Zsiráf

Különleges katonák 1.: Yang Kyoungjong

Szerző:

A poszt címe egyrészt lehet, hogy egy kicsit megtévesztő, másrészt pedig érthetetlen. Megtévesztő, mert – terveim szerint – egy olyan sorozat bevezető darabja lesz, ami NEM a különleges katonai alakulatokkal fog foglalkozni, hanem olyan különleges katonákkal, akiknek élete és/vagy szolgálata valamilyen oknál fogva különleges, érdekes, esetleg különlegesen érdekes (vagy érdekesen különleges, csak, hogy végigvigyük a sort.)

És érthetetlen, mert ugye ki hallott már Yang Kyoungjongról a történészeken és a hardcore II. Világháború-fanokon kívül?!

Nos, Yang Kyoungjong, egy koreai fiatalember volt, aki, amikor 1944-ben amerikai fogságba esett, akkor elmondhatta magáról, hogy 24 éves korára éppen a harmadik hadseregben szolgál, és már túlélt két hadifogságot!

Nem mellesleg tudomásunk szerint a mai napig ő a Második Világháború egyetlen olyan katonája, akinek hivatalos papírjai voltak arról, hogy három különböző ország hadseregében szolgált.

Következzen az ő története!

Yang Kyoungjong adait próbálják felvenni Normandiában

Azt szinte mindenki tudja, hogy 1944. június 6-án a szövetséges csapatok (és nem csak az amerikaiak, mint ahogy a Ryan közlegény megmentéséből gondolhatnánk) partra szálltak Normandiában. Ez volt a történelem legnagyobb ilyen hadművelete, a szövetségesek elképesztő mennyiségű embert és felszerelést tettek partra, hihetetlenül rövid időn belül.

Azt viszont talán kevesebben tudják (vagy nem figyeltek a moziban), hogy a partraszállást amerikai és brit ejtőernyősök ledobása előzte meg, akiknek feladata meghatározott hidak, utak és bunkerek elfoglalása és megtartása volt, amíg megérkezik a part felől az erősítés. Ha pedig éppen semmi dolguk nem akadt volna, akkor el kellett indulniuk a part felé, hogy hátba támadják a németeket.

Az ejtőernyősöknek elvileg június 6-án, éjfél után 15 perccel kellett (volna) földet érniük, míg maga a partraszállás menetrend szerint hajnali hat óra húsz perckor kezdődött meg.

Amerikai ejtőernyősök közvetlenül az ugrás előtt

Aki látta az Elit Alakulat című zseniális sorozatot, az kb. képet kaphatott arról, hogy mennyire nem az történt, amit előre terveztek: az ejtőernyősök szétszóródva értek földet, legtöbbje még véletlenül sem ott, ahova terv és parancs szerint érkeznie kellett volna, volt aki később még napokig-hetekig kereste az alakulatát.

A feladatokat azonban végre kellett hajtani, ezért a tisztek olyan katonákkal indultak egy-egy bunker vagy híd elfoglalására, akik nem is tartoztak a parancsnokságuk alá, vagy éppen nem az adott híd vagy bunker elfoglalása lett volna a feladatuk.

Az amerikai hadvezetés ugyanakkor nem véletlenül szánt ezeknek az elit katonáknak a kiképzésére több mint két évet: a kitűzött feladatok nagy részét az ernyősök végrehajtották!

Képzeljük el, milyen lelkiállapotban voltak ezek a többségében 18-21 éves angol és amerikai fiatalemberek: két éve erre a bevetésre készültek, az ellenséges hátországba dobták le őket a kukk-sötétben, a német légelhárító ágyúk tüzében.

A katonai tervezők előzetesen esélyesnek látták, hogy az ejtőernyősök vesztesége akár 50-80% is lehet, és ezt a legények elől sem titkolták el. Ráadásul az indulást a 30 éve nem látott vihar miatt 24 órával eltolták, tehát már második napja pörögtek a fiúk, mire ugorhattak végre.

Nem csoda tehát, hogy elég feszült idegállapotban voltak, bár profi katonaként azért nem lőttek mindenre, ami mozgott. Néhány szarvas és őz például túlélte a velük való találkozást. Német katona nem nagyon.

Ilyen előzmények után került az 506. ejtőernyős gyalogezred 101. légi szállítású hadosztályának néhány ejtőernyőse egy német bunker közelébe, aminek védői nem vették túl komolyan a feladatukat, pillanatok alatt megadták magukat.

