Bestiárium 3.: A jeti

A különleges katonákról szóló sorozat második részében már érintettem a jetit, bár tényleg csak egy pillanatra került szóba. A 30 éve egy Lubang nevű szigeten bujkáló Onoda Hiroo hadnagyot ugyanis egy másik japán, bizonyos Norio Suzuki nevű kalandor legény győzte meg arról, hogy az 1970-es években már igazán nem illik a második világháborús japán Császári Hadsereg nevében terrorizálni a sziget lakosságát és hivatalos szerveit.

A poszt megemlíti azt is, hogy Norio Suzukinak saját bevallása szerint három nagy célja volt az életben: megtalálni Onoda Hiroot, a vörös pandát és a jetit. Ezekből a tervekből ugye kettőt sikerült is maradéktalanul teljesíteni, majd emberünket 1984-ben elsodorta egy lavina, miközben a jetit kereste a Himalájában. Ettől függetlenül tulajdonképpen akár irigyek is lehetünk rá, hiszen céljai kétharmadát sikerült megvalósítania és a tizenöt perc hírnév is meg volt neki.

Már akkor eldöntöttem, hogy a jeti bizony mindenképpen megér egy saját posztot, és íme, itt van: következzen a hegyi ember (vagy mi…) története, akinek keleten sok évszázados múltja van, míg a nyugatiak csak szűk 200 éve foglalkoznak a létezésével.

A jetivel kapcsolatban már az elején érdemes felhívni a figyelmet egy ellentmondásra. Míg ugyanis nyugaton a jeti alapvetően egy nagy, szőrős, emberszerű lényt jelent, aki a Himalájában kelti a zűrzavart, addig maga a jeti szó a tibeti yeh-teh-ből származik, ami viszont „kicsi, emberszerű állat”-ot jelent. Az ellentmondás feloldásáról később lesz szó, most csak az érdekesség kedvéért pöttyintettem el.

A jeti a nyugati kultúrkörben mindenképpen modern jelenségnek számít, tehát nem rendelkezik olyan régre visszanyúló múlttal, mint mondjuk az unikornis vagy a kutyafejű emberek.

Éppen ezért a jetiről szóló poszttal tulajdonképpen átcsúszunk a kriptozoológia területére. Ezt csak azért mondom, hogy elkerüljem a témában járatos olvasók háborgását, akik rámutatnának arra, hogy a jetinek bizony semmi köze a középkori bestiáriumokhoz, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezeknek a kódexeknek az összeállítói se a Himaláját, se Tibetet, se Nepált, se a jetit nem ismerték.

Viszont csak a jeti kedvéért nem akartam egy új sorozatot indítani kriptozoológia címen, ezért maradok a szerintem sokkal sejtelmesebb és sokatmondóbb bestiáriumnál. Vessetek meg érte!

Szóval mi is az a kriptozoológia? Ez a „tudomány” a szóbeszéd/mitológia által ismert/leírt teremtményekkel foglalkozik. A kriptozoológia vizsgálatának tárgyai a kriptidek, kriptidnek pedig a nem bizonyított létezésű állatfajokat nevezzük, ilyen esetünkben a jeti is.

A kriptozoológia tehát a „rejtőzködő állatok tana”, de a biológusok és a zoológusok többsége szerint minimum áltudományról van szó (felkészül: laposföld-elmélet…)

Itt tehát súlyos, egymásnak feszülő ellentétekről van szó, aminek lényege, hogy a zoológus szerint egy állatfajjal akkor érdemes foglalkozni, ha a léte tudományosan, azaz tényekkel bizonyítható. Ergo legalább egy (de inkább több) egyedét ismerjük, megtalálták, elejtették, elfogták. Azaz kellenek azok a fránya bizonyítékok.

