A különleges katonákkal foglalkozó sorozat második részében egyelőre nem távolodunk el a Második Világháborútól, a változás annyi lesz, hogy most egy koreai legény helyett egy japán alhadnagy kalandjaival fogunk foglalkozni.
Kalandból pedig lesz bőven, tekintve, hogy mai főhősünk, Onoda Hiroo, nem tudta, vagy nem akarta elhinni/feldolgozni azt, hogy véget ért a Második Világháború, ezért még 29 évig, egészen 1974-ig folytatta privát harcát egy Lubang nevű szigeten.
Ez önmagában elsőre még komikusan hangzik, ami viszont inkább tragédiává, vagy minimum tragikomédiává változtatja a történetet, az az, hogy Onoda és társai a három szigeten töltött évtized alatt több tucat helyi katonát, rendőrt és civilt öltek meg abban a tudatban, hogy még háború van.
Következzen tehát a Japán Császári Hadsereg alhadnagyának 91 éven át tartó története!
Onoda Hiroo 1922. március 19-én született a japán Kainan városában. Ősei szamurájok voltak, ami jól hangzik, ha az unokáknak kell sztorizni róla az esti kandallótűz mellett, de Onoda idejére a gazdag múltból már csak a múlt maradt, a gazdagság időközben elkopott.
Ez azonban nem akadályozta meg a szülőket abban, hogy bőséges gyermekáldással járuljanak hozzá a Japán Császárság népszaporulatához: Onodának 7 testvére volt, a sorban ő volt az ötödik.
A nyolc testvér felnevelése a család szűkös anyagi helyzetében nem lehetett hétköznapi mutatvány, talán emiatt nem maradt túl sok idő arra, hogy a szülők érdemben foglalkozzanak is a gyerekekkel, legalábbis Onoda visszaemlékezése szerint nem jött ki valami jól az ősökkel. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy Onoda szerint: „Mindig dacos és makacs voltam”.
Pályafutása későbbi ismeretében azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy tényleg az volt.
A szülőkkel való konfliktus egyik fő forrása az volt, hogy Onoda „nem elégedett meg a legalapvetőbb dolgokkal”, többre vágyott. Ez szerintem egyáltalán nem róható fel neki, nem is csoda, hogy 17 évesen egy kereskedelmi cégnél kezdett el dolgozni, azzal a nem is nagyon titkolt céllal, hogy sok pénzt keressen.
Ami Onoda és a világon még sok millió másik fiatalember számításait keresztülhúzta, az viszont az volt, hogy kitört a Második Világháború. Mármint Európában is, mert Japán már 1936 óta háborúzott Kínával, meg tulajdonképpen mindenkivel a környéken, akivel csak lehetett, vagy akit érdemes volt megtámadni.
Onoda Hiroo-t tehát olyan nagy meglepetés nem érhette, amikor 1942 májusában megkapja a katonai behívóját, ami alapján 1942. december 10-én, 20 éves korában besorozzák.
10 nappal később átkerül a 218. gyalogezredbe, ahol megkapja a teljesen alap katonai kiképzését, sok veréssel és még több megaláztatással, majd az ezredet a kínai Nancsingba vezénylik, ahol kínai ellenállók ellen vetik be. Mármint japán szempontból ellenállók, ugye.
Onoda itt megsérül, ami azzal jár, hogy lemarad az ezred hivatalos tiszti iskolájának indulásáról, de felépülése után egyedi elbírálás alapján mégis jelentkezhet a tisztképzőre. Ekkor már 1944-ben járunk, és az év augusztusában Onoda végez az iskolával és megkapja hivatalos új rangját: alhadnagy.
A frissen kiérdemelt rang mellé valószínűleg elég jó tanulmányi eredményeket is fel tudott mutatni, mert bekerült azon 230 tiszt közé, akiket átvezényeltek a Nakanói Katonai Iskolába. Itt egy három hónapos gyorstalpalót kaptak gerilla hadviselésből, szabotázsból, hírszerzésből, propaganda hadviselésből és kémelhárításból.
Ez egyébként nem volt szokványos a japán hadseregben, Nippon hős fiait ugyanis általában nem bujkálásra, osonkodásra és megtévesztésre képezték ki, a hírszerzéshez szükséges gondolkodásra meg pláne nem, hanem a parancsnak való vak engedelmeskedésre.
