Híres hölgyek 2.: Mata Hari

1917. október 15. hűvös, ködös hajnalán a Párizs melletti Vincennes nevű városka erődjének udvarára kilép egy nő.

41 éves, magas, érett szépség, elegáns ruhában, kesztyűben, kalapban. Lassú léptekkel az egyik falhoz sétál, kedvesen elutasítja, hogy bekössék a szemét, és valamiért az is elmarad, hogy az oszlophoz kössék.

A feszültség tapintható a levegőben, miközben az illetékes tiszt felolvassa az ítéletet: a Margaretha Geertruida Zelle nevű holland állampolgárságú nőt a francia bíróság bűnösnek találta Németország javára végzett kémtevékenységben, valamint abban, hogy az általa átadott információk közvetve és közvetlenül nagyjából ötvenezer francia katona halálát okozták.

Az ítélet szerint a nő kimerítette a rendelkezésére álló jogorvoslati lehetőségeket, a francia köztársasági elnök elutasította a kegyelmi kérvényét, ezért a kiszabott büntetés – golyó általi halál – a helyszínen végrehajtandó.

Margaretha Geertruida Zelle szomorkásan elmosolyodik, a kivégzőosztag célra tart, a tiszt vezényel, a nő összeesik és a szemtanúk beszámolója szerint azonnal meghal.

A tiszt azonban ennek ellenére odalép a holttest mellé, és az előírásoknak megfelelően leadja a kegyelemlövést, azaz halántékon lövi a nőt kis kaliberű pisztolyával.

Ezzel a drámai fináléval fejeződik be a mindenki által csak Mata Hariként ismert különleges, izgalmas és ellentmondásos személyiség élete.

De persze az általa és róla terjesztett legendák és pletykák a mai napig élnek és foglalkoztatják a közönséget.

Ki volt Mata Hari?

Egzotikus táncosnő? Luxusprostituált? Nemzetközi kémnő? Férfifaló, hideg, számító kalandor, akinek csak a pénz számított? A férfiak áldozata, akik kihasználták a gyönyörű, de érzelmileg és lelkileg sebzett lány vágyát az igaz szerelemre? Egy felnőtt nő testében élő kislány, aki összekeverte a sexet és a szerelmet? Bűnbak? Esetleg ezek keveréke?

Tényleg kém volt? Igen? Nem? Igen, de nem úgy? Igazságtalan volt az ítélet, vagy megérdemelte? Bűnös volt? Ártatlan? Alakítója volt az eseményeknek, vagy elszenvedője? Felhasználták, vagy ő használt fel mindenkit?

És a kivégzés után hová lett a feje?

Ki volt Mata Hari?

Nos, a kissé baljóslatúra sikerült bevezető után ennek fogunk most utána eredni a Híres Hölgyek című sorozat második részében.

Míg az első részben megénekelt Sophie Blanchard ismertsége mára jócskán megkopott, és neve tényleg csak a hőlégballonozás iránt érdeklődök nem túl széles rétege számára jelent valamit, addig Mata Harit mindenki ismeri. Mármint nem személyesen persze, de mindenki tud, vagy tudni vél valamit róla.

De hogy lett egy kalapgyáros elkényeztetett lányából Európa-szerte ismert és keresett táncosnő, majd kurtizán, akit mindenki akart, és ha elég gazdag volt, akkor meg is kaphatott, végül pedig kémnő, akinek a vádak szerint katonák tízezreinek halála köszönhető?

Tartsatok velem!

Mielőtt azonban nekilendülünk, érdemes felhívni arra a figyelmet, hogy Mata Hari megítélése még mindig mennyire ellentmondásos. Amikor a poszt írására készültem, akkor a forrásokat olvasgatva rá kellett jönnöm, hogy gyakorlatilag nincs két egyforma leírás róla.

Az hagyján, hogy sok esetben az ellenőrizhető tények – évszámok, helyek, események – is változnak, de ami a legérdekesebb, az Mata Hari, az ember, megítélése, ami szinte mindig a skála két végpontján van: vagy elvetemült kémnő, aki egész életében pontosan tudta, hogy mit miért – pénzért – csinál, vagy pedig a szegény, megtévedt és megtévesztett kislány, akit csak úgy sodort az élet. Szerzőtől függően vagy megszépítik, vagy elcsúnyítják a történetét, de igazán objektív életrajzot gyakorlatilag nem találtam.

