Casanova élete

Viszonylag kevés olyan ember van a történelemben, akinek a neve az idők folyamán különvált egykori viselőjétől és önálló életre kelt. Ezek egyike Casanova, akinek a neve mára egyet jelent a csábítóval, a nők elbűvölőjével, a jóképű, gáláns férfiéval, a szerelmi kalandok és kalandozások mesterével.

Ha valakire azt mondjuk, hogy „egy igazi Casanova”, akkor ebből mindenki tudja, hogy a kérdéses illető valószínűleg sűrűn váltogatja a partnereit, és számos sikert ért el a nők körében, vagy legalábbis ezt állítja magáról.

Pedig a valóságos Casanova ennél jóval bonyolultabb személyiség volt, ráadásul az általa – saját bevallása szerint – elcsábított mintegy 120 hölgy tulajdonképpen nem is olyan bődületesen nagy szám, pláne, hogy később azért látni fogjuk, hogy hősünk a csábítást néha egészen furcsán, sőt kiábrándítóan értelmezte.

Mata Hari után ezúttal tehát ismét egy ellentmondásos figura életútját fogjuk végigvenni, és látni fogjuk, hogy talán nem is különböztek olyan nagyon sokban egymástól.

Casanova kicsit más és sokkal több volt, mint amit manapság szokás tudni róla: kalandor, nőcsábász, diplomata, író, jogász, pap, szerencsejáték-függő, egyházi tisztviselő, szabadkőműves, álgróf, gyáros, hegedűművész, katona, könyvtáros.

Csak néhány olyan szakma és tevékenység, amibe hősünk élete 73 éve alatt belekóstolt, de olyan sok mindent csinált, hogy mindennel nem is fogunk tudni foglalkozni egyetlen bejegyzésben, bár azért igyekszünk megragadni a lényeget!

Ja, és egyáltalán nem volt jóképű…

A mai posztban tehát Casanova élettörténetét fogjuk körbejárni, egy különös és különleges emberét, aki minden kétséget kizáróan zseni volt, és simán benne volt a pakliban, hogy ma világhírű jogászként, politikusként vagy íróként tekintünk rá. A lehetőségei és a képességei mindenképpen adottak voltak ehhez, aztán mégis másképp alakult az élete.

Vajon miért és hogyan?

Ezt fogjuk most pár ezer soron keresztül boncolgatni, remélem, érdekesnek találjátok majd, nem is húzom tovább az időtöket, lássuk a lényeget!

Giacomo Girolamo Casanova 1725. április 2-án született a Velencei Köztársaságban. Erre, mármint Velencére, később majd még visszatérünk, mert a város nagyban befolyásolta hősünk személyiségét és életét.

Édesanyja egy Giovanna Maria Farussi nevű színésznő, apja pedig egy Gaetani Casanova nevű színész/táncos volt. Ha ő volt egyáltalán, mert Farussi asszony szép számmal tartott szeretőket.

Láthatjuk tehát, hogy Casanova nem volt nemesi származású, ami később szintén fontos lesz, mert emiatt egész életében különböző komplexusokkal küzdött, és sok mindenre hajlandó volt, akár még egy kis laza csalásra is, hogy valahogy nemesi címet szerezzen.

A Casanova család népesnek volt mondható, a kis Giacomónak 5 testvére volt, köztük ő volt a legidősebb. Egy színész/táncos házaspártól pont annyira várható el a felelős gyereknevelés, mint az ördögtől a templomi ima, tehát nem meglepő, hogy a szülők nem sokat foglalkoztak a gyerkőcökkel.

Casanova 8 éves, amikor az apja meghal, az Európában turnézó anyját pedig szinte soha nem látja, ezért tulajdonképpen a nagyanyja neveli fel.

Talán meglepő, de Casanova beteges gyerek volt, az orvosok nem tettek magas téteket arra, hogy felnő, arra meg pláne nem, hogy 73 évig fog élni.

Gyakran volt neki pl. csak nehezen elállítható orrvérzése, ami miatt a nagymama végül egy boszorkányhoz is elviszi, hátha az tud segíteni a gyereken. A vasorrú megoldani ugyan nem tudta a problémát, de a szeánsz arra jó volt, hogy Casanova egész életében vonzódjon a misztikumhoz és az ezotériához.

A nagyanyónak aztán vagy megjött az esze, vagy kimerítette az általa ismert összes népi gyógymódot, mert végül csak elvitte Giacomot egy orvoshoz. Mondjuk ezzel sem voltak sokkal előrébb, mert a doki szerint az orrvérzés oka nem más, mint Velence túl sűrű levegője, bármit is jelentsen ez.

A diagnózis következménye pedig az lesz, hogy Giacomot Padovába küldi a család. Hivatalosan ugye az egészsége érdekében, de a kisfiú úgy éli meg a dolgot, mint egy száműzetést, azt a következtetést vonja le, hogy a családjának nincs rá szüksége.

Giacomo így kerül egy dr. Antonio Maria Gozzi nevű abbé és tanár felügyelete alá, akinek köszönhetően megkapja az alapfokú oktatást, és egész komolyan megtanul hegedülni is.

Ami ennél némileg érdekesebb, hogy Gozzi abbé házában kerül kapcsolatba először a másik nemmel is, mégpedig Gozzi húga, a fiatal és bájos Bettina személyében.

