mivel a színielőadás vallási esemény is volt, a demokráciában mindenkinek biztosítani akarták a részvételt, ezért a szegényebb polgároknak az állam megtérítette a jegy árát – ez volt a theórikon, ún. „nézőpénz” vagy „színházpénz”.
A jegyeket, amelyek bronzból vagy csontból készültek, a nézők az előadás után elhajigálták, így aztán az athéni színház ásatásainál sok előkerült belőlük.
A közönség másképpen viselkedett, mint manapság: a nézők beszélgettek előadás közben és hangosan véleményt nyilvánítottak, tehát nem csupán tapsoltak, hanem amikor unatkoztak vagy nem tetszett a darab, fütyültek, pisszegtek, doboltak a sarkukkal, sőt, akár gyümölcsökkel is megdobálták a színészeket.
Persze, azt is erőteljesen, nagy zajjal nyilvánították ki, ha tetszett nekik a darab.
Minthogy a drámaszerzők közt verseny folyt, a nézők is pártokra szakadtak, szenvedélyesen vitatkoztak, s időnként a bírák részrehajló ítélete borzolta fel kedélyeiket (akadt ugyanis példa visszaélésekre, amikor a versenybírákat megvesztegették).
Mivel értő közönség volt, akik erős érzelmi reakciókat adtak, a szerzők nem érezték méltatlannak magukhoz azt, hogy újraírják darabjaikban azokat a részeket, amelyek nem tetszettek a nézőknek.
Figyelembe vették az emberek véleményét, s ez olyan nagy szerzőkre is igaz, mint pl. Arisztophanész vagy Euripidész: akár teljes darabokat újraírtak, hogy elnyerjék a közönség tetszését. Közönség és alkotó között ily módon intenzív kapcsolat alakult ki, amely a kor irodalmát naggyá tette.
Az i. e. 5. századig egy darabot csak egyszer mutattak be, és csak ezután jött divatba az „ismétlés”, egy darab többszöri bemutatása, régebbi darabok újbóli színre vitele. Ugyanakkor a darab szövegeit már jóval korábban könyvformában is rögzítették.
A színészi játék maga két fő eszközt ismert: az akciót és a dikciót.
A színészi akció a cselekvést, mozgást, gesztusokat, mimikát jelenti, míg a dikció a beszédet és magát a szöveget, amely a megformált karakterhez illeszkedett. A szöveget maga a szerző tanította be a karnak és a színészeknek az előadás előtt.
Az ókori görög színházról szóló írásnak még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!