Az ejtőernyősök kicsit meglepődtek, mert nem erre számítottak. Előzetesen azzal biztatták őket, hogy a bunkereket mindenre elszánt, három méter magas, világítóan szőke hajú, árja SS-szörnyek fogják védeni, akiket direkt amerikai ejtőernyősök ellen tenyésztettek ki.

A meglepetés pedig hamarosan átcsapott hitetlenkedésbe, amikor a magukat megadó védők között megláttak négy alacsony, vágott szemű katonát, szabályos Wehrmacht egyenruhában.

„-De hisz ezek japánok!” – gondolták. „-Az nem lehet”- gondolták tovább, „-Német egyenruhában meg pláne nem”.

Mivel azonban az ernyősöket nem rejtélyek megoldására képezték ki, így megelégedtek annyival, hogy a keleti legények megadták magukat, és mentek tovább.

Yang Kyoungjong és társainak egyébként több mint szerencséjük volt, ugyanis a frontvonal mögött ledobott ejtőernyősök műveleti kézikönyvében nem szerepelt az a kitétel, hogy a magukat megadó ellenséges katonákat mindenképpen életben kell hagyni. Vagy ahogy később egy amerikai veterán megfogalmazta: „-Nem ejtettünk foglyokat. Hova tettük volna őket?”

Koreai hadifoglyok Normanndiában

Yang Kyoungjong és társai tehát hadifoglyok lettek, és mint ilyeneket nyilvántartásba kellett venni. A probléma csak az volt, hogy semmilyen értelmezhető emberi nyelven (értsd: az amerikaiak számára  értelmezhető) nem beszéltek, ezért Robert Brewer, a 101-esek hadnagya azt írta a papírra, hogy „ázsiai katona német egyenruhában”.

Az amerikai ejtőernyősök és Brewer hadnagy értetlensége egyébként teljesen érthető, gondoljunk csak bele: tényleg, mit is keres egy láthatóan távol-keleti fiatalember Wehrmacht egyenruhában Európában, a németek által megszállt Franciaországban?

A válaszhoz, és Yang Kyoungjong történetének kezdetéhez jó negyven évet kell visszaugranunk az időben, egészen az 1904-1905-ös orosz-japán háborúig.

Ezt a konfliktust európai szempontból szokás elfelejtett háborúnak is hívni, mivel kb. senkit sem érdekelt az európai nagyhatalmak közül, hogy mi és miért történt ott. Pedig jobb lett volna, ha nagyon is figyelnek, ugyanis az orosz-japán háború tétje az volt, hogy melyik nagyhatalom (a leáldozóban lévő orosz, vagy a felemelkedőben lévő japán) fogja tudni gyarmatosítani a Távol-Keletet (Kínát és Koreát).

A háború végkimenetele (a japánok rommá verték az oroszokat) pedig nem csak Yang Kyoungjong (aki akkor még meg sem született) sorsára, hanem Európára is hatással volt. Azzal ugyanis, hogy az oroszok veszítettek, kénytelenek voltak lemondani az ázsiai terjeszkedésről, és figyelmüket (újra) Kelet-Európa és a Balkán felé fordították (De jó is lett ez nekünk, ugye…)

Az oroszok felett aratott győzelem pedig Japán számára azt jelentette, hogy nyitva állt előtte az út, nekieshet Koreának és Kínának is, ha akar. Naná, hogy akart, és 1910-ben megszállta Koreát.

A következő 35 év, egészen Japán 1945-ös kapitulálásig, a koreai történelem máig sem teljesen feldolgozott része. Ennek a három és fél évtizednek a véres és kegyetlen történései a mai napig meghatározóak a koreai emberek számára, a japánok által okozott történelmi sebek még mindig nem gyógyultak be teljesen.

A japán uralom ugyanis elképesztő nyomort hozott a koreaiak számára, minden szempontból: betiltották a koreai nyelv használatát, a koreai neveket, hagyományokat, könyveket, elkobozták a földeket, a termést, kirabolták az országot, elvitték az ásványkincseket, a szellemi, kulturális és anyagi javakat.

A japánok minden olyat elkövettek, ami ma az emberiesség elleni bűncselekmény és háborús bűnök kategóriájába esik: nem erőszak, tömeggyilkosságok, kivégzések, munkatáborok…

És ebben a Koreában született 1920. március 3-án Yang Kyoungjong. Képzeljük el, milyen boldog gyerekkora lehetett.