Érdemes hangsúlyozni, hogy Casanova mindössze 11 éves, amikor Bettina elcsábítja. Vagyis hát nem volt ez igazi elcsábítás, legalábbis Casanova későbbi emlékiratai szerint a lány csak „játszott” vele, de a leírás alapján a bájos – és ezek szerint kellően romlott – hölgy akciója mai fogalmaink és büntető törvénykönyveink szerint minimum megrontás volt.

Nem tudni, hogyan alakult volna Casanova élete, ha nem fut össze Bettinával, az viszont tény, hogy ez az élmény hősünk egész életére és személyiségére hatással volt.

Ezzel egyébként maga Casanova is tisztában volt: „Bettina volt az, aki meggyújtotta a szívemben egy olyan érzés első szikráját, ami később az én uralkodó szenvedélyem lett.”

A „kapcsolatnak” se következménye, se folytatása nem lett, és természetesen Casanova sem sérelemként élte meg Bettina közeledését. Annyira nem, hogy bár a lány később férjhez ment – hogy mennyire járt jól vele a vőlegény, azt most ne firtassuk –, egész életükben tartották egymással a kapcsolatot, a lány amolyan testvérféle lett Casanova számára.

Casanovának ebből a gyerekkori afférjából azt gondolhatná az előítéletes és sablonokban gondolkodó külső szemlélő, hogy emberünk ettől kezdve más sem csinált, csak a nőket hajkurászta. Ez azonban – ekkor még – egyáltalán nem így volt.

Naná, hogy nem, hiszen Casanova ekkor még tulajdonképpen gyerek, és Gozzi abbé nyomására inkább a tanulás töltötte ki ideje nagy részét.

Nem is akármilyen eredménnyel, Casanova ugyanis okos, értelmes és érdeklődő gyerek volt, szeretett és tudott is tanulni, nyugodtan kijelenthetjük, hogy zseni volt.

12 éves, amikor felveszik a Padovai Egyetemre, és 17, amikor doktori címet szerez világi és egyházi jogból. Emellett arra is jutott ideje, hogy viszonylag magas szinten tanuljon kémiát, matematikát, filozófiát és orvostudományt.

A nagymama természetesen papnak szánja Casanovát, az ifjú gyengeségeit és korlátait jobban ismerő Gozzi abbé inkább az egyházi ügyvédi pálya felé terelgetné.

Egy darabig mégis úgy tűnik, hogy pap lesz, ez az út akkor fut zsákutcába, amikor 16 évesen (!) prédikáció közben részegen leesik a szószékről. Na, nem mintha a korszak ne ismert volt részeges papokat, de ezután Casanova mégis inkább a jogi tanulmányokra fekszik rá, és következik a 17 évesen megszerzett diploma.

Közben azonban az egyetemi évek alatt Casanova megismerkedik az életét a nők mellett meghatározó másik nagy szenvedélyével, a szerencsejátékkal is. És már első nekifutásra sikerül magát komoly adósságokba vernie.

Az eseményeket fokozódó aggodalommal követő nagymama ezt már nem akarja tétlenül nézni, és hazaparancsolja Velencébe az egyre féktelenebbé váló Casanovát.

Mivel a papi pálya kútba esett, ezért hősünk az egyházi jogi diplomáját próbálja meg hasznosítani, és a Velencei Pátriárka szolgálatába áll.

Itt és most pedig érdemes egy kis kitérőt tennünk, és megnézni, hogy milyen is volt a korszak Velencéje, és jó döntést hozott-e nagyanyó, amikor visszarendelte Casanovát a városba.

Tömören a válasz az, hogy nem, nem volt jó ötlet, nagyjából azzal volt egyenértékű, mintha egy farkast beeresztettek volna egy hatalmas birkanyáj kellős közepébe.

Velence, vagyis a Velencei Köztársaság, ahogy akkoriban nevezték, egy egészen különleges államalakulat volt, ami Casanova működésének idejére már hanyatlóban volt, de nyugodtan ki lehet jelenti, hogy a nyolcadik és a tizennyolcadik század között a velencei dózsék megkerülhetetlenek voltak Európában.

Ennek megfelelően Velence – az Adria Királynője, illetve Apollinaire egy kissé másképp nevezve a női nemi szervhez hasonlította, pont azt a szót használva, ami most nektek is eszetekbe jut – akkoriban sokféle központ volt: kereskedelmi, kulturális, pénzügyi, politikai és még ki tudja milyen.

Egy nyüzsgő, sokszínű és –nyelvű, gazdag, viszonylag nyitott és toleráns államot kell elképzelni, ami ráadásul beleesett az európai és amerikai aranyifjúság Grand Tour-jába.

A  „nagy túra”, vagy „nagy utazás” az 1600-as, 1700-as években vált szokásává az európai arisztokrácia – majd az őket utánozni igyekvő amerikai elit – fiatalságának, már persze leginkább az igazán gazdagokénak, akik meg tudták fizetni a túra horribilis összegét.

Ez tulajdonképpen egy hónapokig, vagy akár évekig tartó európai körút volt, ami alatt az utazó végigjárta a főbb európai kulturális, politikai és társasági centrumokat, nézelődött, tanult, tapasztalatokat szerzett és kapcsolatokat alakított ki.

A szokás egyébként Angliából indult el, majd onnan terjedt szét Európában. A fiatalok általában 21 éves koruk körül tudták le ezt az utat, aminek több célja – és következménye – is volt.

