Mikszáth Kálmán – Beszterce ostroma – Negyedik rész – Olvasónapló

Behenczy és Emil megegyeznek, hogy a báró elviszi Estellát oda, ahol Emil megszállt, vagyis a krivánkai kocsmába.

A báró örömmel megy a kastélyba. Estella valóban ott van, de nagyon megváltozott. Az egykori karcsú, izmos, szép akrobatából ráncos, mogorva, feleselő asszony lett.

Behenczy Pál boldogan meséli el fiának, hogy eladta Estellát egy ügyvédnek, aki a krivánkai kocsmában lakik, 600 forintért. Fia reakciója azonban meglepő:

„- Menj, hagyj engem! Csodállak, hogy nincsen érzéked az ilyesmihez. Ez a fickó meggyalázott, azt tételezve föl, hogy egy Behenczy pénzért adja el a megunt szeretőjét. De teneked semmi a fiad becsülete. Ilyen mocskot nem tűrök, nem, soha! Meg kell halnia a kutyának.

S fogván a kalapját, kirohant s futott, futott tüskön-bokron keresztül, Krivánka felé.”

Természetesen kiderül, hogy a fiatalbbik báró csak ki akarta játszani az apját. Azért sietett Krivánkára, hogy ő adja el a lányt Emilnek és csak az övé legyen a 60 forint.

Figyelem! Ezt tulajdonképpen tekinthetjük a fiatal báró méltó bosszújának apja ellen. Emlékezzünk a harang eladásának esetére, amikor az öreg Behenczy verte át a fiát.

Emil azonnal Zsolnára viszi Estellát, majd Losoncról előkerítik Lengeffyéket is, hogy újra eljátsszák a küldöttség szerepét. Közben levelet írnak Pongrácznak, hogy mivel sikerült előkeríteniük Estellát, hogy a következő szombaton elviszik a grófhoz, hogy kicseréljék Apolkával.

A gróf rekaciója rövid:

„- Vesztettem. Fizetek.”

Amit tehát a helyi és országos hatóságok sem hatalommal, sem fegyveres erővel nem tudtak elérni, azt most sikerült pusztán azzal, hogy a gróf hóbortosságára próbáltak meg hatni. Pongrácz tiszteli a nemesi becsületszót és a hadi regulát, eszébe sem jut, hogy ne adja ki Apolkát Estelláért cserébe, bármennyire is ragaszkodik a lányhoz.

Apolka örül a hírnek, hiszen bár szereti a grófot, de Emilt jobban szereti. Pongrácz ugyan reménykedik benne, hátha Apolka maradni akar. Ne akar.

„- Sokszor fogom önt meglátogatni. Sokszor, sokszor. Minden héten egyszer. Jó lesz-e?
A Pongrácz István karjai, amelyek a hónyak körül fonódtak, letörve hulltak alá. Valami végzetes erő egyszerre rájuk ütött.
– Hát mégis el akarsz menni? – hörgé.
Újra bárgyún nézett maga elé, a lélek elröpült szemeiből, arcából, megfordult és kisompo­lyodott a szobából, mint egy megforrázott kutya.
Apolka utána kiáltott:
– No, hát ne haragudjon, István gróf, hiszen eljövök én kétszer is hetenkint. Kétszer meg maga jöhet hozzánk. Mindig együtt leszünk. Csak úgy fogom szeretni azután is.”

Gróf Pongrácz István, a középkori várúr tehát vesztett és ezt ő is tudja. Mindent el fog veszíteni, ami fontos számára, vagyis Apolkát. Most már csak annyi marad hátra, hogy ezt a veszteséget méltósággal viselje el. Pongrácz pedig így is tesz.

Elhívatja Matyej Györgyöt, az asztalost és egy hatalmas koporsót csináltat vele. Ezután sorra elkezdi elajándékozni kedves – és értékes – dolgait, illetve körbelátogatja az ismerőseit és elbúcsúzik tőlük. Mindenkinek azt mondja, hogy másnap meghal, persze senki sem hiszi el.

A negyedik rész olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!