Ez azért érdekes, mert Mata Harit több mint száz éve végezték ki, és a történelem még mindig nem tudott rájönni, hogy mit kezdjen vele.

De kezdjük az elején!

Margaretha Geertrudia Zelle 1876. augusztus 7-én született a hollandiai Leeuwarden városában, ebből következően holland volt.

Na ez az, amit valószínűleg maga Margaretha is hevesen tagadott volna, ugyanis a valóságban nem holland, hanem fríz volt. Leerearden ugyanis Frízföld „fővárosa”.

A külső szemlélő számára ez kb. pont ugyanolyan, mint hogy München a Bajor Szabadállam fővárosa, és egy müncheni soha nem mondja magára, hogy német, nem, ő bajor.

Hasonlóan, ha egy katalán falusi kiskocsmában elkiabálja magát az ember, hogy „Sziasztok, spanyolok!”, nos, akkor ezt a mondatot valószínűleg nem éli túl, és még csak tisztességesen el sem lehet majd temetni, mert a falusiak szabad szemmel nem látható darabokra szaggatják szét a lelkes utazót.

Margaretha tehát fríz volt, Frízföld pedig ma Hollandia egyik tartománya, és tulajdonképpen akkor is az volt, csak abban az időben még kicsit másképp értelmezték a tartomány jogállását, de ebbe az irányba most nem kanyarodunk el.

Frízföldről azért érdemes megemlíteni, hogy 1782. február 26-án ez volt az első „ország”, ami elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét. A frízek ezt persze inkább nyilvántartják, mint az amerikaiak.

Hollandiáról egyébként megemlékeztünk már itt az oldalon, mégpedig a Nagy Holland Tulipánválságról szóló posztban, aminek természetesen semmi köze Mata Hairhoz, de csak így tudom ide linkelni és egy kicsit reklámozni azt a bejegyzést is.

Hősnőnk egy Adam Zeller nevű kalapkészítő 4 gyermeke közül a legidősebb, egyben egyetlen lány volt. A kalapbiznisz korrekt jólétet biztosított a családnak, ami arra mondjuk nem volt elég, hogy Frízföld leggazdagabbjai között emlegessék őket, de arra például igen, hogy Margarethe (a családnak, barátoknak, és később a fontosabb szeretőknek csak Grietje) a legjobb iskolákba járhasson.

Legalábbis egy darabig, ugyanis 1889-ben, Grietje 13 éves korában, apja néhány rossz üzleti befektetés következtében tönkrement. Ez természetesen a szülők kapcsolatára is hatással volt, elválnak, majd anyja 1891-ben meghal.

Adam Zelle négy gyermekével Amszterdamba költözik, majd hamarosan újra megnősül, és az új feleség, Susanna Catharina ten Hoove anyagi segítségével egy kis petróleumboltot nyit.

A nagy újrakezdésben azonban a gyerekekre nem sok idő marad/jut, ezért Grietje előbb az anyai nagyanyjához, majd egy Mr. Visser nevű nagybácsihoz kerül.

Mr. Visser pedig óvónőnek szánja a lányt, bár Grietje véleményére nem igazán kíváncsi, és beíratja a leideni óvónőképzőbe.

És akkor itt álljunk is meg egy kicsit és írjunk be Visser nagybácsinak egy hatalmas fekete pontot, akinek, ha csak egy picit is több esze lett volna, vagy jobban ismeri az unokahúgát, akkor tudnia kellett volna, hogy az apja által rommá kényeztetett Grietje érdeklődése széleskörű volt ugyan, de semmiképp sem az óvónőképző unalmas hétköznapjai felé irányult.

Hősnőnk ugyanis ekkor kezdett el ismerkedni későbbi legfontosabb fegyverével – és tulajdonképpen átkával –, a külsejével.

Grietje feltűnően kilógott a korabeli holland női átlagból: nem volt szőke, nem volt testes és nem volt alacsony.

Másképp fogalmazva: Margarethe a maga korában – és igazából ma is – férfiméretnek számító 178 centiméteres magasságával, karcsú alakjával, sötét hajával, fekete szemével és kreol bőrével egzotikus különlegességnek számított a környezetében.

Az nem egészen világos, hogy ezeket a tulajdonságokat kitől örökölte a családban. Bár ő maga már kislány korában szeretett érdekes történeteket kitalálni a származásával kapcsolatban, és később is szívesen terjesztette, hogy felmenői között jávai, szumátrai, indiai – mikor milyen kedvében volt – hercegnők vannak, de erre persze semmilyen bizonyíték nincs.