Egyrészt jó volt arra, hogy az egyes országok nemesei tanulmányozhassák, hogy máshol hogy működnek a dolgok a gyakorlatban, esetleg elmélyítsék az egyetemeken, magántanároknál szerzett tudásukat. Rosszabb esetben egyáltalán megszerezzék a szükséges ismereteket.

Másrészt pedig sok esetben arra is jó volt a túra, hogy az ifjak minden szempontból kitombolják magukat, és amikor már torkig lettek mindenféle élvezettel, pénzköltéssel és kalanddal, akkor szépen hazatérjenek, és átvegyék mondjuk a családi birtok igazgatását.

És ennek a Grand Tour-nak volt az egyik legfontosabb/legkedveltebb állomása Velence.

Na most, képzeljük el, hogy mi történik akkor, ha egy viszonylag liberális gondolkodású, az erkölcsi szabályokat nem túl szigorúan kezelő városban összegyűlik az európai nemesség színe-virága, távol az otthontól, pénzzel vastagon kitömve, 21-22 évesen, akik mindent kipróbálhatnak és mindent ki is akarnak próbálni.

Azt hiszem, elég, ha csak három fontos dolgot említünk: Velencei Karnevál, szerencsejáték, kurtizánok. És ehhez adjátok hozzá az összes dolgot, amiről valaha kamaszként fantáziáltatok, de nem mertétek megtenni. A korszak Velencéjében megtehettétek volna, a város élete mai szemmel nézve egy kosztümös pornófilm volt, és ebben még csak túlzás sincs.

Na, ebbe a városba rendeli vissza a nagymama Casanovát, akiről most már tudjuk, hogy alapvetően egy tehetséges, sokra hivatott ember volt, akit azonban a természet bőven ellátott rossz tulajdonságokkal. És ezek a nem túl előnyös jellemvonások Velencében lehetőséget kaptak a teljes kibontakozásra.

A Velencébe visszatérő Casanova előtt azonban az igazán fontos nemesi szalonok kezdetben zárva maradnak, hiszen hiába van jogi diplomája mégiscsak egy táncos fia.

Hősünk ezt a korszakban szokásos módon hidalja át, keres magának egy gazdag pártfogót Alives Gasparo Malipiero személyében.

Nevezett úriember a Malipiero család feje volt, ekkoriban Velence egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb embere, a gyönyörű és hatalmas Palazzo Malipiero, azaz a Malipiero Palota tulajdonosa.

Ez egyébként teljesen elfogadott volt akkoriban, vagyis hogy egy tehetséges, fiatal, de vagyontalan ifjút felkarol egy idősebb, gazdag úriember, aki aztán anyagilag támogatja az ifjú előrehaladását. És nem, az ilyen kapcsolatok többségében nem volt semmilyen erotikus mellékzönge, bár természetesen ilyen is előfordult.

Malipiero segítségével Casanova elsajátítjaa a nemesi társaságban elvárt öltözködési, viselkedési, étkezési stb. szokásokat is, ráadásul most már az ehhez az életstílushoz szükséges pénz is a rendelkezésére áll.

Casanova a Malipiero Palotában éli át az első „teljes szexuális élményét” is, mégpedig nem is akármilyet: egy nemesi származárú testvérpár, Nanetta és Savorgnan Marton működik közre abban, hogy elveszítse a szüzességét. A kor Velencéjéről sokat elárul, hogy a két hölgy 14 és 16 éves volt…

A Bettinával való pár évvel korábbi találkozás mellett ez a két úrhölgy, vagy inkább úrlány az, akik, Casanova saját bevallása szerint „megváltoztatták az életét”.

Casanovának tehát most már van szakmája, megfelelő pártfogója, és pénze is ahhoz, hogy gondatlan életet élhessen Velencében. De persze túl szép volt ahhoz, hogy sokáig tartson, és a bajt csak saját magának köszönheti.

Elcsábít ugyanis egy Teresa Imer nevű színésznőt/operaénekesnőt. Ez ugye önmagában még nem lenne baj, sőt, azért lássuk be, hogy ilyesmit minimum el is várunk Casanovától.

A probléma az, hogy a hölgy Casanova patrónusának, Malipieronak plátói szerelme – más források szerint nem is annyira plátói. Malipiero pedig a várható módon reagál, úgy rúgja ki a palotából hősünket, hogy az egészen Rómáig repül.

Casanovának tehát egész Velencében, de lehet, hogy egész Európában csupán egyetlen hölgyet kellett volna békén hagynia, de perszer neki pont Teresa kellett.

Hősünk tehát elhagyja Velencét, és Rómában ismét megpróbálkozik az egyházi pályával, ami nem is indul rosszul, Acquaviva bíborosnak intéz hivatalos ügyeket.

Ebben a minőségében találkozik pl. a pápával is, aki ekkoriban XIV. Benedek volt. A találkozásról és az ott történtekről egymásnak ellentmondó források vannak. Egyesek szerint humoros és pajzán történeteivel annyira elbűvöli a pápát, hogy az engedélyt adott neki tiltott könyvek olvasására, sőt felmentést kap a böjti szabályok betartása alól is.

A másik nézet szerint azonban Casanova egyszerűen csak szemtelen volt, és mindenféle elbűvölés nélkül kért engedélyt az indexen lévő könyvekre és a böjt be nem tartására.

