Bestiárium 2. : A kutyafejű emberek

A fura lényeket bemutató sorozat második részében a még ma is nagyon (vagy újra) népszerű unikornis után egy olyan teremtménnyel, vagy még inkább teremtményekkel fogunk foglalkozni, amik mára már jórészt kikoptak a köztudatból: ők a kutyafejű emberek.

A kutyafejű emberek évezredekig izgatták mindenki fantáziáját, és a mai világnézetünkkel már kicsit értetlenül állunk az előtt, hogy foglalkozott velük Hérodotosztól Marco Polóig kb. mindenki, aki a saját korában fontos, jelentős, vagy éppen ellentmondásos személyiség volt.

A témába még a katolikus egyház is belefolyt, annyira, hogy állítólag Szent Kristóf, az utazók védőszentje ilyen kutyafejű ember volt, és a jószágok létezése, vagy nem létezése nagyon komoly hitvitákat indukált.

És persze ne felejtkezzünk el a „kutyafejű tatár” kifejezésről sem, ami Petőfinek köszönhetően terjedt el a magyar köznyelvben.

Na de, ne szaladjunk ennyire előre, vegyük szépen sorra, hogy mikortól és mit tudunk ezekről a szerzetekről.

Mint általában a múlt mitikus homályába vesző történeteknél, a kutyafejű embereknél sincs egzakt válasz arra, hogy pontosan honnan is származnak.

Az nagyjából biztosnak tűnik, hogy első írásos említésük egy bizonyos Ktésziásztól ered, aki az i.e. 5 -4. században élt görög író, orvos volt.

I.e. 415. és 398. között a perzsa király udvari orvosa volt, majd hazatérése után útleírások kiadásával szórakoztatta magát és közönségét.

Az egyik ilyen leírásában pedig részletes adatokat közöl a kutyafejű emberekről, akikkel természetesen ő személy szerint nem találkozott ugyan, de állítása szerint komoly kutatómunkát végzett a témában.

Bizonyítani nem tudom, de nagyjából úgy képzelem el, hogy ez a terepmunka a perzsa királyi palota szűkebb környezetében fellelhető kocsmákra korlátozódhatott, ahol Ktésziász meginterjúvolt néhány perzsa parasztot, akik készségesen meséltek bármiről, amiről emberünk hallani akart.

Ktésziász szerint a kutyafejű emberek India hegyei között élnek és körülbelül ugyanúgy néznek ki, mint az emberek, azzal a pár apró különbséggel, hogy kutyafejük és farkuk van. Fogaik hegyesebbek és nagyobbak, mint az átlagos kutyáké, és farkuk is hosszabb és szőrösebb.

Értik ugyan az emberi beszédet, de nem kommunikálnak az emberekkel, egymással pedig vonyítás, ugatás és morgás révén tartják a kapcsolatot.

A kutyafejű embereket azonban nem valami vad, falkában élő, civilizálatlan barbároknak kell elképzelni: nagyon is emberiek és a miénkhez hasonló közösségeket alkotnak: ismerik és használják a szerszámokat, állatokat tenyésztenek (birkákat és libákat), földet művelnek, a gazdagok vászonruhát, a szegények pedig állati prémeket viselnek.

Társadalmi státuszukat természetesen a vagyon határozza meg, a vagyont pedig a birkák száma.

Érdekes módon Ktésziász azért saját magának is ellentmond a leírásban, ugyanis állítása szerint a kutyafejű emberek nyers húst esznek, amiből rögtön adódik a kérdés, hogy akkor minek a földművelés és állattenyésztés?!

Hogy azért izgalmasabb legyen a történet, Ktésziász felruházza a kutyafejű embereket néhány olyan tulajdonsággal is, amivel kellően elképesztheti olvasóit: a kutyafejűek ugyanis nem házakban laknak, hanem barlangokban, nem ágyakon alszanak, hanem a földön, száraz leveleken, és a testi higiénia fogalmát is másképp értelmezik.

A férfiak egyáltalán nem fürdenek, csak kezet mosnak néha, míg a hölgyek azért havonta egyszer legalább tisztálkodnak. Ezzel szemben havonta háromszor tejből készült olajjal kenik be magukat.

