A nagy holland tulipán válság

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy jelenleg az ember a legokosabb lény a Földön. Van azonban számos fura tulajdonsága is, amik alkalomadtán mintha felülírnák ezt a megállapítást.

Ilyen az is, hogy hiába tudjuk, hogy valami nem igaz, hajlamosak vagyunk mégis annak elfogadni, ha körülöttünk mindenki igaznak állítja vagy hiszi, vagyis, ha kellően mézes a madzag, akkor bárminek, bármilyen spekulációnak képesek vagyunk bedőlni.

És többek között kb. ez az oka annak, hogy időről időre gazdasági válságok rázzák meg az országokat, kontinenseket, sőt, a globalizációnak köszönhetően az egész világot.

A mostani posztban a modern történelem egyik első tőzsdei összeomlását és gazdasági válságát fogjuk egy kicsit körbe járni, amikor 1637. február 7-én beszakadt a holland tulipán kereskedelem, aminek következtében rengeteg ember jutott szó szerint koldusbotra.

Na persze, nem véletlenül történt ez így, Te pl. odaadnád a generációk óta a családod tulajdonában álló családi házat egyetlen tulipánhagymáért? Na ugye. Na és akkor, ha körülötted mindenki ezt csinálja, és 100 százalékos biztosra állítják, hogy nem lehet bukni rajta? Akkor már más a helyzet, lehet, hogy Te is bedőlnél.

A hollandok közül ugyanis sokan ezt tették, mindjárt meglátjuk, hogy miért, és milyen következménnyel. Lesz szó arról is, hogy miért többnyire csak a kisbefektetők mentek tönkre, és arról is, hogy miért nem létezik kék tulipán.

Tartsatok velem!

A tulipán a zárvatermők törzsébe, az egyszikűek osztályába, a liliomvirágúak rendjébe és a liliomfélék családjába tartozó jószág. Persze ezeket az infókat én se tudom fejből, de a lényeg, hogy mára teljesen hétköznapi virággá vált, bármelyik virágboltban, vagy hobbikertecskében megtalálható.

Úgy értem, hogy ma már senki sem kerül extázisba csak azért, mert látott egy tulipánt.

Tulipa Hungarica

 

Nem volt ez azonban mindig így, a tulipán sokáig a gazdagság, a hatalom és a jólét szimbóluma volt, ennek megfelelően elképesztően drága volt, már ha egyáltalán lehetett kapni.

Időszámításunk szerint 1000 körülről már van írásos emlékünk a tulipán termesztéséről és nemesítéséről, amiben főleg a törökök jeleskedtek.

A tulipántermesztés I. Szulejmán alatt kapott új lendületet, akiről nekünk magyaroknak nincsenek olyan jó emlékeink. Ő volt az, aki 1566-ban eltöltött néhány romantikus hetet Szigetvár ostromával, de neki köszönhetjük a mohácsi vereséget és Buda bevételét is. És persze ne feledkezzünk meg Dobó Istvánról és az egriekről sem, akik 1552-ben az orrárra koppintottak.

Ezekből is látszik, hogy Szulejmánt (tisztelőinek és lelkes híveinek Törvényhozó vagy Nagy Szulejmán) főleg a Magyarország ellen indított hadjáratai és hódításai révén ismerjük.

I. Szulejmán

 

Érdemes azonban azt is tudni róla, hogy akkoriban a világ legnagyobb hatalmú emberének számított, és mint ilyen, nagy tisztelője volt a művészeteknek és a szépségnek is. Ergo a tulipánt is igen kedvelte.

Itt jön be a történetbe egy Ogier Ghiselin de Bubecq nevű flamand úriember, író, herbalista és diplomata, aki Szulejmán idejében a bécsi udvar isztambuli követe volt.

1555-ben, miközben éppen Erdély kérdésében közvetített Habsburg Ferdinánd és a szultán között, emberünk felfigyelt a törökök tulipán mániájára, nem kis részben azért, mert őt is elbűvölte a Nyugat-Európában addig ismeretlen, szépséges virág.

Ogier Ghiselin de Busbecq

 

Ogier a diplomáciai küldetés végeztével visszaköltözött Hollandiába, és a törökországi tartózkodás alatt a rendelkezésére bocsátott, gyönyörű és kreatív rabszolgalányok soha el nem múló emléke mellett vitt magával néhány tulipánhagymát is.

A hagymákból pedig ajándékozott (más források szerint komoly pénzért eladott) párat barátjának, Charles de L’Éclusénak, aki akkoriban Hollandia és a kor legnagyobb botanikusa volt. Charles pedig elkezdett intenzíven foglalkozni a tulipán nemesítésével, ez lehet az oka, hogy a hollandok a mai napig benne tisztelik a tulipán (és a krumpli) hollandiai meghonosítóját.

Érdekesség, hogy a tulipán szó Bubecqnek köszönhető, aki leveleiben a virág alakját a török turbánhoz hasonlította. A turbán perzsául pedig úgy van, hogy dulbend.

Felmerülhet a kérdés, hogy Bubecq miért nem a növény török nevét részesítette előnyben. Azért nem, mert a tulipán törökül lale, ami viszont az Allah anagrammája (mármint törökül).

Bubecq pedig jó marketing érzékkel felismerte, hogy az éppen a török hódítástól rettegő Nyugat-Európában ez nem biztos, hogy a legjobb ajánlólevél (ajánlóvirág…) lenne a növénynek.

A fentebb már említett Charles de L’Écluse létrehozta a tulipánnak olyan fajtáit, amik gond nélkül megéltek Hollandia hűvösebb éghajlatán is, bár az is igaz, hogy az igazán különleges és ezért drága példányok továbbra is üvegházas gondozást igényeltek.

Charles de L’Écluse

 

Ez azonban nem volt igazán komoly probléma, mert a korszak Hollandiájában nagyon nagy divatja volt az üvegházaknak és a benne féltő gonddal nevelt különleges és egzotikus növényeknek.

Arról, hogy pontosan hogyan is terjedt el a tulipán Hollandiában, megoszlanak a vélemények és a források, úgy is mondhatjuk, hogy van egy jó- és egy rosszindulatú verzió.

A Charles de L’Éclusére nézve kellemesebb verzió szerint a botanikus komoly munkát fektetett a növény nemesítésébe, majd pedig learatta ennek babérjait (tulipánjait) és az érdeklődőknek szívesen adott el belőlük, természetesen az által arányosnak vélt mennyiségű guldenért, azaz holland (arany) forintért.

A másik változat szerint Charles a tudósok azon kasztjába tartozott, aki inkább birtokolni szeretik a tudást, nem pedig továbbadni. Tehát emberünk önző módon örült, hogy csak neki van tulipánja, tele is ültette vele a kertjét, majd elégedetten szemlélte, ahogy a szomszédokat megüti a guta irigységükben.

Nevezett szomszédok azonban megtalálták a módját, hogy nekik is legyen tulipánjuk: állítólag éjszaka egyszerűen bemásztak Charles de L’Écluse kertjébe és ellopták a növényt.

Akárhogy is történt a tulipán hamarosan meghódította Hollandiát, sőt egész Európát. 1578-ban már Angliában jár, Franciaországban pedig XIV. Lajos alatt lett igazán népszerű, amikor a korabeli női dress code fontos és kötelező eleme volt a virág.

A hölgyek színes virágokkal díszítették a hajukat és a dekoltázsukat, ami pedig volt bőven, mármint dekoltázs, úgyhogy hely is volt a virágoknak. Logikusan, minél magasabban állt valaki az arisztokrácia lépcsőjén, annál különlegesebb virágokkal igyekezett ezt jelezni is.

A tulipán pedig ritkasága és ára miatt ekkoriban igencsak alkalmas volt arra, hogy segítségével a világ tudtára adják: „Elképesztően gazdag vagyok, olyan gazdag, amilyen te soha nem leszel.”

Úgy is mondhatjuk, hogy a tulipán akkoriban a X6-os BMW szerepét töltötte be a társadalmi táplálékláncban.

A tulipán tehát elterjedt egész Európában, de igazán komoly őrületté Hollandiában fokozódott. Érdekes módon ennek eleinte nem volt semmilyen anyagi vonzata, a derék hollandok tényleg csak a szépsége miatt szerették a növényt.

Beszélnek pl. olyan kereskedőről, aki a vagyona felét adta egyetlen tulipánhagymáért , pusztán azért, hogy üvegháza ékessége legyen.

A tulipán szép lassan státuszszimbólummá vált: akinek a kertjében/üvegházában tulipán nőtt, arról lehetett tudni, hogy gazdag, tehát sikeres. És mivel mindenki gazdagnak és sikeresnek akart legalább látszani, ezért mindenki tulipánt akart.

Vagyis a tulipánt immár nem a szépségéért keresték, hanem a vele kifejezhető társadalmi üzenetért. És mi történik azzal a dologgal, amiből viszonylag kevés van, ellenben sokan tartanak rá igényt?

Igen, az. Az egyébként sem olcsó tulipán ára elkezdett felfelé kúszni, majd már nem is kúszott, hanem talpra állt és rohanni kezdett: a tulipán baromi drága lett.

Ekkorra a szépség kikerült a képletből és bejött helyette valami más: ami keresett és drága, azzal érdemes kereskedni. Amivel pedig érdemes kereskedni, azzal érdemes spekulálni is.

A tulipán kereskedelmét 1636-ban bevezették a hollandiai városok (Amszterdam, Rotterdam, Haarlem stb. ) tőzsdéire. A tőzsdén pedig már a XVII. században is három esetben lehetett sok pénzt keresni: Ha az ember okos volt vagy gazdag. Vagy okos és gazdag.

Másképp: a tőzsdén nagyot szakítani akarónak vagy megfelelő szakértelme kell, hogy legyen, vagy kellően gazdagnak kell lennie ahhoz, hogy megfizesse ezt a szakértelmet.

A XVII. századi holland polgárok pedig ezt ugyanúgy nem vették figyelembe, mint ahogy a kisbefektetők ma sem mindig teszik. Sőt, a tulipánhagymák kereskedelmének tőzsdei bevezetése azt a látszatot keltette, hogy központilag szabályozott, biztonságos dologról van szó. Ez pedig nagyjából így is van, a gond az volt, hogy ügyleteket nem csak a hivatalos tőzsdéken kötöttek, hanem olyan kisebb városokban is, ahol nem volt tőzsde.

Ilyenkor néha 2-300 ember is összegyűlt mondjuk egy fogadó nagytermében és elkezdtek licitálgatni a tulipánhagymákra, elvileg a tőzsdei szabályok szerint, de a gyakorlatban nem volt semmilyen garancia arra, hogy ezeket a szerződéseket majd teljesítik is. Ez pedig már bőven a spekulánsok terepe volt.

A tulipánmánia elszabadult, elképesztő pénzeket kértek és fizettek ki az emberek egy-egy tulipánhagymáért. Tehát nem is a már kikelt virágért, hanem a hagymáért, amiből a fene se tudja, hogy mi fog kikelni, kikel-e egyáltalán valami.

A spekulációt elősegítette, hogy a hagymából csak 7-12 év múlva nő ki a virág, ez pedig szinte adta, hogy határidős ügyleteket kössenek rá.

1634 és 1637 között a tulipánhagymák ára ötvenszeresére nőt, volt olyan hét, amikor megháromszorozódott! A legdrágább hagymák darabjáért akár 10 000 guldent is adtak.

A Semper Augustus, a legdrágább fajta

 

Összehasonlításképp, 5000 guldenért már házat lehetett venni, egy kövér birka 10 guldenbe, egy hordó bor 35 guldenbe, 500 kiló sajt 120 guldenbe került.

De tudunk olyan esetről is, amikor 100 000 guldent fizettek 40 hagymáért.

Az árak tehát veszett tempóban emelkedtek, de minden racionálisan gondolkodó embernek tisztában kellett (volna) lennie azzal, hogy ez nem tarthat a végtelenségig. Az árak logikusan csak addig nőhetnek, amíg van rá fizetőképes kereslet.

És ez az, amit egy tőzsdei buborék kialakulásánál sokan egyszerűen nem hajlandóak tudomásul venni: az árak nem fognak mindig csak emelkedni. Mindig eljön az a pont, amikor már nincs több fizetőképes kereslet, és ezen a ponton szokott kipukkanni a buborék, amit általában az árak drasztikus csökkenése szokott követni.

Mielőtt azonban ez bekövetkezett volna, a hollandok többsége mindenét pénzzé téve, irdatlan összegeket fektetett tulipánhagymába. Mindenki fel akart szállni a vonatra, és mindenki keresni akart rajta, lehetőleg sokat, vagy még annál is többet.

Az összeomlás szinte kötelezően következett be, bár a közvetlen előzmény az volt, hogy a holland virágcéh beleavatkozott a szerződések kötésébe.

Hoztak ugyanis egy olyan törvényt, ami a meglévő és a jövőben kötendő szerződéseket átváltoztatta opciós szerződésekké.

Nem vagyok közgazdáz, és feltételezem, hogy többségében ti sem vagytok azok, ezért engedjétek meg, hogy csak virágnyelven (hehe…) menjek bele a részletekbe.

Tehát, a virágcéh közbeavatkozásáig, amit később a holland parlament is ratifikált, egy tulipánhagymára kötött szerződés esetén a vevőnek ki kellett fizetnie a vételárat. Tehát ha a szerződésben rögzítettük, hogy 100 guldent fizetek egy hagymáért, akkor a szerződés lejártakor a 100 guldent oda kell adnom.

Opciós szerződés esetén azonban más lehetőségem is van. Ha spekulánsként kötök egy szerződés arra, hogy egy jövőbeni időpontban egy hagymát megveszek 100 guldenért, és közben az árak emelkednek mondjuk 20%-ot, akkor a szerződés lejártakor 100 guldenért megvettem egy akkor már 120 guldent érő hagymát.

Ekkor arra spekuláltam, hogy az árak emelkedni fognak. Ha viszont várakozásaimmal ellentétben az ár csökken az adott időszakban, akkor az újfajta szerződés értelmében lehetőségem van lemondási díj és bizonyos büntetés megfizetése fejében kiszállni a szerződésből. Ez nagyjából 3,5 %-ot jelentett.

Tehát ha a szerződés lejártakor a hagyma kevesebbet ér, mint 100 gulden, aminek kifizetését én megígértem, akkor dönthetek úgy, hogy a 100 gulden 3,5 százalékának, azaz 3,5 gulden megfizetésével kiszállok az üzletből.

Ez a konstrukció elméletben az eladót is védi, hiszen ha a vevő a szerződés lejártakor valamilyen okból nem tudja, vagy nem akarja kifizetni a 100 guldent, akkor is kötelező neki legalább a 3,5-öt kifizetnie.

A baj az volt, hogy a lemondási díj és a büntetés 3,5 százalékos összege annyira csekély volt, hogy szinte követelte, hogy a spekulánsok ráugorjanak.

Hiszen a spekuláns szempontjából tulajdonképpen szinte nincs is vesztenivaló, illetve maximum a 3,5 százalékot veszítheti. Ezért a tulipánhagymák ára tovább emelkedett, hiszen mindenki erre spekulált.

Tudjuk azonban, hogy az atomtámadás és az emberi hülyeség ellen semmi sem véd, mint ahogy azt a hollandok is megtapasztalhatták 1637. február 7-én, amikor tulajdonképpen elfogyott a fizetőképes kereslet. Vagyis eljött a virágvége, de akár nagy virágégésnek is nevezhetjük.

A tulipánmániát követte a kijózanodás, a tulipánhagymák ára meredeken zuhanni kezdett, a határidős ügyletekből pedig mindenki igyekezett kiszállni.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy a tulipánbuborék akkorát pukkant, hogy az árak egy nap alatt 95%-al csökkentek… Akik minden vagyonukat a tulipánbizniszbe ölték, azok most minden vagyonukat elvesztették. És sokan voltak ilyenek.

A helyzeten nyilván akkor már nem sokat segített, hogy a holland parlament áprilisban hatósági árat vezetett be, és a tulipánhagyma árát egységesen 50 guldenben határozta meg. Ezzel a tulipánhagyma az általános fogyasztási cikkek közé került, hiszen már nem lehetett vele spekulálni, de ez már nem segített azokon a kisembereken, akik engedve a tuti biznisz csábításának mindenüket elvesztették.

A hollandok és a holland gazdaság még évekig nyögte a buktát, az volt a szerencséjük, hogy a 17. századot nevezik holland aranykornak, vagy Arany Évszázadnak is, amikor ők voltak a vir(l)ágkereskedelem központja, leginkább a Holland Kelet-indiai Társaságnak köszönhetően.

A Holland Kelet-indiai Társaság logója

 

A Társaság történetével most nem kápráztatlak el titeket, de annyit mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy egy elképesztő hatalmú képződményről volt szó, aminek saját, több mint 1700 hajóból álló flottája, saját hadserege, bíráskodása, sőt, saját gyarmatai voltak.

Ennek köszönhetően Hollandia elképesztően gazdag volt ebben az időszakban, így azért olyan nagyon nem kell sajnálni őket.

Ennek ellenére a tulipánkrach mély nyomokat hagyott, annyira, hogy később sokan kutatták az okait, a lefolyását és a belőle levonható tanulságokat.

Az eredmények és a következtetések nagyjából két fő csoportba oszthatók. Az egyik szerint szimplán emberi hülyeségről volt szó, beindult a csordaszellem, a pszichés őrület, amikor mindenki elhitte, hogy a tulipánhagymából fog meggazdagodni. Aztán az élet helyre billentette a dolgokat.

A másik nézet szerint addig semmi gond sem volt, amíg a holland virágcéh és az állam nem avatkozott be a kereskedésbe. Tehát amíg a szerződések mögött valóban volt tranzakció is, addig a tulipán ára valójában lényegtelen volt, hiszen minden áru annyit ér, amennyit hajlandóak érte kifizetni. Ha tényleg ki is fizetik.

Az opciós szerződések nem megfelelő bevezetésével és szabályozásával viszont elszabadult a pokol, tehát az államnak nagyon figyelnie és vigyáznia kell, ha be akar avatkozni a piac (bármilyen piac) működésébe.

És hogy mi a tanulság a kisemberek szempontjából? Kb. az, hogy ha ész nélkül a csorda után mész, akkor bizony kakis füvet fogsz legelni.