Ennél csak akkor lehetett boldogabb, amikor, betöltve a 18. életévét, 1938-ban besorozták a Kvantung-hadseregbe. A Kvantung-hadsereg a Japán Császári (Birodalmi) hadsereg egyik legnagyobb hadseregcsoportja volt a maga 700 000 főjével.

A Kvantung-hadsereg főhadiszállása Mandzsukuóban

Hősünkre tehát japán egyenruhát kényszerítettek, hogy japánul beszélve, a japán érdekekért harcoljon. Hogy hol? Hát Mongóliában! Kik ellen? Hát persze, hogy az oroszok ellen.

Történt ugyanis, hogy Japán az oroszok felett aratott győzelem és Korea meghódítása után úgy döntött, hogy itt az ideje Kínát is bekebelezni. Ez azért kissé nagyobb falatnak bizonyult, mint Korea lerohanása, nem is járt teljes sikerrel, mert a japánok kínai előrenyomulása egy idő után megakadt.

A japánok ekkor Mongólia és a szovjet Távol-Kelet felé fordultak. A Mongolok pedig érezték, hogy egyedül nem fognak tudni ellenállni a japánoknak, ezért segítséget kértek. Ki mástól, mint az oroszoktól, akik egyébként is egyenlíteni akartak Japánnal szemben.

Ilyen előzmények után került sor a Halhín-goli csatára 1939-ben. Halhín-gol egyébként egy folyó Mongóliában.

Japán katonák Halhín-gol-nál

A japán oldalon pedig ott volt emberünk, Yang Kyoungjong is, aki bizonyára rettenetesen örült, hogy a hazájától majd 1000 km-re, a mintegy 75 ezer főt számláló japán sereg tagjaként harcolhat az oroszok ellen.

Az erőviszonyok nem mellesleg nagyjából kiegyenlítettek voltak, a japánok néhány ezer fővel több katonát tudtak felmutatni, de az oroszok technikailag voltak jobban felszerelve.

A csatával most persze nem fogunk részletesen foglalkozni, témánk szempontjából elég annyi, hogy az ütközet orosz (szovjet) győzelemmel zárult főleg Zsukov tábornok zsenijének köszönhetően, aki a világon elsőként vetett be rakétákat kilövő repülőket.

És természetesen meg kell emlékezni dr. Richard Sorge-ról és társairól, akik a tokiói szovjet hírszerzést erősítve csináltak konstans hülyét a japánokból, és szerezték meg a teljes japán haditervet.

A csata végeredménye tehát szovjet győzelem volt, ami hősünket, Yang Kyoungjongot is érintette. Ő ugyanis 3000 társával együtt szovjet fogságba került. És ugye sem a japánok, sem az oroszok nem voltak híresek arról, hogy túl jól bánnának a hadifoglyokkal, vagy hogy minden orosz tiszt szívébe lenne gravírozva a hágai egyezmény vonatkozó rendelkezése.

Ráadásul, bár a csata után nem sokkal megkötötték a békeszerződést is, valamilyen oknál fogva abból a hadifoglyok sorsának rendezése kimaradt.

Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy Japán nem tartott igényt Yang Kyoungjongra és 3000 társára, az oroszok pedig nem tekintették őket hadifogolynak. Innen pedig egyenes út vezetett a többségében koreai fiatalok számára a rettegett orosz munkatáborok egyikébe, a Gulágra.

A Gulágot talán senkinek sem kell részletesen bemutatni: embertelen környezet és körülmények, heti hét nap, napi 12-16 óra munka, évszaktól függően embertelen hideg, vagy gyilkos hőség, szadista őrök, minimális táplálék.

A Gulágra kerülők várható élettartama csak néhány hónap volt, a 3000 fős japán-koreai kontingens létszáma pedig ennek megfelelően meredeken zuhanni kezdett. Ám Yang kemény volt, talán még keményebb is, mint amit előzetesen feltételezni lehetett róla, ő ugyanis 3 évet (!) élt túl és húzott le ebben földi pokolban.

Míg azonban ő követ tört, vagy valami hasonlóan kellemetlen munkát végzett valahol Szibériában, addig a világban is nagy változások történtek, hiszen már 1942-őt írunk.

Vagyis időközben nemcsak hogy kitört a Második Világháború, de már a náci Németország is megtámadta a Szovjetuniót, ami kis túlzással csak magát Sztálint lepte meg, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy a német villámháború elképesztő sikereket érjen el.

