A bor anekdotája – Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője

A kései szüretelésű bor – februári termés – történetét Gregorics Pál meséli el a Gregorics Pál halála és hagyatéka című fejezetben.

Ekkor Gregorics a halálát érzi és elhívatja Sztolarik Jánost, a besztercebányai közjegyzőt – Wibra Gyuri későbbi gyámját –, hogy átadja neki a végrendeletét.

Beszélgetés közben bort isznak, a legendás februári termést.

„Ez még az apjától maradt rá, a híres borkereskedőtől, abból az évből való bor volt, amikor kétszer szüreteltek Tokajban: egyszer februárban, egyszer októberben. Csak a királyok isznak olyat.

A »februári termés« az előbbi évben korán beállott tél miatt künn volt a tőkén egész tavaszig. Képzelhetni, hogy a megtepedt szőlőnek micsoda sajátságos finom és erős leve lett. A megboldogult Gregorics »Lebensretter«-nek nevezte ezt az italt, váltig mondogatván: »Ha az öngyilkos két kupicányit iszik meg belőle az aktus előtt, ha nőtlen, násznagyot fut keresni, ha nős: prókátort.« (Vagy nősülni, vagy válni akar, de meghalni nem.)”

Sztolariknak persze ízlik a finom ital és Gregorics elmeséli, hogy apja hogyan jutott hozzá:

„- Hja, az én apám nagy selyma volt. Furfanggal dolgozott, ahol az egyenes út nem használt. Valamit én is örököltem ebből a furfangból. De az nem az igazi. Ami egyébiránt úgyis mindegy. Egy nábob lakott Zemplénben, egy nagyon gazdag gróf, aki amellett nagy szamár volt. Azaz, hogy csak jószívű ember volt, szívesen okozott másoknak örömet. Hát iszen éppen ezért volt nagy szamár. Az apám borokat szokott vásárolni tőle, s ha jó vásárt csináltak, mindig megkínálta ebből a nektárból egy liliputi pohárkával. Mint szenvedélyes borkereskedő, természetes, hogy egyre molesztálta a grófot, adjon el belőle vagy két akót, de az hallani se akart róla: »Ferenc császárnak sincs annyi pénze, hogy azt megvehesse«. Hát egyszer, amint éppen ily áldomást innának a lebensretterből, csak elkezd az én megboldogultam sopánkodni: »Oh, de felséges nedv, oh, de remek jószág, jaj ha a szegény beteg feleségem ebből ihatna naponként, ha csak egy gyűszűnyivel vagy két hétig, tudom, helyrejönne.« Mire elérzékenyült a nemes gróf, és legott hívatta a pincemesterét, parancsolván: »Töltesse meg a Gregorics úr kulacsát a »lebensretter« hordóból.« Rá néhány napra vendégei jöttek a grófnak, csinos úri dámák, meg akarta őket kínálni a konty alá való tündéritalból, jelenti azonban a pincemester: »Nincs már abból egy csöpp se.« – Hát hova tette? – riadt fel a gróf csodálkozva. »Mind bele­ment a Gregorics kulacsába, még elég se volt.« Az öregem ugyanis egy háromakós kulacsot csináltatott itthon a Pivák kádárnál (az öreg Pivák még ma is él, és emlékszik rá), azt vitte el külön béresszekéren Zemplénbe, hogy ezen az úton jusson a borhoz. Hanem igaz-e, hogy nagyon jó? No, igyék még az útra, Sztolarik úr, egy kupicával.”