Szalonképesebben fogalmazva: attól, hogy körülötted mindenki megbolondul, attól Neked még nem feltétlenül kell, persze ezt a valóságban nem is olyan könnyű kivitelezni, gondoljunk csak nem is olyan régről a bitcoin őrültre.

A bitcoin árfolyama 2017 decemberében 20 000 dollár környékén járt, és mindenki arra számított, hogy tovább fog emelkedni. Ehhez képest a teljes 2018-as évben csökken, de annyira, hogy tavaly decemberben már beköszönt 4000 dollár alá is. Sokan és sokat buktak ezen.

Jaj, majdnem elfelejtettem a kék tulipánt. Szóval nem tudom, hogy találkoztatok-e már kék tulipánnal. Valószínűleg nem, mert kék tulipán nem létezik.

A kék szín egyébként is gondot okoz a természetnek, a mintegy 280 000 virágos fajnak csak a kb. 10%-ának van kék virága.

És a tulipán bizony nem tartozik közéjük, bármennyire is igyekeznek évszázadok óta a termesztők valahogy összebűvészkedni.

Vannak persze olyan tulipánfajták, amiknek a nevében benne van az, hogy „kék”, de az valójában csalás, vagy minimum füllentés, ugyanis általában a lila valamelyik árnyalatában pompáznak. Persze gyönyörűek, csak éppen nem kékek.

Szinte hallom, ahogy páran felszisszenek, hogy „de hát én láttam már kék tulipánt!” Ez lehet, hogy így van, csak éppen az nem valódi kék volt. Ugyanis, mivel kék tulipán nem létezik, ezért, ha valaki mégis tud valahogy csinálni, akkor azt jó drágán lehet elpasszolni.

Ezért sokszor csinálják azt, hogy a fehér tulipánt kék ételfestékes vízbe állítják, a tulipán pedig a vízzel együtt felszívja a festéket is, ami a fehér szirmokat kékre színezi.

Tehát, ha valaha valahol kék tulipánt akarnak eladni Nektek, akkor legyetek nagyon nagyon gyanakvóak!

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Különleges katonák 2.: Az ember, akinek 30 évig tartott a második világháború

A különleges katonákkal foglalkozó sorozat második részében egyelőre nem távolodunk el a Második Világháborútól, a változás annyi lesz, hogy most egy koreai legény helyett egy japán alhadnagy kalandjaival fogunk foglalkozni.

Kalandból pedig lesz bőven, tekintve, hogy mai főhősünk, Onoda Hiroo, nem tudta, vagy nem akarta elhinni/feldolgozni azt, hogy véget ért a Második Világháború, ezért még 29 évig, egészen 1974-ig folytatta privát harcát egy Lubang nevű szigeten.

Ez önmagában elsőre még komikusan hangzik, ami viszont inkább tragédiává, vagy minimum tragikomédiává változtatja a történetet, az az, hogy Onoda és társai a három szigeten töltött évtized alatt több tucat helyi katonát, rendőrt és civilt öltek meg abban a tudatban, hogy még háború van.

Következzen tehát a Japán Császári Hadsereg alhadnagyának 91 éven át tartó története!

Onoda Hiroo 1922. március 19-én született a japán Kainan városában. Ősei szamurájok voltak, ami jól hangzik, ha az unokáknak kell sztorizni róla az esti kandallótűz mellett, de Onoda idejére a gazdag múltból már csak a múlt maradt, a gazdagság időközben elkopott.

Ez azonban nem akadályozta meg a szülőket abban, hogy bőséges gyermekáldással járuljanak hozzá a Japán Császárság népszaporulatához: Onodának 7 testvére volt, a sorban ő volt az ötödik.

A nyolc testvér felnevelése a család szűkös anyagi helyzetében nem lehetett hétköznapi mutatvány, talán emiatt nem maradt túl sok idő arra, hogy a szülők érdemben foglalkozzanak is a gyerekekkel, legalábbis Onoda visszaemlékezése szerint nem jött ki valami jól az ősökkel. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy Onoda szerint: „Mindig dacos és makacs voltam”.

Pályafutása későbbi ismeretében azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy tényleg az volt.

A szülőkkel való konfliktus egyik fő forrása az volt, hogy Onoda „nem elégedett meg a legalapvetőbb dolgokkal”, többre vágyott. Ez szerintem egyáltalán nem róható fel neki, nem is csoda, hogy 17 évesen egy kereskedelmi cégnél kezdett el dolgozni, azzal a nem is nagyon titkolt céllal, hogy sok pénzt keressen.

Ami Onoda és a világon még sok millió másik fiatalember számításait keresztülhúzta, az viszont az volt, hogy kitört a Második Világháború. Mármint Európában is, mert Japán már 1936 óta háborúzott Kínával, meg tulajdonképpen mindenkivel a környéken, akivel csak lehetett, vagy akit érdemes volt megtámadni.

Onoda Hiroo-t tehát olyan nagy meglepetés nem érhette, amikor 1942 májusában megkapja a katonai behívóját, ami alapján 1942. december 10-én, 20 éves korában besorozzák.

10 nappal később átkerül a 218. gyalogezredbe, ahol megkapja a teljesen alap katonai kiképzését, sok veréssel és még több megaláztatással, majd az ezredet a kínai Nancsingba vezénylik, ahol kínai ellenállók ellen vetik be. Mármint japán szempontból ellenállók, ugye.

japán bevonulás Nancsingba

Onoda itt megsérül, ami azzal jár, hogy lemarad az ezred hivatalos tiszti iskolájának indulásáról, de felépülése után egyedi elbírálás alapján mégis jelentkezhet a tisztképzőre. Ekkor már 1944-ben járunk, és az év augusztusában Onoda végez az iskolával és megkapja hivatalos új rangját: alhadnagy.

A frissen kiérdemelt rang mellé valószínűleg elég jó tanulmányi eredményeket is fel tudott mutatni, mert bekerült azon 230 tiszt közé, akiket átvezényeltek a Nakanói Katonai Iskolába. Itt egy három hónapos gyorstalpalót kaptak gerilla hadviselésből, szabotázsból, hírszerzésből, propaganda hadviselésből és kémelhárításból.

Ez egyébként nem volt szokványos a japán hadseregben, Nippon hős fiait ugyanis általában nem bujkálásra, osonkodásra és megtévesztésre képezték ki, a hírszerzéshez szükséges gondolkodásra meg pláne nem, hanem a parancsnak való vak engedelmeskedésre.

Már 1944 novemberének végén járunk, mikor Onoda végez az kiképzéssel, és bizonyára rezignáltan tudomásul veszi, hogy a Fülöp-szigetekre vezényelték.

Onoda Hiroo egyik öccsével 1944-ben

Itt a helyzet – ekkor már – elég reménytelennek látszott a japánok számára, nem úgy pár évvel korábban, amikor a dicsőséges Japán Császári Hadsereg szinte mindenhol győzelmeket aratott, ahova betette a szuronyát.

Japánban ugyanis az 1920-as, 1930-as években megoldást kerestek az ország élelmiszer- és nyersanyag problémájára. Ha valaki ránéz a japán szigetek domborzati térképére, akkor feltűnhet, hogy olyan nagyon sok mezőgazdasági művelésre alkalmas terület nincs az országban. Egészen pontosan Japán 75%-át erdő és hegyvidék borítja.

Mivel a területi problémákat a 20. században (is) általában erőszakkal próbálták megoldani, ezért megszületett a nagy ötlet: Japánnak a fejlődés érdekében új földeket kell szereznie, tehát hódítania kell.

Ennek jegyében 1931-ben megtámadták Mandzsúriát, 1936-ban pedig Kínát. 1940. szeptember 27-én megköttetett a háromhatalmi egyezmény, aminek értelmében Japán, Németország és Olaszország ígéretet tettek egymás kölcsönös politikai, gazdasági és katonai támogatására.

Ezzel Japán meglehetősen erős szövetségesekre tett szert, egyre legalábbis biztosan, ne feledjük, hogy a hitleri Németország ekkor volt a csúcson, az olaszok meg… hát… ők is ott voltak, na.

Japán ezután a Csendes-óceán felé fordította a figyelmét, következett a Pearl Harbor elleni támadás 1941. december 7-én, majd egy nappal később megindították a Fülöp-szigetek elleni hadműveletet.

Japán gép Pearl Harbor felett

Ez utóbbi annak ellenére lepte meg az amerikaiakat, hogy előzetesen várták, és készültek is a támadásra: megerősítették a Fülöp-szigeteken állomásozó szárazföldi egységeiket és a légierejüket is.

Ez az amerikai hadsereg azonban még nem a Második Világháborút megnyerő, szinte korlátlan erőforrásokkal rendelkező, ütőképes, beképzelt és harcedzett haderő volt. Mondhatjuk azt, hogy naivak és tapasztalatlanok voltak, míg Japán ekkor már évek óta háborúzott, és egész egyszerűen jobban értettek hozzá.

Az amerikaiak pl. megtették azt a szívességet, hogy repülőgépeiket szorosan egymás mellé parkolták, így egy japán bombázó/vadászgép egyetlen rárepüléssel több tucatot tudott elpusztítani belőlük. A Fülöp-szigeteken állomásozó amerikai légierő lenullázása után következett a japán partraszállás, és az amerikaiaknak nem sok esélyük volt.

A japánok 1941 december végén már a Fülöp-szigetek fővárosa, Manila közelében jártak, a következő év áprilisában pedig az addig kétségtelenül hősiesen kitartó amerikaiak kapituláltak: 75 ezer amerikai és filippínó katona adta meg magát, amit azóta is az amerikai történelem legnagyobb kapitulációjaként tartanak számon.

Az amerikai vereség közben azonban elhangzott egy fontos mondat is Douglas MacArthur tábornoktól, miután Roosvelt elnök parancsára kimentették a Fülöp-szigetekről, mert túl magas rangú, túl értékes és túl tehetséges volt ahhoz, hogy japán fogságba essen.

Ez a mondat pedig így hangzott: „Visszajövök!”

Douglas MacArthur tábornok

A japán hadvezetés ezt pont nem vette komolyan, inkább újabb üveg szakét hozattak és ünnepeltek tovább, hiszen övéké volt a világ, de a Fülöp-szigetek mindenképp.

Pedig érdemes lett volna komolyan venni MacArthurt, mert két (és fél) év múlva tényleg terminátorosra vette a figurát és visszatért.

Onoda szerencsétlenségére az amerikaiaknak a Fülöp-szigetek visszafoglalását célzó hadművelete egybe esett azzal, amikor emberünk odaérkezett.

Onoda ugyanis 1944. december 17-én foglalta el új állomáshelyét Lubang szigetén. Nem valószínű, hogy ekkor belegondolt volna abba, hogy a következő harminc évet ezen a szigeten fogja tölteni.

Onoda Hiroo 1944-ben

Lubang egyébként nagyjából semmiről sem nevezetes, 125 négyzetkilométeres sziget, 24 km hosszú, 10 km széles és nagyrészt dzsungel borítja.

Onoda érkezésekor volt rajta valamennyi helyi lakosság, ráadásként pedig 200-250 fős japán helyőrség. Ez még a fanatikus Onoda szerint is kevés ahhoz, hogy gerillaharcmodor alkalmazása esetén is akár csak megnehezítsék az amerikaiak várható partra szállását.

Hiroo alhadnagy szigorú paranccsal érkezett a szigetre: tilos a megadás és az öngyilkosság, mindenképpen tartsanak ki a végsőkig, sőt, még azután is! Ha kell, akkor éljenek kókuszdión és férgeken, de mindenképpen éljenek és harcoljanak, Onoda használja a gerillatanfolyamon szerzett tudását!

A japán parancsnokok cserébe megígérték, hogy nem fognak elfeledkezni a csöppnyi szigeten lévő emberekről. Lehet, hogy évek múlva, de mindenképpen felszabadítják majd őket.

Lubang

Hogy Onoda ebből mennyit hitt el, azt nem tudni, de az biztos, hogy az újonnan elsajátított harcászati ismeretei és eljárásai nem találkoztak a már a szigeten tartózkodó rangidős japán tisztek nézeteivel.

Nekik ugyanis nem tetszett az alhadnagy által szorgalmazott beásós-zargatós-lesből-támadós taktika. Terveik szerint ők inkább majd egyetlen frontális támadással fogják elsöpörni a partra szálló amerikaiakat.

A Japán Birodalmi Hadsereg rangidős tisztjeinél pedig akkoriban nemigen akadtak makacsabb teremtmények Onoda körül, akinek alhadnagyként nem volt túl sok megszólalási lehetősége, még az esti dzsungelbulikon sem, nemhogy a hadműveleti tervezéskor.

Onoda tehát némán bólintott, leginkább azért, mert hangosan nem lehet bólintani, és korlátozott lehetőségeivel élve azért nekiállt a saját módján felkészülni az amerikaiak érkezésére.

És ahogy azt MacArthur tábornok megígérte, az amik tényleg visszatértek a Fülöp-szigetekre, Lubangra konkrétan 1945. február 28-án.

Ez azonban már egy minden szempontból másmilyen amerikai hadsereg volt, mint amit a japánok pár évvel korábban szinte unatkozva megvertek.

Lubangon harcedzett, tökéletesen felszerelt és magasan képzett tengerészgyalogosok szálltak partra, akik a fogukkal kapták el a puskagolyót, soha nem fogyott ki a lőszer a fegyverükből, és tüzelés közben még nem túl hamisan citerázni is tudtak.

Na jó, ez nem mind volt igaz, mert volt közöttük, aki inkább gitározni szeretett, de a lényeg, hogy a Lubang szigeti kicsiny japán helyőrség támadását a partra cuccoló amerikaiak szinte észre sem vették, pillanatok alatt bedarálták a japánokat.

Vagyis kb. az történt, ami Onoda szerint várható volt, ha nem az általa javasolt gerillataktikát alkalmazzák. És bár az alhadnagy ötleteit elvetették, ez nem akadályozta meg őt abban, hogy a sziget különböző pontjain lőszer- és élelmiszerraktárakat létesítsen, majd az ellenség érkezésekor három társával együtt bevegye magát az őserdőbe és megkezdje 29 éven át tartó harcát az amerikaiak ellen, akik közül e három évtized nagy részében egy darab sem volt a szigeten.

Az amerikaiak tehát elfoglalták Lubangot, a japán védők pedig három opció közül választhattak: meghalnak, megadják magukat, vagy elbújnak a dzsungelben.

A jenkik célja nyilván az első két verzió valamelyikének kikényszerítése volt, de még így is kb. 40 japán katona keresett menedéket az őserdőben.

Mivel azonban a szervezett japán ellenállás megszűnt a szigeten, ezért a területet az amerikaiak visszafoglaltnak nyilvánították, összepakoltak és mentek a következő szigetre.

A világtörténelem és a Második Világháború további menetét pedig ismerjük: 1945. augusztus 6-án az USA atombombát dob Hirosimára, majd augusztus 9-én Nagaszakira.

Atomfelhő Nagaszaki felett

Annak morális/harcászati boncolgatásában, hogy a japán kapituláció kikényszerítéséhez tényleg valóban szükség volt-e mindkét atombomba ledobására, most nem merülünk el mélyebben. Abban azonban a történészek többsége ma már egyetért, hogy az atombomba bevetése nem igazán volt választás kérdése Harry S. Truman amerikai elnök számára.

Azt ugyanis tudni lehetett, hogy Japán az utolsó katonáig, sőt, ha kell, az utolsó civilig harcolni fog, ha tehát az amerikaiaknak partra kell szállniuk a japán főszigeten, akkor iszonyatos veszteséggel számolhatnak.

Az amerikai (szövetséges) győzelem persze így sem lett volna kétséges, hiszen Japánt már csak a hadsereg fanatizmusa tartotta a háborúban.

Vegyük azt a lehetőséget, hogy Truman nem vet be atomot, hanem újabb több százezer fiatal amerikai élete árán, a hagyományos módszerekkel győzik le Japánt.

Nos, amint kiderült volna, hogy az USA-nak rendelkezésére állt a háborút gyorsan lezáró csodafegyver, az atombomba, az elnök azonban mégsem élt ezzel, nos, abban a pillanatban a fiaikat gyászoló családok apró cafatokra tépték volna Trumant és kormányát.

Na de elkalandoztam egy kicsit, térjünk vissza Hiroo alhadnagyhoz Lubang szigetére.

Az Egyesült Államok 1945. július 5-én hivatalosan is bejelentette a Fülöp-szigetek visszafoglalását. Ez technikai és hadászati értelemben valóban így is volt, azonban a területen annyi kisebb-nagyobb sziget volt, hogy ez a tény, illetve egy hónappal később a Japán Császárság kapitulációjának híre nem jutott el minden japán egységhez.

Pláne az olyanokhoz nem, mint Onoda és emberei, akik a dzsungelben bujkáltak. Na és akkor mi van?

Hát kb. ezt gondolták először az amerikaiak is, de aztán kezdett nagyon zavaró lenni, hogy hivatalosan már béke van, mégis a lehető legváratlanabb pillanatokban (gyakorlatozás, épületek bontása, újjáépítés, vagy bármilyen random szabadidős tevékenység közben) vérszomjas japán katonák szabadulnak el a semmiből, megölnek pár embert, majd újra eltűnnek.

És melyik katonai parancsnok talál élvezetet abban, hogy azután írja meg a katonái halálhírét a szüleiknek, hogy a háború hivatalosan már véget ért?!

A Japán által korábban megszállt számos csendes-óceáni szigeten ez a jelenség annyira súlyossá vált, hogy az amerikaiak röplapokat dobtak le a szigetekre, amiben mindenki tudtára adták, hogy a háborúnak vége, Japán kapitulált, elő lehet jönni, senkinek nem lesz bántódása.

Amerikai szórólap, ami japánul tudósít a háború végéről

Ezt néhány szigeten még azzal is megfejelték, hogy egykori japán tisztek megafonba kiabálva hirdették az igét. Így történt egy Lubang szigetén is, aminek hatására a dzsungelbe menekült 40 körüli japán katona többsége felfogta a lényeget, előjött és megadta magát.