Azt biztosan tudjuk, hogy szülei tősgyökeres hollandok – pardon, frízek – voltak több generációra visszamenő, holland ősökkel.

Ez azonban nyilvánvaló ellentmondás, és nem ad magyarázatot Grietje egzotikus külsejére, tehát valaki nem mondott igazat. Könnyen előfordulhat, hogy Grietje valamelyik üknagymamája nem volt teljesen hűséges az üknagypapához, és a gének szeszélyes játéka folytán az eredmény csak generációk múlva jelentkezett.

A lényeg, hogy Grietje hamar rájött – vagy rácsodálkozott – arra, hogy hatalma van a férfiak felett, és amikor az óvóképző igazgatója megkörnyékezte a még mindig csak 17 éves lányt, akkor Grietje nem állt ellen.

Mondjuk jobban járt volna, ha elhajtja az igazgatót, mert az akkori korszellem messze nem volt annyira liberális Hollandiában, mint a mai.

Amikor ugyanis viszonyuk kitudódott, akkor a közösség haragja, felháborodása és álszentsége természetesen nem a köztiszteletben álló – férfi – igazgatót sodorta el, hanem Grietjének kellett elhagynia az iskolát.

Mata Hari életének ezt az epizódját szokás úgy is értelmezni, hogy már ekkor megmutatkozott későbbi férfifaló természete, kijött belőle a kurtizán, a családok megnyomorítója, a bűn megtestesítője, stb. stb.

Grietje legtöbb életrajzírója szerint azonban ez téves megközelítés. Már csak azért is, mert a későbbi Mata Hari soha nem volt a hétköznapi értelemben vett prostituált, de erről majd később.

Ez a fiatalkori botlás valójában nem a lányt minősíti, hanem az igazgatót, aki meglátta és kihasználta a lehetőséget a szinte még gyerek, félárva, elkényeztetett és családi traumákkal jócskán megpakolt lány személyében.

Grietje későbbi sorsa itt még egyáltalán nem dőlt el. Ekkor még megvolt az esélye annak, hogy mondjuk egy sokgyerekes, köztiszteletben álló anya legyen egy boldog/boldogtalan házasságban, esetleg neves óvópedagógusként vagy tanárként emlékezzen rá az utókor.

Más kérdés, hogy aztán nem így alakult.

Az óvónőképzőből való botrányos távozás után Grietje ideiglenesen egy másik nagybácsihoz költözik, szerintem teljesen érthető, hogy nem volt kedve visszamenni Visser bácsihoz.

Hamarosan azonban betölti a 18. életévét és úgy dönt, hogy a saját kezébe veszi a sorsát. Nem mintha ezért a döntésért túlzottan meg kellett volna harcolnia, a családban – az őt egyébként rajongásig szerető apját is beleértve – kb. senkit sem érdekelt, hogy mit csinál, vagy mi történik vele.

Grietje pedig egy megoldást lát, kinyitja a Nieuws van den Dag nevű újságot a házassági hirdetéseknél és böngészni kezd.

Ez egyébként nem volt szokatlan a korabeli Hollandiában, mármint, hogy a párok újsághirdetéseken keresztül találnak egymásra. A korabeli Tindernek is tekinthető rendszerben általában férfiak voltak a hirdetések feladói, akik valamilyen oknál fogva – mert pl. katonatisztek, vagy elfoglalt üzletemberek voltak – nem értek rá a hagyományos úton ismerkedni.

Grietje így találja meg a nála 20 évvel idősebb, addig agglegényként élő Rudolph McLeod kapitányt, a Holland Gyarmati Hadsereg tisztjét.

Az utókor természetesen Grietjének ezt a lépését is darabokra szedte, és szokás szerint az ítéletek a két véglet mentén sorjáznak. Egyesek szerint a lány számító volt, kinézett magának egy megbízhatónak tűnő partit, és tudatosan csábította el. A másik nézőpont szerint Grietje csak menekülni akart, biztos pontot keresett, valakit, akire támaszkodhat, akire felnézhet, az érzelmek motiválták, nem a pénz.

Az igazság pedig valószínűleg a kettő között van. Bár kétségtelen tény, hogy a lány lépése kétségbeesett menekülésként is értelmezhető, amivel szeretet volna kilépni addigi életéből és egy biztos pontot találni, de az is igaz, hogy Grietje azért megnézte, hogy kinek válaszol, és valóban elbűvölte a jóvágású, tüntetésekkel gazdagon kidekorált, udvarias, kedves katonatiszt. Egy darabig legalábbis.

