Madách Imre – Az ember tragédiája – Olvasónapló

Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának részletes olvasónaplója

Első szín

Szereplők	Helyszín
Az Úr Az angyalok kara A négy főangyal: Gábor Mihály Ráfael Lucifer	A mennyekben

Az Úr éppen befejezte a Teremtést, végzett nagy művével, az angyalok kara pedig dicsőíti őt ezért.

Maga az Úr is elégedett a művével:

„AZ ÚR
Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell.”

A négy főangyal közül három szintén kiveszi a részét az ünneplésből és az Úr dicséretéből. Mindegyik az Úr más-más tulajdonságát emeli ki:

• Gábor főangyal az Úr ötletét, a teremtést, az „Eszmét” emeli ki.
• Mihály főangyal az Úr erejét dicséri.
• Ráfael főangyal pedig az Úr jóságát tartja a legtöbbre.

A negyedik főangyal, Lucifer, aki azonban csöndben marad, és ez az Úrnak is feltűnik:

„AZ ÚR
S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz,
Dicséretemre nem találsz-e szót,
Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?”

Lucifer azonban nincs elragadtatva ettől az egész teremtést dologtól… Kijelenti, hogy szerinte az Úr csak találomra összedobált, összekotyvasztott néhány anyagot, mint ahogy az alkimista teszi, és ebből, szinte véletlenül, létrejött a teremtés.

Ez nem valami nagy tett, nem nagy csoda Lucifer szerint.

Az Úr persze rögtön helyre teszi a kritikus főangyalt:

„AZ ÚR
Csak hódolat illet meg, nem birálat.”

Lucifer szerint viszont neki alapvető tulajdonsága a kételkedés és a bírálat. És egyébként is, ott a másik három főangyal, azok már eléggé körberajongták az Urat, elégedjen meg annyival:

„LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
(Az angyalokra mutatva)
Dicsér eléggé e hitvány sereg,
És illik is, hogy ők dicsérjenek.
Te szülted őket, mint árnyát a fény,
De mindöröktől fogva élek én.”

Ezzel Lucifer, vagyis az ördög tulajdonképpen a többi angyal fölé helyezi magát, már-már egy szintre magával az Úrral, vagyis az Istennel.

Az Úrnak ez természetesen nem tetszik, hiszen mindet ő teremtett, tehát Lucifert is:

„AZ ÚR
Hah, szemtelen! nem szült-e az anyag,
Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?”

Lucifer azonban nem hátrál meg, nem ijed meg az Istentől, és nem is ismeri el, hogy az Úr annyival fölötte állna:

„Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme. –
Győztél felettem, mert az végzetem,
Hogy harcaimban bukjam szüntelen,
De új erővel felkeljek megint.”

Lucifer azzal érvel, hogy minden dolognak két oldala van: az Úr életet, fényt, boldogságot teremtett, de ezeknek a dolgoknak van egy másik, ellentétes oldala is: a halál, a sötét, az árnyék, a lehangoltság.

Ezeket pedig Lucifer képviseli, tehát valójában egy szinten áll Istennel, és mint egyenrangúak, nem hajlandó leborulni az Úr előtt.

Lucifer tiszteletlensége már sok az Úrnak: kijelenti, hogy akár el is pusztíthatná az ördögöt, de ezt azért nem teszi. Viszont száműzi a mennyekből.

Lucifert ettől azért nem omlik össze, sőt, pimaszul részt követel magának a teremtés eredményéből, a világból, mondván, hogy mivel ő mindannak az ellentéte, amit az Úr képvisel, így tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy együtt teremtették a világot.

Valami igazság azért lehet abban, amit Lucifer mond, mert az Úr nem utasítja el, és bár gúnyosan, de mégis Lucifernek ad az Éden fái közül kettőt: A tudás és a halhatatlanság fáit.

Bár az Úr tulajdonképpen megaláztatásnak szánja, hogy Lucifer csak ennyit kap a teremtés eredményéből, Lucifernek azonban ennyi is elég:

„LUCIFER
Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy,
S egy talpalatnyi föld elég nekem,
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!