Nem így Onoda és három társa, akik nem hittek az amerikai röplapoknak. Hiroo alhadnagy ugye propagandát és hírszerzést is tanult, és az amerikaiak most pont ugyanazt csinálták, mint amivel ellenkező esetben ő is próbálná megtéveszteni az ellenséget. Vagyis Onoda meg volt győződve arról, hogy az amerikaiak hazudnak, a Japán Császárság él és virul, és a röplapokkal csak át akarják verni őket.

Ezzel a fajta fanatizmussal nem igazán lehet mit kezdeni, az ilyen katonát nem lehet észérvekkel meggyőzni, mert nem zavarja a valóság, vagy inkább addig torzítja a valóságot, amíg az meg nem felel a saját elképzeléseinek.

Így tett Onoda is: hiába értesült a röplapokból arról, hogy Japánban új kormány van hatalmon, az ország kapitulált, a háborúnak pedig vége, a maga sajátos módján értelmezte ezeket a tényeket: a kormányt bábkormánynak minősítette a kapitulációt és a háború végét pedig dezinformációnak.

4 évvel később egyik embere, egy Akacu nevű, civilben kalapkésztő legény valószínűleg megunta a hosszúra nyúlt őserdei táborozást, lejött a sziget hegyeiből és megadta magát. A lubangi hatóságok a nyomokból már eddig is sejtették, hogy vannak még bujkáló japánok a szigeten, de immár biztosan tudták.

Onoda tehát már csak két emberével tanyázott a dzsungelben, de még ha csak tanyázott volna. Ha nyugton maradnak, akkor valószínűleg senkit sem érdekelt volna, hogy hol vannak, és mit csinálnak. A probléma az volt, hogy időről időre a gerilla hadviselés jegyében rajtaütéseket szerveztek és embereket öltek.

És mivel amerikai katonákat már nem találtak, így az ellen harcoltak, aki ellen lehetett: a polgári lakosság, a helyi katonák és rendőrök ellen.

Újabb öt év elteltével, 1954-ben egy ilyen rajtaütés közben lőtték le Onoda egyik emberét, Simadát. Az ezt követő években több katonai expedíció is indult a két megmaradt japán katona felkutatására, de Hiroo alhadnagy és társa ekkor már tíz éve voltak a dzsungelben, bárkinél és mindenkinél jobban ismerték azt, esély sem volt elkapni őket.

Mindenesetre a lubangi hatóságok legalább azt elérték, hogy Onodáék nyugton maradtak, sőt, több mint tíz évig úgy gondolták, hogy meg is haltak.

Egészen 1972. október 12-ig, amikor Onoda egyetlen megmaradt társát, Kozukát is lelőtték a helyi biztonsági erők, amikor 13 év után újra egy rajtaütéssel kísérleteztek.

Onoda ekkor már 50 éves volt, és lassan 28 éve bujkált a szigeten… Már persze ő ezt nem bujkálásnak tekintette, hanem a korábban kapott parancs teljesítésének, amit tekinthetünk figyelemreméltó fegyelmezettségnek, de akár nettó őrültségnek is.

Mivel későbbi élete során nyilvánvalóvá vált, hogy Onoda nem volt őrült, ezért inkább nevezzük fanatikusnak. És szinte törvényszerűnek tűnik, hogy egy fanatikust csak egy másik fanatikus győzhet meg/le.

Történt ugyanis, hogy Onoda ugyan még mindig a dzsungelben bujkált, de időközben azonosították, vagyis azt már név szerint tudták, hogy kicsoda, csak éppen nem tudtak mit kezdeni vele. Sőt, korábban már őt és Kozukát is halottnak nyilvánították egyszer, mert még a japánok sem tudták elhinni, hogy valaki ennyi időt képes túlélni a dzsungelben.

Mindenesetre a szenzációbirizgáló sajtó felkapta a sztoriját, nem is csoda, hisz a háborúnak már évtizedek óta vége volt, egy szigeten még mindig harcoló japán szamuráj pedig hálás témának bizonyult.

Mármint a több ezer kilométerre lévő újságolvasóknak, nem azoknak a lubang szigeti civileknek, akik egy hétvégi sétára se indulhattak el anélkül, hogy ne kelljen tartaniuk egy második világháborús japán altiszt támadásától. 1970 környékén!

A hír tehát bejárta a világot, és eljutott egy Norio Suzuki nevű japán kalandorhoz és felfedezőhöz. Suzuki, hm… elmeállapotáról egész jó képet adhat az, hogy saját állítása szerint három célja volt az életben: találkozni Onodával, egy vad pandával, és egy jetivel.

Norio Suzuki

Tény viszont, hogy 1974-ben Norio valóban megjelent Lubang szigetén, és ami addig senkinek nem sikerült, meg is találta Onodát. Mármint úgy értem, hogy megtalálta, beszélt vele, és túl is élte.

A találkozás azért nem volt teljesen zökkenőmentes, mert az ötvenes éveit taposó Onoda automatikusan ellenségként kezelte a 25 éves Suzukit, aki azonban készült a randira, és állítása szerint azt mondta az alhadnagynak: „Onoda-san! A császár és a japán emberek aggódnak érted!”.

Hogy aztán ez tényleg így volt-e, azt nem tudjuk, lévén, hogy a találkozáskor csak ők ketten voltak jelen, az viszont tény, hogy a veterán katona nem csinált szusit Norióból, hanem meghallgatta.

És neki már végre elhitte, hogy a háborúnak vége, és Onoda már épp elég ideig volt katona, ideje lenne leszerelnie és hazamennie.

De Onoda Hiroo alhadnagyot azért mégsem lehetett olyan könnyen megadásra kényszeríteni, hiszen saját bevallása szerint „Katona vagyok és engedelmeskedek a parancsnak”

Norio Suzuki és Onoda Hiroo 1974-ben

A probléma az volt, hogy Onoda saját alternatív világában még az előző parancs volt érvényben, amit 1944-ben kapott felettesétől, Tanigucsi őrnagytól, és aminek értelmében ellenkező utasítás érkezéséig a szigeten kell maradnia és harcolnia kell.

Onoda tehát kijelentette, hogy csak és kizárólag Tanigucsi őrnagynak hajlandó megadni magát, és maradt tovább a dzsungelben.

Suzuki pedig megvitte a hírt Japánba, ahol a japán kormány veszett kapkodásba kezdett: valahogy elő kellett keríteni Yoshimi Taniguchit, a korábbi Császári Hadsereg egykori őrnagyát, akiről kb. senki sem tudott semmit.

Végül aztán még a több évtizedes katonai nyilvántartások átböngészésére kényszerített titkárnők lázadása előtt sikerült rábukkanni Taniguchira, aki időközben könyvkereskedő lett.

Gyorsan elreptették az egykori őrnagyot Lubangra, Suzuki pedig újra felkereste Onodát, és közölte vele, hogy íme, megjött a parancsnok, legyen kedves előfáradni.

Onoda pedig vett egy nagy levegőt, és a már nem létező Japán Császári Hadsereg rongyos egyenruhájában előjött a dzsungelből és a harminc év alatt is tökéletesen karban tartott kardjával a kezében, feszes vigyázban végighallgatta a Taniguchi őrnagy által felolvasott parancsot: a háborúnak vége, Onoda Hiroo alhadnagy tegye le a fegyvert.

Yoshimi Taniguchi parancsot ad Hiroo alhadnagynak

Onoda Hiroo alhadnagy pedig megrendülten tudomásul vette, hogy hazája valóban elvesztette a háborút, és könnyek között átadta a kardját a szintén a helyszínen tartózkodó Fülöp-szigeteki kormányzónak, Ferdinánd Marcosnak. (Aki azzal a lendülettel vissza is adta neki.)

Később megmutatta búvóhelyeit is, ahol még mindig rengeteg készlet volt felhalmozva. Bármely hadsereg hadtápos tisztje elsírta volna magát, látva, hogy Onoda milyen jól gazdálkodott a cuccaival: ipari mennyiségű konzerv, több mint 500 puskalőszer és számos kézigránát mutatta, hogy az alhadnagy komolyan gondolta küldetését.

Onoda Hiroo hivatalos megadása Ferdinand Marcosnak

Onoda Hiroo alhadnagy hivatalosan 1974. március 9-én, 52 éves korában tette le a fegyvert óriási médiajelenlét közepette, vagyis számára ekkor ért véget a Második Világháború.

Történetének azonban még messze nincs vége, ugyanis némi diplomáciai bonyodalmat azért okozott a létezése és az a tény, hogy 30-50 közötti lubangit öltek meg embereivel az évek során.

Háborúban ölni nem bűn, katonai értelemben legalábbis, aztán a lelkiismeretével minden katona számoljon el privátban ugye, de Onoda és társai a háború hivatalos lezárulása után, tehát már békeidőben is embereket öltek. Azaz Lubang lakosai szerint Onoda sima köztörvényes bűnöző, gyilkos volt, ezt a nézetet főleg az áldozatok hozzátartozói képviselték.

A diplomácia azonban nagyúr, és nagy játékos, aki hajlamos az egyéni célokat és érdekeket felülírni: A Fülöp-szigetek kormánya, valószínűleg nem gyenge japán nyomásra végül úgy döntött, hogy Onoda szabadon távozhat, soha nem vonták felelősségre. Hivatalosan elnöki kegyelmet kapott arra hivatkozva, hogy nem tudta, hogy már nincs háború.

Onoda Hiroo tehát visszatért Japánba, ahol elképesztő ünneplésben részesítették. Ez nem csoda, hiszen még sok egykori világháborús veterán életben volt, és Onoda megtestesítette számukra azt, amiben a háború alatt hittek, és amit elvettek tőlük, amikor országuk kapitulált.

Onoda visszatér Japánba

Természetesen előbújtak a kövek alól és a repedésekből az olyan fanatikusok, akik szerint, ha mindenki úgy teljesítette volna a parancsokat, mint Onoda, akkor Japán soha nem veszíti el a háborút, de szerencsére többségben voltak azok, akik inkább az alhadnagy történetének szimbolikus üzenetét igyekeztek kidomborítani: az utolsó Második Világháborús japán katona leszerelésével végre zárják le a múltat és koncentráljanak a jelenre és a jövőre.

Onoda kiállított cuccai

Más kérdés, hogy valójában nem Onoda volt az utolsó birodalmi japán katona. 1974 decemberében ugyanis egy indonéz őrjárat elfogott egy Teruo Nakamura nevű férfit, aki szintén a Második Világháború vége óta bujkált. Nakamura története jól mutatja, hogy azért Japánban nem múlt el nyomtalanul a birodalmi szemlélet, ugyanis a férfit jóval kevesebb figyelem övezte, mint Onodát.

Ennek több oka is volt, egyrészt nem volt japán, hanem tajvani, másrészt hivatalosan – csak – a japán gyarmati hadsereg tagja volt, és ami a legfontosabb, csak egy közlegény volt. Ezek miatt nem volt nyugdíjra jogosult, és úgy általában nem tekintették akkora hősnek, mint Onodát. 5 évvel később, 1979-ben halt meg, tüdőrákban.

Teruo Nakamura

Ráadásként suttognak még két japán öregúrról is, akik 2005-ben, már a nyolcvanas éveiket taposva kerültek elő egy szigeten, mint addig bujkáló japán katonák, de az ő történetükről keveset tudni, és hivatalosan soha nem is erősítették meg, hogy valóban azok voltak, akiknek állították magukat, és nem csak két eltévedt szenilis turista.

És hogy mi történt Norio Suzukival, tudjátok, azzal a kalandor legénnyel, akinek az Onoda-probléma megoldása köszönhető, és akinek három célja volt az életben? Végül is mondhatjuk, hogy tervei 2:1 arányban megvalósultak: megtalálta Onodát, később a pandát is, majd 1984-ben egy lavina ölte meg, miközben a jetit kereste.

Onoda Hiroo életnek további szakasza is tartogat még érdekességeket, ugyanis a szigetről való „szabadulása” után még 40 évig élt.

Visszatért Japánba, ahol megkapta 29 évnyi elmaradt zsoldját és körbehordozták az országban, mint nemzeti hőst. A körút alatt Onodának volt lehetősége szétnézni a háború utáni Japánban, és hát nem nagyon nyerte el a tetszését az, amit látott.

Honfitársait elpuhultnak, korruptnak és fegyelmezetlennek találta, és nehezményezte az amerikaiak túl nagy befolyását, még az is megfordult a fejében, hogy csatlakozik egy jobboldali politikai párthoz, és egy szigorúbb, militánsabb, függetlenebb Japánért fog küzdeni.

Szerencsére ebből végül nem lett semmi, de Onoda nem is maradt otthon, 1976 tavaszán Brazíliába költözött, majd megnősült (!), és marhatenyésztéssel foglalkozott. Ez úgy tűnik végre számára is elhozta a békét és a megnyugvást.

Onoda Hiroo 2013-ban

1984-ben visszatért Japánban, miután olvasott arról, hogy egy japán tini megölte a szüleit. Onoda oktatótáborokat hozott létre az ország különböző pontjain fiatalok számára, ahol a természet szeretetét, a pozitív életszemléletre és a béke fontosságára tanította az ifjúságot.

1996-ban Lubang szigetére is visszatért, ahol megkoszorúzta egykori bajtársai sírját, és igyekezett valamennyit törleszteni a sziget lakossága felé is: 10 000 dollárt adományozott a sziget oktatásának fejlesztésére.

Onoda Hiroo nyugállományú alhadnagy, a Japán Császári Hadsereg egykori tisztje, 91 éves korában, 2014. január 17-én halt meg szívelégtelenségben.

Azt hiszem, ha valaki, akkor ő megérdemli, hogy békében nyugodjon.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Az elveszett római légió története

Az ember nem gondolná, hogy el lehet veszíteni egy római légiót. Vagy akár többet is. Végül is nem egy öngyújtóról, vagy egy pénztárcáról van szó, hanem 5000 fő körüli képzett katonáról, akik azért nem tűnnek el olyan könnyen. Elméletileg.

Ehhez képest a történészek a mai napig vitatkoznak azon, hogy hol, mikor és hogyan tűnhetett el két római légió, a Kilencedik és a Huszonegyedik, vagy hivatalos nevükön, a Legio IX Hispania és a Legio XXI Rapax.

Már, ha eltűntek egyáltalán. Ugyanis a magyar neten a légiókkal foglalkozó cikkek többsége megáll a szenzáció tálalásánál, miszerint „nyomtalanul eltűnt egy teljes római légió”, vagy „hova tűnt 2500 harcos férfi”, meg ehhez hasonló, a fantáziára hajtó címekkel operálva.

Aztán ha az ember elkezd egy kicsit kutakodni, akkor azért kiderül, hogy ezt az eltűnést nem úgy kell elképzelni, hogy a légió bemenetelt mondjuk egy erdőbe, és nem jött ki a másik oldalon, tehát minimum sárkányok, UFO-k vagy a kutyafejű emberek a tettesek, esetleg Onoda Hiroo személyesen és egy személyben.

De akkor hogyan kell érteni? Nos, ennek fogunk most utána járni egy kicsit. Viszont terjedelmi okokból csak az egyik légióval, nevezetesen a Legio IX Hispania-val fogunk behatóbban foglalkozni, leginkább azért, mert ők lehetnek ismertebbek a laikus közönség előtt is.

Vagy legalábbis a moziba járó népek előtt, ugyanis 2010-2011-ben két, – szerintem – közepesen rossz film is készült róluk, A sas és A kilencedik légió címekkel.

Napszaktól függően készítsetek be egy kávét/teát/sört/bort/kamillás ülőfürdőt, meg némi nassolnivalót, és következzen a Legio IX Hispania története, leöntve egy kis római történelemmel. Vagy, ha jobban meggondolom, akkor lehet, hogy inkább római történelem következik, egy kis légiós történettel.

Tartsatok velem, egész érdekes – és hosszú – lesz!

A Kilencesek történetét rögtön egy bizonytalansággal vagyunk kénytelenek indítani, ugyanis az egység alapításának pontos ideje nem ismert.

Első írásos említésük i.e. 90-ből származik, amikor nagyon úgy tűnik, hogy a Kilencedik Légió részt vett Asculum ostromában. Azért csak tűnik, mert a Római Birodalom több száz éves történetében legalább ugyanennyi légió is volt, és egyáltalán nem biztos, hogy ez a Kilences AZ a Kilences, ami majd valamikor 120 és 197 között eltűnik.

Úgy értem, hogy olyan természetesen nem volt, hogy egyszerre két vagy több Kilencedik Légió is legyen, már csak adminisztratív okokból sem, de olyan előfordult, hogy egy légiót valamilyen okból feloszlattak, és csak évek, vagy évtizedek múlva alakítottak újjá. És persze lehet vitatkozni, hogy egy hosszú idő után újra megalakított légió vajon ugyanaz-e, mint az, amelyik korábban azonos szám alatt futott?!

Asculum ostromát az i.e. 91-88. között zajló úgynevezett Szövetséges-háborúban követték el, amikor az Itáliában élő, elvileg Rómával szövetséges népek fellázadtak.

A Rómával szövetséges itáliai népek morcosságát az okozta, hogy Róma jócskán igénybe vette a szolgálataikat (katonák a seregbe, adózás, stb.), cserébe viszont nem nagyon akart semmit sem adni, főleg azt nem, amire az itt élők a leginkább vágytak: római polgárjogot.

Egy mai átlagos halandó számára, pláne, ha – szerencséjére – kihagyta a jogi egyetem ide passzoló tárgyait, a Rómában és Róma fennhatósága alatt élők társadalmi és politikai jogállása meglehetősen bonyolultnak tűnhet, de a kor embere remekül elboldogult a látszólag kusza rendszerben: ki számít római polgárnak, ki rabszolgának, ki felszabadítottnak, ki szabadosnak, ki latin jogúnak, kit védett a vendégbarátság, az előbbieknek milyen jogai és kötelezettségei vannak, ki kivel házasodhat és kivel nem, ki ki után örökölhet, kit lehet randira hívni, és ki az, akire még csak rápillantani sem érdemes, stb., stb.

Az egész miskulancia tetején természetesen a római polgár és az általa élvezett római polgárjog állt. A római polgárjog pedig olyan jogok és kötelezettségek összességét jelentette, aminek megszerzéséért érdemes volt akár még lázadni is Róma ellen.