Ktésziász azt is megjegyzi, hogy érdemes tartani tőlük, mert ismerik a korabeli fegyvereket, a lándzsát, kardot és pajzsot, és előszeretettel használják is, agyaraikról nem is beszélve. Ja, és akár 170-200 évig is élnek.

Ktésziász hitelességéről elég talán csak annyit mondani, hogy Arisztotelész konkrétan hazugnak nevezte emberünket (bár nem a kutyafejűekkel kapcsolatban, hanem úgy általában), de hát ismerjük a fake news hihetetlen erejét és az emberi elme fantasztikus befogadó képességét, ha hülyeségről van szó: a görög orvos kutyafejűekről szóló története nem csak arra volt jó, hogy megdobja könyvei eladási számát, hanem arra is, hogy évszázados vitát generáljon különböző korszakok természettudósai között: léteznek-e a kutyafejű emberek?

A téma az ugyancsak az i.e. 5. században élt híres görög történetírót, Hérodotoszt sem hagyta hidegen, bár ő azért kicsit visszafogottabban fogalmaz, csak annyit jegyez meg, hogy a kutyafejű emberek Líbia keleti részén élnek. Neki viszont tudomása van egy másik furcsa népségről is: olyan emberekről, akinek nincsen fejük, és a szemük a mellük közepén van.

Talán meglepő, de a kutyafejű emberekről egy olyan forrás is megemlékezik, akitől ezt azért nem feltétlenül várnánk: ő pedig Nagy Sándor, akinek az időszámításunk előtti negyedik században India meghódítása közben arra is jutott ideje, hogy egy Arisztotelésznek írt levelében kijelentse: egy csata során több kutyafejű embert is fogságba ejtett.

A kiváló hadvezér szerint a jószágok harapós, erőszakos, brutális fenevadak voltak.

A következő szerző, aki kompetensnek érezte magát a témába, a körülbelül i.e. 350 és 290 között működő Megaszthenész görög történetíró, etnográfus és földrajzi író.

Ő I. Szeleukosz görög király követe volt Indiában, Csandragupta király udvarában. Hazatérése után valamiért ő is jónak látta, hogy könyvekben örökítse az utókorra tapasztalatait.

Ez a mű lett az Indica (Indiai dolgokról) című 4 kötetes munka, ami India földrajzát, népeit és szokásait írja le, bár csak töredékesen maradt ránk.

Összességében azt szokás mondani az Indicáról, hogy naiv és pontatlan munka, amiben Megaszthenész sokszor fantáziával tölti ki a tárgyi tudás hézagait, és főleg azokon a helyeken nincs értelme komolyan venni, ahol az indiai viszonyokat (pl. a kasztrendszert) görög fejjel próbálja meg értelmezni.

Megaszthenész az Indicában megemlíti a kutyafejű embereket, bár jóval szűkszavúbban, mint Ktésziász: a jószágok India hegyeiben élnek, szárított húst esznek, vonyítással és morgással kommunikálnak.

Az unikornisról szóló posztban már volt szó arról, hogy az ókor és a középkor embere azért jócskán másképp értelmezte a körülötte lévő világot, mint ahogy azt manapság nézzük.

Ezekben a korszakokban a világ még beláthatatlanul nagynak és megismerhetetlennek tűnt, amibe bőven belefértek akár még a kutyafejű emberek, a fej nélküli, szemüket a mellükön hordó emberek, vagy akár az egylábúak is, akik egyetlen lábukat képesek a fejük fölé hajlítani, így praktikusan nem áznak meg az esőben.

Mondom, más világ volt akkoriban.

Ezt egyébként azért fontos megjegyezni, mert ez adhat több-kevesebb magyarázatot arra, hogy miért foglalkoztatta a kutyafejű emberek léte/nem léte a különböző korok ma is ismert és híres természettudósait.

Mint pl. Idősebb Pliniust is az 1. században, aki római író, polihisztor és enciklopédista volt. Nem mellesleg pedig akkor halt meg, amikor a Vezúv kitörése elpusztította Pompeit és Herculaneumot.