Az Olvasó döntse el maga, hogy melyik változat lehet igaz. Segítségül annyit, hogy XIV. Benedek pápaságát az utókor úgy jellemzi, mint a jámborság, a tisztesség, a bölcsesség időszakát, őt magát pedig úgy, mint aki szigorúan betartotta és betartatta az egyházi fegyelmet. Ha ebből indulunk ki, akkor már kb. el lehet dönteni, hogy a történet melyik verziója állhat közelebb a valósághoz.

Casanovát azonban végül nem emiatt teszik ki Rómából, hanem mert a gyanú szerint szerelmi találkákat intéz magas rangú egyházi tisztviselők számára, ami ugye a katolikus egyház egyetlen munkaköri leírásában sem szerepel.

És bár bizonyítani ezt nem tudják, de Acquaviva bíboros számára egyre kellemetlenebbek lesznek titkárfélesége viselt dolgai, így amikor bűnbak kell egy ügyben, akkor gyorsan Casanovát veszik elő.

Hivatalosan és cirkalmasan hosszan megköszönik a munkáját és az erőfeszítéseket, melyeket az Anyaszentegyház érdekében tett, majd útjára engedik. Azaz elegánsan bár, de innen is kirúgják, ezzel végleg lezárul egyházi pályafutása.

Nagyjából ekkoriban hal meg Casanova nagymamája, ezzel pedig megszűnik az utolsó olyan erő is, ami úgy-ahogy féken tartja hősünk sötét oldalát, és ami valamilyen tisztes világi, vagy egyházi pálya felé terelhette volna.

Így aztán Casanova a saját feje után megy. Első gondolata pedig az, hogy felcsap katonának.

Na, nem mintha olyan nagyon érdekelné a harcászat, vagy a hadászat, bár nőügyei kapcsán többször is bizonyította, hogy az átlagembernél bátrabb – vagy vakmerőbb, esetleg ostobább, nézőpont kérdése – dolgokra is képes.

Casanova egészen más okból választja a katonai pályát, mégpedig a szép egyenruhák miatt! Úgy gondolja ugyanis, hogy egy fess uniformis jócskán megnöveli esélyeit a szebbik nem körében.

Ráadásul még csak komolyabb képzettség sem kellett ahhoz, hogy a Velencei Köztársaság hadseregének tagja legyen, akkoriban ugyanis volt lehetőség arra, hogy valaki megvásárolja a tiszti rangot az ezzel járó jogokkal és fizetéssel együtt.

Casanova pedig él is a lehetőséggel, más kérdés, hogy soha nem harcolt, és bár egy velencei ezred tisztjeként eljut többek között Korfura és Konstantinápolyba is, egy idő után még az általa meglehetősen lazán kezelt katonai fegyelmet is túl szigorúnak tartja, és nem elégedett a ranglétrán való emelkedésének sebességével sem.

Hát mondjuk, az előléptetésért nem ártana tenni is valamit, Casanova pedig ekkoriban nem igen csinál mást, mint, hogy egy fáraó nevű kártyajátékot játszik, szinte éjjel-nappal.

A fáraó részletes szabályaiba most nem megyünk bele, de a viszonylag egyszerű és könnyen elsajátítható játék rendkívül népszerű volt Casanova korában, sőt, később egyre szélesebb körben lett ismert, annyira, hogy a 18. század végén, 19. század elején Amerikában pl. népszerűbb volt, mint a póker.

Elméletben, ha a játékosok becsületesen játszanak, akkor állítólag ebben a játékban van a legnagyobb esélye földi halandónak nyerni. Na de, melyik az a szerencsejáték, amit becsületesen játszanak?!

Így aztán Casanovának sikerül mindenét elveszítenie, többek között a megvásárolt tiszti ranghoz tartozó pénzjáradékot is + még összeszednie jókora adósságot is, amiért állítólag börtönben is ült.

Így aztán emberünk úgy dönt, hogy a katonai pálya mégsem neki való, otthagyja a hadsereget és hazatér Velencébe.

Úgy tűnik azonban, hogy csak a katonáskodást hagyja abba, a szerencsejátéktól nem tud szabadulni, így aztán Velencében a maradék pénzét is elveszíti.

Ideje valami kenyérkereső foglalkozás után látnia, és megint szerencséje van, egy ismerőse beajánlja hegedűsnek a San Samuele nevű színházba.

Ekkor 1746-ot írunk, tehát Casanova még mindig csak 21 éves, de már éppen a harmadik karriernél tart: egyházi tisztviselő, majd katona, most pedig hegedűművész.

Vagyis hát, többnyire inkább csak hegedűs, mint művész, mert az azért hamar kiderül, hogy bár a megfelelő alapokat Gozzi abbénak köszönhetően megkapta ugyan, és tehetsége is lenne a hangszerhez, de az igazán kiemelkedő teljesítményhez szükséges szorgalom és türelem nem Casanova erős oldala.

Ebben az időben leginkább arról ismert, hogy hasonlóan fiatal cimborái társaságában járja a velencei lebujokat, és amikor nem isznak, mit isznak, vedelnek, akkor otromba tréfákkal szórakoztatják magukat, mint pl. orvosokat/bábákat riasztanak random ismeretlen házakhoz.