Már 1944 novemberének végén járunk, mikor Onoda végez az kiképzéssel, és bizonyára rezignáltan tudomásul veszi, hogy a Fülöp-szigetekre vezényelték.
Itt a helyzet – ekkor már – elég reménytelennek látszott a japánok számára, nem úgy pár évvel korábban, amikor a dicsőséges Japán Császári Hadsereg szinte mindenhol győzelmeket aratott, ahova betette a szuronyát.
Japánban ugyanis az 1920-as, 1930-as években megoldást kerestek az ország élelmiszer- és nyersanyag problémájára. Ha valaki ránéz a japán szigetek domborzati térképére, akkor feltűnhet, hogy olyan nagyon sok mezőgazdasági művelésre alkalmas terület nincs az országban. Egészen pontosan Japán 75%-át erdő és hegyvidék borítja.
Mivel a területi problémákat a 20. században (is) általában erőszakkal próbálták megoldani, ezért megszületett a nagy ötlet: Japánnak a fejlődés érdekében új földeket kell szereznie, tehát hódítania kell.
Ennek jegyében 1931-ben megtámadták Mandzsúriát, 1936-ban pedig Kínát. 1940. szeptember 27-én megköttetett a háromhatalmi egyezmény, aminek értelmében Japán, Németország és Olaszország ígéretet tettek egymás kölcsönös politikai, gazdasági és katonai támogatására.
Ezzel Japán meglehetősen erős szövetségesekre tett szert, egyre legalábbis biztosan, ne feledjük, hogy a hitleri Németország ekkor volt a csúcson, az olaszok meg… hát… ők is ott voltak, na.
Japán ezután a Csendes-óceán felé fordította a figyelmét, következett a Pearl Harbor elleni támadás 1941. december 7-én, majd egy nappal később megindították a Fülöp-szigetek elleni hadműveletet.
Ez utóbbi annak ellenére lepte meg az amerikaiakat, hogy előzetesen várták, és készültek is a támadásra: megerősítették a Fülöp-szigeteken állomásozó szárazföldi egységeiket és a légierejüket is.
Ez az amerikai hadsereg azonban még nem a Második Világháborút megnyerő, szinte korlátlan erőforrásokkal rendelkező, ütőképes, beképzelt és harcedzett haderő volt. Mondhatjuk azt, hogy naivak és tapasztalatlanok voltak, míg Japán ekkor már évek óta háborúzott, és egész egyszerűen jobban értettek hozzá.
Az amerikaiak pl. megtették azt a szívességet, hogy repülőgépeiket szorosan egymás mellé parkolták, így egy japán bombázó/vadászgép egyetlen rárepüléssel több tucatot tudott elpusztítani belőlük. A Fülöp-szigeteken állomásozó amerikai légierő lenullázása után következett a japán partraszállás, és az amerikaiaknak nem sok esélyük volt.
A japánok 1941 december végén már a Fülöp-szigetek fővárosa, Manila közelében jártak, a következő év áprilisában pedig az addig kétségtelenül hősiesen kitartó amerikaiak kapituláltak: 75 ezer amerikai és filippínó katona adta meg magát, amit azóta is az amerikai történelem legnagyobb kapitulációjaként tartanak számon.
Az amerikai vereség közben azonban elhangzott egy fontos mondat is Douglas MacArthur tábornoktól, miután Roosvelt elnök parancsára kimentették a Fülöp-szigetekről, mert túl magas rangú, túl értékes és túl tehetséges volt ahhoz, hogy japán fogságba essen.
Ez a mondat pedig így hangzott: „Visszajövök!”
A japán hadvezetés ezt pont nem vette komolyan, inkább újabb üveg szakét hozattak és ünnepeltek tovább, hiszen övéké volt a világ, de a Fülöp-szigetek mindenképp.
Pedig érdemes lett volna komolyan venni MacArthurt, mert két (és fél) év múlva tényleg terminátorosra vette a figurát és visszatért.
Onoda szerencsétlenségére az amerikaiaknak a Fülöp-szigetek visszafoglalását célzó hadművelete egybe esett azzal, amikor emberünk odaérkezett.