Idősebb Plinius nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megírja a 37 kötetes Naturalis Historia-t, amiben korának összes (!) elérhető információját igyekezett leírni és feldolgozni. És bizony ő is lényegesnek tartotta megemlíteni a kutyafejű és a fej nélküli embereket, illetve hozzácsapta még a kannibálokat is.

Érdemes még szólni Claudius Aelianusról is, aki szintén nagy név volt a szakmában. Ő 175. és 235. között működött, Septimus Severus császár alatt, és nevével ellentétben görög származású volt.

Vagyis hát elrómaiasodott görög, aki római szerzőként és retorika tanárként vált ismertté. Állítólag életében nem mozdult ki Itáliából, ennek ellenére érzett magában annyi erőt és tudást, hogy két komoly művet is összedobjon.

Az egyik a 17 kötetes De Natura Animalium (Az állatok világából), amiben – nem meglepő módon – az állatvilágból közöl rövid történeteket. Azért fontos, mert olyan szerzőktől idéz és vesz át tőlük részleteket, akiknek saját művei nem maradtak ránk, tehát Aelianustól tudjuk, hogy egyáltalán léteztek.

A másik fontos/érdekes műve a 14 kötetes Varia Historia (Tarka képek), ami csak kivonatos formában maradt ránk, és szintén szerepelnek benne más szerzőktől átvett történetek.

A kutyafejű emberek szerinte is Indiában élnek, de az ő leírása alapján békés népről van szó, akik szárított húst esznek, illetve kecske- és libatenyésztéssel foglalkoznak.

Több ókori szerző sok kötetes munkájának idézgetésével és felsorolásával nem terhellek tovább titeket, így is elég forrás áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy megfogalmazhassunk néhány alapvető „tényt” a kutyafejű emberekről:

• -Általános nézet szerint Indiában élnek, vagy, ha nem, akkor is tuti, hogy valahol „messze”, „keleten”.
• -Társadalmuk hasonló az emberéhez.
• -Alapvetően békés szerzetek.
• -A saját szemével soha senki nem látta őket, a velük kapcsolatos információk mindig másod-, harmad- és sokadkézből származnak, vagyis mindenkinek volt egy ismerőse, aki ha személyesen nem is találkozott velük, de a testvére nagyanyja másod unokatestvérének lábszomszédja találkozott olyannal, akinek a jelzáloghitelezőjének félszemű sógora hallotta valakitől…
• -Ennek ellenére mindenki elfogadta, hogy kutyafejű emberek léteznek.

Ugorjunk egy kicsit az időben, és jöjjön a kereszténység, aminek elterjedése nem csak az átlagemberek életében hozott változást, de bizony a kutyafejű embereket is megváltoztatta, a róluk szóló leírásokat legalábbis mindenképpen.

Önmagában szerintem már az is nagy teljesítmény, hogy a kutyafejűek egyáltalán túlélték a kereszténység térhódítását, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a történet és a lehetőség, hogy léteznek, túl izgalmas volt ahhoz, hogy az új vallás kiirtsa a közgondolkodásból.

Ezért aztán a kereszténység a másik lehetőséggel élt: ha már eltüntetni nem tudta, akkor beépítette a saját rendszerébe.

És így jutunk el Szent Kristófhoz, aki több történet szerint is kutyafejű volt. Már persze nem az egyház által hivatalosan elfogadott történetek szerint.

Szent Kristóf az utasok, utazók és vándorok védőszentje, és elvileg a 3. században élt. Persze indulásként nem volt sem szent, sem Kristóf.

Reprobusnak hívták, nyers húst evett, vonyított és kutyafeje volt, tehát az indiai illetőségen kívül rendelkezett a kutyafejűek minden általánosan elfogadott attribútumával.

Találkozott Jézussal, megtért, majd egy imának (vagy AZ imának) köszönhetően teljesen emberré vált, és Lükiában terjesztette a kereszténységet, egészen addig, amíg Decius római császár a munkájával összefüggésben le nem fejeztette.

Azaz Szent Kristóf vértanú volt, és a kutyafejűségét bizonygató történetnek azért van pár gyenge pontja. Egyrészt az, hogy semmiképpen sem a katolikus egyház által elfogadott, kanonizált változatról van szó, másrészt az a tény, hogy Kristófunk létezése történelmileg nem bizonyított.