Casanova ifjú évei alatt talán ekkor van a legmélyebben, nem sok hiányzott hozzá, hogy végleg elsüllyedjen és elkallódjon. Azonban, mint az olyan embereknél általában, akik szeretik kísérteni a sorsot, mindig akkor jön egy újabb esély, amikor arra a legkevésbé lehet számítani.

Ez az esély pedig egy Bragadino szenátor nevű gazdag úriember személyében jelentkezik, vagy inkább esik Casanova útjába. A történet szerint Casanova – jobb híján – éppen egy esküvői zenekarban hegedült, ma úgy mondanánk, hogy haknizott, amikor a vendégek között adomázgató Bragadino hirtelen rosszul lett.

A tünetek alapján ma úgy gondoljuk, hogy agyvérzést kapott, és életét csak Casanova gyors reakciójának és kezelésének köszönhette, aki orvosi tanulmányait hasznosítva a helyszínen eret vágott a szenátoron.

Sőt, később valószínűleg még egyszer megmenteti az életét, mert amikor Bragadinót hazaszállítják, akkor saját privát orvosa elrendeli, hogy higanykenőccsel kenjék be a beteg mellkasát.

A higany akkoriban univerzális gyógyszernek számított mindenre, csak éppen ugyanolyan mérgező volt, mint ma. A felkent kenőcstől Bragadino sokkal rosszabbul lesz, láza az egekbe szökik, és valószínűleg a látogatóba érkező Casanovának köszönheti az életét, aki a remek kezelőorvos tiltakozása ellenére eltávolíttatja a kencét, és hideg vizes lemosást és borogatás rendel a betegnek

Ennek, valamint a szintén Casanova által javasolt diétának köszönhetően a szenátor teljesen felépül, majd amikor megtudja, hogy ki a megmentője, és meghallgatja Casanova élettörténetét, akkor úgy dönt, hogy egy ilyen ifjút érdemes támogatni.

Így Casanova újra talál magának egy gazdag patrónust, aki ráadásul jóval önzetlenebb is, mint annak idején Malipiero. Bragadino ugyanis hamar kiismeri védence rossz tulajdonságait, ennek ellenére mindig kitartott Casanova mellett, és gyakran kihúzza őt a bajból, legyen az a hatóságokkal való konfliktus, vagy pénzügyi probléma.

Casanova ezután számíthatott rá, hogy bármit is csináljon, Bragadino kiáll mellette, legfeljebb egy kis szelíd dorgálást kell elviselnie.

Bragadino volt az is, aki újra felébreszti a misztikummal már gyerekkorában beoltott Casanova érdeklődését – emlékezzünk az orvérzését kezelő boszorkányra! – a természetfeletti iránt. Bragadino ugyanis kabbalával is foglalkozott, bevonva ebbe hősünket is.

A következő három év gondatlan életet hoz Casanova számára. Hivatalosan és névlegesen Bragadino asszisztense, a valóságban azonban szép ruhákban és elegáns társaságba jár, és ideje java részét szerencsejátékkal és udvarlással, valamit ezek következményeivel tölti.

Természetesen azonban most sem tudja megbecsülni jó sorsát és elszalad vele a ló. A velencei hatóságoknak már jó ideje csípi a szemét az ifjú rendbontó, de amíg kiemelkedően nagy marhaságot nem csinált, addig Bragadino tekintélye és pártfogása megvédte őt a következményektől.

Egy alkalommal azonban csúnya tréfát eszel ki egy haragosa kárára, aminek részletei elég homályosak, de az biztos, hogy szerepet kapott benne egy Casanova által frissen kiásott hulla is. Ez, valamint egy fiatal lány feljelentése, amiben nemi erőszakkal vádolja meg Casanovát, végül arra készteti az illetékes szerveket, hogy vádat emeljenek Casanova ellen.

Bár később bizonyítékok hiányában felmentik minden vád alól, de ezt C. már nem várja meg, és Pármába menekül.

A következő három hónapban Casanovával furcsa dolog történik: szerelmes lesz. Casanova sok nőt elcsábított ugyan, de csak kevésbe volt igazán szerelmes, ezek egyike a Henriette nevű hölgy.

Henriette nemesi származású, okos, gyönyörű és legalább olyan szabad szellem a szex terén, mint Casanova. A férfit elbűvöli Henriette intelligenciája és eleganciája, soha addig nem találkozott még nővel, aki annyira hasonlított volna hozzá. Mármint nem külsőre természetesen.

Két ennyire hasonló ember nem bírhatja sokáig egymás mellett, egyszerűen túl magas hőfokon égnek, ha együtt vannak, a kapcsolat túl intenzívnek bizonyul, túl sokat kivesz mindkettejükből. Ráadásul Pármában Casanovának sem a társadalmi összeköttetései, sem anyagi biztonsága nincs meg, így végül elhagyja Herniette-et, vagy a lány őt, ezt nem lehet biztosan tudni, de soha nem felejtette el ezt a kalandot.

Mivel a korábbi botrányai hullámai addigra elülnek Velencében, ezért C. visszatér szülővárosába, és újra elmerül a szerencsejátékban. És valószínűleg őt magát is meglepve, most kivételesen nem a szokásos forgatókönyv érvényesül, azaz nem veszít, hanem nyer. Sokáig és sokat.

Vagyis Casanova egy komolyabb pénzösszegre tesz szert, és úgy tűnik, hogy kezd öregedni, vagy legalábbis komolyodni, mert a pénzt nem lapátolja ki azonnal az ablakon, hanem egész értelmes dologra költi.