Onoda ugyanis 1944. december 17-én foglalta el új állomáshelyét Lubang szigetén. Nem valószínű, hogy ekkor belegondolt volna abba, hogy a következő harminc évet ezen a szigeten fogja tölteni.
Lubang egyébként nagyjából semmiről sem nevezetes, 125 négyzetkilométeres sziget, 24 km hosszú, 10 km széles és nagyrészt dzsungel borítja.
Onoda érkezésekor volt rajta valamennyi helyi lakosság, ráadásként pedig 200-250 fős japán helyőrség. Ez még a fanatikus Onoda szerint is kevés ahhoz, hogy gerillaharcmodor alkalmazása esetén is akár csak megnehezítsék az amerikaiak várható partra szállását.
Hiroo alhadnagy szigorú paranccsal érkezett a szigetre: tilos a megadás és az öngyilkosság, mindenképpen tartsanak ki a végsőkig, sőt, még azután is! Ha kell, akkor éljenek kókuszdión és férgeken, de mindenképpen éljenek és harcoljanak, Onoda használja a gerillatanfolyamon szerzett tudását!
A japán parancsnokok cserébe megígérték, hogy nem fognak elfeledkezni a csöppnyi szigeten lévő emberekről. Lehet, hogy évek múlva, de mindenképpen felszabadítják majd őket.
Hogy Onoda ebből mennyit hitt el, azt nem tudni, de az biztos, hogy az újonnan elsajátított harcászati ismeretei és eljárásai nem találkoztak a már a szigeten tartózkodó rangidős japán tisztek nézeteivel.
Nekik ugyanis nem tetszett az alhadnagy által szorgalmazott beásós-zargatós-lesből-támadós taktika. Terveik szerint ők inkább majd egyetlen frontális támadással fogják elsöpörni a partra szálló amerikaiakat.
A Japán Birodalmi Hadsereg rangidős tisztjeinél pedig akkoriban nemigen akadtak makacsabb teremtmények Onoda körül, akinek alhadnagyként nem volt túl sok megszólalási lehetősége, még az esti dzsungelbulikon sem, nemhogy a hadműveleti tervezéskor.
Onoda tehát némán bólintott, leginkább azért, mert hangosan nem lehet bólintani, és korlátozott lehetőségeivel élve azért nekiállt a saját módján felkészülni az amerikaiak érkezésére.
És ahogy azt MacArthur tábornok megígérte, az amik tényleg visszatértek a Fülöp-szigetekre, Lubangra konkrétan 1945. február 28-án.
Ez azonban már egy minden szempontból másmilyen amerikai hadsereg volt, mint amit a japánok pár évvel korábban szinte unatkozva megvertek.
Lubangon harcedzett, tökéletesen felszerelt és magasan képzett tengerészgyalogosok szálltak partra, akik a fogukkal kapták el a puskagolyót, soha nem fogyott ki a lőszer a fegyverükből, és tüzelés közben még nem túl hamisan citerázni is tudtak.
Na jó, ez nem mind volt igaz, mert volt közöttük, aki inkább gitározni szeretett, de a lényeg, hogy a Lubang szigeti kicsiny japán helyőrség támadását a partra cuccoló amerikaiak szinte észre sem vették, pillanatok alatt bedarálták a japánokat.
Vagyis kb. az történt, ami Onoda szerint várható volt, ha nem az általa javasolt gerillataktikát alkalmazzák. És bár az alhadnagy ötleteit elvetették, ez nem akadályozta meg őt abban, hogy a sziget különböző pontjain lőszer- és élelmiszerraktárakat létesítsen, majd az ellenség érkezésekor három társával együtt bevegye magát az őserdőbe és megkezdje 29 éven át tartó harcát az amerikaiak ellen, akik közül e három évtized nagy részében egy darab sem volt a szigeten.
Az amerikaiak tehát elfoglalták Lubangot, a japán védők pedig három opció közül választhattak: meghalnak, megadják magukat, vagy elbújnak a dzsungelben.
A jenkik célja nyilván az első két verzió valamelyikének kikényszerítése volt, de még így is kb. 40 japán katona keresett menedéket az őserdőben.
Mivel azonban a szervezett japán ellenállás megszűnt a szigeten, ezért a területet az amerikaiak visszafoglaltnak nyilvánították, összepakoltak és mentek a következő szigetre.