Szent Kristóf a népies vallásosság fontos alakja, és tisztelete csak a késő középkorban terjedt el.

Harmadrészt pedig van olyan nézet, ami szerint Szent Kristóf kutyfejűsége egy fordítási hibának köszönhető.

Kristóf, vagyis hát Reprobus ugyanis kánaánita volt. Kánaánitáknak azoknak a népeknek az összességét nevezik, akik az izrealiták Palesztinába történő bevándorlása előtt éltek a területen.

A kánánita latinul cananeus, míg a kutyától származó kifejezés pedig úgy van latinul, hogy caninus (canineus). Nem nehéz tehát meglátni a hiba lehetőségét, amit könnyen elkövethetett valamelyik középkori, fiatal és tapasztalatlan kódexmásoló, nem is sejtve, hogy egy betű eltévesztésének milyen komoly következményei lesznek.

És ezzel ugye feltételeztük a hibát elkövető szerzetes jóhiszeműségét, hiszen az fel sem merülhet bennünk, hogy egy középkori másoló szerzetesnek volt humora és szándékosan másolt rosszul.

A lényeg, hogy a Szent Kristóf kutyafejűségét bizonygató történettel ugyanaz a gond, mint a kutyafejű emberekkel általában: nem nagyon lehet bizonyítani.

Visszatérve a kereszténységre: a kutyafejű emberek egy előre nem látható probléma elé is állították az egyházat.

El kellett volna ugyanis dönteni, hogy a kutyafejűek most akkor emberek vagy állatok?

A kérdés pedig nagyon komoly hitvitákat generált, mivel, ha a kutyafejűek emberek, akkor logikusan Ádámtól származnak. A leírások szerint pedig sok mindent lehet állítani a kutyafejűekről, de azt semmiképpen sem, hogy keresztények lennének.

Vagyis csak tévelyegnek a földi világban, és ha embereknek tekintjük őket, akkor mindenképpen erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy megtérítsük őket, és felvegyék a keresztény vallást.

Nyilván, ha állatok, akkor a kérdés tárgytalan, hittérítés szempontjából mindenképpen.

A témában számos szakértő megszólalt, és a vita évszázadokon keresztül parázslott, persze csak elméleti síkon, hiszen kutyafejűkkel továbbra sem találkozott senki, tehát senki nem tudta megérdeklődni tőlük, hogy vallás szempontból mi a kérdésben elfoglalt álláspontjuk.

Nem mintha egyébként ez rajtuk múlt volna, hiszen ha az egyház emberré nyilvánítja őket, akkor a hittérítőket pont nem érdekelte volna, hogy akarnak-e keresztények lenni, vagy sem.

A baj az volt, hogy a keresztény hitvitázók nem tudtak dönteni a kérdésben. A 4. században élt Hippói Szent Ágoston szerint pl. emberek, tehát érdemes foglalkozni a lelki gondozásukkal, míg a 6. századi Sevillai Szent Izidor szerint állatokról van szó, így nem kell erőfeszítéseket tenni az érdekükben.

Világos, hivatalos állásfoglalás nem született a kérdésben, ami persze a kutyafejűek történeteit nem befolyásolta. Illetve ha ez nem is, más szempontból azonban változtak a dolgok.

Fokozatosan két fontos változás jelent meg a kutyafejű emberek leírásaiban: egyrészt élőhelyük szép lassan átkerült Indiából Európába, másrészt a kezdetben még viszonylag békés teremtmények egyre erőszakosabbak és vadabbak lettek.

A 8. században élt Paulus diakónus a Longobárdok történetében már azt írja, hogy kannibálok, vért isznak, és folyton háborúznak.

Az 1000 körül keletkezett Nowell kódex 5 szövege közül kettő is (Kelet csodái, Alexandrosz levele Ariztotelészhez) megemlíti a kutyafejű embereket, hasonlóan negatív tulajdonságokkal.

Nem mellesleg a kódex mesél tűzokádó emberekről, és aranyat bányászó, kutya méretű bogarakról is, de ebbe most nem megyünk bele.