A szovjeteknek idő és ember kellett, hogy összeszedjék magukat. Idő azonban kevés volt. Ember ugyan rengeteg, de a kiképzés előtt, vagy a kezdetén álló orosz parasztokat nem lehetett (egyelőre) ráereszteni a magasan képzett, technikailag és alkohollal is jobban ellátott Wehrmachtra. Illetve lehetett, csak nem sok értelme volt, mert azt nem háborúnak hívták, hanem mészárlásnak.

Ekkor jött a nagy ötlet: a Szovjetunió munkatáboraiban rengeteg olyan hadifogoly van, akinek elvileg meg van a katonai kiképzése, sőt, logikusan, mivel hadifoglyok, ezért már csatában is részt vettek.

Kis átképzés, villámgyors szovjet nyelvkurzus (-Igenis! -Értettem! -Előre! -Vodka! -Halál a nácikra!), és már mehetnek is.

A Gulág táboraiban tehát megjelent a kedves hangú felhívás, miszerint akinek esetleg nincs más elfoglaltsága, és érez magában megfelelő ambíciót, az bátran jelentkezzen a hős szovjet Vörös Hadseregbe, meglátja milyen jó lesz!

Yang Kyoungjong és a még életben maradt, egyébként nem túl nagy számú társa, gondolkodóba esett: a táborban előbb-utóbb biztos meghalnak, szeretteik azt sem tudják, hol vannak, országuk nem foglalkozik velük, csak idő kérdése, amíg éhen halnak, a brutális őrök agyonverik őket, vagy valamilyen „munkahelyi baleset” éri őket.

Ezzel szemben, ha szovjet egyenruhát húznak, akkor az előbb említett lehetőségek továbbra is fennállnak, de mégiscsak szabadabban mozoghatnak, több esélyük lehet a túlélésre, a menekülésre. Vagy a gyors halálra.

És Yang Kyoungjong úgy dönt, hogy inkább a Vörös Hadsereg, mint a Gulág.

Hősünk néhány – szintén a Gulágról átjelentkezett – társával együtt így találja magát 1943-ban a harmadik harkovi csatában, természetesen szovjet színekben.

Pillanatkép a harmadik harkovi csatából

Szerintem Yang Kyoungjong azért legkésőbb ekkor picit elgondolkodott, hogy valóban nyerő húzás volt-e beállni a Vörös Hadseregbe. Közelebb ugyanis nem került az otthonához, sőt, mivel most már a Koreától majdnem 7000 km-re lévő Ukrajnában kénytelen harcolni egy olyan háborúban, amit nem ért, olyan nyelven, amit nem ért, olyan célokért, amit nem ért.

A szovjet tiszteket pedig ugyanabból a halmazból válogatták, mint a Gulág őreit.

A háború és a csata állását tekintve ekkor már túl vagyunk a németek sztálingrádi vereségén, és a Vörös Hadsereg rohamtempóban kényszerítette hátrálásra a német hadigépezetet.

Ennek ellenére a harkovi csatát a németek nyerték, nem kevesebb, mint 40 ezer szovjet hadifoglyot ejtve. Akik között ott voltak Yang Kyoungjong és társai is.

Azt nem tudjuk, hogy a koreai legények mennyire vették komolyan a harcot, tehát hogy tényleg kemény csatározások közepette ejtették foglyul őket, vagy volt annyi eszük, hogy az első adandó alkalommal megadták magukat.

Tény viszont, hogy a német koncentrációs táborok milliméterre ugyanolyan rosszak voltak, mint a Gulág munkatáborai, főleg a szovjet foglyok számára, akik a németek szemében nem voltak emberek.

Szegény Yang Kyoungjong pedig még a szovjetekhez képest is más volt, tehát nem hogy nem felelt meg a náci árja ideálnak, de még csak nyomokban sem hasonlított hozzá. Elképzelhetjük, hogy milyen sorsa volt a táborban.

A németek azonban hamarosan komoly dilemma elé kerültek: kezdtek kifogyni az 180 centi magas, szőke, kék szemű, árja legényekből, de a Vörös Hadsereget csak nem sikerül legyőzni, sőt! Ráadásként egyre hangosabban suttogták, hogy küszöbön áll a szövetségesek partra szállása valahol a francia tengerparton.

Valahonnan tehát embereket kellett szerezniük, de amíg a Vörös Hadsereg politikai tisztjei nem voltak olyan finnyásak a faji eredet tekintetében, addig a Német Birodalmi Hadseregbe – elvileg – csak kifogástalan pedigrével rendelkező németek kerülhettek be.