Vagyis az, hogy a Béla hajnalban látott a téli erdőben egy árnyékot, az nem tény, mert általában Béláról ki szokott derülni, hogy UFO-t is látott már, és a kocsmában sem azért van kilométeres tartozása, mert nem tud ellenállni a hely legendásan híres ásványvízének.

Ezzel szemben a kriptozoológia szerint attól, hogy egy állat létezését még nem bizonyították, az nem jelenti azt, hogy nem is létezik.

Kicsit másképpen fogalmazva, a tudományos megközelítés szerint mindennapos dolog, hogy új állatfajokat fedeznek fel, amiket aztán leírnak és elneveznek. De fontos a sorrend, tehát: megtalálás, leírás, elnevezés (bár utóbbi kettő felcserélhető).

A kriptozoológia viszont alaptételként kezeli egy lény létezését, s ezt próbálja meg bizonyítékokkal és tényekkel alátámasztani.

A jeti a zoológusok szerint nem létezik, a kriptozoológusok szerint meg de, és ez alapján a leghíresebb kriptidnek tekinthetjük, a Loch Ness-i szörny mellett természetesen.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy bár alapvetően az óriási, ember- vagy főemlősszerű, szőrös lényt szokás jetinek nevezni, aki a Himalájában él, de hasonló tulajdonságokkal rendelkező mitikus/legendás lényeket a világ szinte minden részén ismernek. Érdekes módon leginkább a ritkán lakott, nehezen megközelíthető területeken.

Így pl. Ausztráliában yowie-nak, Kanadában gogote-nak, illetve a helyi indiánok nyelvén sasquatch-nak, Mongóliában és Dél-Szibériában almastinak, az USA-ban bigfootnak, Indiában pedig mande barune-nak hívják a jószágokat.

Annak magyarázata, hogy a jeti léte/nem léte még a 20-21. századi embert is izgatja, ellentétben pl. a kutyafejű emberekkel, vagy a sárkányokkal, arra vezethető vissza, hogy egy viszonylag modern jelenségről van szó.

Mármint a nyugati ember számára, hiszen a Himalájában élők évszázadok óta tényként kezelik a jeti létezését. Mondjuk ez nem igazán meglepő Tibetben, ahol a hegyeket istenekként tisztelik, és pl. a ház küszöbére nem illik rálépni, mert az alatta lakó szellem ezt igen rosszul viseli, és hajlamos kellemetlenkedésekkel megtorolni az efféle sértéseket.

A nyugati és a keleti ember világ- és életszemléletének különbözőségéből következik, hogy egy himalájai őslakó simán elfogadja a jeti létezését anélkül, hogy mindenáron látni/befogni/bizonyítani akarná.

Neki elég annyi, hogy az apja/a sámán/a helyi szerzetes/a vallás azt mondja, hogy létezik, de esze ágában sincs erről a saját szemével meggyőződni.

Ellentétben a nyugati, modern emberrel, aki az ismeretlent, a rejtélyest alapból kihívásnak tekinti, egy problémának, amit meg kell oldani. Ez persze egy jó dolog, hiszen így fejlődik a tudomány.

Probléma akkor kerekedik belőle, amikor a nyugati ember belátható időn belül nem talál tényeket egy jelenség cáfolatára vagy bizonyítására, mert attól a probléma megoldásának kényszere olyan gyötrővé válik a számára, hogy minden eszközt megragad, amivel szerinte meg lehet magyarázni az adott dolgot.

És így csúszik át a zoológia a kriptozoológiába, a tudomány az áltudományba.

A jeti létezéséről a nyugati felfedezők csak az újkorban szereztek tudomást, mivel a Himalája addig ismeretlen területnek számított, főleg a nehéz megközelíthetősége miatt. Ebből következik, hogy a jetiről szóló első nyugati beszámolók csak a 19. század elején jelentek meg, mivel a modern felfedezők ekkorra jutottak el a térségbe.