A kutyafejű emberek pedig mindenhol ott vannak/voltak, így az Arthur mondakör 10-11. században keletkezett egyes történeteiben is. Eszerint Arthur király lovagjai Eidyn (a mai Edinburgh) környékén vívtak egy komoly csatát a kutyafejűekkel, személy szerint pedig Bedevere (Bedwyr) lovag tűntette ki magát a csatában, aki a kutyafejűek élőerejét több száz fővel csökkentette, kard által.

Vincent de Beauvais, a 13. század nagy enciklopédistája még tovább megy, szerinte ugyanis a kutyafejűek egyenesen IX. Lajos Franciaországában élnek. Valahol.

Állítása szerint, ha nem zavarják őket, akkor teljesen békések, ellenben, ha bedühödnek, akkor kegyetlen, vérengző fenevadakká válnak. Mint bármelyik random férfiember vasárnap délelőtt.

Vincent véleményére oda kellett figyelni a korszakban, mert ő jegyzi a Speculum Maius (Nagyobb tükör) című irgalmatlan, 80 (!) kötetes művet.

Ebben 9885 fejezeten keresztül tárgyalja kora minden létező ismeretét, és a későbbiekben rendszeresen frissített és aktualizált műve a Nagy Francia Enciklopédia megjelenéséig, vagyis a XVIII. századig a legátfogóbb ismereteket kínálta a világról.

És csendben azért érdemes megjegyezni, hogy nem véletlenül helyezte a kutyafejűeket IX. Lajos országába, vagyis ezzel tulajdonképpen az uralma alá. A Speculum Maiust ugyanis IX. Lajosnak ajánlotta, aminek meg is lett a következménye: Vincentet a királyi gyermekek nevelőjének nevezték ki, innentől kezdve pedig túl sok anyagi gondja nem volt.

Itt kell megemlíteni a szintén a XIII. században élt, romantikusan hangzó nevű Giovanni da Pian del Carpinét, aki egy ferences rendi szerzetes volt.

1245-ben IV. Ince pápa követe volt Batu kánnál, és mint ilyen, az első európai, aki eljutott a tatárok közé.

Mármint, hogy vissza is tért onnan, többé-kevésbé sértetlenül, mégpedig 1248-ban, majd gyorsan megírta élményeit. Könyvében két fontos megjegyzés is van: egyrészt feljegyzi, hogy milyen sok tatár elesett a magyarországi hadjárat során, másrészt közli, hogy a kutyafejű emberek a Bajkál-tó környékén élnek.

És persze nem maradhat ki a kutyafejűek sztorijából a XIII. század Indiana Jones-a, az olasz fenegyerek, Marco Polo sem, aki ugye vagy igazat mondott arról, hogy merre járt és mit csinált, vagy nem. Inkább nem.

Mindenesetre szerinte a kutyafejű emberek az Andamán szigeteken élnek. Érdekesség, hogy a 20-25 évvel később a környéken járó Pordenonei Odorik szerint viszont a Nikóbár szigeten élnek, és kegyetlen, primitív, brutális társaság, akik kezdetleges vallásuk keretében ökröket imádnak.

És bár a poszt kezd most már reménytelen hosszúságúra nyúlni, de akkor sem tudom kihagyni a lehetőséget: az Andamán- és Nikobár-szigetek bizony ma is léteznek, India egyik szövetségi területét alkotják az Indiai-óceánon.

Pár hónappal ezelőtt pedig azzal kerültek be a hírekbe, hogy Andamán-szigetekhez tartozó Északi Sentinel-szigeten élő Sentineli törzs megölt egy John Allen Chau nevű hittérítőt.

A Sentineli törzsről azt kell tudni, hogy egy 72 négyzetkilométeres szigeten élnek, teljesen és tökéletesen elzárkózva a külvilágtól. Mélységesen ragaszkodnak kőkorszaki életmódjukhoz, és minden közeledési kísérletre erőszakkal reagálnak.

A szigetre hivatalosan senki sem léphet, ezt mondjuk John is tudta, csak nem tartotta be.