A szövetségesek mozgolódását a szenátus eleinte annak ellenére nem vette komolyan, hogy egyre kínosabb hírek érkeztek a térségből. Hamarosan azonban muszáj lett napirendre tűzni a kérdést, mert a római hadseregben egykor szolgált, kitűnően képzett itáliai tisztek vezetésével a lázadók bizony komoly eredményeket értek el.

Ezért aztán a szenátus fordított egyet a dolgon, és a katonai vereségek hatására azzal próbálták meg a felkelés élét elvenni, hogy kihirdették: minden olyan szövetséges nép és tagjai megkapják a római polgárjogot, akik a., addig hűségesek maradtak a birodalomhoz, tehát nem vettek részt a lázadásban, vagy b., leteszik a fegyvert.

A szenátus persze annyira azért nem érezte magát bajban, hogy ne rejtsen el legalább egy aknát ebben a látszólag nagylelkű engedményben. A vén tógások ugyanis manipulálták a választókerületi beosztásokat, ezért az újonnan polgárjogot szerzett itáliaiak szavazati joga a valóságban nem érvényesült a számarányuk szerinti súllyal.

Ezzel sikerült is megosztani a lázadókat, akik nagyjából két pártra szakadtak: voltak azok, akiknek már eleinte sem azért volt fontos a római polgárjog, mert mindenáron szavazni akartak. Őket a római polgárjog más részei vonzották inkább, azok, amik alapján könnyebben tudtak kereskedni, letelepedhettek Rómában, vagy biztosíthatták utódaik törvényes öröklését. Őket tehát a polgárjognak nem a politikai, hanem a kereskedelmi része, vagy úgy is mondhatnánk, hogy nem az elméleti, hanem a gyakorlati része érdekelte.

És voltak a lánglelkű forradalmárok, a radikálisok, akik úgy gondolták, hogy most jött el az ideje annak, hogy megleckéztessék Rómát. Ők természetesen felháborodtak a választókerületi machinációkon és nem tették le a fegyvert, de azalatt az idő alatt, amíg ezt végül eldöntötték, a szenátusnak volt ideje komolyabb erőket összevonni és lerendezni az egész felkelést.

A szervezkedés Asculum városából indult, és ott is ért véget a Kilencesek tevékeny részvételével, akik gondoskodtak róla, hogy a városból és lakóiból sok minden ne maradjon.

Ekkor, i.e. 90-ben tehát a Kilencedik már létezett, de ezek után pát évtizedig vagy nem történt velük semmi feljegyzésre méltó, vagy a trehány római bürokraták elkeverték az iratokat, mert a következő említésük i.e. 65-ből származik, miszerint a Kilencedik Légiót a Hatodikkal, a Hetedikkel és a Nyolcadikkal együtt Hispániába vezénylik.

Ez a segédcsapatokkal együtt alsó hangon is legalább 20.000 embert jelentett, de inkább a dupláját, tehát komoly csapatmozgásról van szó, bár ennek tényleges okát nem tudjuk.

Azt viszont igen, hogy a Kilencesek túl sokáig nem maradhattak Hispániában, mert i.e. 58-ban már arról tudósítanak a feljegyzések, hogy amikor Julius Caesart Gallia Transalpina provincia proconsuli kormányzójává nevezték ki, akkor 4 légió tartozott a parancsnoksága alá: a Hetedik, a Nyolcadik, a Kilencedik és a Tizedik.

Tehát időközben a Kilenceseket (is) továbbvezényelték Hispániából Galliába. Caesar ehhez a négy légióhoz még hozzácsapott kettőt, a Tizenegyediket és a Tizenkettediket és belevágott a gall háborúk néven elhíresült i.e. 58-i.e. 49 közötti hadjáratsorozatába.

Valahogy így nézhetett ki Caesar a valóságban

Plutarkhosztól, a híres görög krónikástól tudjuk a gall háborúk mérlegét: 800 meghódított város, 300 leigázott törzs, egymillió rabszolgának eladott hadifogoly és hárommillió (!) halott. Ezek a számok még akkor is nagyon komolyak, ha valószínűleg túlzóak.

A Kilencedik Légió számára ezután következett egy kis nyugalom, amire egy ekkora hadjárat után nyilván rá is szolgáltak.

Valószínűleg visszavezényelték őket Hispániába, és ha már úgyis ott voltak, akkor részt vettek az i.e.25-i.e.13. között zajló cantabriai háborúkban.

Ez már Augustus uralkodásának ideje, tehát a császárkor, és a Kilencesek olyan sokáig voltak Hispániában, hogy ekkortól kezdik el őket Legio IX Hispania néven emlegetni.

A Római hadsereg következő nagyobb vendégszereplése az i.sz. 43-ban kezdődő britanniai expedíció volt, amiből a Kilencesek is bőven kivették a részüket.

A britanniai invázió Caludius császár uralkodása alatt zajlott, de a hadjáratot nem ő vezette személyesen, hanem egy Aulus Plautius nevű úriember.

Caludius császárról érdemes egy kicsit bővebben is megemlékeznünk, mert az egyik legellentmondásosabb uralkodó volt, azon kívül, hogy a Római Birodalom negyedik császára volt, és az első, aki Itálián kívül született.

Soha senki, ő maga sem számított arra, hogy valaha is császár lesz belőle, de Caligula meggyilkolása után mégis rá esett a választás, egészen egyszerűen azért, mert senki másnak nem volt megfelelő jogcíme a trónra.

Claudius

Úgy értem, hogy az egyébként meglehetősen népes Iulius-Claudius dinasztiából Tiberius és Caligula tisztogatásai után szinte senki se maradt…

Képzelhetjük, hogy mennyire lehetett kétségbe ejtő a helyzet, ha Claudiust kapta meg a trónt, ugyanis emberünk rokkant volt: a források szerint nem tudott egyenesen állni, gyengék voltak a térdei, remegett a feje, dadogott, és a beszéde is zavaros volt néha.

Mielőtt azonban még elkezdenénk sajnálni, vagy szánni Claudiust, érdemes azt is megjegyezni, hogy egyes források szerint erősen rá is játszott a tüneteire, ezzel kerülve el, hogy Tiberius, de főleg Caligula ámokfutása idején a hatalomra veszélyeseknek tartottak halmazába kerüljön. Ebbe a megállapításban azért lehet valami, mert a trónra kerülése után állítólag látványosan javult az állapota és enyhültek a tünetei.

Sokáig egyébként úgy tartották, hogy gyermekbénulásban szenvedett, ma már inkább az a bevett nézet, hogy a tüneteit egy vagy több szélütés okozta.

A korabeli arisztokrácia nem kedvelte, ennek megfelelően írt róla Tacitus is, és mivel száműzte Senecát, ezért ő is elég morcosan nyilatkozott róla.

Ennek is köszönhető, hogy az utókor is sokáig elítélte, de a 20. században új forrásokat fedeztek fel, amik alapján kiderült, hogy bizony tehetséges politikus, történész, építész és stratéga volt, ennek ellenére teljes rehabilitációja a mai napig sem sikerült.

De térjünk vissza a britanniai hadjárathoz, amit, mint említettem, Aulus Plautius vezényelt le. Ő a hadjárat kezdetéig Pannónia helytartója volt, és abszolút nem tartozik a témához, viszont érdekes tény, hogy a feleségét, Pomponiát, 57-ben „idegen babona” miatt bíróság elé akarták állítani.

Nincs rá megdönthetetlen bizonyíték, de könnyen elképzelhető, hogy az „idegen babona” valójában azt jelentette, hogy a hölgy keresztény volt. Ne feledjük, hogy az időszámításunk szerinti 1. században járunk, több száz évnyire attól, hogy a kereszténység a Római Birodalom államvallása legyen.

Ekkoriban bizony a kereszténység még alig volt több a mindenfelé burjánzó, kisebb-nagyobb vallási szekták egyikénél, és senki, de tényleg senki sem gondolta volna, hogy micsoda karriert fog befutni a következő 2000 évben.

Aki esetleg aggódna Pomponia sorsáért, azt megnyugtathatom, hogy Aulus Plautius kellően gazdag volt, és kellően jó viszonyt ápolt Claudius császárral ahhoz, hogy elsimítsa az ügyet, a hölgy nem került bíróság elé.

Szóval Aulus Plautius Claudius császártól kapott négy légiót és egy parancsot, miszerint szálljon partra Britanniában. A négy légiót név szerint is ismerjük: Legio II Augusta, Legio IX. Hispania, Legio XIV Germania, Legio XX Valeria Victrix.

A Kilencesek parancsnoka ekkor egy Gnaeus Hosidius Geta nevű katonaember volt, de ami ennél egy fokkal érdekesebb, hogy az Augusta parancsnoka bizonyos Vespasianus volt, aki majd 69-től a birodalom 9. császára lesz szűk tíz évig, és mint ilyen, egyben a Flavius-dinasztia megalapítója is.

A britanniai partraszállást a rómaiak tehát négy légióval tervezték, ami a légiósokat, a segédcsapatokat és a sereget követő kocsmárosokat, jósnőket és prostituáltakat is számolva kb. 40 000 főt jelenthetett.

A katonai expedíció megindítását késleltette egy kisebb lázadás a katonák részéről, akik ilyen formában próbálták kifejezésre juttatni azt, hogy mennyire nincs kedvük Britanniába menni. Ez nem csoda, hiszen a terület akkoriban az ismert világ határának számított.

A valóságban azonban inkább hiszti volt ez a katonák részéről, nem arról volt szó, hogy komolyan féltek volna a hadjárattól, hiszen a terület nem volt ismeretlen a rómaiak előtt: Julius Caesarnak két inváziós kísérlete is volt korábban, amikkel ugyan nem ért el komoly katonai eredményeket, de saját politikai előmenetele szempontjából fontosak voltak.

A katonák elégedetlenségét valójában nem az ismeretlentől való félelem okozta, hanem az, hogy nagyon is ismerték Britanniát. Hallomásból legalábbis. És őszintén szólva kinek van kedve elhajózni/menetelni a világ végére, ahol, amikor nem hó esik, akkor eső, kevés a zsákmány és az alkohol, ellenben ütőképes barbár törzsek harcedzett harcosaira lehet számítani minden bokorban, akik, ha egymás utálatát félre teszik, akár százezres sereget is képesek összerántani.

Az egyébként nem teljesen világos, hogy valójában miért volt szüksége Rómának Britanniára, vagyis miért akarta feltétlenül meghódítani, hiszen az ide vezetett hadjáratok a távolság miatt rendkívül költségesek voltak. Ráadásul ugye a rómaiak, főleg a kereskedelem révén, egyébként is jelen voltak a területen, és több történetíró is megjegyzi, hogy a britanniai törzsekkel való kereskedés több hasznot hozott, mintha leigázták volna a területet.

Valószínű, hogy a híresen szerény római lélek állhat a háttérben: amit el lehet érni, azt meg kell hódítani. Amit nem lehet meghódítani, azt el kell pusztítani. Amit nem lehet elpusztítani, az nem is fontos.

A Claudius-féle hadjárat idején a britanniai politikai és hadi helyzet nagyjából úgy nézett ki, hogy Róma két törzset támogatott: az atrebatest és a catuvellannit.

Ennek jól átgondolt stratégiai okai voltak: így egyetlen másik törzs sem tudott megerősödni, valamint a kettő közül sem tudta egyik sem legyakni a másikat, ráadásul szükség esetén egymás ellen is kijátszhatóak voltak, vagyis a britanniai helyzet tökéletes példázta az „Oszd meg és uralkodj” elv gyakorlati működését.

A hadjáratot közvetlenül kiváltó hivatalos ok (vagyis inkább ürügy) az volt, hogy a catuvellanni törzsnek új, fiatal, ambiciózus és sikerorientált királya lett egy Caratacus nevű őrült álmodozó személyében. Azért vagyunk kénytelenek őrültnek nevezni, mert elhitte, és ideig-óráig a népével is el tudta hitetni, hogy jó ötlet megtámadni az atrebates törzset, és ezt Róma majd tétlenül nézi.

Caratacus tehát atrebatesi területeket foglalt el, mire válaszul Verica, a sértett törzs királya Rómába menekült és Claudiustól kért segítséget. És már indulhatott is a négy légió.

A Kilencesek tehát részt vettek a mókában, majd maradtak is Britanniában, amire azért volt szükség, mert Caratacus annyira azért nem volt őrült, hogy döntő, nyíltszíni csatát vállaljon a római légiókkal. Inkább a gerillaharc jegyében tevékenykedett, ami meg a rómaiaknak nem esett jól.

Caratacust végül csak i.sz. 50-ben sikerült legyőznie két római légiónak, amelyek egyike a Kilencedik volt.

Caratacus Claudius előtt

54-ben meghalt Claudius császár és az új uralkodó a nem túl jó sajtóval rendelkező Néró lett. Ez a Kilenceseket különösebben nem érintette, ők továbbra is Britanniában tevékenykedtek a megszálló sereg részeként.

A feltárt katonasírok alapján tudjuk pl., hogy 60-ban Lincolnban állomásoztak, és bizony szükség is volt rájuk, mert 61-ben kitört az addigi legkomolyabb felkelés Róma ellen: Boudica lázadása.

Boudica az icenusok királyának, Prasutagusnak volt a felesége, és valószínűleg ő akart a legkevésbé egy Róma elleni felkelés élére állni. A Római Birodalom azonban tett róla, hogy ne legyen más lehetősége, és mindent elkövettek annak érdekében, hogy magukra haragítsák a hölgyet.

Az icenusok királysága Róma szövetségesének számított, és ezt a státuszt Prasutagus úgy (is) kívánta megőrizni, hogy végrendeletében a saját két lánya mellett Néró császárt is az örökösévé tette.

Az icenusok harci kiképzésének nyilvánvalóan nem volt része a római jog legalább alapszintű oktatása, mert akkor Prasutagus tudta volna, hogy a vagyont csak fiú örökölheti (Jó, ez így nem teljesen igaz, de bízom benne, hogy a posztot viszonylag kevés római jogász olvassa…).

Ráadásul a királyt nyugodtan nevezhetjük naivnak is, ha tényleg elhitte, hogy Néró belemegy abba, hogy két barbár kislány örököstársa legyen.

Prasutagus halála után a rómaiak a saját elképzelésük szerint rendezték le az örökség kérdését és a megoldásuk azt mutatja, hogy messze nem tekintették egyenlő félnek az icenusokat: bevonultak a területükre, Boudicát, az özvegy királynét megkorbácsolták, a két lányát pedig megerőszakolták.

Ezzel a rómaiak a részükről megoldottnak tekintették a problémát, valószínűleg arra számítottak, hogy Boudica és az icenusok majd úgyis beletörődnek a dolgokba. Hát, nem így történt.

Boudica ugyanis a másik lehetőséget választotta, és kihasználva a felszín alatt egyébként is lappangó Róma ellenes hangulatot, kirobbantott egy felkelést, aminek ráadásul az élére is állt.

Ha jobban belegondolunk, akkor Boudicának nem is nagyon volt más választása: törzsét, férje emlékét, lányait és őt magát is megszégyenítették, részéről minden mindegy alapon logikus lépés volt a fegyveres felkelés.

Még azzal együtt is, hogy mindenféle ellenkező híresztelés dacára, a barbár törzsek nőtagjai egyáltalán nem voltak emancipáltak, legalábbis, ami a harcot illeti. Boudica nem értett sem a fegyverekhez, sem a stratégiához, de az élethosszig való tanulás elve úgy látszik már akkoriban is népszerű volt, mert mondhatjuk, hogy hamar belejött, és meglepően sok gondot okozott a római megszálló erőknek.

Ezt többek között onnan is lehet tudni, hogy a római történetírók is minimum tisztelettel emlékeznek meg róla, Dio Cassius például azt írja, hogy „rendkívül magas volt, tekintete ádáz, hangja nyers. Lángvörös hajának hatalmas tömege a csípejére hullt.”

Az ádáz tekintetű Boudica tehát összerántott egy törzsszövetséget, többek között a trinobas nevű törzs aktív részvételével. Ők azért fontosak, mert Boudica egyik első célpontja Camulodunum volt, ami akkor már római kolóniaként funkcionált, de korábban a trinobasok fővárosa volt, tehát mondhatjuk, hogy érdekeltek voltak a bevételében.

Egy több ezer, esetleg tízezer fős barbár sereg vonulásának híre még az akkoriban térerővel viszonylag gyengén ellátott Britanniában is gyorsan terjedt, tehát Camulodunum lakói időben értesültek a várható támadásról. Más kérdés, hogy ez önmagában nem jelentett segítséget a számukra.

Camulodunum római kolónia ugyanis gyengén védett volt és főleg civilek, illetve a katonai szolgálatukat letöltött, tehát veteránnak számító egykori légiósok lakták, akik bizonyára nagyon örültek neki, amikor szolgálatukért cserébe az ismert világ peremén kaptak földet.

A veteránok kétségbeesetten kértek segítséget a Londonban székelő prokurátortól, Catus Decianustól, aki válaszul kétszáz katonát küldött a segítségükre. Kétszáz rosszul felszerelt katonát egy több ezres barbár sereg ellen.

Ráadásul a tartomány helytartója Suetonius éppen nem ért rá, mert a rendelkezésre álló római haderő jelentős részével a mai Wales területén igyekezett lemészárolni a druidákat.

Az egyetlen megmaradt lehetőség a Kilencedik Légió volt, amit ekkor Quintus Petillius Cerialis vezetett. De itt is voltak problémák.

Volt már szó róla, hogy a Kilencedik ekkoriban Lincolnban állomásozott. Nos, ez kb. 130 mérföldre van Camulodunumtól (amit egyébként ma Colchesternek hívnak és 120 ezer fő körüli a lakossága), ami önmagában is sok, hát még ha átváltjuk kilométerre, mert akkor kerekítve 210 km-et kapunk.

Ráadásul a Kilencedik Légió ötezres személyi állományát Lincoln nem volt képes egyedül befogadni, ezért a katonák egy részét kisebb erődökben szórták szét a környéken, akár több napi járóföldre Lincolntól.

Tehát amikor Cerialis megkapta a parancsot, hogy a Kilencedikkel minél hamarabb vonuljon Camulodunum felszabadítására, akkor választania kellett: vagy értékes időt, akár napokat veszít, mire összefüttyenti a teljes légiót, vagy a rendelkezésére álló erővel, ami a Légió mintegy felét tette ki, rögtön útnak indul.

