Ma, december 19-én van 332 éve annak, hogy Daniel Defoe regénye szerint Robinson Crusoe elhagyta a szigetet, ahol 28 évet töltött hajótöröttként.
Az évforduló tehát Robinsonhoz kötődik, én viszont most egy kicsit csalni fogok. Robinson Crusoe történetét ugyanis mindenki ismeri, hiszen ma is kötelező olvasmány – aki esetleg mégsem emlékszik már rá, az itt idézheti fel a történetet –, azt viszont talán kevesebben tudják, hogy Robinson kitalált figurájának egy valóban létező ember volt az ihletője.
Ő volt Alexander Selkirk, aki négy évet és négy hónapot töltött egy lakatlan szigeten, és most az ő – nem kicsit kalandos – életével fogok inkább foglalkozni.
Selkirk 1676-ban született a skóciai Lower Lango-ban, egy cipész fiaként. Ifjúságára leginkább a balhézás volt jellemző, hamar kiderült, hogy nyakas, türelmetlen, elégedetlenkedő természete van.
1693-ben, tehát alig 17 évesen például egyházi bíróság elé idézték „illetlen templomi magatartás” miatt, bármit is jelentsen ez. Selkirk azonban nem jelent meg a bíróság előtt, hanem inkább tengerre szállt, megtalálva ezzel azt a mesterséget, ami majd meghatározza az életét, és aminek a halálát is köszönheti.
Lower Largo-ba csak 1701-be tér vissza, de ha esetleg addig úgy gondolta volna, hogy ismét megpróbálkozna a szárazföldi élettel, akkor gyorsan rájöhetett arra, hogy ez nem fog menni. Úgy tűnik, hogy emberünk mindig akkor vadult meg, ha a szárazföldön volt: ismét bíróság elé idézik, mert a vád szerint megverte a testvéreit.
Azt nem tudjuk, hogy kapott-e valamilyen büntetést, azt viszont igen, hogy nem sokkal később felcsapott „állami kalóznak”
Itt egy kicsit érdemes megállni, mert az angol és a magyar neten is elég nagy káosz van, ami a kalózok, a bukanírok és a privatérek közötti különbséget illeti. Sok helyen összemossák ezt a három fogalmat, vagy egymás szinonimájaként kezelik, pedig fontos különbségek vannak közöttük:
A legegyszerűbben nyilván a kalózkodást lehet körbeírni: ez teljesen és minden szempontból illegális tevékenység, vagyis amikor egy felfegyverzett hajóval támadnak meg (fegyvertelen) kereskedelmi hajókat. A kalózkodást az ókortól kezdve üldözték, és az általános elterjedt, romantikus nézettel ellentétben bizony egyáltalán nem volt ez olyan szabad és izgalmas élet, mint gondolnánk.
A bukanírok eredetileg francia kalandok kis csoportjai voltak, akik a Karib-térségben telepedtek le. Ez persze szúrta a területre igényt tartó spanyolok szemét, akik megpróbálták elűzni őket.
A bukanírok azonban nem hagyták magukat, sőt visszavágtak, és kiderült, hogy gerillamódszereik nagyon hatékonyak tudnak lenni a spanyol reguláris erők ellen.
Később, amikor az angolok és franciák is telepeket alapítottak a környéken, akkor ezeket a bukanírokat bízták meg/bérelték fel a telepek védelmére, illetve hogy törjenek egy kis borsot a spanyolok orra alá (ha már úgyis szúrták a szemüket…Istenem, ez a magyar nyelv…).
Ezek hivatalos, mondhatni szerződéses megbízások voltak, ebből alakult ki később a kalózlevél intézménye, amiről mindjárt lesz szó.
Probléma és a terminológiai félreértés abból adódik, hogy a bukanírok akkor is fosztogattak, amikor éppen nem volt hivatalos megbízásuk, tehát az ilyen bukanírok igazából kalózok voltak.
A komoly tengerészettel és területi igénnyel rendelkező országok, mint Anglia, Spanyolország, Franciaország hamarosan rájöttek arra, hogy túlságosan nagy területet akarnak gyarmatosítani és megvédeni, vagy éppen elvenni a rivális államoktól. Az ehhez szükséges nagyságú haditengerészetük azonban nem volt meg, és egyébként is, bármilyen katonai akció a világ túlsó végének tengerein elképesztően költséges volt.