Úgy dönt, hogy megcsinálja a saját Grand Tour-ját, azaz beutazza Európát. 1750-ben Párizsba érkezik, ahol két évig marad, tökéletesen megtanulja a nyelvet, később az emlékiratait is franciául írja.

Két év azonban bőven elég neki és a párizsi hatóságoknak is, akik elunják a csínytevései és nőügyei miatti folyamatos bejelentéseket, ezért emberünk továbbáll.

Gyerekkori találkozása a boszorkánnyal, illetve a Bragadino szenátor mellett kabbalával eltöltött idő azonban nem múlik el nyomtalan, ezért Lyonban belép a szabadkőművesek közé. Ezt a szálat most nem visszük végig, mert egyrészt nem igazán bizonyított, másrészt az olvasók között alighanem viszonylag kevés gyakorló szabadkőműves akad, a többiek körében pedig a téma csak mérsékelt sikerre számíthat.

Következik Drezda, Prága, majd Bécs. Ez utóbbi város nem nyeri el Casanova tetszését, a város és polgárai erkölcsét ugyanis túl szigorúnak találja.

1753-ban visszatér Velencébe, és újult erővel veti bele magát a város erkölcstelenségébe: szerencsejáték, nők, szórakozás.

Casanováról addigra azonban már vaskos dossziét vezet a rettegett velencei titkosrendőrség, amiben tételesen szerepel emberünk minden ügye. A rendőrséget nem is az átlagosnak mondható – csábítás, párbaj, nyilvános káromkodás, rendbontás, részegség – esetek érdeklik Casanovával kapcsolatban, hiszen ezen az alapon a város háromnegyedét le lehetne tartóztatni.

Casanova szabadkőművessége azonban, amit állítólag továbbra is aktívan űz, már jobban érdekli a titkosszolgákat. Casanova pedig nem veszi komolyan a veszélyt, Bragadino hiába figyelmezteti, hogy kicsit fogja vissza magát, mert baj lesz.

És lett is, mert 1755. július 26-án letartóztatják a „szent vallás elleni közönséges támadások” miatt. A korban szokásos módon hónapokig tartják fogságban anélkül, hogy hivatalosan tájékoztatnák arról, hogy miért tartóztatták le, mi a vád ellene, és mire számíthat, illetve esélyt sem kap a védelemre/védekezésre.

Végül 1755. szeptember 12-én 5 éves börtönbüntetésre ítélik – tárgyalás nélkül természetesen –, amit a Dózse Palota hírhedt Ólombörtönében köteles letölteni.

Az Ólombörtön a palota tetőterében volt, és nevét az épületet fedő ólomlemezekről kapta. Az itt kialakított rendkívül kellemetlen cellák egyikének vendégeként Casanova ízelítőt kap abból, hogy a Velencei Köztársaság mit gondol a varázslatról és a vallásellenességről: minimális berendezés, töménytelen mennyiségű bolha, fojtogató meleg, szegényes ellátás.

Casanova természetesen hamar eldönti, hogy nem tölti ki a büntetést, hanem megpróbál megszökni. Hónapokig készíti elő a tervet, ami aztán elsőre kudarcba fullad, mert mire mindent eltervezett, és minden szükséges eszközt összelopkodott/elrejtett a cellájában, addigra Bragadino közbenjárására áthelyezik egy világosabb és kényelmesebb cellába.

Casanova persze tombol, és nem akar menni, hiszen a szökéshez szükséges minden felszerelése a korábbi cellában van elrejtve, Bragadino és a börtön személyzete meg nem érti, hogy valaki miért tiltakozik az ellen, hogy jobb körülmények közé helyezik.

Emberünk kezdheti elölről a szervezést, bár annyi szerencséje azért van, hogy a szökés tervezéséhez társra is akad, a szomszédos cellában raboskodó, kiugrott pap, Balbi atya személyében.

Végül aztán kettejüknek sikerül összehozni a szökést, ami rendkívül kalandosra sikerül, többször is csak a szerencse, és C. lélekjelenléte segítségével tudják a váratlan akadályokat elhárítani.

Ez a kaland egyébként sokban hasonlít ahhoz, ahogy Dumas Monte Cristo grófja megszökött a börtönből, és csak azért nem foglalkozunk vele részletesen, mert később maga Casanova is csak akkor volt hajlandó nekikezdeni a történetnek, ha biztosították róla, hogy legalább két órája van az előadására.

A szökéssel C. visszanyeri ugyan a szabadságát, de azt is eléri, hogy menekülnie kelljen imádott Velencéjéből, ezért újra Párizsba megy. Itt felmelegíti régi ismeretségét egy bizonyos Fracois-Joachim de Pierre de Berni-vel, aki akkoriban XV. Lajos francia király kegyence, diplomata, államférfi és homoszexuális volt, Casanova érkezésének idején éppen külügyminiszter is.

Ismertségük még arra az időre datálódott, amikor Bernis követként a francia udvart képviselte Velencében, és bár nem ebben a minőségében, de közreműködött abban, hogy Casanova sikeresen csábíthasson el két hölgyet, egészen pontosan két apácát. Egyszerre.

Bernis jelleméről sok mindent elárul, hogy csupán egyetlen kérése volt a segítségért cserébe: egy paraván mögül akarta nézni, ahogy Casanova hm… szereti a két hölgyet. Fura gusztusa ellenére, vagy lehet, hogy éppen ezért egyébként Bernis tehetséges, sőt a zsenialitás határát súroló politikus volt.

