Madách Imre – Az ember tragédiája – Olvasónapló

Negyedik szín

Szereplők	Helyszín
Fáraó (Ádám) A fáraó minisztere (Lucifer) Egy rabszolga felesége (Éva)	Egyiptom

Egyiptomban vagyunk, ahol Ádám, mint fiatal fáraó a trónon ül, mellette minisztere, Lucifer. A háttérben rabszolgák egy piramist építenek.

Lucifer éppen megkérdezi Ádámot, miért olyan szomorú, hiszen mérhetetlen hatalma van, minden földi jóval elhalmozzák, a legszebb nők közül választhat stb.

Ádám erre azt feleli, hogy ezek valóban jó dolgok, csak éppen untatják, mégpedig azért, mert ezek közül egyikért sem küzdött meg, ezért nem is tudja őszintén élvezni őket.

Az egyetlen dolog, ami valóban érdekli, az az épülő piramis, ebben végre megtalálta élete értelmét, ezért tud küzdeni, mert az ő dicsőségét fogja hirdetni évezredeken át, vagyis ezzel eléri a halhatatlanságot.

Lucifer azonban tovább rugózik a boldogság kérdésén:

„LUCIFER
S óh, fáraó, mégis boldog vagy-é
E képzeletben? tedd kezed szivedre.”

Erre Ádám-Fáraó bevallja, hogy nem, nem boldog, de gyorsan meg is nyugtatja magát, hogy nem is a boldogságot keresi, hanem a dicsőséget, és ezt meg is szerzi, ha felépül a piramis.

Lucifer viszont felteszi a kényelmetlen kérdést: mi van, ha kiderül, hogy a dicsőség nem is örök, történelmi mércével mérve csak egy pillanatig tart?

„ÁDÁM
Halni térnék,
Megátkozván utánam a világot.”

A beszélgetést közjáték zavarja meg: a piramist építő rabszolgák közül egyet az őrök annyira vernek, hogy az befut a Fáraó tróntermébe, majd a trón előtt összerogyik, és kegyelemért könyörög:

„A RABSZOLGA
Uram, segíts!”

Ekkor jelenik meg Éva, mint a rabszolga felesége, aki nincs túl jó véleménnyel a Fáraóról:

„ÉVA
Hiába kéred azt,
Ki kínjainknak nem volt részese,
Nem ért, nem ért! – Halk a jajnak szava,
S a trón magas. Mért nem hívsz engemet,
Ki eltakarlak, s testemmel fogok fel
Minden csapást.”

Ádám-Fáraót meglepi a nő bátorsága, már-már szemtelensége, még soha nem találkozott ilyennel, rögtön érdekelni kezdi a nő:

„ÁDÁM
Mi ismeretlen érzés száll szivembe,
Ki e nő, és mi bűve-bája van,
Mellyel, mint lánccal, a nagy fáraót
Lerántja porban fetrengő magához? –„

Vagyis a Fáraó egy pillanat alatt beleszeretett Évába, és mivel még soha nem történt vele ilyen, nem is érti, hogy mi ez.

Lucifer megmagyarázza:

„LUCIFER
Ez ismét a szálaknak egyike,
Melyekkel gúnyul vett körűl urad,
Eszedbe hozni hernyó voltodat,
Ha önhitedben lepkeként csapongsz.”

Ádámnak azonban tetszik az érzés, bármennyire is furán írja le Lucifer. Lucifer szerint viszont egy fáraó bölcsességét nem homályosíthatja el a szerelem:

„LUCIFER
De illetlen, hogy egy bölcs és király
Alatta nyögjön.”

Ádám elbizonytalanodik:

„ÁDÁM
Mit tegyek hát?”

Közben Éva ápolja férjét, a rabszolgát, akit azonban annyira megvertek, hogy haldoklik:

„A RABSZOLGA
Mért él a pór? – a gúlához követ
Hord az erősnek, s állítván utódot
Jármába, meghal. – Milljók egy miatt.”

Erre a gondolatra azonban Ádám is felfigyel: most először mutatott rá valaki arra, hogy a Fáraó álmának, dicsőségének beteljesüléséhez, a piramis felépítéséhez, emberek ezreinek kell meghalnia.

A Fáraó eddig mindig a saját tervével törődött, a piramis felépítésével. Most megtudhatja a másik oldal nézőpontját is: a rabszolgák csak annyit látnak, hogy egy ember szeszélye miatt sokuknak meg kell halnia.

A rabszolga közben meghal, és Lucifer próbálja elterelni Ádám figyelmét: meghalt egy rabszolga, na és? Semmi komoly dolog nem történt.

Éva azonban közbe szól:

„ÉVA
Neked silány szám, nékem egy világ,
Óh, jaj, ki fog majd engemet szeretni? –„

Ki más, mint Ádám:

„ÁDÁM
Majd foglak én. El innen a halottal.
(A hullát felveszik.)
Fel, hölgyem, e trón pamlagán helyed:
A bájnak éppen úgy fejdelme vagy,
Mint az erőnek én – meg kelle lelnünk
Egymást akárhol.”