Az első írásos beszámoló 1832-ből származik Brian Honghton Hodgsontól, aki brit természettudós és etológus, tehát tudós volt, és 1820 és 1843 között Nepálban szolgált brit ügyvivőként.

Hodgson a Bengáli Ázsia Társaság Lapjában számolt be arról, hogy Észak-Nepálban utazgatva a kísérői egy magas, két lábon járó élőlényt láttak, aminek sötét, hosszú haja volt. Hodgson tehát a saját szemével nem látta a jószágot, ami persze gyorsan el is menekült.

A jeti-észlelések érdekessége, hogy a legtöbb esetben nem is magát a jetit látják, hanem a lábnyomait veszik észre. Mondhatjuk azt is, hogy a lábnyom a jeti leghíresebb „tulajdonsága”. Erről az első beszámoló 1913-ból származik, amikor egy Indiában szolgáló brit tiszt, L. A. Waddel, hatalmas lábnyomokat talál a hóban, amik a helyiek szerint a jetitől származnak. Az őslakosok azt is hozzáteszik, hogy a teremtmény gyakran megtámadja az embereket.

Szintén lábnyomokról számol be J. A. P. Grant 1914-ben, aki India Szikkim tartományában találta meg a „hatalmas és furcsa lény” nyomait.

1913-ban kínai vadászok megsebesítenek és elfognak egy „emberszerű lényt”, amit aztán 5 hónapig, egészen a teremtmény elpusztulásáig tartanak fogságban. A beszámolók szerint a lényt fekete, majomszerű arc, hatalmas test, ezüstös szőrzet és kivételes testi erő jellemezte. Az egész sztorival az az egyetlen baj, hogy semmilyen tárgyi bizonyíték nincs rá…

1921-ben a Charles Howard-Bury vezette angol hegymászó-expedíció tagjai a Mount Everest északi oldalán vettek észre a távolban néhány sötét alakot. Persze mire odaértek, a fura alakok már eltűntek, csak hatalmas, emberszerű lábnyomok maradtak utánuk.

1923-ban Alan Cameron szintén egy Mount Everest expedíción vett részt, amikor szintén a távolban nagy, sötét alakokat látott egymás mögött menetelni. Amikor 2 nappal (!) később elérte a helyet, akkor sok fényképet készített a hátrahagyott nyomokról. Érdekes módon ezekről a képekről csak hallani lehet, de pl. a neten nem lehet megtalálni őket.

Ezt a néhány észlelést bemelegítésként szedtem össze, és csak a töredékét képviselik annak a számtalan jelentésnek, amiben a jetit vélték látni. Közös jellemzőjük és érdekességük, hogy eleve vagy csak a jeti nyomaival találkoznak, vagy ha látják magát a lényt is, akkor az mindig a távolban, nehezen megközelíthető sziklatetőn van, vagy éppen hóvihar miatt nem lehet utána menni.

Érdekes módon olyan soha nem fordul elő, hogy a jeti egy stabil 15 fokos, felhőtlen, szikrázóan napsütötte délelőttön jelenjen meg egy japán turistacsoport előtt mintegy másfél méterrel, akik így egyenként is több tucat képet csinálhatnának.

Vagyis egy dolgot mindenképpen biztosan ki lehet jelenteni a jetiről: rendkívül szégyenlős jószág.

Azonban mindenki nyugodjon meg, van fénykép is a jetiről. Vagy hát a lábnyomáról legalább. Vagyis, lehet, hogy a lábnyomát ábrázolja, na.

1951. novemberében ugyanis Eric Shipton angol hegymászó éppen a Mount Everest csúcsához vezető utat derítette fel, amikor kb. 5500 méteres magasságban lábnyomokat talált a Menlung gleccseren. Amiben ez a történet különbözik a többitől az az, hogy Shiptonnak volt annyi esze, hogy képeket is csináljon a nyomokról.

És itt jön be a képbe egy bizonyos John R. Napier brit paleoantropológus, főemlőskutató és orvos, aki egész életében szenvedélyesen kutatott a bigfoot után, aki ugye a jeti USA-beli változata.