Rudolph MacLeodról érdemes tudni, hogy a skót MacLeod klánból származott, és persze rettentően büszke volt erre. Mondjuk lehetett is, mert a MacLeod klán Skócia egyik legnagyobb és legismertebb családja.

Az olvasók többségének a MacLeod név valószínűleg a Hegylakóból lehet ismerős, de a klán valóban létezik, bár földi halandó számára nem követhető, hogy a családnak hány ága, boga, tagja, leágazása van.

Manapság a klán feje egy Hugh Magnus MacLeod of MacLeod nevű 1973-as születésű úriember.

A házasság kezdetben tökéletes volt, úgy tűnt Grietje megtalálta, megkapta, amit akart: egy szerető férj oldalán bekerült a holland arisztokrácia köreibe és anyagi gondjai sem voltak.

Az amszterdami házasságkötés után nem sokkal Macleodnak vissza kellett térnie Jáva szigetére, és hamarosan megszületett első gyermekük, Luisa Johanna is, akit hamarosan követett egy fiú, John is.

Közben azonban valahol valamikor valami elromlott…

Rudolph Macleodról ugyanis hamar kiderült, hogy erőszakos, agresszív, féltékeny természete mellé aktív alkoholizmus is társul. Ráadásul úgy gondolta, hogy Hollandián kívül, a gyarmatokon más szokások és törvények vonatkoznak a férfiakra.

Ráadásul van olyan forrás is, ami azt állítja, hogy Rudolph egy átmulatott, -ivott éjszaka hajnalán, baráti fogadásból adta fel azt a bizonyos házassági hirdetést, és esze ágában sem volt megnősülni. Aztán persze félrenyelte a szivarját, amikor élőben is találkozott a lánnyal, és úgy volt vele, hogy ha már az ölébe hullott a lehetőség, akkor él – és visszaél – vele.

Nyíltan szeretőt tartott, gyakran és brutálisan megverte a feleségét, és bizony a 20 évnyi korkülönbségből adódó problémák is előjöttek. MacLeod felesége minden lépéséről tudni akart, nem nézte jó szemmel, hogy az asszonynak ösztönös tehetsége van a bennszülött nyelvekhez, és hogy érdeklődik a helyi táncok és kultúra iránt.

Fájdalmas, összeveszésekkel és kibékülésekkel terhelt évek következtek. A család Java szigetéről 1899-ben Szumátrára költözött, de nézeteltéréseiket nem tudták rendezni.

A kapcsolat a válás felé tartott, aminek az utolsó lökést az adta, hogy 1899. június 27-én a két gyerek ágynak esett, majd John meg is halt.

A történet elég zavaros, a vizsgálat végül azt állapította meg, hogy a gyerekeket valaki megmérgezte. Gyanúsított több is volt, a legvalószínűbb, hogy a személyzet tagjai közül állt valaki bosszút ilyen módon a bennszülöttekkel (is) előszeretettel kegyetlenkedő MacLeodon.

Ennek a szálnak is van rosszindulatú verziója, ami szerint a gyerekek a szülőktől – na vajon melyiktől?! – örökölt, kezeletlen szifilisz miatt lettek rosszul. Állítólag Luisa végül ebbe is halt bele 21 éves korában, de ez már csak azért sem valószínű, mert sem Rudolphról, sem Gretjéről soha nem jegyzeték fel, hogy szifiliszesek lettek volna + a későbbi Mata Hari életviteléből adódóan azért elég gyorsan elterjedt volna a szifilisz, és annak híre is.

A források alapján az sem teljesen világos, hogy melyikük döntött végül a válás mellett, ki akart kit elhagyni, és tulajdonképpen miért. Suttognak Grietje szeretőjéről is, amit persze a holland gyarmatokon sem néztek jó szemmel. Mármint, ha egy nő tartott szeretőt. Ha egy férfi, az teljesen elfogadott volt társadalmilag.

A lényeg, hogy 1902-ben visszatértek Hollandiába, talán abban reménykedve, hogy sikerül megmenteni a kapcsolatukat. Természetesen erre már esély sem volt, és egy holland bíróság végül kimondta a válást.

MacLeodot elméletben tartásdíj fizetésére kötelezték, a kis Luisa Johanna felügyeletét pedig Margarethe kapta. A probléma csak annyi volt, hogy MacLeod nem volt hajlandó fizetni, Grietjének pedig nem voltak meg az eszközei, hogy ezt kikényszerítse.

