Szellemhajók 1.: A Lady Lovibond

Ismét egy új sorozatba kezdünk bele – bár lassan már én sem tudom követni, hogy hányadikba –, ami a tervek szerint a szellemhajókkal fog foglalkozni.

A szellemhajók a tengerészeti folklór egy olyan izgalmas és fantáziaébresztő szeletét alkotják, amelyek történetében keveredik a valóság és a fantázia, az „akár-még-úgy-is-történhetett” és a misztikum.

A szellemhajó, vagy fantomhajó kifejezést eredetileg olyan tengeri járgányokra használták, amiket teljesen elhagyatottan találtak meg, azaz nem volt legénység a fedélzetükön. Ez egyébként a korábbi évszázadokban, amikor a hajókat még kötelekkel horgonyozták le, nem pedig láncokkal, nem is volt olyan ritka, mint gondolnánk.

Egy vihar bizony könnyen elszakíthatta a szakszerűtlenül, vagy rossz helyen lehorgonyzott hajó kötelét, amit aztán a parton éppen bulizó és vidám lányok készséges szolgálatait (vagy fordítva) élvező legénység vagy észrevett, vagy nem. A hajón hagyott őrszem meg egymaga, vagy egy-két társával együtt nem sokat tehetett egy tomboló viharban hánykolódó hajóval.

Az ilyen típusú szellemhajók tehát nem voltak ritkák, az már egy másik kérdés, hogy a hajózás több ezer éves történetében aztán jócskán költöttek még hozzá ezekhez a sztorikhoz. Alapanyag volt bőven, hiszen a világ tengerein és óceánjain évente még ma is több száz hajó tűnik el nyomtalanul, és ahogy haladunk visszafelé az időben, ez az éves szám csak növekszik.

Az elhagyatottan talált hajó történetét így egészítették ki olyan hajókkal, amiknek a teljes legénysége hullaként hevert a fedélzeten, vagy már egyenesen csontvázakként.

Ott van aztán a „nem-olyan-régen-elhagyott”-hajó archetípusa, aminek lényege, hogy a láthatóan irányítás nélkül sodródó hajóra átszálló mentőcsapatok élő embert ugyan nem találnak a fedélzeten, de a körülményekből – megterített asztal, gőzölgő étel az asztalon, nemrég megetetett házi kedvencek – arra lehet következtetni, hogy a legénység nem sokkal korábban hagyta el. Őket, mármint a legénységet persze soha nem találják meg.

Ennek a típusnak ékes példája a Mary Celeste története, és minden valamit magára is adó szellemhajós lista éppen ezzel a sztorival indul. És éppen ezért nem kezdtem én ezzel a sorozatot. Majd a következő részben.

A szellemhajók másik típusát képviselik azok, amiknek történetében már a misztikum is belekavar. Ilyenkor születnek az éjszaka sejtelmesen ragyogó hajókról, tépett vitorlákkal mindig egy irányba tartó (szembeszélben is!) vitorlásokról, vagy éppen az évnek mindig egy bizonyos napján, vagy bizonyos időközönként megjelenő szellemhajókról szóló történetek.

Ezután a rövid bevezető után térjünk rá posztunk főszereplője, „akinek” történetében az előbb felsorolt szellemhajó-hozzávalók több darabja is szerepel!

Következzen a Lady Lovibond története!

A Lady Lovibond egy angol zászló alatt hajózó háromárbocos szkúner volt, ami 1748 februárjában éppen Londonból tartott a portugáliai Portoba.

Egy tök átlagos kereskedelmi hajóról van szó, tényleg semmi extra, teljesen hétköznapi rakománnyal, legénységgel és patkányokkal a raktérben.

Meg egy izgalmas szerelmi drámával a fedélzeten!

Történt ugyanis, hogy a hajó kapitánya, bizonyos Simon Peel (más források szerint Reed), nem sokkal korábban nősült meg és vette feleségül az állítólag csodaszép Amandát (más források szerint Annettát).

Peel (vagy Reed) kapitány pedig úgy döntött, hogy a teljesen hétköznapinak és veszélytelennek ígérkező portugáliai utat akár nászútként is alkalmazhatná. Ezért magával vitte ifjú feleségét, a saját édesanyját, és még pár vendéget, hogy kellőképpen megünnepelhessék a pár egybekelését.

Gondolom Nektek is feltűnt, hogy a források elég bizonytalanok a kapitány és kedvese nevében. Nos, ez nem véletlen, a poszt vége felé lesz még ennek jelentősége.

Azzal nem mondok újat, hogy a tengerészek babonás népség. Ezen nincs is nagyon mit csodálkozni, hiszen olyan természeti erőkkel kell megküzdeniük a munkájuk során, amit évezredekig megmagyarázni sem tudtak, nemhogy kontrollálni.