Emberünk az utóbbit választotta, és milyen rosszul döntött. Boudica és serege ugyanis még azelőtt bevette Camulodunumot, hogy a Kilencedik Légió a közelébe ért volna, sőt, arra is volt idejük, hogy pofás csapdát állítsanak.

Amibe aztán Carialis szépen bele is vezette a fél Kilencedik Légiót, a barbárok pedig lemészárolták őket. A források szerint a kb. 2500 római katonából csak Carialis és 500 fős lovassága tudott elmenekülni.

A Boudica-féle felkelés kezdett eszkalálódni, nagy valószínűséggel magukat a barbárokat is meglepte a sikersorozatuk.

Suetonius időközben végzett a druidák kiirtásával, de hozzá, és tőle Rómába már az a hír jutott el, hogy a teljes Kilencedik Légió odaveszett. Innen ered a Kilencedikkel kapcsolatos első eltűnős/megsemmisülős legenda.

Mi persze tudjuk, hogy ez nem így történt, de ez akkor is hatalmas arcvesztés volt Rómának, valamit tenni kellett, hiszen már nem egy helyi kis lázadásról volt szó, hanem magának a provinciának a léte forgott veszélyben.

A Boudica-felkelésről való részletes tudósítást itt most megszakítjuk, tekintve, hogy nekünk a Kilencesek fontosak, de aki esetleg hiányzott a vonatkozó töri óráról, az is biztos lehet benne, hogy a felkelés végül elbukott. És tényleg: egy mai napig nem tisztázott helyen végül lezajlott a nagy csata az összevont Tizennegyedik és Huszadik légió és a barbár törzsek között.

Boudica emberi sokszoros túlerőben voltak, de a rómaiak számára kedvező helyszínválasztás miatt – nyílt mező – érvényesülhetett a légionáriusok kiképzése és harci alakzataik ereje. Római szempontból nem csata volt ez, hanem mészárlás, 80. 000 körüli barbár és mindössze 400 római halottal.

Boudica pedig az egyetlen lehetséges lezárást választotta a verség után: megmérgezte magát (kevésbé romantikus verzió szerint betegségben halt meg), és ismeretlen helyen temették el.

De hogy alakult a Kilencesek további sorsa?

Nos, mivel a személyi állomány felét elvesztette, ezért nyilván szükségessé vált a Légió feltöltése és újbóli kiképzése. Ez meg is történt, Germania provinciából toboroztak embereket a légióba.

A Kilencedik Légió ezután is maradt Britanniában, bár másik – név szerint nem ismert – parancsnokot kapott. Carialis pedig visszatért Rómába, hogy politizáljon egy kicsit.

Britanniát azonban nem sikerült pacifikálni, a törzsek továbbra is lázadoztak Róma ellen. A következő alkalmas időszak az ún. négy császár éve, azaz 69 volt, amikor a Birodalom trónján gyors egymásutánban négy császár is uralkodott, végül Vespasianus lett a befutó, megalapítva ezzel a Flavius-dinasztiát.

Vespasianus

A fővárosban kitörő polgárháborús helyzetet használta ki a brigantok királya, Venutius egy új lázadás celebrálására. Ez is megérne egy külön posztot, mert mint minden izgalmas történetben, itt is nő volt a dologban, de kezdünk kicsúszni az önként meghatározott terjedelemből, és a türelmetekkel sem akarok visszaélni.

A lényeg, hogy 10 év elteltével Carialis visszatért Britanniába, ismét átvette a Kilencesek vezetését, ami nem kis bizalmat feltételez a császár részéről, tekintve, hogy egyszer már elbukta a rá bízott légió felét. Most viszont ügyesebb volt, és hát… mondjuk azt, hogy megoldotta a Venutius-problémát.

A katonasírok alapján azt is tudjuk, hogy a Kilencedik Légió ekkor Yorkban állomásozott.

Újabb tíz év elteltével a rómaiak folytatták Britannia meghódítását, következett az Agricola-féle hadjárat, ami Kaledónia (a mai Skócia) meghódítását célozta. Cnaeus Julius Agricola egyébként a Huszadik légió parancsnoka és Tacitus sógora volt, nem tudni, hogy melyikre volt büszkébb.

Az immár újra teljes létszámú, és harci becsületét a brigantok elleni hadjáratban visszaszerző Kilencesek is részt vettek a mókában, és majdnem meg is szívták, mert az éjszakai táborában pihenő légión rajtaütöttek a kaledóniaiak és akár csúnya vége is lehetett volna a dolognak, csak Agricola lovasságának gyors beavatkozása mentette meg a Kilenceseket az újabb blamázstól.

Úgy tűnik azonban, hogy a Kilencesek mindig kaptak egy újabb esélyt, mert hamarosan törleszthettek: ez volt a Mons Graupius-i csata, ahol a Kilencedik Légió egy 30 ezer fős kaledón sereget evett meg reggelire. Érdekessége a csatának, hogy sem a pontos ideje (83. vagy 84.), sem a pontos helye nem ismert.

A Kilencedik Légió utolsó életjele Britanniából a 108. évből származik. 1864-ben ugyanis találtak egy kőtáblát, aminek felirata szerint hőseink ekkor még mindig Yorkban állomásoztak.

Tudom, hogy lassan elunjátok az olvasást, de bírjátok ki még egy kicsit, mert most jön az érdekes rész, legalábbis, ami a légió eltűnését illeti.

Amíg a Kilencesek története és tevékenysége pl. Britanniában elég jól követhető, addig 108. után furcsán zavarossá és ellentmondásossá válnak a források és a régészeti leletek.

A hollandiai Nijmegenben feltárt római légiós táborban ugyanis érdekes leletekre bukkantak az 1990-es években: bélyeggel ellátott csempékre 104-120. évszámokkal, illetve egy ezüstözött bronz medálra, aminek a hátulján az áll, hogy „Leg Hisp IX”

A közeli Aachenben pedig találtak egy Apolló oltárt ugyanebből az időszakból, amit a felirata szerint egy fogadalom teljesítéseképpen állított bizonyos Lucius Latinius Macer, aki a Kilencedik Légió praefectus castroruma volt.

Nézzük, hogy ezekből a tényekből milyen elméleteket lehet fabrikálni.

Nijmegen és Aachen ebben az időszakban Germania Inferor provincia részei voltak, tehát nem az a kérdés, hogy Kilencedik Légió Germániában volt-e 108. után (igen, ott volt, de lehet, hogy nem…), hanem az, hogy vajon az egész Kilencedik ott volt-e, vagy csak egy részük.

108-ban még biztosan Yorkban, tehát Britanniában voltak, viszont azt is biztosan tudjuk, hogy Germania Inferiorból 104-ben elvezényelték az addig ott állomásozó Legio X Germaniat.

Mivel kevéssé valószínű, hogy 104 és 108 között Germania Inferiorban ne állomásozott volna légió, ráadásul a csempék legkorábbi jelzése is 104-t ír, ezért valószínű, hogy a Kilencedik Légiót megosztották, egy része még maradt Britanniában, másik része pedig bevonult a Tízesek helyére.

Ez tűnik a leglogikusabb magyarázatnak, aminek viszont némileg ellentmond Lucius Latinius Macer jelenléte Aachenben, mert az általa viselt tisztségből, a praefectus castrorumból légiónként csak egy volt, és a harmadik legmagasabb rangú tisztnek számított. Az ő feladata volt a tábor, a felszerelés, a kiszolgáló épületek felépítése és karban tartása, a katonák kiképzésének megszervezése, a tábor mindennapi életének irányítása.

Az ő jelenléte tehát azt sugallja, hogy az egész Kilencedik Légió áttelepült Germania Inferiorba.

További érdekesség, hogy azt is tudjuk, hogy 120-ban a Kilencedik Légiót leváltotta a Legio XXX Ulpia Victrix, azt viszont már nem tudjuk, hogy a Kilenceseket hova vezényelték.

Ami miatt igazán nagyot szól ez az eltűnős történet az nem az, hogy 120 utánról nem tudunk semmit a Kilencedikről, hanem az, hogy 197-ből viszont van két listánk. Mindkettő a Római Birodalom akkor létező összes (33db) légióját sorolja fel név szerint.

A két lista egymástól független (az egyik egy Rómában található oszlopra van vésve, a másikat pedig a már korábban is idézett Dio Cassius történetíró készítette) és mindkettőn ugyanaz a 33 légió szerepel.

És egyiken sincs rajta a Legio IX Hispania, tehát hőseink alakulata 197-ben már biztosan nem létezett…

Vagyis a sokmillió sestertiusos kérdés az, hogy hova lettek a Kilencesek 120. és 197. között?

Amíg a Kilencedik Légió nyomait nem találták meg Nijmegenben, addig az általánosan elfogadott nézet az volt, hogy a Kilencedik Légió soha nem hagyta el Britanniát, hanem az ottani kelta törzsek megsemmisítették, a veszteséget pedig a rómaiak igyekeztek eltitkolni, vagy legalábbis nem kürtölték világgá. Ezt a vonalat dolgozza fel a poszt elején említett két film is.

A hollandiai leletekkel azonban ez a jól hangzó elmélet összerogyott, vagy legalábbis bizonytalanná vált, hiszen ha a Kilencedik továbbra is Britanniában volt, akkor a harmadik legmagasabb rangú tisztje miért szórakozott egy Apolló oltár felállításával Germaniaban?

Az egyik lehetséges magyarázat szerint a Kilencediket Júdea provinciába vezényelték valamikor 120 körül, ahol aztán 132-ben kitört az első zsidó háború, és a zsidók megsemmisítették a légiót. Érdekesség, hogy van egy másik légió is, a Legio XXII Deiotariana, amiről szintén feltételezik, hogy az első zsidó háborúban semmisült meg.

A baj az, hogy jelenleg erre nincs semmilyen bizonyíték, ráadásul, ha a zsidók tényleg lenulláztak két teljes légiót, akkor az a Római Birodalom egyik legnagyobb veresége lett volna, amit oké, hogy mindenképpen el akartak volna titkolni, de aligha sikerült volna.

Ráadásul 120-ban, amikor a Kilenceseket valószínűleg elvezényelték Germania Inferiorból, akkor még nem lehetett tudni, hogy 132-ben majd kitör a zsidó háború, egyébként meg minek küldték volna őket oda?

Egy másik, talán még kevésbé védhető nézet szerint a Kilencedik Légió jóval később, a 160-as években Marcus Aurelis alatt a Pártus Birodalommal vívott háborúkban semmisült meg. Ezt arra alapozzák, hogy Cassius Dio történetíró szerint a pártusok Kappadókiában bekerítettek és megsemmisítettek egy római légiót.

Kappadókiában pedig ekkoriban két légió állomásozott, a Tizenkettedik és a Tizenötödik, és mindkettőről van feljegyzés még a harmadik századból is, tehát egyik sem lehet az, amelyiket a pártusok megsemmisítettek. Ezzel az a legnagyobb baj, hogy arra sincs bizonyíték, hogy a Kilences lett volna az, amit a pártusok elintéztek, tehát ez az elmélet elég gyenge lábakon áll.

A gigahosszú poszt végén tehát kénytelenek vagyunk becsülettel bevallani, hogy jelenleg nem lehet minden kétséget kizáróan megmondani, hogy hol volt, mit csinált és mi történt a Legio IX Hispaniaval 120. után.

Lehet, hogy már Britanniában megszűnt a légió, akár úgy is, hogy tervben volt a Germaniaba költözés és a tábor építéséért felelős tisztet előre küldték, ami megmagyarázná Lucius Latinius Macer praefectus castrorum aacheni jelenlétét.

Aztán a barbárok mindenkit kinyírtak, így a költözés tárgytalanná, a vereség pedig olyan kellemetlenné vált, hogy inkább agyonhallgatták a dolgot.

De az is lehet, hogy tényleg a zsidók voltak, nélkülük úgysem képzelhető el egy jól működő összeesküvés-elmélet sem, míg a legkevésbé valószínű a pártus legények machinációja.

És természetesen az is lehet, hogy teljesen más magyarázat van: a légió máshol, máshogy tűnt el, harcban semmisült meg, egy járvány megritkította a tagjait, a maradékot pedig beolvasztották egy másik egységbe. Esetleg olyan nagy bánt (pl. gyávaság, lázadás) követtek el, hogy megtizedelték és feloszlatták őket.

Kicsi a valószínűsége, hogy valaha is kiderül, de amíg emlékszünk rájuk, addig tulajdonképpen halhatatlan marad a Legio IX Hispania.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Szellemhajók 2.: A Mary Celeste

A szellemhajókról szóló sorozat első részében volt egy kis bemelegítés arról, hogy mik is azok a szellemhajók, aztán pedig átvettük a Lady Lovibond nevű vitorlás történetét, amiről kiderítettük, hogy nagy valószínűséggel egy Valentin napi kamu újsághíren alapul a szerelmi bánatában tömeggyilkosságot elkövető elsőtiszt sztorija.

A második részben pedig következzen minden szellemhajós történetek modern kori keresztanyja, a személyzet nélkül sodródó jármű örök alfája és ómegája, a Mary Celeste története, ami majd’ 150 éve tartja lázban a közvélemény erre fogékony részét!

A Mary Celeste még Amazon néven

Most, hogy – remélhetőleg – felkorbácsoltam a kíváncsiságotokat, azért azt is meg kell jegyezni, hogy az MC megtalálása körüli hírverés és a korabeli (és későbbi) lapok tudósításai arra is remek példát mutatnak, hogy hogyan kell egy egyébként talán nem is annyira rejtélyes esetből vérben csicsogós, misztikus-eltűnős-bűnözős-családgyilkosos-tengeri-szörnyes-biztosítási-csalásos-kalózos történetet kreálni, aminek hallatán valószínűleg a modern kori fake news gyárosok, a laposföld-hívők és az oltásellenesek is megnyalják a szájuk szélét.

Tartsatok velem, bogozzuk ki együtt a Mary Celeste kétségkívül titokzatos, de lehet, hogy mégsem annyira rejtélyes ügyét!

1872. december 4-én a kanadai illetőségű Dei Gratia nevű brigantin éppen valahol Portugália és az Azori-szigetek között szeli az Atlanti-óceán hullámait, petróleumot szállít és Giblaltárba tart.

A tenger csendes, az időjárás barátságos, a látási viszonyok kitűnőek. Ezt állapítja meg a hajó kapitánya, David Morehouse is, amikor nem sokkal dél után a fedélzetre lép, nyílván egy kellemes ebéd után, hogy friss levegőt szívjon és lehetőleg valamilyen hibán kapja a legénységet.

Az idilli pillanatoknak azonban hamar vége szakad, amikor a Dei Gratia kormányosa azt jelenti Morehouse-nak, hogy mintegy 6 km-es távolságban egy hajót vettek észre. Ebben eddig semmi különös nincs, a forgalmas hajózási útvonalon ez nem olyan ritka esemény, ami miatt egy gyakorlott kormányosnak idegeskednie kéne.

A Dei Gratia 1873-ban

Az viszont már legalábbis szokatlan, hogy az egyelőre ismeretlen hajó a Dei Gratia felé közeledik, de furcsán imbolyog, és a vitorlái sem a széljárásnak megfelelően állnak. A kormányos még azt is megkockáztatja, hogy olyan, mintha senki sem irányítaná a másik vitorlást.

A dolog kezd érdekes lenni, pláne, amikor közelebb érve Morehouse kapitány felismeri a másik hajót: a New Yorkban bejegyzett Mary Celeste-et, aminek szintén kanadai kapitánya, Benjamin Briggs Morehouse jó barátja, ráadásul a Dei Gratia kapitánya azt is tudja, hogy erre az útra Briggs magával hozta a feleségét és két éves kislányát is.

A Mary Celeste egy kétfedélzetes, 31 méter hosszú brigantin, ami 8 nappal hamarabb indult útnak, mint a Dei Gratia, és a tervek szerint Genovába szállít 1701 – tehát nagyon sok – denaturált szeszes hordót.

Morehouse kapitány tisztában van vele, hogy valaminek történnie kellett, mert a Mary Celeste-nek nagyon nem ott kéne lennie az útiterv szerint, ahol éppen van, ráadásul közelebb érve a hajó semmilyen fény- és hangjelzésre nem válaszol, a fedélzet kihalt.

Morehouse átküldi Oliver Deveau elsőtisztet egy matróz kíséretében a Mary Celeste-re, hogy nézzenek szét, hátha találnak valakit, vagy valamit a hajón, amiből kiderül, hogy miért néz ki olyan csapzottan az MC.

És amit ott találnak, „az minden képzeletet felülmúlóan” rejtélyes, legalábbis a későbbi pletykák, kósza hírek, kiforgatott tanúvallomások, kocsmai suttogások, hírlapi cikkek, és a mindig jól értesült idős nénik elbeszélései alapján.

A Mary Celeste fedélzetéről több kötél is lóg a vízbe, a vitorlásra lépő Deveau pedig furcsaságok sorával találja szembe magát: a hajón senki sincs, a fő fedélzeti lejáró le van szögelve, de az elülső lejárat és a vészkijárat nyitva van, a vitorlázat rossz állapotban van, van, amelyik fel van tekerve, pedig nem kéne úgy lennie, és a kötélzet is megrongálódott.

Az egyetlen mentőcsónak eltűnt, a kormány melletti iránytű üveglapja törött. A hajónapló utolsó bejegyzése november 25-én reggeli nyolc órakor, tehát 9 nappal korábban íródott, és rögzíti, hogy az MC akkor mintegy 400 tengeri mérföldre (laza 740 km) volt attól a helytől, ahol a Dei Gratia megtalálta.

A raktérben kb. egy méter magasan áll a víz, ez mondjuk sok, de annyira azért nem, hogy egy tapasztalt kapitány a legénységével és néhány szivattyúval ne tudott volna megbirkózni vele.

A fedélzeti korláton vágásnyomok és vér van, és a hajó orra is sérültnek tűnik, sőt az árbocon vércseppek vannak, amik egy idő után megszűnnek.  A konyhán még meleg a kemence, a legénységi szálláson pedig meg van terítve, sőt még a tányérokban kiporciózott étel is meleg!