Tehát a helyzet ekkor úgy állt, hogy hősnőnk ott állt Hollandiában egy gyerekkel, minimális anyagi tartalékokkal, és senkire sem számíthatott.

Grietje ekkor valószínűleg nem a legjobb döntést hozta, ugyanis Párizsba utazott, ahol színésznőként próbált szerencsét. Külseje és többé-kevésbé még a tehetsége is megvolt hozzá, hiányzott azonban a kapcsolatrendszer, és emiatt eleve bukásra volt ítélve a próbálkozás, ráadásul anyagi tartalékait is felélte.

Hazautazott Hollandiába, és most még kétségbe ejtőbb helyzetbe került, annyi pénze se volt, hogy a lányát megnyugtatóan el tudja tartani. Ezt nem kis kárörömmel érzékelte MacLeod is, és az egyik láthatás alkalmával erre hivatkozva nem volt hajlandó visszaengedni anyjához Luisa Johannát.

Grietjét természetesen megrendítette a dolog, de aztán csendesen be kellett vallania saját magának (is), hogy Luisának bizony jelenleg jobb helye van az apjánál, mint nála, bár soha nem mondott le róla, hogy visszaszerezze a lányát. Meglepő módon a források szerint bár férjnek csapnivaló volt MacLeod, apának viszont kiváló, és ezt még Grietje is elismerte.

Ekkor, 1905-ben Grietje 29 éves volt, és komolyan el kellett gondolkoznia azon, hogy mihez kezdjen a továbbiakban. Felmérte a lehetőségeit, és hogy mihez ért. Elsőre úgy tűnt, hogy kb. semmihez.

Hamarosan azonban rendhagyó és különleges terv kezdett körvonalazódni Grietje fejében. Azzal tisztában volt, hogy egzotikus szépsége elbűvöli a férfiakat, ráadásul szumátrai és jávai tartózkodása alatt megismerkedett a helyi táncokkal is, amiket európai szemmel nézve nyugodtan nevezhetünk fülledten erotikusnak.

Mi lenne, ha ezt a két dolgot összekapcsolná? És lőn.

Első fellépésére 1905. március 13-án, éjszaka került sor a párizsi Guimet Múzeumban. A sajtó már előre megszellőztette az előadást: Grietjét keleti táncosnőként mutatták be, aki egy Siva templomban nevelkedett, ott tanult meg táncolni.

Majdnem teljesen átlátszó ruhákba volt öltözve, amiket keleti ékszerekkel egészítettek ki, és mai fogalmaink szerint egy sztriptíz-szerűséget adott elő, Mata Hari néven, ami malájul annyit tesz, hogy „A hajnal szeme”. A malájok így hívják a napot.

Az előadás sikere fergeteges volt, a párizsi éjszaka tombolva ünnepelte Mata Harit, és erre minden oka meg is volt.

Mata Hari tánca ugyanis újszerű volt, formabontó, botrányos, érdekes, egzotikus, erotikus, de nem közönséges. Például soha nem vetkőzött le teljesen, általában egy testszínű kezeslábas maradt rajta, illetve mindig fennhagyta az ékszerekkel díszített melltartóját is.

A rossz nyelvek szerint egyébként ettől még szeretkezés közben sem vált meg, mert szégyellte, hogy kicsik a mellei.  A még rosszabb nyelvek szerint pedig nem is a mellét kicsinyellte, hanem egykori férje brutális harapásának (!) nyomát próbálta elrejteni.

Itt hívnám fel a figyelmet a hasonlatosságra a Mata Hariról ekkor készült képek és Leila hercegnő dress codja között. Csak úgy mondom.

Az már egy másik kérdés, hogy ekkoriban, elméletileg szigorúan privát felhasználásra készültek olyan képek is róla, amin gyakorlatilag meztelen. exférje, MacLeod, megszerzett ezekből párat, amivel elérte, hogy Greitjének, bocsánat, most már Mata Harinak, esélye se legyen visszakapnia a lányát.

Szóval Grietje Mata Hari nevű alteregója elképesztő sikert aratott és beindult egy nagyon sikeres, de viszonylag rövid táncosnői karrier.

Voltak, akik tényleg elhitték, hogy Mata Hari egy szumátrai/indiai/jávai papnő, mások tisztában voltak a füllentéssel, de mindenki – mármint főleg férfiak, ugye – élvezték a nő könnyed, légies, erotikával fűszerezett táncát, ami – kezdetben legalábbis – újnak, modernnek, addig-soha-nem-látottnak bizonyult.