Értelemszerűen a tengertől, vihartól, hajótöréstől való félelmüket úgy próbálták meg oldani, hogy ragaszkodtak bizonyos szertartásokhoz és betartottak olyan, általuk felállított szabályokat, amiknek lehet, hogy semmi értelmük nem volt, de ők hittek benne.

Ilyen babona volt az is, hogy az asszony nem való egy hajó fedélzetére, mert szerencsétlenséget hoz. Bizonyára van valami alapja ennek a tilalomnak, ha más nem, akkor az, hogy a feleségük/szeretőjük elől menekülő legények így próbálták meg lerázni és otthon hagyni a nőstény ördögöket.

Lényeg a lényeg, hogy mivel a 18. század közepén járunk, amikor ez a babona még nagyon is tartotta magát, ezért a Lady Lovibond legénysége – akiket egyébként sem a közeli egyetemről emeltek ki – finoman szólva is morgott a kapitány ötlete miatt, hogy velük tartson a felesége és az anyja is.

Peel (vagy Reed) kapitányt azonban a legkevésbé sem érdekelte emberei véleménye, ő élvezni akarta az utat, és történetesen a feleségével közösen akarta élvezni.

A legénység babonás durcija azonban önmagában valószínűleg még nem okozott volna tragédiát. Volt azonban a fedélzeten egy másik vészforrás is, ami azonban igen.

A baj neve pedig John Rivers volt, a Lady Lovibond elsőtisztje.

A források itt ismét elbizonytalanodnak egy kicsit, van, amelyik szerint Rivers hadnagy a kapitány jó barátja volt, mások viszont azt állítják, hogy az ifjú feleség, Amanda (vagy Anetta) kezére pályázott volna ő is, csak a szép leányzó a korrektebb előmenetellel és karrier kilátásokkal rendelkező Peelt választotta.

Lényeg a lényeg, hogy mialatt a fiatal pár a meghívott vendégekkel ünnepelt a kapitányi kabinban, Rivers cselekvésre szánta el magát.

1748. február 13-án este a féltékeny, vagy éppen hoppon maradt – a motiváció nem teljesen világos – elsőtiszt fogott egy kötélerősítő szarvat, leütötte vele a kormányost, majd a hajót a közeli Goodwin homokzátonynak kormányozta.

Azt gondolhatnánk, hogy egy homokzátony nem valami veszélyes cucc, azon maximum megfeneklik egy hajó, de más baja nem lehet.

Nos, a legtöbb esetben egy homokzátony tényleg nem olyan nagyon veszélyes, de esetünkben egy nem akármilyen homokzátonyról van szó.

A Goodwin zátony ugyanis Anglia partjai mellett terül el, Kent grófság partjainál, és azért írtam, hogy terül el, mert 16 km hosszú…

És mivel egy igen forgalmas hajózási útvonal közelében van, az évszázadok során több mint 2000 hajó veszett oda rajta. Egy 1703-as viharban pl. legalább 13 hadihajó és 40 kereskedelmi hajó süllyedt el „neki” köszönhetően, ami több mint kétezer ember halálával járt.

Rivers tehát tudta, hogy mit csinál, amikor sértettségében a Goodwin zátonynak hajtott a Lady Lovibonddal.

Felvetődhet bennetek a kérdés, hogy rendben van, de ez nem egy szellemhajós történet, hanem egy szerelmi dráma egy kis hajós beütéssel.

Igazatok is van, de a fantomhajós rész most következik, és remélem arra is felfigyeltetek, hogy a tragédia egy nappal Valentin-nap előtt történt. Ennek is lesz még jelentősége.

A Lady Lovibond tehát Rivers elsőtiszt tevékeny közreműködésének köszönhetően nekiütközött a Goodwin zátonynak és elsüllyedt. Nem volt túlélő.

De a hajó roncsát soha nem találták meg, pedig a zátony jó részéről apálykor visszahúzódik a víz, és számos hajó csontváza látszik ki a homokból.

A Lady Lovibondot azonban soha nem találták meg, egy darabot sem belőle.

Viszont 50 évvel később, 1798-ban az Edenbridge kapitánya, James Westlake jelentette, hogy február 13-án, tehát tényleg centire fél évszázad múltán, a hajójáról látta a Lady Lovibondot, sőt olyan közel ment el mellette, hogy még a kapitányi kabinban ünneplő társaság énekét is hallotta.

Westlake felettesei valószínűleg kevesebb rum fogyasztását javasolták volna a kapitánynak, valamint azt, hogy ne zaklassa felesleges és nevetséges információkkal a feletteseit, ha a történetét nem erősíti meg egy halászcsónak legénysége, akik szintén állították, hogy látták az 50 évvel korábban elsüllyedt hajót.

Újabb 50 év múlva, 1848. február 13-án pedig helyi halászok jelentették, hogy látták a zátonyon a Lady Lovibondot, sőt, még ki is eveztek hozzá, de persze mire odaértek, ahol sejteni vélték, a hajó már nem volt ott.