A hajón találnak élő macskát/csirkét, mikor melyiket, attól függ, melyik újság beszámolóját olvassuk, és a jószág fél óra múlva eltűnik, soha több nem találják meg.

Hiányoznak a hajó hivatalos okmányai és a navigációs műszerek.

Benjamin Briggs

Briggs kapitány kabinjában a személyes holmik szét vannak szórva és az ágy alatt megtalálják a véres kardját, az asztalon még ott gőzölög a kapitány számára reggelire feltálalt lágy tojás, aminek már a tetejét is lecsapták, de nem ették meg.

A polcon pedig ott vannak Mrs. Briggs cérnagombolyagjai mindenféle rögzítés nélkül, sőt a tengerészek mintha még azt is hallották volna a hajóra lépéskor, hogy valaki harmóniumon (a zongorához hasonló, csak annál kisebb hangszer) játszott volna.

A legénységi szálláson is minden személyes holmi megtalálható, méghozzá pedáns rendben, nagyon úgy tűnik, hogy a legényég sietve hagyta el a hajót, és semmit sem vitt magával.

A rakomány sértetlenül megvan, bár a későbbi vizsgálat megállapítja, hogy 9 hordóból eltűnt a denaturált szesz, de hogy mikor, miért és hogyan, azt senki sem tudja.

Ezek kétségkívül rejtélyes dolgok, még akkor is, ha látni fogjuk, hogy nagyjából a felük igaz, és az sem teljesen úgy.

Mielőtt azonban elmerülnénk a részletes nyomozásban, ugorjunk vissza jó néhány évet az időben, és ismerkedjünk meg a Mary Celeste és kapitánya(i) történetével kicsit részletesebben is!

Kezdésként rögtön ki kell jelentenünk, hogy a Mary Celeste eredetileg nem úgy nézett ki, nem akkora volt, és nem az volt a neve, mint ahogy bevonult a történelembe…

Joshua Dewis hajóépítő mester 1860-ban dönt úgy, hogy a sok másoknak kivitelezett hajó után most már ideje lenne egyet – legalább részben – saját magának is építeni. Ezért összetoboroz egy vele együtt kilencfős befektetői csoportot, akik finanszírozzák egy kétárbocos, egyfedélzetes hajó megépítését.

A hajót Dewis hajóépítő műhelyében, a kanadai Fundy-öböl partján található Spencer’s Island-ban építik meg, ami nevével ellentétben nem egy sziget, hanem egy városka.

Spencer’s Island ma

A vitorlást 1861. május 10-én bocsátják vízre, majd a műhelytől légvonalban mintegy 30 km-re lévő Parrsboróban regisztrálják, Amazon néven.

Az Amazon pontos adatai: 30,3 méter (99,3 láb) hosszú, 6,9 méter (22,5 láb) széles, merülése 3,6 méter (11,7 láb), vízkiszorítása pedig 198,42 regisztertonna.

Akik esetleg éppen nem tengerésztiszti karriert építenek, vagy még csak a hajósinas fokozatnál tartanak, és nincsenek tisztában a hajózási mértékegységekkel, azok kedvéért mondom el, hogy a regisztertonna a hajók térfogatának mértékegysége. És bár senkit sem érdekel, de a pontosság és a jegyzőkönyv kedvéért rögzítsük azt is, hogy egy regisztertonna az ezer köbláb, ami 2,8316 köbméternek fele meg, kerekítve, ugye.

A bruttó regiszter tonna egy hajó teljes belső térfogatának értéke, míg a nettó regiszter tonna a hasznos szállító kapacitást jelenti, vagyis a hajóhíd, az éléskamrák, a legénységi szállás, stb., stb. nélkül, tehát tulajdonképpen a rakteret.

Most már ezt is tudjátok.

Szóval, Dewis mester megépíti a hajót, azt Amazon néven be is jegyzik, első kapitánya pedig a hajót tulajdonló konzorcium egyik tagja, Robert McLellan lesz.

A frissen szolgálatban állt hajó előtt ígéretes karrier áll, de aztán valahogy mindig úgy alakul, hogy nem jönnek össze a dolgai. A balszerencse sorozat persze tulajdonképpen csak utólag tűnik vészjóslónak, a Mary Celeste későbbi sorsának ismeretében.

Az Amazon első útjára 1861 júniusában kerül sor, és a tervek szerint rönkfát szállít Londonba, ami egy laza 5000 km-es túra, csak oda. A berakodás után azonban McLellan kapitány megbetegszik, ezért a hajó visszafordul Spencer’s Island-ba, ahol McLellan június 19-én meghal.

A megrendelést azonban teljesíteni kell, az Amazonnak ki kell valahogy termelnie a költségét, ezért egy új kapitány, John Nutting Parker vezetésével a hajó leszállítja a rakományt, de itt is vannak bajok: Eastportnál az Amazon halászhálókba gabalyodik, ami persze nem veszélyes a hajóra nézve, de a dühödten káromkodó halászok kárát azért meg kell téríteni, majd visszafelé Londonból összeütközik egy briggel, ami el is süllyed.

Parker még két évig az Amazon kapitánya, majd 1867 októberében a hajó már egy új vezérrel, William Thompson kapitánnyal indul útnak, de a Cape Button Island-nál egy vihar partra sodorja. A tulajdonosok a károk felmérése után úgy ítélik meg, hogy nincs értelme tovább foglalkozni a ronccsal, nem éri meg helyreállítani, ezért magára hagyják a hajót.

Az Amazon így a tengerészeti szokásjog szerint szabad prédává válik, és 1867. október 15-én egy Alexander McBean nevű úr veszi birtokba. McBean nem sokáig ül rajta, hamar elpasszolja a roncsot egy üzletembernek, aki 1868 novemberében 1750 dollárért eladja a hajót az amerikai Richard W. Hatnesnek.

Hatnes aligha volt teljesen normális, mert az egy éve a parton ácsorgó (vagy ücsörgő) hajóra rákölt 8825 dollárt, mire sikerül újra úszóképessé tennie, és New York-ban jegyezteti be a hajót, immár Mary Celeste néven.

A névválasztás pontos oka nem teljesen világos, jelenleg két fontosabb Mary Celeste-et ismerünk: így hívták Galileo Galilei házasságon kívül született lányát, illetve volt egy, a korszakban ismertnek számító apáca is ezen a néven.

Nem tudni, hogy Hatnest melyik hölgyre gondolt, az is könnyen lehet, hogy egy csak által ismert, vagy azóta feledésbe merült Mary-ről lett a hajó elnevezve.

Az Amazon kalandjai, immár Mary Celese-re keresztelve tovább folytatódnak, ugyanis Hatnes 1869-ben tönkremegy, és a hajót a hitelezői veszik birtokba, akik hamarosan eladják egy New York-i konzorciumnak, aminek vezetője egy bizonyos James H. Winchester.

Ezután egészen 1872-ig nincs pontos infó arról, hogy a Mary Celeste merre járt és mit csinált, de valószínűleg semmi misztikum sincs, egyszerűen csak elvesztek az iratok.

1872-ben a Mary Celeste újabb felújításon és átépítésen esik át, méghozzá igen komolynak mondható, tízezer dollár értékben. Beépítenek egy második fedélzetet és ezzel a hajó elnyeri véglegesnek tekinthető méreteit: 31 méter hosszú, 7,8 méter széles, merülése 4,9 méter, a vízkiszorítása pedig 282,28 tonna.

És természetesen új kapitányt is kap a hajó, a már korábban is említett Benjamin Briggs személyében, aki 1835. április 24-én született Warehamben, Massachusetts államban, tehát amerikai.

Briggs kapitány-dinasztiából származik, apja, Nathan Briggs és 4 fiútestvére közül három szintén kapitány.

Emberünk 1862-ben feleségül veszi az unokatestvérét, Sarah Elizabeth Cobbot. Ez egyébként nem volt szokatlan akkoriban, mármint az unokatestvérrel kötött házasság, és semmilyen jogi akadályba nem is ütközött, tehát nincs szó eltitkolt, vérfertőző kapcsolatról.

Sarah Briggs

Briggs ekkor 27 éves, de már képzett és tapasztalt tengerésznek számít, ekkor éppen a Forest King nevű hajó kapitánya.

Benjaminunkról egyébként is elmondhatjuk, hogy egy jó képességű, szilárd erkölcsi elvek mentén élő, mélyen vallásos, antialkoholista, puritán ember, aki nagyon komolyan veszi a munkáját, imádja a családját, az alatta szolgálók pedig egy emberként tisztelik. Ezek a tulajdonságok később még fontosak lesznek.

Benjaminnak és Sara-nak két gyermeke születik, 1865-ben Arthur, majd 5 évvel később Sophia Matilda.

Sophia születésekor Briggs már 35 éves, köztiszteletben álló hajóskapitány, szép és szerető családdal. Talán éppen ezért, elgondolkozik a visszavonuláson, vagy legalábbis egy olyan szakmára való áttérésen, ami inkább a szárazföldhöz kötődik, hogy több időt tölthessen a családjával.

Nem tudni miért, de végül mégis inkább a Mary Celeste-t birtokló konzorciumban vásárol tulajdonrészt, amibe minden vagyonát beleteszi, és 1872 októberében átveszi a hajó kapitányi pozícióját.

Arról már a poszt elején volt szó, hogy az MC átépítés utáni első útja New York-ból Genovába vezet, és denaturált szeszt szállít. Az, hogy ez mennyire nem volt veszélyes, vagy mennyire szokványos útnak számított, jól mutatja, hogy Briggs kapitány úgy dönt, a feleségét, és a két éves Sophiát is magukkal viszik. Arthur a nagymamánál marad, hogy ne hiányozzon az iskolából.

Sophia

Képzelem, hogy milyen boldog volt Arthur, amikor élete kalandja helyett a naftalinszagú nagyinál, a kandalló mellett kellett matekot magolnia.

Ejtsünk pár szót a Mary Celeste legénységéről is. Az elsőtiszt Albert G. Richardson, aki a hajót birtokló konzorcium vezetőjének, Winchesternek a lányát vette feleségül, de természetesen nem ezért kapta az állását, már korábban is hajózott Briggs-szel.

A másodtiszt a 25 éves Andrew Gilling, aki alapból dán származású ugyan, de már New Yorkban született. A szakácsot, Edward William Headet Winchester ajánlására vették fel.

Rajtuk kívül az érdemi fizika munkát négy német tengerész végzi: a Lorenz testvérek, Volkert és Boz, Arian Martens és Gottlieb Goodschaad. Mind a négyen a Fríz-szigetekről származnak és egymás között hazájuk mások számára érthetetlen tájszólását használják, meg gondolom akkor is, ha a tiszteket kell szidni, de egyébként mindannyian kiválóan beszélnek angolul is.

Összességében az MC legénységéről azt lehet mondani, hogy a kapitánytól a szakácsig mindenki kiválóan képzett, komoly gyakorlattal rendelkező szakember, akiket gondosan válogattak össze, egyikük múltjában sincs semmi kiugró. Becsületes, korrekt tengerészek.

A Mary Celeste 1872. október 20-án dokkol a New York-i East River 50. számú mólójánál, hogy berakodják a rakományát: 1701 hordó denaturált szeszt.

Briggs kapitány eredetileg november 5-én akar indulni, de a rossz idő miatt kétnapos csúszást szednek össze, csak november 7-én rajtolnak el.

Szólnunk kell arról is, hogy a Mary Celeste-től nem messze és vele egy időben rakodik a közeli Hoboken kikötőben a Dei Gratia is, ami ugye, mint tudjuk, petróleumot szállít Giblaltárra, kapitánya David Morehouse, elsőtisztje pedig Oliver Deveau.

Van olyan forrás, ami Morehouse feleségének ötven évvel későbbi, tehát jócskán megkérdőjelezhető visszaemlékezése alapján azt állítja, hogy Morehouse és Briggs az MC indulása előtti este együtt vacsoráztak, de erre igazából Mrs. Morehouse szaván kívül nincs bizonyíték.

Most, hogy megismerkedtünk a hajókkal és a személyzetükkel is, ideje, hogy visszatérjünk 1872. december 4-re, amikor a Dei Gratia kapitánya rátalál a legénység nélkül sodródó Mary Celeste-re, a hajóra átszálló Deveau elsőtiszt pedig visszatérve jelenti neki, hogy milyen furcsaságokat tapasztalt a gazdátlan vitorláson.

Morehouse-nak döntenie kell, és nincs egyszerű helyzetben. Egyrészt ugye ott van maga a rejtély, hova lett az MC személyzete, mit történhetett? Másrészt mihez kezdjen a Mary Celeste-tel?

A hajó és rakománya túl értékes ahhoz, hogy magára hagyja, viszont nem ugyanaz az úti cél, az MC-nek Genovába kéne mennie, míg a Dei Gratia Giblaltárra tart.

Végül Morehouse a számára logikusnak tűnő döntést hozza meg: Deveau elsőtisztet két tengerésszel átküldi a Mary Celeste-re, azzal a paranccsal, hogy próbálják meg elnavigálni a hajót az 1100 km-re lévő Giblaltárra.

A döntésnek több oka is van: egyrészt Briggs kapitány Morehouse barátja, de legalább jó ismerőse volt, de persze van egy pénzügyi vonzat is. A nyílt tengeren kóválygó Mary Celeste megtalálása, amennyiben sikerül kikötőbe juttatni, komoly jutalmat jelenthet a Dei Gratia legénységének.

Ugyanakkor viszont nem kevés kockázat is volt a döntésben, hiszen Morehouse ezzel megosztott a legénységét, amivel annyit ért el, hogy tulajdonképpen egyik hajón sem volt annyi ember, akikkel teljes biztonságban irányítani lehet őket. Benne volt a pakliban, hogy egy komolyabb vihar esetén akár mindkét hajó elveszhet.

Nem ez történt, Deveau és a két tengerész szerencsésen elnavigálta a Mary Celeste-t Giblaltárra, bár a köd miatt egy nappal később sántikáltak csak be a kikötőbe, mint a Dei Gratia.

Giblaltár (és a fél világ) ekkor brit gyarmat volt, tehát az angol admiralitás helyi hivatalnokai azonnal lefoglalják a hajót, és hamarosan kezdetét veszi az ún. hajómentési meghallgatás.

Ez a procedúra leginkább egy bírósági eljárásra hasonlít bíróval és ügyésszel, aminek az a célja, hogy kiderítse, pontosan mi is történt az MC-vel, történt-e bűncselekmény, és ha igen, akkor azért ki a felelős.

És tulajdonképpen ekkor szabadul el az őrület, ami miatt ma már alig lehet kibogozni, hogy ki mit mondott, mit csinált, mit látott, mit hitt, mit képzelt, és mi történt valójában.

A giblaltári bírósági meghallgatás 1872. december 17-én kezdődik, a bíró Sir James Cochrane, míg az ügyész egy bizonyos Frederick Solly Flood, aki kulcsszerepet fog játszani a történet ezen részében, leginkább azért, mert egy igazi seggfej volt…

Ezt kicsit szalonképesebben az egyik forrás úgy fogalmazza meg, hogy „az a fajta ember, aki miután véleményt alkotott, semmivel sem lehet attól eltántorítani.” Ez mondjuk önmagában még nem lenne gond, ha Flood a tényekre alapozta volna a véleményét.

Flood ugyanis az MC-re átszálló két tengerész vallomása alapján arra jutott, hogy bűncselekmény történt, aminek hátterében a denaturált szesz, azaz az alkohol áll. Ebben pedig a tények sem ingatták meg, pontosabban a tények közül csak azokat volt hajlandó figyelembe venni, amik ezt a teóriát támasztották alá.

Ma már a tisztánlátást az is akadályozza, hogy a korabeli újságcikkek természetesen jócskán kiszínezve tálalták a sztorit, és nem lehet tudni, hogy melyik infójuk származott hivatalos forrásokból és melyik volt csak szerkesztőségi pletyka, amikkel az eladási számokat akarták felturbózni.

Flood elmélete a következő: a Mary Celeste legénysége megdézsmálta az alkoholos hordókat, azaz berúgtak, majd ebben a „bódult állapotban” meggyilkolták a tiszteket, Briggs kapitányt és a családját. Ezután a holttesteket a vízbe dobták, majd bevagdosták a hajó orrát, mintha viharba kerültek, vagy összeütköztek volna valamivel, és elmenekültek a hajóról a mentőcsónakkal.

Az ügyész ráadásul belevette a buliba a Dei Gratia legénységét is, szerinte ugyanis Morehouse kapitány hazudott arról, hogy pontosan hol talált rá a Mary Celeste-re, és meghamisította a hajónaplót, mert Flood szerint elképzelhetetlen, hogy az MC mindenféle irányítás nélkül 700 km-et tegyen meg.

Ha ez Flood privát véleménye lett volna, amit maximum a kocsmában mesél a haveroknak, akkor nem is lett volna gond. A baj az volt, hogy ez volt az ügyész hivatalos véleménye is, amit 1873. január 22-én elküldött a londoni Kereskedelmi Tanácsnak is.

Egy héttel korábban, január 15-én megérkezett Giblaltárba a hajót birtokoló konzorcium vezetője, James Winchester is. És természetesen az ő véleménye messze nem egyezett meg Flood ügyészével.

Először is Winchester üzletember volt, egy befektetőkből álló csoport tagja, akik sok pénzt tettek az MC-be és rakományába. Ezért engedélyt kért Floodtól, hogy a Mary Celeste leszállíthassa a rakományát Genovába.

Ez elvileg méltányos kérés volt, hiszen a vizsgálat már véget ért, Flood mégis 15 000 font óvadékot követelt azért, hogy az MC elhagyhassa Giblaltárt. Ez az összeg nagyobb volt, mint a hajó étéke, sőt, majdnem akkora volt, mint amennyit a hajó és a rakomány összesen ért, és Winchester nem tudta és nem is akarta kifizetni.