Mata Hari műsora letarolta Európát: Madrid, Berlin, Bécs, Monte-Carlo, Róma, sőt még Egyiptomban is fellépet.

Egy dologgal azonban ő maga is tisztában volt: a táncosnői karrier nem tarthat a végtelenségig, hiszen már a móka kezdetekor is 29 éves volt.

Manapság már minden csoda csak pár óráig, esetleg napig tart, akkoriban azért még hosszabb átfutása volt a dolgoknak, de Mata Hari tisztában volt vele, hogy varázsa és újdonsága pár év alatt el fog kopni.

Ráadásul hamarosan követői/utánzói is akadtak, egy idő után Mata Hari, mint táncosnő, már nem volt unikum.

Ezért tudatosan építkezett és készült: kurtizán lett.

Itt ismét érdemes egy kicsit megállni és körbejárni picit azt, hogy mit is jelent a kurtizán. Az általánosan elterjedt nézettel ellentétben nem – feltétlenül – prostituáltat.

A kurtizánok intelligens, művelt, okos szabadidőpartnerek voltak, akiknek szolgálatait nem akárki vehette igénybe.

Attól, hogy valaki kőgazdag volt, még korántsem biztos, hogy méltó lett egy kurtizán társaságára. A kurtizán minőségi időtöltést biztosított a kikapcsolódásra vágyó előkelő és gazdag férfiak számára, de ez nem jelentette azt, hogy folyton az ágyban hemperegtek.

A testi kapcsolat csak választható extra volt, az igazán komoly értéket a kurtizán szépsége, bája, intelligenciája jelentette.

Cserébe természetesen luxuskörülmények biztosítását várta el, és kapta meg.

Hozzá kell tenni, hogy igazán sikeres kurtizán kevés volt, és ne legyünk álszentek, ma is kevés van, hiszen a szakma most is virágzik.

Mata Hari ezen kevesek egyiket volt, aki már táncosnői karrierje alatt elkezdte kiépíteni azt a kapcsolati hálót, amit a későbbiekben kurtizánként hasznosítani tudott.

Még mielőtt azonban átesnénk a túloldalra, azt is rögzíteni kell, hogy Mata Hari nem volt szent. Tudta, hogy mit vállal, az mivel jár, és mit kell érte fizetni. Mármint neki mivel kell majd fizetni az általa választott életért.

Bár tudta, hogy anyagi gondjai nem lesznek, de azt is sejtenie kellett, hogy társadalmi megbecsültségre sem számíthat.

Mata Harinak döntenie kellett: tisztességes, megbecsült életút, vagy zajos, bár rövid siker után bőséges, de mindig bizonytalan pénzkereseti lehetőség. Ő pedig döntött, nyilván a könnyebb utat választotta, ami valójában a fájdalmasabb volt, és idővel az életébe került.

Soha nem fog kiderülni, hogy valójában hány szeretője, partnere volt, de az biztos, hogy magasra célzott: hercegek, államférfiak, magas rangú diplomaták, katonatisztek keresték a társaságát.

Mata Hari pedig élvezte a sikert, még akkor is, ha be kell látni, hogy valószínűleg korántsem volt olyan intelligens, mint amilyennek partnerei tartották.

Az, hogy hogyan is kezdődött életének kémes szakasza, nem egészen tisztázott és nem is világos.

Az egész kémes történetre valószínűleg nem is került volna sor, ha nem tör ki az I. Világháború. Mata Hari folytatta volna kurtizán tevékenységét és idővel vagy hozzámegy valamelyik gazdag pártfogójához, vagy – kora miatt – önként kiszáll a buliból és az addig megszerzett vagyonából él. Ezek persze a pozitív végkimenetelek, a csúnyákat most hagyjuk.

De jött a Nagy Háború, amiben Hollandia semleges maradt, Mata Hari pedig állampolgárságát kihasználva a körülményekhez képest háborítatlanul utazgathatott a korabeli Európában.

Ha van Mata Hari életének titokzatos és ellentmondásos szakasza, akkor az utolsó pár év mindenképpen az. A posztban most a történet egyfajta verziójával fogunk foglalkozni, és egyáltalán nem biztos, hogy ez az igazi sztori, de szerintem ember – vagy történész – nem bogozza már ki, hogy mi is történt valójában.