Napier két ok miatt fontos. Egyrészt ő volt az első tudós, aki komolyan vette a bigfoot/jeti jelenséget, és a tudomány módszereivel próbált meg kutatni utánuk. Azaz nem eleve eldöntött tényként kezelte a létezésüket, hanem a bizonyítékokat elemezve próbálta megítélni, hogy akkor azok most tényeknek tekinthetők, amik alátámasztják a lények létét, vagy sem.

A másik fontos dolog, hogy míg Napier meg volt győződve az amerikai bigfoot létezéséről, addig pl. a himalájai jetihez kifejezetten szkeptikusan állt hozzá.

Ezért talán nem is annyira meglepő, hogy amikor megvizsgálta Shipton fényképét, akkor arra jutott, hogy a lábnyom egy eredetileg nem óriási méretű nyom volt, csak később a napfény hatására a nyom szélei megolvadtak, beomlottak, ettől lett olyan nagy.

Később tovább ment, és saját magát felülbírálva kijelentette, hogy a fénykép nem más, mint trükkös hamisítvány, amit több lábnyom egymásra fényképezésével értek el. Hát nem is tudom, ha mindenképpen választani kell, akkor én inkább az első verziót tartom hihetőbbnek, ami egyébként a mai napig a jeti-ellenesek egyik legfontosabb érve/magyarázata.

Napier egészen 1986-ig kitartott amellett, hogy a jeti nem létezik, de erről majd kicsit lejjebb.

A jetihez szoros kapcsolat fűz egy világhírű embert is, mégpedig Edmund Hillaryt. Róla és Tenzing Norgay serpáról azt illik tudni, hogy ők ketten hódították meg először a Mount Everestet 1953. május 29-én. Tudom, hogy tudjátok, ezt a biztonság kedvéért írtam csak le.

Egyébként sokáig nem volt ismert, hogy valójában melyikük lépett fel elsőként a csúcsra, és ők ketten nem is erőltették különösebben, hogy kiderüljön. Mindketten a csapat és az egység fontosságát hangsúlyozták. A nagyeszű újságírók aztán csak addig piszkálták Tenziget, amíg elismerte (vagy inkább kijelentette), hogy Hilarry volt az első.

Az újságírók megnyugodtak, a serpa pedig lazán közölte, hogy „Ha szégyen, hogy én voltam a második ember a Mount Everesten, akkor együtt fogok élni ezzel a szégyennel”. Jó arc volt, na.

Szóval Edmund Hillary , akinek egyébként alap szakmája méhész volt, számos himalájai expedíciója során többször is belefutott a jeti-jelenségbe. Sőt annyira érdekelni kezdte a dolog, hogy szinte rabjává vált a lénynek.

Hillary-nek feltűnt, hogy a serpák sok legendája szól a fura, félig majom, félig ember teremtményről, sőt, a lény több fajtáját is megkülönböztetik (lásd a jeti név jelentését tibetiül), és bár eleinte szkeptikus volt a létezésével kapcsolatban, azt is megfigyelte, hogy Nepál vad hegyei között rengeteg a tudomány által még le nem írt állatfaj.

És ezek közé akár még a jeti is belefér, gondolta Edmund, ezért 1960-ban úgy döntött, hogy indít egy expedíciót kifejezetten a jeti-kérdés megválaszolására.

A kutatás nem volt kifejezett kudarc, de egyértelmű sikert sem hozott: találtak jeti lábnyomokat, amik vagy azok voltak, vagy nem, illetve megvizsgáltak néhányat azok közül a skalpok közül, amiket a nepáli kolostorokban őriznek a jetinek tulajdonítva. Hát, ezekről kiderült, hogy bizony kecskebőrök.