Ekkor jött az ötlet, hogy az embereket úgyis vonzza az ismeretlen és az újvilág, miért ne lehetne meglovagolni ezt a lelkesedést?
És így alakultak ki a privatérek, akik tulajdonképpen állami kalózok voltak. Pl. egy gazdag nemes a saját költségén felszerelt és felfegyverzett egy hajót, toborozta és fizette a legénységet, majd a királyától kapott egy hivatalos megbízást, egy ún. kalózlevelet, ami engedélyezte számára, hogy adott ellenséges nemzet hajóit megtámadja és elfoglalja.
Cserébe a korona általában a zsákmány 10%-át kérte. A kalózlevelek pontosan meghatározták, hogy a világ óceánjainak melyik részén, milyen nemzetiségű hajókat lehet megtámadni. Ugye, hogy mennyivel olcsóbb megoldás ez az államnak, mint haditengerészeti hajókat küldeni a térségbe?!
Ráadásként – elméletben –, ha egy ilyen privatér hajót az ellenséges állam elfogott, akkor a hajó legénysége nem minősült kalóznak, hanem hadifoglyokként kellett bánni velük. Mondom, elméletben.
Vagyis a privatér hajó igazából kalózhajó volt, csak a legénysége nem számított kalóznak.
Alexander Selkirk pedig ilyen „állami kalóznak”, azaz privatérnak állt 1703-ban, amikor csatlakozott William Dampier kapitány expedíciójához, ami a Csendes-óceánra indult.
Ez egyébként alapvetően egy felfedező expedíció volt, de mivel éppen tombolt a spanyol örökösödési háború, ezért kaptak egy kalózlevelet is, biztos, ami biztos. Ezzel pedig már ugye törvényesen zaklathatták az útjukba kerülő spanyol hajókat.
Dampier kapitány két hajóval indult útnak, a Sz. Geroge-dzsal, aminek ő volt a parancsnoka, és a Cirgue Ports-szal, amit Thomas Stradling irányított. Ez utóbbin szolgált Selkirk is, vitorlamesteri pozícióban, ebből következik, hogy hősünk ekkor már tapasztalt és képzett hajósnak számított.
A két hajóból álló flottilla 1704. februárjában ért a Csendes-óceánra, kicsit megtépázva, mert a Horn-fok megkerülése közben irgalmatlan vihar csapott le rájuk.
És ezt követően sem nagyon volt szerencséjük, mert nem sokkal később belefutottak a St. Joseph nevű francia hajóba. Ez önmagában még nem lett volna akkora probléma, még akkor sem, ha a franciák a spanyol örökösödési háború miatt éppen ellenségnek számítottak.
A baj az volt, hogy a St. Joseph önmagában is erősebb volt, mint a két angol hajó. A St. Joseph, bár megtehette volna, de végül nem ágyúzta halálra Dampieréket, viszont a találkozás azzal a kellemetlen következménnyel járt, hogy a franciák értesítették spanyol szövetségeseiket: itt vannak az angolok!
Ezek után már nem is meglepő, hogy Dampier azon kísérlete, hogy az értékes aranybányával rendelkező Santa Maria nevű településen rajtaüssön, kudarcba fulladt. A partra szálló angol matrózokat csapdába csalták a spanyolok.
Hamarosan azonban rájuk mosolygott a szerencse az Asunción nevű, fullra megrakott spanyol kereskedelmi hajó képében, amit könnyedén elfoglaltak. A zsákmány nem volt ugyan kiemelkedően értékes – bor, brandy, cukor és liszt –, de a küldetés során először a legénység számára végre megcsillant annak reménye, hogy egy kis nyereségre tegyenek szert.
Mármint, ha a hajót visszaviszik Angliába, ott hivatalosan értékesítik a rakományt, és akkor számíthattak a matrózok részesedésre a befolyt összegből.
Ebből aztán semmi sem lett, mert Dampier kapitány hirtelen úgy döntött, hogy a spanyol hajóval való macera nem éri meg a fáradtságot, és szabadon engedte a spanyolokat.
Dampiernek ez a húzása nem csak a matrózokat – köztük Selkirket – borította ki, hanem kapitánytársát, Stradlingot is, aki úgy döntött, hogy inkább önállóan folytatja a portyázást.
Ez 1704. májusában volt és szeptemberig nem is nagyon történt semmi izgalmas. Ekkor azonban a Stradling kapitány kikötött a Juan Fernandez szigetek egyikén, a lakatlan Más a Tierra szigeten.