Az tény, hogy Mata Hari fontos és magas rangú emberek szeretője volt, akik – mint ahogy a perben többen állították – kifejezetten élvezték, hogy a háborús időkben kicsit elengedhetik magukat az asszony társaságában és nem kell a hadi ügyekkel foglalkozniuk.

Ennek ellenére persze a hálószobában, kevés fényben, kevés ruhában, cigire gyújtva azért ezek a fontos emberek néha elejtettek fontos apróságokat fontos munkájukkal kapcsolatban.

Több mint valószínű azonban, hogy ezeket az infókat Mata Hari nem használta fel, vagy azért, mert eszébe sem jutott, hogy ebből pénzt lehetne csinálni, vagy pedig azért, mert mindennél többre tartotta a diszkréciót.

Nem lehet pontosan tudni, hogy ki szervezte be először, beszervezte-e egyáltalán valaki a nőt. Van olyan forrás, amit azt állítja, hogy Mata Hari éppen ki akart szállni az egész kurtizán-bizniszből, mégpedig egy fiatal orosz hadnagynak köszönhetően, akit élete szerelmének tartott.

A 21 éves Vlagyimir Moszlov pilóta volt, aki súlyosan megsérült, elvesztette egyik – más források szerint mindkét – szemét és nem sokkal a front mögött ápolták. Mata Harinak külön engedélyre volt szüksége, hogy meglátogathassa.

A francia titkosszolgálat talán ekkor figyelt fel a háborús zónában császkáló, több nyelven beszélő, egyébként egy semleges állam útlevelével rendelkező, „rosszéletű” asszonyra.

Mások úgy tartják, hogy az olasz kémelhárítás figyelmeztette a francia kollégákat, hogy Mata Hari a németek kéme.

A franciák úgy találták, hogy kellő terhelő adat van Mata Hari ellen, hogy együttműködésre kényszerítsék. Ez valószínűleg azért igaz, mert Mata Hari tényleg elkezdett dolgozni a franciáknak.

Többek között egy levelet vitt el Belgiumba, ami hat francia titkos ügynök nevét tartalmazta. Nem tudni, hogy a franciák ezt csalinak szánták-e, de amikor a hat ügynök közül egy lebukott, ráadásul a besúgók szerint a férfi halálát egy táncosnő okozta, akkor a francia elhárítás már biztos volt benne, hogy Mata Hari tényleg a németek kéme.

Ehhez jött még hozzá egy elfogott és megfejtett német távirat, ami utasítja az illetékeseket, hogy a H-21-es kódnevű ügynöknőnek (!) fizessenek ki ötezer frankot és küldjék vissza Párizsba.

Mata Hari pedig hamarosan visszatér Párizsba, ahol letartóztatják, és szállodai szobájába egy üveg – állítólag láthatatlan – tintát, és – bummm! – 5000 frankot találnak.

Ez már elég a letartóztatáshoz és a bírósági eljáráshoz.

A tárgyalás 1917 júliusában kezdődik, és persze iszonyat figyelem kíséri. A vád elég gyenge lábakon állt, nem igazán tudták bebizonyítani, hogy Mata Hari azonos a H-21-es kémnővel, sem azt, hogy ő lenne az a táncosnő, aki miatt a francia titkos ügynök lebukott.

Mata Hari pedig nem hagyta magát. Kijelentette, hogy az 5000 frankot szerelmi szolgálataiért kapta. Ezt meg a bíróság nem akarta elhinni, mert ez az összeg a korabeli háborús viszonyok között bődületes pénznek számított, és egyszerűen senki sem akarta elfogadni, hogy valaki képes ennyit fizetni egy kurtizánnak.

Az üveg láthatatlan tintára pedig azt mondta Mata Hari, hogy fertőtlenítőszer, amit fogamzásgátlóként használ. Ezzel meg megint nem lehetett mit kezdeni.

Mint ahogy nem sikerült teljesen hihetően bizonyítani az egyik fő vádpontot sem, miszerint Mata Hari informálta volna a németeket a francia csapatszállító hajók kifutásának pontos helyéről és idejéről, így a németek el tudták süllyeszteni a hajókat, ami legalább 50 ezer katona halálával járt.

A per pikantériája volt, hogy Mata Hari védője az egyik korábbi szeretője volt, és a tanúk között is sorra bukkantak fel a nő korábbi, magas rangú partnerei, akik mind kezeskedtek Mata Hari ártatlanságáért.