A világtörténelem és a Második Világháború további menetét pedig ismerjük: 1945. augusztus 6-án az USA atombombát dob Hirosimára, majd augusztus 9-én Nagaszakira.
Annak morális/harcászati boncolgatásában, hogy a japán kapituláció kikényszerítéséhez tényleg valóban szükség volt-e mindkét atombomba ledobására, most nem merülünk el mélyebben. Abban azonban a történészek többsége ma már egyetért, hogy az atombomba bevetése nem igazán volt választás kérdése Harry S. Truman amerikai elnök számára.
Azt ugyanis tudni lehetett, hogy Japán az utolsó katonáig, sőt, ha kell, az utolsó civilig harcolni fog, ha tehát az amerikaiaknak partra kell szállniuk a japán főszigeten, akkor iszonyatos veszteséggel számolhatnak.
Az amerikai (szövetséges) győzelem persze így sem lett volna kétséges, hiszen Japánt már csak a hadsereg fanatizmusa tartotta a háborúban.
Vegyük azt a lehetőséget, hogy Truman nem vet be atomot, hanem újabb több százezer fiatal amerikai élete árán, a hagyományos módszerekkel győzik le Japánt.
Nos, amint kiderült volna, hogy az USA-nak rendelkezésére állt a háborút gyorsan lezáró csodafegyver, az atombomba, az elnök azonban mégsem élt ezzel, nos, abban a pillanatban a fiaikat gyászoló családok apró cafatokra tépték volna Trumant és kormányát.
Na de elkalandoztam egy kicsit, térjünk vissza Hiroo alhadnagyhoz Lubang szigetére.
Az Egyesült Államok 1945. július 5-én hivatalosan is bejelentette a Fülöp-szigetek visszafoglalását. Ez technikai és hadászati értelemben valóban így is volt, azonban a területen annyi kisebb-nagyobb sziget volt, hogy ez a tény, illetve egy hónappal később a Japán Császárság kapitulációjának híre nem jutott el minden japán egységhez.
Pláne az olyanokhoz nem, mint Onoda és emberei, akik a dzsungelben bujkáltak. Na és akkor mi van?
Hát kb. ezt gondolták először az amerikaiak is, de aztán kezdett nagyon zavaró lenni, hogy hivatalosan már béke van, mégis a lehető legváratlanabb pillanatokban (gyakorlatozás, épületek bontása, újjáépítés, vagy bármilyen random szabadidős tevékenység közben) vérszomjas japán katonák szabadulnak el a semmiből, megölnek pár embert, majd újra eltűnnek.
És melyik katonai parancsnok talál élvezetet abban, hogy azután írja meg a katonái halálhírét a szüleiknek, hogy a háború hivatalosan már véget ért?!
A Japán által korábban megszállt számos csendes-óceáni szigeten ez a jelenség annyira súlyossá vált, hogy az amerikaiak röplapokat dobtak le a szigetekre, amiben mindenki tudtára adták, hogy a háborúnak vége, Japán kapitulált, elő lehet jönni, senkinek nem lesz bántódása.
Ezt néhány szigeten még azzal is megfejelték, hogy egykori japán tisztek megafonba kiabálva hirdették az igét. Így történt egy Lubang szigetén is, aminek hatására a dzsungelbe menekült 40 körüli japán katona többsége felfogta a lényeget, előjött és megadta magát.
Nem így Onoda és három társa, akik nem hittek az amerikai röplapoknak. Hiroo alhadnagy ugye propagandát és hírszerzést is tanult, és az amerikaiak most pont ugyanazt csinálták, mint amivel ellenkező esetben ő is próbálná megtéveszteni az ellenséget. Vagyis Onoda meg volt győződve arról, hogy az amerikaiak hazudnak, a Japán Császárság él és virul, és a röplapokkal csak át akarják verni őket.
Ezzel a fajta fanatizmussal nem igazán lehet mit kezdeni, az ilyen katonát nem lehet észérvekkel meggyőzni, mert nem zavarja a valóság, vagy inkább addig torzítja a valóságot, amíg az meg nem felel a saját elképzeléseinek.