A lényeg, hogy nem találtak kétségbevonhatatlan bizonyítékot arra, hogy a jeti létezik. Mondjuk arra sem, hogy nem létezik. Hillary pedig arra is felhívta a figyelmet, hogy az odáig rendben van, hogy az európai emberek a serpáktól átvéve jetinek nevezik az ismeretlen lényt, de a serpa mitológia számos további fura és fantasztikus lénnyel is tele van, amiben a serpák ugyanúgy hisznek, mint a jetiben.

Ilyen alapon a jetin kívül még vagy tucatnyi (szárnyas, egylábú, sokfejű stb.) lényt lehetne keresni a Himalájában, amik mind a serpa és/vagy a buddhista vallás/mitológia tevékeny szereplői. A nyugati ember vajon miért keresi a jetit, és miét nem keresi a buddhizmus számos démonjának valamelyikét, mondjuk.

Azok számára, akik esetleg csodálkoznak azon, hogy egy Hillary-hez hasonló kőrealista angol úriember hogyan volt képes bedőlni ennek a jeti dolognak, és egy egész expedíciót szánni a témának, nos, nekik van egy másik magyarázat is Edmund 1960-as útjára.

Nem bizonyított ugyan, de vannak, akik azt suttogják, hogy a jeti utáni szaladgálás csak fedő sztorit és magyarázatot kínált Hillary számára ahhoz, hogy elfedje az expedíció valódi, katonai célját: a kínaiak elleni kémkedést.

Hillary egyébként képzett katona volt, a második világháborúban a légierőnél szolgált navigátorként, tehát a katonai kötődés nem lehet kérdéses. És még az is lehet, hogy ebben a verzióban van valami, mert később kiderült, hogy az expedíció rádióforgalmazását zavarták a kínaiak.

Persze az igazság soha nem fog kiderülni, az ilyen akciókat rögzítő akták vagy elkeverednek, esetleg örök idők + két napra titkosítják őket, vagy éppen abban a pincében tárolják őket, ami egy csőtörés miatt teljesen elázik. Így szokott ez lenni.

Összességében azt mondhatjuk ki biztosan, hogy Edmund Hillary a Himalája szerelmese volt, aki elképzelhetőnek tartotta ugyan a jeti létezését, de soha nem talált meggyőző bizonyítékot a létezésére.

Jeti témában ezután sem történt különösebb elmozdulás, mármint azon kívül, hogy rendszeresen érkeztek és érkeznek a beszámolók észlelésekről, megpillantásokról, lábnyomokról, sőt véletlen találkozásokról is, de a bizonyítás valahogy sohasem sikerül. Vagy legalábbis nem a tudományos kritériumok alapján.

A leghíresebb jetivel találkozás, amit dokumentáltak (?) is, egyébként 1986-ból származik, bár mint látni fogjuk, azért ez a történet is vérzik pár sebből.

1986 márciusában egy Anthony B. Wooldridge nevű úriember éppen egyedül túrázgatott a Himalájában (ahol egyébként még wc-re is párosával mennek az emberek, de ezt most ne feszegessük), amikor egy havas lejtőn friss nyomokat vett észre.

Hála a Himalája isteneinek, fényképezőgép is volt nála (hogy miért fekete-fehér filmmel, azt se piszkáljuk), készített is pár fotót, majd követni kezdte a nyomokat.

Lábjegyzetként vetem közbe, hogy amennyiben én egyedül császkálok a Himalájában, és a félhomályos erdőben számomra ismeretlen, pizzakő méretű nyomokat veszek észre, ráadásként az egyetlen fegyver, ami nálam van, az egy fényképezőgép, ne adj isten még azzal is tisztában vagyok, hogy éppen a jeti észlelések mértani középpontjában járok, akkor nem hogy nem megyek a nyomok után, de ahhoz képest éppen 180 fokban fordulok el, és kezdek olyan 10-12 kilométerperórás sebességgel egyenes vonalú, egyenletes mozgásba a legközelebbi településig. Tudom, gyáva vagyok, miattam aztán nem lépne előrébb a tudomány.