A cél az volt, hogy egy kicsit pihenjenek és feltöltsék a hajó víz- és élelemkészletét.
És tulajdonképpen itt kezdődik Selkirik személyes kálváriája, mégpedig azzal, hogy nem tudott a szájára ülni. Vitorlamesteri minőségében ugyanis komoly aggodalmát fejezte ki a hajó állapotát illetően, és felszólította Stradling kapitányt, hogy indulás előtt végezze el a szükséges javításokat.
Attól azonban, hogy Selkirik ilyen finoman és választékosan fejezte ki magát, ez még bizony engedetlenségnek minősült. Stradling pedig ennek megfelelően reagált: közölte Selkirikkel, hogy hova menjen és ott mit csináljon, sőt, a vita hevében még akár hősünk édesanyja is szóba kerülhetett.
Megbízható források hiányában ezt nem tudhatjuk biztosan, ismerjük azonban Selkirik reakcióját, aki kijelentette, hogy inkább marad egyedül egy lakatlan szigeten, mint hogy folytassa az utat egy hajózásra szerinte alkalmatlan, szivárgó hajóval.
A kapitány pedig lecsapott az ötletre: ha Selkirik maradni akar, ám legyen, és partra tette emberünket egy muskéta, némi lőszer, egy fejsze, egy fazék, egy kés, egy szett ágynemű, váltás ruha és egy biblia kíséretében.
Selkirk ekkor jött rá, hogy ezt bizony elszúrta, és nem tudja kizsarolni Stradlingtól a javítást. Ekkor azonban már késő volt, a kapitány nem engedte vissza a fedélzetre.
Később aztán kiderült, hogy Alexanderünk kivételesen nem csak úgy spontán hőbörgött. Stradling hajója, a Cirgue Ports valóban szivároghatott, ugyanis a mai Kolumbia partjainál hamarosan elsüllyedt.
A hajótörést csak Stradling kapitány és pár embere élte túl, de amint partra evickéltek, a spanyolok azonnal elfogták őket és nagyon komoly börtönbüntetéssel kínálták meg a társaságot.
Ez mondjuk akkor még nem vigasztalta Selkirk-öt, aki szál egyedül maradt a szigeten.
Eleinte a parton maradt, reménykedve abban, hogy meglát egy hajót, de ez a helyszín sokáig nem volt tartható. Egyrészt mert így az egyetlen élelemforrása a tüskés homár volt, ami azon túl, hogy nem egy barátságos jószág, hosszú távon elég unalmas eledel.
Másrészt a partszakaszt hamarosan ellepték az elefántfókák, amiknek – Selkirk balszerencséjére – éppen akkor és éppen ott volt a párzási időszaka.
Egy hím elefántfókánál pedig csak egy párzani akaró hím elefántfóka kellemetlenebb szomszéd.
Hősünk így kénytelen volt a sziget belsejébe húzódni. Ezzel kockáztatta ugyan, hogy elszalasztja a menekülés lehetőségét, ha egy hajó megy el a sziget mellett, viszont jóval kellemesebb körülményeket talált, mint a parton.
Először is több és változatosabb élelmet: vadon élő kecskéket, amik ellátták hússal és tejjel, vad fehér répát, káposztát és borsot.
Eleinte a legnagyobb problémát a patkányok okozták, amik korábban a szigetnél kikötő hajókról kerültek a szárazföldre. Selkirk azonban idővel erre is talált megoldást: szintén a hajókról a szigetre került, elvadult házimacskákat szelídített meg újra, akik aztán hamar lerendezték a kérdést.
Selkirk tehát az első/második/sokadik kétségbeesés után igyekezett alkalmazkodni a sziget nyújtotta lehetőségekhez. Két kunyhót is épített, egyet a főzéshez, egyet pedig az alváshoz.
Muskétájával kecskékre vadászott, majd a puskapor kifogytával puszta kézzel fogta meg a fürge jószágokat, ami azért nem kis teljesítmény.
Az egyik ilyen pusztakezes vadászatának azonban majdnem csúnya vége lett: már éppen elkapta a kecskét, amikor megcsúszott és leesett egy szikláról. Az volt a szerencséje, hogy zuhanás közben a kecske került alulra és így tompította a becsapódást, különben valószínűleg eltörte volna a gerincét.
Gyerekkorában a cipész apjától ellesett fogások is jól jöttek most neki, karban tudta tartani a ruháit és a cipőit, majd azok teljes elhasználódása után újakat tudott csinálni.