Így tett Onoda is: hiába értesült a röplapokból arról, hogy Japánban új kormány van hatalmon, az ország kapitulált, a háborúnak pedig vége, a maga sajátos módján értelmezte ezeket a tényeket: a kormányt bábkormánynak minősítette a kapitulációt és a háború végét pedig dezinformációnak.
4 évvel később egyik embere, egy Akacu nevű, civilben kalapkésztő legény valószínűleg megunta a hosszúra nyúlt őserdei táborozást, lejött a sziget hegyeiből és megadta magát. A lubangi hatóságok a nyomokból már eddig is sejtették, hogy vannak még bujkáló japánok a szigeten, de immár biztosan tudták.
Onoda tehát már csak két emberével tanyázott a dzsungelben, de még ha csak tanyázott volna. Ha nyugton maradnak, akkor valószínűleg senkit sem érdekelt volna, hogy hol vannak, és mit csinálnak. A probléma az volt, hogy időről időre a gerilla hadviselés jegyében rajtaütéseket szerveztek és embereket öltek.
És mivel amerikai katonákat már nem találtak, így az ellen harcoltak, aki ellen lehetett: a polgári lakosság, a helyi katonák és rendőrök ellen.
Újabb öt év elteltével, 1954-ben egy ilyen rajtaütés közben lőtték le Onoda egyik emberét, Simadát. Az ezt követő években több katonai expedíció is indult a két megmaradt japán katona felkutatására, de Hiroo alhadnagy és társa ekkor már tíz éve voltak a dzsungelben, bárkinél és mindenkinél jobban ismerték azt, esély sem volt elkapni őket.
Mindenesetre a lubangi hatóságok legalább azt elérték, hogy Onodáék nyugton maradtak, sőt, több mint tíz évig úgy gondolták, hogy meg is haltak.
Egészen 1972. október 12-ig, amikor Onoda egyetlen megmaradt társát, Kozukát is lelőtték a helyi biztonsági erők, amikor 13 év után újra egy rajtaütéssel kísérleteztek.
Onoda ekkor már 50 éves volt, és lassan 28 éve bujkált a szigeten… Már persze ő ezt nem bujkálásnak tekintette, hanem a korábban kapott parancs teljesítésének, amit tekinthetünk figyelemreméltó fegyelmezettségnek, de akár nettó őrültségnek is.
Mivel későbbi élete során nyilvánvalóvá vált, hogy Onoda nem volt őrült, ezért inkább nevezzük fanatikusnak. És szinte törvényszerűnek tűnik, hogy egy fanatikust csak egy másik fanatikus győzhet meg/le.
Történt ugyanis, hogy Onoda ugyan még mindig a dzsungelben bujkált, de időközben azonosították, vagyis azt már név szerint tudták, hogy kicsoda, csak éppen nem tudtak mit kezdeni vele. Sőt, korábban már őt és Kozukát is halottnak nyilvánították egyszer, mert még a japánok sem tudták elhinni, hogy valaki ennyi időt képes túlélni a dzsungelben.
Mindenesetre a szenzációbirizgáló sajtó felkapta a sztoriját, nem is csoda, hisz a háborúnak már évtizedek óta vége volt, egy szigeten még mindig harcoló japán szamuráj pedig hálás témának bizonyult.
Mármint a több ezer kilométerre lévő újságolvasóknak, nem azoknak a lubang szigeti civileknek, akik egy hétvégi sétára se indulhattak el anélkül, hogy ne kelljen tartaniuk egy második világháborús japán altiszt támadásától. 1970 környékén!
A hír tehát bejárta a világot, és eljutott egy Norio Suzuki nevű japán kalandorhoz és felfedezőhöz. Suzuki, hm… elmeállapotáról egész jó képet adhat az, hogy saját állítása szerint három célja volt az életben: találkozni Onodával, egy vad pandával, és egy jetivel.
Tény viszont, hogy 1974-ben Norio valóban megjelent Lubang szigetén, és ami addig senkinek nem sikerült, meg is találta Onodát. Mármint úgy értem, hogy megtalálta, beszélt vele, és túl is élte.
A találkozás azért nem volt teljesen zökkenőmentes, mert az ötvenes éveit taposó Onoda automatikusan ellenségként kezelte a 25 éves Suzukit, aki azonban készült a randira, és állítása szerint azt mondta az alhadnagynak: „Onoda-san! A császár és a japán emberek aggódnak érted!”.