Az utolsó fontosabb ember, akit érdemes megemlíteni a témában, Kolumbusz, aki egyik levelében azt írja, hogy úgy hallotta, Haiti szigetén élnek kutyafejűek, de hősiesen azt is hozzáteszi, hogy ő személy szerint nem hisz ebben.

Kolumbusszal pedig eljutunk a nagy földrajzi felfedezésekhez, amik pedig szép lassan a kutyafejű emberek „kihalásához” vezetett.

A Föld ismeretlen, még felfedezetlen területei ugyanis elkezdtek zsugorodni, és sok minden újat és hihetetlen felfedeztek ugyan, de a kutyafejűek csak nem akartak meglenni.

A kutyafejű emberek történeteinek globális mivoltát jól mutatja, hogy nem egyszer előfordult, hogy a frissen felfedezett területekre érkező hittérítők nagy lelkesedéssel érdeklődtek a helyieknél: „Hol találjuk a kutyafejűeket, mert úgy tudjuk, hogy itt élnek nálatok?”

A helyi erők pedig erősen csodálkozva jegyezték meg: „Nálunk? Itt ugyan nem élnek, de mi úgy tudtuk, hogy nálatok vannak…”

A kutyafejű emberek tehát mindig máshol voltak, mint ahol éppen keresték őket, aztán amikor elfogytak a „másholok”, akkor be kellett látni, hogy egyáltalán nem léteznek.

A maratoni poszt végén pedig nézzünk egy kis magyar vonatkozást:

Arról már volt szó, hogy Nagy Sándor állítása szerint találkozott kutyafejűekkel. Valószínűleg az ő, illetve emberei közvetítésével jutott el a történet Kelet-Európába és a Balkánra, ahol aztán több nép folklórjába is beépült: kutyafejűek léteznek a magyar, a cseh, horvát, orosz, szlovén, szerb, lengyel mese- és mondavilágban is, persze kisebb-nagyobb módosulásokkal.

A kutyafejű tatár kifejezést pedig nem nehéz a tatárjáráshoz, a tatár hódítás korszakához kötni, bár a mai napig tart a vita arról, hogy valójában mi is az eredete.

Egyes nézetek szerint a tatárok koponyalapítási, -deformálási szokására utal, mások szerint a tatár kán vezéri jelvényére, a lókoponyára, míg megint mások szerint a tatár nyelvre vezethető vissza.

A tatárban ugyanis kevés a magánhangzó, ezért egy nagyon kemény, ropogós nyelvről van szó, amit a nyelvet nem ismerők, mondjuk egy csata, vagy egy rajtaütés közben könnyen érzékelhettek kutyaugatásként is. Hát, nem is tudom…

Van olyan nézet is, ami szerint egy lekicsinylő, pejoratív jelzőről van szó, amit minden keletről érkező lovas nomád népre alkalmaztak a nyugat-európaiak. És igen, ránk, magyarokra is!

A kutyafejű tatár kifejezés aztán századokra feledésbe merült, nyilván a tatár veszéllyel együtt, majd Petőfi János vitézével került be újra a köztudatba:

„Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt,
Tatárországnak már elérte közepét;
De itten reája nagy veszedelem várt:
Látott érkezni sok kutyafejű tatárt.

Kutyafejű tatár népek fejedelme
A magyar sereget ekkép idvezelte:
„Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk?
Tudjátok-e, hogy mi emberhússal élünk?””

A végére pedig álljon itt két kép a British Museum gyűjteményéből, amik állítólag Zrínyi Miklós saját, külön bejáratú kutyafejű tatárját ábrázolják.

Elméletileg Zrínyi az 1664-es téli hadjárat során ejtette foglyul a legényt, és a leírás szerint teljesen élethű a kép.

Összegzésként azt mondhatjuk, hogy a kutyafejű emberek története jól mutatja az ember általános érdeklődését, kíváncsiságát és vágyát az új, az ismeretlen, a különleges dolgok iránt.

A történet változásai pedig az értékeltetik, hogy ha egy sztori elég ütős és kellőképpen megfogja az emberek fantáziáját, akkor nincs az a hatalom, vallás, vagy erő, ami azt kiirthatná. Ebben az esetben még akár a valóság sem jelent akadályt.

Zsiráf