Hogy ennek ellenére a háromfős bíróság miért ítélte halálra alig 10 perces tanácskozás után?

Ma már az az általános vélemény, hogy Mata Hari bűnbak volt. Franciaország ugyanis a per idején nagyon, nagyon rosszul állta a frontokon. Akkor még egyáltalán nem lehetett még csak sejteni sem, hogy egy év múlva vége a háborúnak, és Franciaország a győztesek oldalán lesz.

Kellett egy olyan ügy, egy olyan bűnbak, amivel ha időlegesen is, de egységbe lehet forrasztani a francia nemzetet, és a sokak által irigyelt, lenézett, megvetett, csodált, rajongott, egzotikus szépségű tácosnő-kurtizán kémpere tökéletesen alkalmas volt erre.

Na meg azért a francia kémelhárításnak is kapóra jött a dolog, mert így legalább bizonyíthatták, hogy nem egymás vagy a saját feneküket vakarják egész nap, hanem dolgoznak is, íme lebuktattak egy nemzetközi kémet.

Mata Harit megrendítette az ítélet, de tulajdonképpen az utolsó pillanatig nem hitte el, hogy valóban ki fogják végezni. A különböző fellebbezési fórumok végigjárása még hónapokig tartott, míg végül a köztársasági elnök sem adott kegyelmet.

És természetesen a kivégzésével kapcsolatban is rengeteg legenda és monda született. Pl., hogy Mata Hari egy drága köntösben jelent meg a kivégzésen, amit a sortűz előtti utolsó pillanatban szétnyitott a katonák előtt és a köntös alatt teljesen meztelen volt.

Vagy az, hogy csókot dobott a tüzelő katonák felé, vagy éppen az, hogy valamelyik szeretője megvesztegette a kivégzőosztagot, hogy azok vaktölténnyel lőjenek, csak éppen kavarodás támadt a töltények cseréjénél. Ennek a verziónak tulajdonítják azt a tényt, hogy Mata Hari miért viselkedett olyan bátran a kivégzésénél, hiszen úgy tudta, hogy nem fog meghalni.

Szerintem meg csak egyszerűen elfogadta a sorsát, tudta, hogy itt a történet vége és volt ereje kellő méltósággal megcsinálni a végjátékot.

Mata Hari holttestére senki sem tartott igényt, ezért egy orvosi iskola boncasztalára került oktatási céllal. Fejét levágták, bebalzsamozták, majd az Anatómiai Múzeumban állították ki, más híres-hírhedt bűnözők különböző testrészeivel együtt.

A 20. században aztán egy leltárnál észrevették, hogy a fej „elkallódott”, a mai napig nem derült ki, hogy hová lett…

Felmerülhet a kérdés, hogy ki volt a – volt-e egyáltalán – bűnös azokban a vádpontokban, amikben Mata Harit végül elítélték.

Nos, nagyon úgy tűnik, hogy ezeket a tetteket a Doktor kisasszony fedőnéven ügyködő német kémnő, bizonyos Elisabeth Schragmüller követte el, de ez már egy másik történet és egy másik poszt.

Mata Harinak egészen a 21. századi kellett várnia a katarzisra és a feloldozásra: 2001-ben a Mata Hari alapítvány és Leeuwarden városa közös keresetben kérték az illetékes francia bíróságot, hogy az időközben titkosítás alól kivont és napvilágra került információk alapján tárgyalják újra a „kémnő” ügyét.

Franciaország pedig nyitottnak bizonyult, és néhány hónapnyi vizsgálódás után, kijelentették, hogy Mata Hari ártatlan volt. Abban, amiben elítélték legalábbis mindenképpen.

Ezzel kapcsolatban a történészek részéről nagyjából teljes az egyetértés: Mata Hari egy koncepciós politikai pert áldozata volt, semmi sem bizonyítja, hogy a neki felrótt bűnöket elkövette volna, egyáltalán, hogy akármelyik háborús nemzetnek kémkedett volna.

A kollektív emlékezetet persze nem zavarja Mata Hari rehabilitációja, ha random tíz embert megkérdezünk az utcán, akkor az a néhány, aki tudja egyáltalán, hogy kiről van szó, szinte biztos, hogy rávágja: Mata Hari kém volt.

Nos, Mata Hari sok minden volt – elkényeztetett kislány, kihasznált kamasz, bántalmazott feleség, közönsége által imádott táncosnő, híres, gazdag és világhírű kurtizán –, de kém biztos nem volt.

Zsiráf