Hogy aztán ez tényleg így volt-e, azt nem tudjuk, lévén, hogy a találkozáskor csak ők ketten voltak jelen, az viszont tény, hogy a veterán katona nem csinált szusit Norióból, hanem meghallgatta.
És neki már végre elhitte, hogy a háborúnak vége, és Onoda már épp elég ideig volt katona, ideje lenne leszerelnie és hazamennie.
De Onoda Hiroo alhadnagyot azért mégsem lehetett olyan könnyen megadásra kényszeríteni, hiszen saját bevallása szerint „Katona vagyok és engedelmeskedek a parancsnak”
A probléma az volt, hogy Onoda saját alternatív világában még az előző parancs volt érvényben, amit 1944-ben kapott felettesétől, Tanigucsi őrnagytól, és aminek értelmében ellenkező utasítás érkezéséig a szigeten kell maradnia és harcolnia kell.
Onoda tehát kijelentette, hogy csak és kizárólag Tanigucsi őrnagynak hajlandó megadni magát, és maradt tovább a dzsungelben.
Suzuki pedig megvitte a hírt Japánba, ahol a japán kormány veszett kapkodásba kezdett: valahogy elő kellett keríteni Yoshimi Taniguchit, a korábbi Császári Hadsereg egykori őrnagyát, akiről kb. senki sem tudott semmit.
Végül aztán még a több évtizedes katonai nyilvántartások átböngészésére kényszerített titkárnők lázadása előtt sikerült rábukkanni Taniguchira, aki időközben könyvkereskedő lett.
Gyorsan elreptették az egykori őrnagyot Lubangra, Suzuki pedig újra felkereste Onodát, és közölte vele, hogy íme, megjött a parancsnok, legyen kedves előfáradni.
Onoda pedig vett egy nagy levegőt, és a már nem létező Japán Császári Hadsereg rongyos egyenruhájában előjött a dzsungelből és a harminc év alatt is tökéletesen karban tartott kardjával a kezében, feszes vigyázban végighallgatta a Taniguchi őrnagy által felolvasott parancsot: a háborúnak vége, Onoda Hiroo alhadnagy tegye le a fegyvert.
Onoda Hiroo alhadnagy pedig megrendülten tudomásul vette, hogy hazája valóban elvesztette a háborút, és könnyek között átadta a kardját a szintén a helyszínen tartózkodó Fülöp-szigeteki kormányzónak, Ferdinánd Marcosnak. (Aki azzal a lendülettel vissza is adta neki.)
Később megmutatta búvóhelyeit is, ahol még mindig rengeteg készlet volt felhalmozva. Bármely hadsereg hadtápos tisztje elsírta volna magát, látva, hogy Onoda milyen jól gazdálkodott a cuccaival: ipari mennyiségű konzerv, több mint 500 puskalőszer és számos kézigránát mutatta, hogy az alhadnagy komolyan gondolta küldetését.
Onoda Hiroo alhadnagy hivatalosan 1974. március 9-én, 52 éves korában tette le a fegyvert óriási médiajelenlét közepette, vagyis számára ekkor ért véget a Második Világháború.
Történetének azonban még messze nincs vége, ugyanis némi diplomáciai bonyodalmat azért okozott a létezése és az a tény, hogy 30-50 közötti lubangit öltek meg embereivel az évek során.
Háborúban ölni nem bűn, katonai értelemben legalábbis, aztán a lelkiismeretével minden katona számoljon el privátban ugye, de Onoda és társai a háború hivatalos lezárulása után, tehát már békeidőben is embereket öltek. Azaz Lubang lakosai szerint Onoda sima köztörvényes bűnöző, gyilkos volt, ezt a nézetet főleg az áldozatok hozzátartozói képviselték.
A diplomácia azonban nagyúr, és nagy játékos, aki hajlamos az egyéni célokat és érdekeket felülírni: A Fülöp-szigetek kormánya, valószínűleg nem gyenge japán nyomásra végül úgy döntött, hogy Onoda szabadon távozhat, soha nem vonták felelősségre. Hivatalosan elnöki kegyelmet kapott arra hivatkozva, hogy nem tudta, hogy már nincs háború.