Éva pedig engedelmeskedik, hiszen egész életében arra nevelték, hogy a Fáraó parancsa szent. Ádámot azonban megzavarja, hogy valaki csak parancsra hajlandó szeretni.

Ennek ellenére maga mellé ülteti a trónra Évát, aki viszont a munkások kint felhangzó jajveszékelésére összerezzen, nem véletlenül, hiszen hiába lett a Fáraó felesége, mégis a nép közül való.

„ÉVA
Óh, nem hallod-e
A nép jaját?

ÁDÁM
Először vettem észre.
Nem szép zene, igaz: de ne ügyelj rá,
Csókolj meg, és feledd el a világot.
Te meg némítsd el azt a jajgatást.”

Vagyis Ádám-Fáraó kapásból úgy reagál, ahogy az abszolút uralkodók szoktak, nem hajlandó olyan dologgal foglalkozni, ami nem érdekli, vagy ami kellemetlen, kényelmetlen.

Lucifer azonban nem tudja elhallgattatni a népet:

„LUCIFER
Azt nem birom, ez már a nép joga”

A nép jajgatása továbbra is behallatszik, és Éva minden egy panasz szóra összerezzen. Ádám nem tudja mit csináljon:

„ÁDÁM
Hölgyem, te szenvedsz, s nem tudom, miként
Segítsek rajta.”

Éva közli, hogy tisztában van vele, hogy neki az a feladata, hogy szórakoztassa a Fáraót, és hogy mekkora szerencse érte, amikor a Fáraó maga mellé emelte. Ugyanakkor mégiscsak a nép közül való és nem tud érzéketlen lenni a nép szenvedéseire.

Ádám eltöpreng: Fáraóként még soha nem gondolt arra, hogy a nép, az alattvalói szenvednek, nem is érdekelte ez soha. Számára a nép csak eszköz volt, amivel végre tudja hajtani tervét: megépíteni a piramist, ezzel elérni a dicsőséget, a halhatatlanságot.

Most viszont a haldokló rabszolga és Éva felnyitották a szemét:

„ÁDÁM
Jobb mester valál te,
Mert megtanítál a jajt hallanom. –
Ne halljam többé. – Ím, legyen szabad
A szolganép. Mit is ér a dicsőség,
Mit egy személyben ér utól az ember
Milljók vesztével és milljók jajával”

Ádám-Fáraó tehát felszabadítja a rabszolgákat, de Lucifer rögtön ellent is mond neki:

A nép még nem érett meg a felszabadulásra, nem fog tudni mit kezdeni a szabadsággal. Hiába akar jót Ádám, a nép, a csőcselék már másnap új urat fog keresni magának, mert nem tud szabadon, önállóan élni.

Ádámot ez megzavarja:

„ÁDÁM
Miért jajgat hát, mintha fájna néki
A szolgaság?”

Lucifer szerint a nép mindig másra vágyik, mint amije van, mindig újra: ha elnyomás alatt él, akkor szabadságra vágyik, de ha kivívja a szabadságot, akkor nem tud vele mit kezdeni, akkor meg uralomra vágyik.

A nép tagjai egyenként lehet, hogy okosak és tudják, hogy mit akarnak, de a nép összessége, a tömeg mindig buta, az egyének összessége mindig csőcselék lesz.

Ez a gondolat még sokszor visszaköszön a világirodalomban. Hemingway szerint pl. egy emberekből álló tömeg össz-IQ-ja pont akkora, mint  tömegben lévő legbutább ember IQ-ja…

Ádám azonban már döntött:

„ÁDÁM
Ne kísérts ily csábító álokokkal.
El a szolgákkal! légyen mind szabad.
Hirdesd ki nékik, ámde jól siess,
Hogy, míg megbánom, késő is legyen már.”

Ádám parancsára Lucifer kimegy és kihirdeti, hogy a szolgák szabadok. Természetesen hatalmas az ujjongás, Éva megnyugszik és örül.

Ádám-Fáraót azonban most azt kezdi érdekelni, hogy vajon mi lesz a hírnevével és dicsőségével néhány ezer év múlva, fog-e rá és birodalmára, a piramisra valaki emlékezni.

Azt kéri Lucifertől, hogy engedjen neki bepillantást a jövőbe.

Lucifer pedig irgalmatlanul feltárja előtte a jövőt: birodalmát a piramissal együtt a homok lassan befedi, és bár teste múmiaként fennmarad, de csak mint múzeumi tárgy, amit iskolások csodálnak.

Ádámnak persze ez nem tetszik:

„ÁDÁM (felugorva)
Pokolbeli káprázat, el veled,
Hiú törekvés, dőre nagyravágy –
Fülembe cseng még: milljók egy miatt.
E millióknak kell érvényt szereznem.
Szabad államban – másutt nem lehet.
Enyésszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál.”

Ádámnak hirtelen mehetnéke támad:

„ÁDÁM
Vezess, vezess, új célra, Lucifer,
Ugyis sok szép időt vesztettem el
Ez ál-uton.”

Lucifer pedig engedelmeskedik, tovább vezeti Ádámot az időn és a történelmen át.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!