A párizsi rendőrség által már egyébként is nyilvántartott Casanovának azt ajánlja, hogy ha el akarja kerülni az újbóli letartóztatást – akár a francia, akár a velencei hatóságok által –, akkor egy dolgot tehet: tegye magát hasznossá a francia állam számára, ergo keressen pénzt XV. Lajosnak. Ha ezt jól csinálja, akkor meg fogja kapni a király kegyét, ami egyenlő a védelemmel.

Casanova rábólint az ötletre, és felajánlja szolgálatait a francia udvarnak. Ennek keretében az ekkor induló első állami LOTTO egyik fő szervezője, és legsikeresebb jegyértékesítője lesz, amiből komoly vagyont is félre tud tenni.

Hősünknek az újonnan szerzett anyagi biztonság, valamint a tökéletesen beszélt francia nyelv lehetőséget ad arra, hogy új, minden korábbinál fényesebb egzisztenciát építhessen Párizsban és folytathassa korábban megszokott hobbijait.

Sőt, igazából még magasabbra is emelkedik, mint Velencében, mégpedig annak köszönhetően, hogy a korszak francia királyi udvarában nagyon népszerű az okkultizmus. Casanova pedig, mint tudjuk egész járatos a témában, így elterjeszti magáról, hogy szabadkőműves és alkimista, sőt a bölcsek kövének birtokában van.

Mivel emellé még rendkívül lefegyverző stílus, elegancia és jó beszélőke is társult, így Casanova közeli kapcsolatba kerül a korszak olyan ismert arcaival, mint Madame Pompadour, aki ugye XV. Lajos hivatalos szeretője volt, Saint-German, a híres kalandor, d’Alembert, és Rousseau.

Mivel a fent említett tulajdonságok fontosak egy jó kémnek is, ezért Bernis-nek az a gondolata támad, hogy barátját akár ebben a pozícióban is alkalmazhatná. És lőn, Casanova francia kémnek áll, és odafigyel arra, hogy kimagaslóan megfizessék szolgálatait.

Következik a hétéves háború, és tudjuk, hogy a háborúkat éppen az olyan típusú és jellemű embereknek találták ki, mint amilyen hősünk. Az átlagemberek meghalnak a háborúban, a Casanovák pedig lubickolnak és nyerészkednek benne/rajta.

Casanova továbbra is kémkedik és pénzt csinál a francia udvarnak, amiből persze azért leveszi a saját részét is. Olyan jól megy neki ekkoriban, hogy vesz egy saját selyemgyárat, Franciaország pedig annyira elismeri szolgálatait, hogy állami nyugdíjat és kitüntetést ajánlanak neki, egyetlen feltétellel: vegye fel a francia állampolgárságot.

Ez az időszak Casanova életének csúcsa: mesésen gazdag, komoly politikai és társadalmi kapcsolatai vannak, az egész francia udvar a lábai előtt hever, mármint főleg a női szakasz ugye.

Azonban – szokás szerint – amilyen gyorsan jutott nagyon magasra, Casanova olyan gyorsan zuhan a mélybe. Az első és legfőbb hibát ott követi el, hogy nem hajlandó lemondani velencei állampolgárságáról, amit komoly sértésként könyvelnek el az udvarnál.

Ráadásul rossz üzletembernek bizonyul, veszteségesen menedzseli üzleti érdekeltségeit, és hát a nők is inkább viszik a pénzt. Casanova politikai hátszél nélkül hamar kifogy a pénzből, sőt, mínuszba kerül, adósságai miatt pedig börtönbe is kerül.

És bár csak pár napot kell kibírnia egy cellában, mire kiengedik, még rosszabb helyzetbe kerül, ugyanis közben párfogója, Bernis, elveszíti XV. Lajos kegyét, ami nélkül C.-nek se sok esélye van.

Mivel pedig reménytelen anyagi helyzetben van, ezért inkább elvállal egy újabb küldetést Hollandiába, csak, hogy minél távolabb kerüljön a párizsi udvartól. A holland küldetés azonban teljes kudarcnak bizonyul, hősünk lebukik, menekülnie kell.

És innen már csak lefelé vezet az út, Casanova bejárja ugyan Európát, de párizsi sikereit sehol sem tudja megismételni.

Hosszú körutat tesz: Olaszország, Svájc, Anglia, Oroszország, Lengyelország, Poroszország, Spanyolország a menetrend, és bár mindenhol kalandosan telnek a napjai, és hölgytársaságban sem szenved hiányt, de sehol sem tud gyökeret ereszteni.

Fő célját – egy, a párizsihoz hasonló állami LOTTO szervezését és az abból való meggazdagodást – sehol sem sikerül elérni, hiába eszközöl ki találkozót III. György angol királynál, vagy Nagy Katalin orosz cárnőnél. Utóbbi kifejezetten hidegen utasítja el.

Jobb híján örök kísérőjéhez az okkultizmushoz fordul, és magas rangú nemeseket ver át azzal az ígérettel, hogy fiatallá változtatja őket.

Casanova ekkor már a harmincas évei végét tapossa, és a nagy európai körútjával gyakorlatilag semmit sem sikerül elérnie, azon kívül, hogy számos nemi betegséget szed össze. Ráadásul Angliában halálosan beleszeret egy 17 éves kurtizánba, aki azonban simán és erőlködés nélkül fosztja ki és veri át emberünket.