Ekkor terjedt el az a legenda, hogy a hajó napra pontosan 50 évente megjelenik elsüllyedése környékén, tehát igazi szellemhajóról van itt szó kérem.

Még akkor is, ha az újabb 50 évvel később esedékes évfordulókor, tehát 1898-ban nem érkezett bejelentés arról, hogy valaki látta volna a Lady-t. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem is volt ott akkor.

Nem úgy 1948. február 13-án, amikor Bull Prestwick kapitány jelentette, hogy találkozott a Lady Lovibonddal, ami állítása szerint teljesen valóságosnak tűnt azzal a nem elhanyagolható aprósággal, hogy zölden izzott. Prestwick kapitány alkoholfogyasztási szokásairól nincs infó, de valamit biztos, hogy tolt, ha egy zölden izzó hajót valóságosnak látott.

1998-ból megint nincs adat arról, hogy bárki látta volna a hajót.

Úgy tűnik tehát, hogy a szerelmi bánatában tömeggyilkosságot elkövető elsőtiszt által elsüllyesztett Lady Lovibond tényleg napra pontosan 50 (vagy 100, mikor hogy) évente megjelenik, hogy tegyen egy tiszteletkört a hullámsírja körül.

Itt akár le is zárhatnánk a szellemhajó sztoriját, de szerencsére van folytatás és megfejtés is.

Aki kritikus szemmel olvasta eddig a posztot, annak feltűnhetett, hogy van azért a sztoriban jócskán ellentmondás és logikai lyuk. Rögtön a nevek ugye, hogy akkor most Peel, vagy Reed, Amanda, vagy Annetta.

Aztán ott a sok ezer dolláros kérdés: ha a hajó elsüllyedt, és mindenki meghalt, akkor honnan tudjuk, hogy mi történt a fedélzeten, és hogy éppen Rivers elsőtiszt, éppen egy kötélerősítő szarvval és éppen a kormányost leütve futott ámokot a hajóval?? (Tudom, tudom, képzavar megint.)

Nos, ezek a kérdések felmerültek két kutatóban is, George Beheben és Michael Gossban is, akik vették a fáradtságot, és nekiálltak egy kicsit kutatni a témában.

Végül arra jutottak, hogy a Lady Lovibondról nincs elsődleges forrás 1924 előttről, amikor a sztorija megjelent Daily Chronicle nevű újságban, micsoda véletlen, éppen Valentin nap előtt.

A nincs elsődleges forrás pedig azt jelenti, hogy a Lady Lovibond 1924 előtt nem létezett, utána pedig minden forrás, amik általában újságcikkek, csak egymást idézgetik, vagy maximum a Daily Chronicle cikkét jelölik meg forrásként.

Ez önmagában még nem jelentené azt, hogy a sztori hazugság, hiszen egy 18. század közepi hajótörésről nehéz akármit is bebizonyítani: azt is, hogy megtörtént, és azt is, hogy nem.

Ami viszont valószínűleg eldönti a kérdést, az az, hogy a Lady Lovibond nem szerepel a Lloyd’s Listben sem.

Akik esetleg nem lennének naprakészek a nemzetközi tengeri fuvarozás történetében, azok kedvéért elmondom, hogy a Lloyd Lista, vagy Lloyd Regiszter egy tekintélyes hajózási szaklap volt, ami 1734 és 2013 között hetente jelent meg.

És tulajdonképpen naprakészen tartalmazott mindent, ami a tengereken éppen történt: hol, melyik hajó merre van, merre tart, mit szállít, hova, mikor fog megérkezni, melyiken van üres szállító kapacitás, mennyiért és hol biztosították, időjárási adatokat, munkalehetőségeket, stb., stb., vagyis mindent, ami a tengeri hajózással kapcsolatos.

Úgyis mondhatjuk, hogy ami nincs benne a Lloyd’s Listben, az nem létezik a hajózás szempontjából.

És bizony a Lady Lovibond nem szerepel benne.

A két kutató végül arra a következtetése jutott, hogy a Lady Lovibond szerelmi drámájának története egy gigantikus hírlapi kacsa, amit valószínűleg a Daily Chronicle munkatársai dobtak össze és időzítettek szándékosan Valentin-nap környékére.

Bár valószínűleg ők sem gondolták, hogy ekkora sikere lesz a dolognak, és hogy még több száz év múlva is nyilván fogják tartani a Lady Lovibondot, mint szellemhajót, holott ők csak egy kis színes hírecskét akartak összedobni a szerkesztő utasítására és az olvasók szórakoztatására. És hát, mivel szorította őket a lapzárta, meg a kávéházak is kinyitottak már, csak ilyen sztorira futotta nekik.

Remélem Ti s jól szórakoztatok, és mindenki döntse el maga, hogy elhiszi-e sztorit vagy sem, ellenőrizni legközelebb 2048. február 13-án, Kent környékén lehet majd.

Zsiráf