Ráadásul, ha már Winchester ott volt, akkor Flood gyorsan őt is megvádolta, mégpedig azzal, hogy szándékosan szerződtetett a hajóra olyan legénységet (tudjátok, a négy német legény és a szakács), akiről tudta, hogy meg fogják ölni Briggset és a tiszteket. Vagy ha nem így történt, akkor meg Briggs kapitánnyal játszott össze valahogy…

Ez persze önmagában is nevetséges, és erre Winchester is rámutatott, amikor január 29-én vallomást tett. Ez elég feszült hangulatúra sikerült, Winchester többször is hangosan összeszólalkozott az ügyésszel, ráadásul Flood addigra már elküldte állásfoglalását a Kereskedelmi Tanácsnak.

Winchester leginkább azzal érvelt, hogy a hajó személyzete többszörösen kipróbált, megbízható emberekből állt, Briggs kapitányt pedig mindenki a becsület megtestesítőjeként ismerte, aki csak végszükség esetén hagyta volna el a hajóját. Winchester szerint sok minden történhetett, egy dolog viszont biztos nem: bűncselekmény.

Végül azért csak rájöttek arra, hogy érdemes lenne gondolkozni is egy kicsit, és Flood lázadás elmélete többszörösen is megingott. Egyrészt a tudományos vizsgálatok bebizonyították, hogy Briggs kardján és a hajókorláton nem vér van, másrészt gyakorló tengerészkapitányok mutattak rá arra, hogy az MC orrán lévő vágások nem ütközéstők származnak, hanem egyszerűen a tenger hullámzása okoz ilyen nyomokat a fa hajókon.

Floodnak tehát nem maradt más lehetősége, mint hogy vicsorogva bár, de feloldja a Mary Celeste zárlatát, ami végül helyben fogadott kapitánnyal és legénységgel leszállította Genovába a rakományt.

A Dei Gratia legénysége pedig 1700 font jutalmat kapott a Mary Celeste után, ami általános meghökkenést keltett, mert mindenki jóval többre, akár ennek a háromszorosára számított, ami a hajó és rakományának értéke alapján indokolt is lett volna.

Flood már-már rögeszmés ragaszkodását a büncselekményes magyarázathoz talán egy dolog indokolja. Ha ugyanis Flood nem tereli el figyelmet azzal, hogy sima lázadásról van szó, akkor bizony a bíróságnak foglalkozni kellett volna a rejtéllyel: mégis hova a bánatba és miért tűnt el a Mary Celeste legénysége?

És ez a kérdés bizony adott maradt a vizsgálat lezárulta után is, megnyugtató válasz pedig azóta sem született, sőt, hivatalos magyarázat és állásfoglalás hiányában beindult az emberek fantáziája, és elkezdték gyártani az összeesküvés elméleteket.

Igazából szinte könnyebb azt megmondani, hogy mi az, ami biztosan nem igaz az MC-vel kapcsolatban, mint azt, hogy mi igaz: a gőzölgő étel és lágy tojás, a harmónium hangja, a doromboló macska és szaladgáló tyúkok biztos, hogy későbbi hozzáköltés a történethez, a véres kardról és korlátról pedig még a vizsgálat megállapította, hogy nem igaz.

Lássuk, hogy mik azok a tények, amiket bizonyítottnak vehetünk: a Mary Celesten senki sem volt, hiányoztak a hajó papírjai, navigációs eszközei és a mentőcsónak, ellenben a személyes holmik a helyükön maradtak. A raktérben volt valamennyi víz, de az nem veszélyeztette komolyan a hajó épségét, egyes fedélzeti lejáratok nyitva voltak, másokat viszont leszögeltek és a hajó oldaláról kötél lógott a vízbe.

A rakomány érintetlen volt, bár később kiderült, hogy néhány hordóból hiányzik az alkohol, illetve a hajón összességében mintegy három hónapra elegendő ellátmány volt.

Most pedig nézzük meg, hogy milyen megoldások születtek a rejtélyre! A magyarázatok szinte mindegyikére igaz, hogy elsőre tényleg jól hangzanak, de mindig van egy banánhéj, amin elcsúsznak, egy tény, amit nem vesznek figyelembe, vagy amit nem tudnak megmagyarázni.

Nézzük.

Valamilyen bűncselekmény történt a Mary Celeste-el kapcsolatban:

Ez a verzió inkább megoldás-csoportnak tekinthető, hiszen számos bűntettet kapcsoltak megoldási lehetőségként a hajóhoz.

Ott van rögtön a Flood ügyész által propagált változat, ami szerint a legénység berúgott a szállítmányból és lemészárolta a tiszteket, Briggs feleségét és a lányát, majd kijózanodva megijedtek tetteik következményétől és elmenekültek.

Ennek a sztorinak rögtön az ok, azaz a denaturált szesz a gyenge pontja, ami alapból hiába etanol, vagyis alkohol, de éppen azért, hogy ne lehessen meginni, különböző adalékanyagokat kevernek hozzá. Az adaléktól függően a fogyasztása okozhat rosszullétet, vakságot, akár halált is, vagy egyszerűen csak olyan rossz a szaga vagy az íze, hogy képtelenség meginni.

A denaturált szeszt ipari felhasználásra szánják és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlan legyen. Ergo hiába volt belőle 1701 hordó a fedélzeten, abból biztos, hogy nem rúgtak be a tengerészek.

Itt jön be a képbe a 9 üres hordó, ami Flood szerint bizonyíték arra, hogy a személyzet megcsapolta a hordókat. Ez azonban valójában nem bizonyíték, mert a korabeli fa hordók tömítése messze nem volt olyan jó, mint a maiaké. Tehát valószínű, hogy a hordók hibásak voltak és a szesz egyszerűen elpárolgott belőlük, ami egyébként nem volt szokatlan az ilyen szállítmányoknál, és 9 hordó veszteség az 1701-ből bőven azon a határon belül van, ami az ilyen esetekben még elfogadható.

Ráadásul ha a szakács és a négy német tengerész meg tudott inni 9 hordó – mérgező – tiszta szeszt, akkor meg is érdemlik.

Egy másik erőszakos verzió szerint a hajó tisztjeit nem a saját legénysége, hanem éppen hogy a Dei Gratia matrózai mészárolták le, hogy az MC-t kikötőbe vontatva megkapják a megtalálásért járó jutalmat. Vagyis a Dei Gratia lesben állva várta a Mary Celeste-tet.

Elsőre ez is jól hangzik, egészen addig, amíg figyelembe nem vesszük, hogy a Mary Celeste 8 nappal hamarabb indult, mint a Dei Gratia, ráadásul gyorsabb is volt.

Felmerült a biztosítási csalás gondolata is, ami szerint a Mary Celeste rakománya túl volt biztosítva, és az eredeti cél az lett volna, hogy a hajót elsüllyesszék, csak nem jött össze. Ezt cáfolja egyrészt Winchester vallomása és az általa bemutatott iratok, miszerint a hajó biztosítása a szállított áruval arányos volt, másrészt magának Briggs kapitánynak a személyisége, aki soha nem ment volna bele ilyesmibe. Ráadásként maga a biztosító cég sem indított soha vizsgálatot az ügyben, pedig ha valakik, ők biztosan érdekeltek lettek volna ebben a verzióban.

A csábító jutalom se nagyon lehetett indíték, hiszen Morehouse kapitány és emberei nem tudhatták, hogy pontosan mennyit kaphatnak a megtalálásért. Erre jó példa, hogy a végül megítélt 1700 fontot még a hozzáértők is kevésnek találták. És úgy megölni legalább 10 embert, hogy azt sem tudják, mennyi pénzt kapnak érte, na ez azért elég kockázatosnak tűnik.

A csalás egy másik változata alapján maga Briggs volt a hunyó, csak valamit elrontott. De melyik az a kapitány, aki úgy akar csalni, hogy magával viszi a lányát és a feleségét, miközben a fiát otthon hagyja?

A kalózos magyarázatot megfontolni se nagyon van értelme, hiszen a kalózok éppen azt hagyják hátra, mi miatt támadtak: a hajót, a rakományt és a személyes értéktárgyakat?

Mint ahogy nem érdemes foglalkozni a vallási tébolyában mindenkit lemészároló Briggs kapitány verziójával sem. Briggs kétségtelenül mélyen vallásos és hívő ember volt, de mindenféle ellenkező híresztelés dacára ez alapján még senki sem lesz bigott gyilkos őrült.

Ha elvetjük az erőszakos verziókat, attól az alapkérdés még adott marad: mi és miért történt a legénységgel?

Az olyan bizonyíthatatlan verziókkal, mint hogy UFO-k rabolták el őket, unikornisok támadása érte a hajót, vagy valamilyen mérgezett étel miatti hallucináció következtében kollektív öngyilkosságként vízbe ugrottak, most nem foglalkozunk…

A jéghegy vagy a földrengéshez hasonló tengerrengés miatti hajóelhagyás jó ötletnek tűnik. A mentőcsónak aztán felborult és mindenki megfulladt. Ezzel az a bibi, hogy a forgalmas hajózási útvonalon ezeket a jelenségeket más hajóknak is érzékelniük kellett volna, a jéghegyet legalábbis mindenképpen.

Viszonylag kicsi az esélye, de nem lehetetlen, hogy a Mary Celeste összefutott a nyílt tengeren egy hatalmas víztölcsérrel, ez megmagyarázná azt, hogy egyes források szerint a kapitányi és a legénységi kabinban bokáig állt a víz, valamint, hogy miért volt a hajó vitorlázata annyira tépett, viszont semmilyen bizonyíték nincs rá.

Ugyancsak jól hangzó, de nem bizonyítható változat, hogy Briggs valamilyen oknál fogva, talán a mélységméréshez használt eszköz hibája miatt úgy ítélte meg, hogy a raktérben jóval több víz van, mint amennyi valójában volt, ezért a hajó elhagyásár adott parancsot. Ennek az mond ellent, hogy a hajót láthatóan sietve hagyták el, mivel minden személyes holmit hátra hagytak, de egy olyan tapasztalt kapitánynak, mint Briggsnek elméletben nem szabadna ekkorát hibáznia.

Szinten egy majdnem hihető verzió szerint az MC szélcsendbe került, és mivel a manőverezéshez sebességre van szükség, Briggs kapitány attól tartott, hogy az áramlatok előbb-utóbb zátonyra sodorják a tehetetlen hajót. Ezért csónakba szálltak és elindultak a legközelebbi szárazföld felé, a csónak felborult, az utasok meghaltak.

Ennek a lehetőségnek az mond ellent, hogy ha szélcsendben vesztegelt a hajó, akkor Briggs valószínűleg az összes vitorlát kifeszíttette volna, hogy ha végre feltámad a szél, akkor azonnal indulhassanak. Az MC vitorláinak egy része azonban fel volt csavarva.

A leghihetőbb magyarázat a rakománynak és a kilenc üres hordónak tulajdonít jelentőséget.

Eszerint Briggs kapitány és/vagy a legénység észrevette, hogy a tiszta alkohol szivárog a raktér hordóiból. Azt nyilván nem tudták megállapítani, hogy hány hordó hibás: egy, kilenc, esetleg az összes. Az is lehet, hogy pont egy vihar/tengerrengés/víztölcsérrel való randi után vetté észre a szivárgást.

Na most, ha az ember 1701 hordó tiszta alkoholon ücsörög, ami eléggé tűzveszélyes, akkor hirtelen nagyon érzékennyé válik az alkoholgőzre…

Briggs ítélhette meg úgy, hogy a raktérből gőzölgő alkohol bármelyik pillanatban berobbanhat, ezért kinyittatta a fedélzeti nyílásokat (bár fene tudja, hogy némelyiket miért szögeltette le), hogy kiszellőzzön a hajó.

Addig pedig biztos, ami biztos alapon a legénység átszállt a Mary Celeste-hez kötött mentőcsónakba, hogy a lehető legtávolabb legyenek, ha esetleg mégis berobban az egész cucc. A csónakot rögzítő kötél aztán elszakadt, a csónak felborult, vagy elsodródott, utasai pedig megfulladtak, vagy éhen haltak.

El kell ismerni, hogy ez a megoldási lehetőség is vérzik néhány sebből, de a legtöbb kutató úgy gondolj, hogy ez állhat a legközelebb a valósághoz.

Tény viszont, hogy minden kétséget kizáróan még ma sem tudjuk, és valószínűleg soha nem is fog kiderülni, hogy mi is történt valójában a Mary Celeste-en.

Aminek egyébkén az utóéletére is rányomta a bélyegét a rejtélyes múlt: későbbi pályafutása során többször is gazdát cserélt, de a véres(nek tartott) és kísérteties múltja miatt egyre nehezebb volt rá legénységet és kapitányt találni.

Egyik későbbi kapitánya Edgat Tuthill ugyanúgy betegségben halt meg, mint az első, ez pedig még gyanúsabbá tette a hajót a tengerészek számára.

A hajó vesztét végül egy másik kapitánya, Gilman C. Parker okozta, aki biztosítási csalásba keverte a vitorlást. A hajót értéktelen rakománnyal töltötték meg, majd 30 ezer dollárra biztosították és szándékosan zátonyra futatták. Nem volt sok értelme, mert bár az MC javíthatatlan sérüléseket szenvedett, de a turpisság kiderült.

Parkert csalás és szándékos hajórongálás miatt állították bíróság elé, utóbbiért akkor halálbüntetés járt. Mivel a csalást tárgyalták először, ezért az esküdtek csak azért nem nevezték bűnösnek Parkert, mert tudták, hogy akkor a hajórongálás miatt is el fogják ítélni, mégpedig halálra.

Parker tehát ezt mondjuk megúszta, de szalmai hírneve oda lett, ő pedig három hónappal később nyomorban halt meg. Egy másik társa megőrült, egy harmadik pedig öngyilkos lett.

A Mary Celeste története pedig megnyugtató megoldás hiányában továbbra is izgalomban tartotta a közvéleményt, vagyis inkább a hírlapok tettek róla, hogy ne merüljön feledésbe a történet. Később aztán többször meg is filmesítették a sztorit.

A Mary Celeste tehát így lett az egyik leghíresebb kísértethajós történet főszereplője, és valószínűleg még nagyon sokáig fogják találgatni, hogy mi történhetett vele valójában.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Bestiárium 3.: A jeti

A különleges katonákról szóló sorozat második részében már érintettem a jetit, bár tényleg csak egy pillanatra került szóba. A 30 éve egy Lubang nevű szigeten bujkáló Onoda Hiroo hadnagyot ugyanis egy másik japán, bizonyos Norio Suzuki nevű kalandor legény győzte meg arról, hogy az 1970-es években már igazán nem illik a második világháborús japán Császári Hadsereg nevében terrorizálni a sziget lakosságát és hivatalos szerveit.

A poszt megemlíti azt is, hogy Norio Suzukinak saját bevallása szerint három nagy célja volt az életben: megtalálni Onoda Hiroot, a vörös pandát és a jetit. Ezekből a tervekből ugye kettőt sikerült is maradéktalanul teljesíteni, majd emberünket 1984-ben elsodorta egy lavina, miközben a jetit kereste a Himalájában. Ettől függetlenül tulajdonképpen akár irigyek is lehetünk rá, hiszen céljai kétharmadát sikerült megvalósítania és a tizenöt perc hírnév is meg volt neki.

Már akkor eldöntöttem, hogy a jeti bizony mindenképpen megér egy saját posztot, és íme, itt van: következzen a hegyi ember (vagy mi…) története, akinek keleten sok évszázados múltja van, míg a nyugatiak csak szűk 200 éve foglalkoznak a létezésével.

A jetivel kapcsolatban már az elején érdemes felhívni a figyelmet egy ellentmondásra. Míg ugyanis nyugaton a jeti alapvetően egy nagy, szőrős, emberszerű lényt jelent, aki a Himalájában kelti a zűrzavart, addig maga a jeti szó a tibeti yeh-teh-ből származik, ami viszont „kicsi, emberszerű állat”-ot jelent. Az ellentmondás feloldásáról később lesz szó, most csak az érdekesség kedvéért pöttyintettem el.

A jeti a nyugati kultúrkörben mindenképpen modern jelenségnek számít, tehát nem rendelkezik olyan régre visszanyúló múlttal, mint mondjuk az unikornis vagy a kutyafejű emberek.

Éppen ezért a jetiről szóló poszttal tulajdonképpen átcsúszunk a kriptozoológia területére. Ezt csak azért mondom, hogy elkerüljem a témában járatos olvasók háborgását, akik rámutatnának arra, hogy a jetinek bizony semmi köze a középkori bestiáriumokhoz, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezeknek a kódexeknek az összeállítói se a Himaláját, se Tibetet, se Nepált, se a jetit nem ismerték.

Viszont csak a jeti kedvéért nem akartam egy új sorozatot indítani kriptozoológia címen, ezért maradok a szerintem sokkal sejtelmesebb és sokatmondóbb bestiáriumnál. Vessetek meg érte!

Szóval mi is az a kriptozoológia? Ez a „tudomány” a szóbeszéd/mitológia által ismert/leírt teremtményekkel foglalkozik. A kriptozoológia vizsgálatának tárgyai a kriptidek, kriptidnek pedig a nem bizonyított létezésű állatfajokat nevezzük, ilyen esetünkben a jeti is.

A kriptozoológia tehát a „rejtőzködő állatok tana”, de a biológusok és a zoológusok többsége szerint minimum áltudományról van szó (felkészül: laposföld-elmélet…)

Itt tehát súlyos, egymásnak feszülő ellentétekről van szó, aminek lényege, hogy a zoológus szerint egy állatfajjal akkor érdemes foglalkozni, ha a léte tudományosan, azaz tényekkel bizonyítható. Ergo legalább egy (de inkább több) egyedét ismerjük, megtalálták, elejtették, elfogták. Azaz kellenek azok a fránya bizonyítékok.

Vagyis az, hogy a Béla hajnalban látott a téli erdőben egy árnyékot, az nem tény, mert általában Béláról ki szokott derülni, hogy UFO-t is látott már, és a kocsmában sem azért van kilométeres tartozása, mert nem tud ellenállni a hely legendásan híres ásványvízének.

Ezzel szemben a kriptozoológia szerint attól, hogy egy állat létezését még nem bizonyították, az nem jelenti azt, hogy nem is létezik.

Kicsit másképpen fogalmazva, a tudományos megközelítés szerint mindennapos dolog, hogy új állatfajokat fedeznek fel, amiket aztán leírnak és elneveznek. De fontos a sorrend, tehát: megtalálás, leírás, elnevezés (bár utóbbi kettő felcserélhető).