Casanovát mélyen megrendíti az eset, hiszen addig ez általában fordítva történt, ő használta ki a gyengébb nemet. Hősünk ettől a kalandtól számítja azt, hogy öregedni kezdett.

Végül visszatér Franciaországba, csakhogy viselt dolgait nem felejtették el, ezért mielőtt még újra letartóztatnák, továbbáll Velencébe.

Azonban a velencei hatóságok sem bizonyulnak olyan feledékenynek, mint ahogy azt Casanova reméli, ezért kénytelen új mélységekbe süllyedni annak érdekében, hogy visszatérhessen imádott városába: a Velencei Inkvizíció besúgója lesz, csak így tudja elérni, hogy 1780-ban hazatérhessen.

Ekkoriban írt jelentései is fennmaradtak, és nehéz eldönteni, hogy komikus vagy szánalmas, ahogy az erkölcsi és társadalmi szabályoknak mindig is fittyet hányó Casanova lelkesen ostorozza a különböző színházi előadásokat. Nyilván azt írta, amit az Inkvizíció olvasni akart, de akkor is…

Casanova még évekig próbálja valahogy fenntartani a korábbi léha életmódját, de lassan eljár felette az idő, az előkelő társaságból kezd kikopni, a nők körében aratott sikerei kezdenek ritkulni, állandó pénzzavarban él, és nem igazán talál új pártfogókat.

Utolérik a veszteségek is: meghal patrónusa, Bragadino szenátor, majd az anyja, és Bettina, Gozzi abbé húga is, akinek első kalandját köszönhette.

Casanova végül 1785-ben, 60 évesen fogja fel, hogy nincs értelme és módja arra, hogy folytassa addigi életvitelét, a kis munkával és sok szélhámoskodással járó csajozást, ezért elfogadja Waldstein gróf ajánlatát, hogy annak csehországi kastélyában könyvtáros legyen.

Casanova itt tölti életének utolsó 13 évét, zsémbes, rosszkedvű, morgós öregúr lesz belőle, akinek fokozatosan romlik az egészsége az életében – meglehetősen rossz körülmények között – megtett több tízezer kilométer, és a számtalan – hol kezelt, hol kezeletlen – nemi betegség következtében.

Ebben a 13 évben főleg azzal foglalkozik – amellett, hogy Waldstein gróffal és vendégeivel zsémbel –, hogy elkészítse önéletrajzát, ami végül több mint 4000 oldalra rúgott és Casanova szerelmi ügyei és kalandjai leírása mellett nagyon fontos kordokumentum is.

Casanova még megéli, hogy 1797-ben megszűnik a Velencei Köztársaság és feltűnik Bonaparte Napóleon, majd 1798-ban súlyosan megbetegszik, és meghal.

Hősünket Csehországban temetik el, de sírjának pontos helye az idők folyamán feledésbe merül, és ma sem tudjuk pontosan, hogy hol nyugszik.

És akkor a hosszú poszt végére néhány szó Casanováról, a Csábítóról:

Casanovának kétségtelenül remek érzéke volt a nőkhöz és elcsábításukhoz. Mindig tudta, hogy mikor és mit kell mondani, mindig minden apró lépést részletesen eltervezett. Érdekes módon önéletrajzában mindig sokkal nagyobb teret kap maga a csábítás, a „préda” elejtésének folyamata, mint maga a szexuális aktus.

Casanova értékelte a nőket, mindig elsöprő szenvedéllyel fordult feléjük, el tudta hitetni aktuális partnerével, hogy ő a világ közepe, a legszebb mindenki közül.

És ami talán ugyanilyen fontos, hogy tudott szakítani is. Egyetlen kapcsolatáról sem tudunk, ami haraggal, vagy sértődéssel ért volna véget. Casanova nem elhagyta a nőket, hanem remek ritmusérzékkel találta meg a megfelelő pillanatot a távozásra, úgy, hogy gyakran még őt vigasztalták korábbi partnerei és hosszú ideig küldözgették utána az illatos levélkéket.

Volt azonban Casanovának egy kevésbé romantikus oldala is. Ugyanis a fent említett lovagias és gáláns lépéseket általában csak a nemesi rangú hölgyekkel szemben tette meg. Az életem története című emlékiratában feljegyzett mintegy 120 kalandja egy jelentős része azonban nem ilyen emelkedett módon és hangnemben zajlott.

Emberünk ugyanis egy olyan korban élt, amikor a prostitúció ha nem is teljesen legális, mindenesetre majdnem teljesen elfogadott volt minden társadalmi szinten, és Casanova a csábításai közé sorolja azokat az eseteket is, amikor egész egyszerűen és prózaian fizetett a kapcsolatért.

Ettől függetlenül, vagy éppen ezzel együtt kijelenthetjük, hogy Casanova a nők bűvöletében élt, szerette és tisztelte őket, sok mindent elvett tőlük, de igyekezett legalább annyit adni is nekik. Kétségtelen, hogy élete a csábítás és a szex-kalandok nélkül is éppen elég izgalmas volt, mégis mindig mindenki Casanovára, a Csábítóra fog emlékezni.

És valószínűleg ezzel ő is teljesen elégedett lenne.

Zsiráf