Onoda Hiroo tehát visszatért Japánba, ahol elképesztő ünneplésben részesítették. Ez nem csoda, hiszen még sok egykori világháborús veterán életben volt, és Onoda megtestesítette számukra azt, amiben a háború alatt hittek, és amit elvettek tőlük, amikor országuk kapitulált.
Természetesen előbújtak a kövek alól és a repedésekből az olyan fanatikusok, akik szerint, ha mindenki úgy teljesítette volna a parancsokat, mint Onoda, akkor Japán soha nem veszíti el a háborút, de szerencsére többségben voltak azok, akik inkább az alhadnagy történetének szimbolikus üzenetét igyekeztek kidomborítani: az utolsó Második Világháborús japán katona leszerelésével végre zárják le a múltat és koncentráljanak a jelenre és a jövőre.
Más kérdés, hogy valójában nem Onoda volt az utolsó birodalmi japán katona. 1974 decemberében ugyanis egy indonéz őrjárat elfogott egy Teruo Nakamura nevű férfit, aki szintén a Második Világháború vége óta bujkált. Nakamura története jól mutatja, hogy azért Japánban nem múlt el nyomtalanul a birodalmi szemlélet, ugyanis a férfit jóval kevesebb figyelem övezte, mint Onodát.
Ennek több oka is volt, egyrészt nem volt japán, hanem tajvani, másrészt hivatalosan – csak – a japán gyarmati hadsereg tagja volt, és ami a legfontosabb, csak egy közlegény volt. Ezek miatt nem volt nyugdíjra jogosult, és úgy általában nem tekintették akkora hősnek, mint Onodát. 5 évvel később, 1979-ben halt meg, tüdőrákban.
Ráadásként suttognak még két japán öregúrról is, akik 2005-ben, már a nyolcvanas éveiket taposva kerültek elő egy szigeten, mint addig bujkáló japán katonák, de az ő történetükről keveset tudni, és hivatalosan soha nem is erősítették meg, hogy valóban azok voltak, akiknek állították magukat, és nem csak két eltévedt szenilis turista.
És hogy mi történt Norio Suzukival, tudjátok, azzal a kalandor legénnyel, akinek az Onoda-probléma megoldása köszönhető, és akinek három célja volt az életben? Végül is mondhatjuk, hogy tervei 2:1 arányban megvalósultak: megtalálta Onodát, később a pandát is, majd 1984-ben egy lavina ölte meg, miközben a jetit kereste.
Onoda Hiroo életnek további szakasza is tartogat még érdekességeket, ugyanis a szigetről való „szabadulása” után még 40 évig élt.
Visszatért Japánba, ahol megkapta 29 évnyi elmaradt zsoldját és körbehordozták az országban, mint nemzeti hőst. A körút alatt Onodának volt lehetősége szétnézni a háború utáni Japánban, és hát nem nagyon nyerte el a tetszését az, amit látott.
Honfitársait elpuhultnak, korruptnak és fegyelmezetlennek találta, és nehezményezte az amerikaiak túl nagy befolyását, még az is megfordult a fejében, hogy csatlakozik egy jobboldali politikai párthoz, és egy szigorúbb, militánsabb, függetlenebb Japánért fog küzdeni.
Szerencsére ebből végül nem lett semmi, de Onoda nem is maradt otthon, 1976 tavaszán Brazíliába költözött, majd megnősült (!), és marhatenyésztéssel foglalkozott. Ez úgy tűnik végre számára is elhozta a békét és a megnyugvást.
1984-ben visszatért Japánban, miután olvasott arról, hogy egy japán tini megölte a szüleit. Onoda oktatótáborokat hozott létre az ország különböző pontjain fiatalok számára, ahol a természet szeretetét, a pozitív életszemléletre és a béke fontosságára tanította az ifjúságot.
1996-ban Lubang szigetére is visszatért, ahol megkoszorúzta egykori bajtársai sírját, és igyekezett valamennyit törleszteni a sziget lakossága felé is: 10 000 dollárt adományozott a sziget oktatásának fejlesztésére.
Onoda Hiroo nyugállományú alhadnagy, a Japán Császári Hadsereg egykori tisztje, 91 éves korában, 2014. január 17-én halt meg szívelégtelenségben.
Azt hiszem, ha valaki, akkor ő megérdemli, hogy békében nyugodjon.
Zsiráf
Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