A kriptozoológia viszont alaptételként kezeli egy lény létezését, s ezt próbálja meg bizonyítékokkal és tényekkel alátámasztani.

A jeti a zoológusok szerint nem létezik, a kriptozoológusok szerint meg de, és ez alapján a leghíresebb kriptidnek tekinthetjük, a Loch Ness-i szörny mellett természetesen.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy bár alapvetően az óriási, ember- vagy főemlősszerű, szőrös lényt szokás jetinek nevezni, aki a Himalájában él, de hasonló tulajdonságokkal rendelkező mitikus/legendás lényeket a világ szinte minden részén ismernek. Érdekes módon leginkább a ritkán lakott, nehezen megközelíthető területeken.

Így pl. Ausztráliában yowie-nak, Kanadában gogote-nak, illetve a helyi indiánok nyelvén sasquatch-nak, Mongóliában és Dél-Szibériában almastinak, az USA-ban bigfootnak, Indiában pedig mande barune-nak hívják a jószágokat.

Annak magyarázata, hogy a jeti léte/nem léte még a 20-21. századi embert is izgatja, ellentétben pl. a kutyafejű emberekkel, vagy a sárkányokkal, arra vezethető vissza, hogy egy viszonylag modern jelenségről van szó.

Mármint a nyugati ember számára, hiszen a Himalájában élők évszázadok óta tényként kezelik a jeti létezését. Mondjuk ez nem igazán meglepő Tibetben, ahol a hegyeket istenekként tisztelik, és pl. a ház küszöbére nem illik rálépni, mert az alatta lakó szellem ezt igen rosszul viseli, és hajlamos kellemetlenkedésekkel megtorolni az efféle sértéseket.

A nyugati és a keleti ember világ- és életszemléletének különbözőségéből következik, hogy egy himalájai őslakó simán elfogadja a jeti létezését anélkül, hogy mindenáron látni/befogni/bizonyítani akarná.

Neki elég annyi, hogy az apja/a sámán/a helyi szerzetes/a vallás azt mondja, hogy létezik, de esze ágában sincs erről a saját szemével meggyőződni.

Ellentétben a nyugati, modern emberrel, aki az ismeretlent, a rejtélyest alapból kihívásnak tekinti, egy problémának, amit meg kell oldani. Ez persze egy jó dolog, hiszen így fejlődik a tudomány.

Probléma akkor kerekedik belőle, amikor a nyugati ember belátható időn belül nem talál tényeket egy jelenség cáfolatára vagy bizonyítására, mert attól a probléma megoldásának kényszere olyan gyötrővé válik a számára, hogy minden eszközt megragad, amivel szerinte meg lehet magyarázni az adott dolgot.

És így csúszik át a zoológia a kriptozoológiába, a tudomány az áltudományba.

A jeti létezéséről a nyugati felfedezők csak az újkorban szereztek tudomást, mivel a Himalája addig ismeretlen területnek számított, főleg a nehéz megközelíthetősége miatt. Ebből következik, hogy a jetiről szóló első nyugati beszámolók csak a 19. század elején jelentek meg, mivel a modern felfedezők ekkorra jutottak el a térségbe.

Az első írásos beszámoló 1832-ből származik Brian Honghton Hodgsontól, aki brit természettudós és etológus, tehát tudós volt, és 1820 és 1843 között Nepálban szolgált brit ügyvivőként.

Hodgson a Bengáli Ázsia Társaság Lapjában számolt be arról, hogy Észak-Nepálban utazgatva a kísérői egy magas, két lábon járó élőlényt láttak, aminek sötét, hosszú haja volt. Hodgson tehát a saját szemével nem látta a jószágot, ami persze gyorsan el is menekült.

A jeti-észlelések érdekessége, hogy a legtöbb esetben nem is magát a jetit látják, hanem a lábnyomait veszik észre. Mondhatjuk azt is, hogy a lábnyom a jeti leghíresebb „tulajdonsága”. Erről az első beszámoló 1913-ból származik, amikor egy Indiában szolgáló brit tiszt, L. A. Waddel, hatalmas lábnyomokat talál a hóban, amik a helyiek szerint a jetitől származnak. Az őslakosok azt is hozzáteszik, hogy a teremtmény gyakran megtámadja az embereket.

Szintén lábnyomokról számol be J. A. P. Grant 1914-ben, aki India Szikkim tartományában találta meg a „hatalmas és furcsa lény” nyomait.

1913-ban kínai vadászok megsebesítenek és elfognak egy „emberszerű lényt”, amit aztán 5 hónapig, egészen a teremtmény elpusztulásáig tartanak fogságban. A beszámolók szerint a lényt fekete, majomszerű arc, hatalmas test, ezüstös szőrzet és kivételes testi erő jellemezte. Az egész sztorival az az egyetlen baj, hogy semmilyen tárgyi bizonyíték nincs rá…

1921-ben a Charles Howard-Bury vezette angol hegymászó-expedíció tagjai a Mount Everest északi oldalán vettek észre a távolban néhány sötét alakot. Persze mire odaértek, a fura alakok már eltűntek, csak hatalmas, emberszerű lábnyomok maradtak utánuk.

1923-ban Alan Cameron szintén egy Mount Everest expedíción vett részt, amikor szintén a távolban nagy, sötét alakokat látott egymás mögött menetelni. Amikor 2 nappal (!) később elérte a helyet, akkor sok fényképet készített a hátrahagyott nyomokról. Érdekes módon ezekről a képekről csak hallani lehet, de pl. a neten nem lehet megtalálni őket.

Ezt a néhány észlelést bemelegítésként szedtem össze, és csak a töredékét képviselik annak a számtalan jelentésnek, amiben a jetit vélték látni. Közös jellemzőjük és érdekességük, hogy eleve vagy csak a jeti nyomaival találkoznak, vagy ha látják magát a lényt is, akkor az mindig a távolban, nehezen megközelíthető sziklatetőn van, vagy éppen hóvihar miatt nem lehet utána menni.

Érdekes módon olyan soha nem fordul elő, hogy a jeti egy stabil 15 fokos, felhőtlen, szikrázóan napsütötte délelőttön jelenjen meg egy japán turistacsoport előtt mintegy másfél méterrel, akik így egyenként is több tucat képet csinálhatnának.

Vagyis egy dolgot mindenképpen biztosan ki lehet jelenteni a jetiről: rendkívül szégyenlős jószág.

Azonban mindenki nyugodjon meg, van fénykép is a jetiről. Vagy hát a lábnyomáról legalább. Vagyis, lehet, hogy a lábnyomát ábrázolja, na.

1951. novemberében ugyanis Eric Shipton angol hegymászó éppen a Mount Everest csúcsához vezető utat derítette fel, amikor kb. 5500 méteres magasságban lábnyomokat talált a Menlung gleccseren. Amiben ez a történet különbözik a többitől az az, hogy Shiptonnak volt annyi esze, hogy képeket is csináljon a nyomokról.

És itt jön be a képbe egy bizonyos John R. Napier brit paleoantropológus, főemlőskutató és orvos, aki egész életében szenvedélyesen kutatott a bigfoot után, aki ugye a jeti USA-beli változata.

Napier két ok miatt fontos. Egyrészt ő volt az első tudós, aki komolyan vette a bigfoot/jeti jelenséget, és a tudomány módszereivel próbált meg kutatni utánuk. Azaz nem eleve eldöntött tényként kezelte a létezésüket, hanem a bizonyítékokat elemezve próbálta megítélni, hogy akkor azok most tényeknek tekinthetők, amik alátámasztják a lények létét, vagy sem.

A másik fontos dolog, hogy míg Napier meg volt győződve az amerikai bigfoot létezéséről, addig pl. a himalájai jetihez kifejezetten szkeptikusan állt hozzá.

Ezért talán nem is annyira meglepő, hogy amikor megvizsgálta Shipton fényképét, akkor arra jutott, hogy a lábnyom egy eredetileg nem óriási méretű nyom volt, csak később a napfény hatására a nyom szélei megolvadtak, beomlottak, ettől lett olyan nagy.

Később tovább ment, és saját magát felülbírálva kijelentette, hogy a fénykép nem más, mint trükkös hamisítvány, amit több lábnyom egymásra fényképezésével értek el. Hát nem is tudom, ha mindenképpen választani kell, akkor én inkább az első verziót tartom hihetőbbnek, ami egyébként a mai napig a jeti-ellenesek egyik legfontosabb érve/magyarázata.

Napier egészen 1986-ig kitartott amellett, hogy a jeti nem létezik, de erről majd kicsit lejjebb.

A jetihez szoros kapcsolat fűz egy világhírű embert is, mégpedig Edmund Hillaryt. Róla és Tenzing Norgay serpáról azt illik tudni, hogy ők ketten hódították meg először a Mount Everestet 1953. május 29-én. Tudom, hogy tudjátok, ezt a biztonság kedvéért írtam csak le.

Hillary és a jeti

Egyébként sokáig nem volt ismert, hogy valójában melyikük lépett fel elsőként a csúcsra, és ők ketten nem is erőltették különösebben, hogy kiderüljön. Mindketten a csapat és az egység fontosságát hangsúlyozták. A nagyeszű újságírók aztán csak addig piszkálták Tenziget, amíg elismerte (vagy inkább kijelentette), hogy Hilarry volt az első.

Az újságírók megnyugodtak, a serpa pedig lazán közölte, hogy „Ha szégyen, hogy én voltam a második ember a Mount Everesten, akkor együtt fogok élni ezzel a szégyennel”. Jó arc volt, na.

Szóval Edmund Hillary , akinek egyébként alap szakmája méhész volt, számos himalájai expedíciója során többször is belefutott a jeti-jelenségbe. Sőt annyira érdekelni kezdte a dolog, hogy szinte rabjává vált a lénynek.

Hillary-nek feltűnt, hogy a serpák sok legendája szól a fura, félig majom, félig ember teremtményről, sőt, a lény több fajtáját is megkülönböztetik (lásd a jeti név jelentését tibetiül), és bár eleinte szkeptikus volt a létezésével kapcsolatban, azt is megfigyelte, hogy Nepál vad hegyei között rengeteg a tudomány által még le nem írt állatfaj.

És ezek közé akár még a jeti is belefér, gondolta Edmund, ezért 1960-ban úgy döntött, hogy indít egy expedíciót kifejezetten a jeti-kérdés megválaszolására.

A kutatás nem volt kifejezett kudarc, de egyértelmű sikert sem hozott: találtak jeti lábnyomokat, amik vagy azok voltak, vagy nem, illetve megvizsgáltak néhányat azok közül a skalpok közül, amiket a nepáli kolostorokban őriznek a jetinek tulajdonítva. Hát, ezekről kiderült, hogy bizony kecskebőrök.

A lényeg, hogy nem találtak kétségbevonhatatlan bizonyítékot arra, hogy a jeti létezik. Mondjuk arra sem, hogy nem létezik. Hillary pedig arra is felhívta a figyelmet, hogy az odáig rendben van, hogy az európai emberek a serpáktól átvéve jetinek nevezik az ismeretlen lényt, de a serpa mitológia számos további fura és fantasztikus lénnyel is tele van, amiben a serpák ugyanúgy hisznek, mint a jetiben.

Ilyen alapon a jetin kívül még vagy tucatnyi (szárnyas, egylábú, sokfejű stb.) lényt lehetne keresni a Himalájában, amik mind a serpa és/vagy a buddhista vallás/mitológia tevékeny szereplői. A nyugati ember vajon miért keresi a jetit, és miét nem keresi a buddhizmus számos démonjának valamelyikét, mondjuk.

Azok számára, akik esetleg csodálkoznak azon, hogy egy Hillary-hez hasonló kőrealista angol úriember hogyan volt képes bedőlni ennek a jeti dolognak, és egy egész expedíciót szánni a témának, nos, nekik van egy másik magyarázat is Edmund 1960-as útjára.

Nem bizonyított ugyan, de vannak, akik azt suttogják, hogy a jeti utáni szaladgálás csak fedő sztorit és magyarázatot kínált Hillary számára ahhoz, hogy elfedje az expedíció valódi, katonai célját: a kínaiak elleni kémkedést.

Hillary egyébként képzett katona volt, a második világháborúban a légierőnél szolgált navigátorként, tehát a katonai kötődés nem lehet kérdéses. És még az is lehet, hogy ebben a verzióban van valami, mert később kiderült, hogy az expedíció rádióforgalmazását zavarták a kínaiak.

Persze az igazság soha nem fog kiderülni, az ilyen akciókat rögzítő akták vagy elkeverednek, esetleg örök idők + két napra titkosítják őket, vagy éppen abban a pincében tárolják őket, ami egy csőtörés miatt teljesen elázik. Így szokott ez lenni.

Összességében azt mondhatjuk ki biztosan, hogy Edmund Hillary a Himalája szerelmese volt, aki elképzelhetőnek tartotta ugyan a jeti létezését, de soha nem talált meggyőző bizonyítékot a létezésére.

Jeti témában ezután sem történt különösebb elmozdulás, mármint azon kívül, hogy rendszeresen érkeztek és érkeznek a beszámolók észlelésekről, megpillantásokról, lábnyomokról, sőt véletlen találkozásokról is, de a bizonyítás valahogy sohasem sikerül. Vagy legalábbis nem a tudományos kritériumok alapján.

A leghíresebb jetivel találkozás, amit dokumentáltak (?) is, egyébként 1986-ból származik, bár mint látni fogjuk, azért ez a történet is vérzik pár sebből.

1986 márciusában egy Anthony B. Wooldridge nevű úriember éppen egyedül túrázgatott a Himalájában (ahol egyébként még wc-re is párosával mennek az emberek, de ezt most ne feszegessük), amikor egy havas lejtőn friss nyomokat vett észre.

Hála a Himalája isteneinek, fényképezőgép is volt nála (hogy miért fekete-fehér filmmel, azt se piszkáljuk), készített is pár fotót, majd követni kezdte a nyomokat.

Lábjegyzetként vetem közbe, hogy amennyiben én egyedül császkálok a Himalájában, és a félhomályos erdőben számomra ismeretlen, pizzakő méretű nyomokat veszek észre, ráadásként az egyetlen fegyver, ami nálam van, az egy fényképezőgép, ne adj isten még azzal is tisztában vagyok, hogy éppen a jeti észlelések mértani középpontjában járok, akkor nem hogy nem megyek a nyomok után, de ahhoz képest éppen 180 fokban fordulok el, és kezdek olyan 10-12 kilométerperórás sebességgel egyenes vonalú, egyenletes mozgásba a legközelebbi településig. Tudom, gyáva vagyok, miattam aztán nem lépne előrébb a tudomány.

Hősünk azonban bátor volt, és rendületlenül követte a nyomokat, amik végül „egy nagy, felegyenesedett, talán két méter magas alak”-ban végződtek.

Anthony-nak azért volt annyi esze, hogy túl közel ne menjen az „alak”-hoz, ezért aztán mintegy 150 méterről (!) volt kénytelen lefényképezni, íme:

Emberünk – saját állítása szerint – csak ekkor fogta fel, hogy a jetit látja, naná, mert az erdőben talált óriási nyomok követése közben ez minden bizonnyal fel sem merült benne.

 „Terpeszállásban állt és lefelé nézett a lejtőn, jobb vállával felém. Nagy, négyszögletes feje volt, láttam, hogy az egész testét sötét szőr borítja.”

Wooldridge nagyjából háromnegyed óráig figyelte a lényt, majd – micsoda meglepetés – az idő annyira rosszra fordult, hogy kénytelen volt visszatérni a szállására.

A képek viszont elkészültek és felkavarták a jeti-hívők társadalmát. Sok minden ugyan nem derült ki belőlük, mert a 150 méterről készített képeken alapjáraton nem túl sok minden vehető ki, ha meg nagyítást készítünk róla, akkor még annyi sem.

Viszont Wooldridge legalább annyit elért, hogy amikor megmutatta a képeket Nopiernek, tudjátok, annak a tudósnak, aki hamisítványnak minősítette Eric Shipton 1951-es képét, akkor Nopier kijelentette, hogy most már elhiszi, hogy létezik a jeti. Ez is valami.

És hogy áll manapság a jeti kutatás?

A legfrissebb, értelmezhetőnek mondható újdonság a témában 2013-ből származik, amikor is brit tudósok (ugye, ugye…) egészen vállalható megoldással álltak elő.

Bryan Sykes, az Oxfordi Egyetem genetikusa a legmodernebb eszközökkel és módszerekkel végzett DNS-tesztet két szőrszálon, amiket a jetinek tulajdonítanak.

Nem tudni miért, vagy honnan jutott eszébe, de a kapott eredményt ezután összehasonlította az ősi jegesmedve génmintáival és tááádááám, 100 százalékos egyezést talált.

Az ősi jegesmedvéről azt kell tudni, hogy kb. 40-120 ezer évvel ezelőtt élt, és ő tekinthető a barnamedve és a jegesmedve ősének is.

Sykes eredménye persze nem azt jelenti, hogy a Himalájában a mai napig ősi jegesmedvék szaladgálnak, hanem azt, hogy könnyen elképzelhető, hogy a jeti a barnamedve egy speciális, eddig még fel nem fedezett fajtája, esetleg a barnamedve és a jegesmedve egy különleges hibridje.

Kicsit sántít a dolog, de van olyan jó magyarázat, mint az, hogy a jeti a serpa mitológiából lépett elő, vagy hogy a nácik/kínaiak/UFO-k/ősi tibeti mágusok elbaltázott, vagy nagyon is tudatos emberkísérleteinek eredményeképpen rohangál egy kétméteres szőrös félmajom, vagy félember a Himalája hegyeiben.

A jeti tehát köszöni szépen, jól van, örömmel hagy hobbiszinten nyomokat maga után, és néha felbukkan az emberek előtt, de arra azért vigyáz, hogy csak messziről, lehetőleg fekete-fehér filmmel lehessen csak lefényképezni, illetve szinte kizárólag csak viharos, hóförgeteges időben szeret a szabadban lődörögni.

Amíg ezeken a szokásain nem változtat érdemben, vagy esetleg a himalájai turisták figyelmét nem hívják fel a színes, nagy felbontású, modern fényképezőgépek létezésére, addig valószínűleg a jeti titkára sem derül fény.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