Fontos társa volt az eleinte teljesen haszontalannak gondolt biblia is, ami tulajdonképpen az egyetlen szórakozási is menekülési lehetősége volt.
Selkirk szigeten való tartózkodás alatt kétszer is kikötött ott hajó. És persze mindkettő spanyol volt, akiktől hősünk – angol tengerész és privatér lévén kb. azonnal fejbe lövésre számíthatott.
Egyik alkalommal észre is vették és Selkiriknek napokig bujkálnia kellett előlük. Annyira közel került a lebukáshoz, hogy a spanyolok éppen azt a fát vizelték körbe, amin elrejtőzött. Végül a spanyolok feladták és elhajóztak.
Alexander Selkirk megpróbáltatásainak négy év és négy hónap után a Duke nevű angol hajó vetett véget, amikor kikötött a szigeten, hogy friss vizet vételezzen.
Hősünk, saját bevallása szerint, majdnem belehalt az örömbe, amikor kiderült, hogy megmentik. Ezt mondjuk meg is tudom érteni.
Wooder Rogersnek, a Duke kapitányának megtetszett Selkirk kitartása és talpraesettsége, ahogy sikerült feltalálnia magát a szigeten, és megtette emberünket a Duke másodtisztjének.
Sőt, később Selkirk megkapta egy zsákmányolt spanyol hajó parancsnokságát is, legalábbis arra az időre, amíg a spanyolok összeszedték a hajóért kért váltságdíjat.
Selkirik végük a Duke vitorlamestereként tért vissza Angliába 1711-ben, laza nyolc évvel azután, hogy elindult.
Alexandrnek a szigeten átélt kalandjai természetesen nagy feltűnést keltettek hazájában, főleg azután, hogy egyik hajóstársa megemlítette őt a Rogers expedícióról írt hivatalos könyvben.
Ehhez jött még egy bulvárcikk a The Englishman című újságban, és meg is lett az eredmény: Alexander Selkirikből korabeli celeb lett.
Az ismertséghez és népszerűséghez pedig vagyon is társult, ugyanis Selkirik részesedése a Duke zsákmányából kb. 800 font volt, ami mai értéken több mint 100 ezer fontot jelent. Más kérdés, hogy különböző jogi problémák miatt soha nem kapta kézhez a teljes összeget.
Azt gondolhatnánk, hogy hősünk ennyi megpróbáltatás után végre révbe ért és lenyugodott. Hát nem.
Emlékezzünk arra a korábbi megállapításra, hogy Selkirk mindig akkor vadult meg, ha a szárazföldön volt. Most is ez történt.
1713-ban megvádolták egy bristoli hajóács bántalmazásával, amiért két év börtönt kapott. Később hazatért szülővárosába Lower Largo-ba, ahol 1717-ben megismerkedett egy Sophia Bruce nevű fejőasszonnyal, pontosabban lánnyal, mert Sophia ekkor mindössze 16 éves volt.
Selkirik pedig 43, úgyhogy bizonyos szempontból nem kis teljesítmény, hogy meg is szöktette a lányt, és Londonban telepedtek le, bár soha nem házasodtak össze.
Hamarosan Selkirk fejében is megfordulhatott a gondolat, hogy a lányszöktetés mégsem volt olyan jó ötlet. És mit csinál egy tengerész, ha megunt párkapcsolatából szeretne kimenekülni?
Bizony, azt, amire gondoltok. Selkirk tehát újra csatlakozott a Királyi Haditengerészethez és tengerre szállt.
Érdekes módon később mégis fontosnak tartotta, hogy megnősüljön, és 1720-ban Plymouth-ban feleségül vette egy Francis Candis nevű özvegy kocsmárosnét.
Alexander Selkirk 1721. december 13-án hunyt el Afrika nyugati partjainál a HMS Weymouth hadnagyaként, 47 éves korában. Hajós szokás szerint a tengerbe temették.
Van abban valami mélységes irónia, hogy a HMS Weymouth éppen egy kalózok elleni küldetésen vett részt, mint ahogy abban is, hogy Selkirk halálát valószínűleg sárgaláz okozta, amit korábbi útjai valamelyikén, vagy éppen a szigeten szedett össze.
1966 január 1-je óta Selkirk szigetét hivatalosan is Robinson Crusoe szigetnek nevezik.
Zsiráf
Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