Hősünk azonban bátor volt, és rendületlenül követte a nyomokat, amik végül „egy nagy, felegyenesedett, talán két méter magas alak”-ban végződtek.

Anthony-nak azért volt annyi esze, hogy túl közel ne menjen az „alak”-hoz, ezért aztán mintegy 150 méterről (!) volt kénytelen lefényképezni, íme:

Emberünk – saját állítása szerint – csak ekkor fogta fel, hogy a jetit látja, naná, mert az erdőben talált óriási nyomok követése közben ez minden bizonnyal fel sem merült benne.

 „Terpeszállásban állt és lefelé nézett a lejtőn, jobb vállával felém. Nagy, négyszögletes feje volt, láttam, hogy az egész testét sötét szőr borítja.”

Wooldridge nagyjából háromnegyed óráig figyelte a lényt, majd – micsoda meglepetés – az idő annyira rosszra fordult, hogy kénytelen volt visszatérni a szállására.

A képek viszont elkészültek és felkavarták a jeti-hívők társadalmát. Sok minden ugyan nem derült ki belőlük, mert a 150 méterről készített képeken alapjáraton nem túl sok minden vehető ki, ha meg nagyítást készítünk róla, akkor még annyi sem.

Viszont Wooldridge legalább annyit elért, hogy amikor megmutatta a képeket Nopiernek, tudjátok, annak a tudósnak, aki hamisítványnak minősítette Eric Shipton 1951-es képét, akkor Nopier kijelentette, hogy most már elhiszi, hogy létezik a jeti. Ez is valami.

És hogy áll manapság a jeti kutatás?

A legfrissebb, értelmezhetőnek mondható újdonság a témában 2013-ből származik, amikor is brit tudósok (ugye, ugye…) egészen vállalható megoldással álltak elő.

Bryan Sykes, az Oxfordi Egyetem genetikusa a legmodernebb eszközökkel és módszerekkel végzett DNS-tesztet két szőrszálon, amiket a jetinek tulajdonítanak.

Nem tudni miért, vagy honnan jutott eszébe, de a kapott eredményt ezután összehasonlította az ősi jegesmedve génmintáival és tááádááám, 100 százalékos egyezést talált.

Az ősi jegesmedvéről azt kell tudni, hogy kb. 40-120 ezer évvel ezelőtt élt, és ő tekinthető a barnamedve és a jegesmedve ősének is.

Sykes eredménye persze nem azt jelenti, hogy a Himalájában a mai napig ősi jegesmedvék szaladgálnak, hanem azt, hogy könnyen elképzelhető, hogy a jeti a barnamedve egy speciális, eddig még fel nem fedezett fajtája, esetleg a barnamedve és a jegesmedve egy különleges hibridje.

Kicsit sántít a dolog, de van olyan jó magyarázat, mint az, hogy a jeti a serpa mitológiából lépett elő, vagy hogy a nácik/kínaiak/UFO-k/ősi tibeti mágusok elbaltázott, vagy nagyon is tudatos emberkísérleteinek eredményeképpen rohangál egy kétméteres szőrös félmajom, vagy félember a Himalája hegyeiben.

A jeti tehát köszöni szépen, jól van, örömmel hagy hobbiszinten nyomokat maga után, és néha felbukkan az emberek előtt, de arra azért vigyáz, hogy csak messziről, lehetőleg fekete-fehér filmmel lehessen csak lefényképezni, illetve szinte kizárólag csak viharos, hóförgeteges időben szeret a szabadban lődörögni.

Amíg ezeken a szokásain nem változtat érdemben, vagy esetleg a himalájai turisták figyelmét nem hívják fel a színes, nagy felbontású, modern fényképezőgépek létezésére, addig valószínűleg a jeti titkára sem derül fény.

Zsiráf