A szükség azonban nagy úr, tehát hamarosan Yang Kyoungjong ugyanúgy kedves toborzótisztekkel találkozott a táborban, mint nem sokkal korábban a Gulágon.

Most mondjuk talán annyival volt könnyebb a helyzete, hogy időközben kiderült, hogy ő valójában a japán hadsereg katonája, akit erőszakkal soroztak be a Vörös Hadseregbe. Japán ugye ekkor meg Németország szövetségese volt, tehát semmi akadálya, hogy Yang Kyoungjong német színekben folytassa a háborút.

Valahogy így gondolkozhattak a német tisztek – bár Yang Kyoungjong véleményét természetesen nem kérték ki.

A német vezérkar végül felállította a Keleti Légiókat (Ostlegionen), amikbe a legkülönbözőbb nemzetiségű és indíttatású emberek harcoltak a Wehrmacht oldalán: szovjet hadifoglyok, akiket a Gulágról soroztak be a Vörös Hadseregbe, majd német fogságba kerülve boldogan harcoltak a kommunizmus ellen, turkesztáni, örmény, grúz, azerbajdzsáni, észak-kaukázusi, tatár, kínai stb. katonák, akik vagy kényszerből, vagy meggyőződésből lettek a Keleti Légiók tagjai.

És persze ott volt hősünk, Yang Kyoungjong is, aki alig néhány megmaradt társával együtt szintén egy ilyen egységben találta magát, immár német egyenruhában, német fegyverrel, német zsolddal, vodka helyett sörrel.

Kínai katonák német egyenruhában

 

Yang egységét feltöltésre és kiképzésre Normandiába küldték, mondván, hogy ott most elég nyugodt a helyzet, a szövetséges partraszállás nem várható.

Azt pedig már tudjuk, hogy a németek mekkorát tévedtek, a szövetségesek partra szálltak, megkezdődött az ezer évesre tervezett Harmadik Birodalom utolsó időszaka.

Yang Kyoungjong – aki valószínűleg már nagyon unta, hogy állandóan hol fogságba esik, hol meg besorozzák – amerikai hadifogoly lett, és tulajdonképpen ezzel – végre valahára – a normandiai tengerparton, majd’ 9000 km-re a hazájától véget ért számára a háború.

Yang Kyoungjong Angliába került hadifogolytáborba, majd onnan a háború végén kivándorolt Amerikába, ahol állampolgárságot szerzett, megnősült, született három gyermeke, és élete hátralévő részét békében élte le.

72 éves korában, 1992-ben halt meg Illinois államban lévő otthonában, anélkül, hogy a környezetében bárki tudta volna – beleértve a saját gyerekeit is –, hogy milyen kalandokon/borzalmakon ment keresztül.

Zárásként pedig gondolkozzunk el egy kicsit: manapság 18 évesen az ember általában éppen leérettségizik, Yang Kyoungjongot akkor sorozták be kényszerrel a japán hadseregbe.

24 évesen általában friss diplomások vagyunk vagy éppen nem olyan régóta dolgozunk a szakmánkban, még felnőtt életünk elején járunk, tervezünk, reménykedünk, szerelmesek vagyunk, párt választunk.

Yang Kyoungjong 24 éves korára megjárt három hadsereget és három hadifogolytábort, 6 évet töltött el háborús körülmények között. És túlélte.

Azt hiszem, minden tisztelet megérdemel az ember és a története is!

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Érdekes évfordulók 2.: Robinson Crusoe-Alexander Selkirk

Szerző:

Ma, december 19-én van 332 éve annak, hogy Daniel Defoe regénye szerint Robinson Crusoe elhagyta a szigetet, ahol 28 évet töltött hajótöröttként.

Az évforduló tehát Robinsonhoz kötődik, én viszont most egy kicsit csalni fogok. Robinson Crusoe történetét ugyanis mindenki ismeri, hiszen ma is kötelező olvasmány – aki esetleg mégsem emlékszik már rá, az itt idézheti fel a történetet –, azt viszont talán kevesebben tudják, hogy Robinson kitalált figurájának egy valóban létező ember volt az ihletője.

Ő volt Alexander Selkirk, aki négy évet és négy hónapot töltött egy lakatlan szigeten, és most az ő – nem kicsit kalandos – életével fogok inkább foglalkozni.

Selkirk 1676-ban született a skóciai Lower Lango-ban, egy cipész fiaként. Ifjúságára leginkább a balhézás volt jellemző, hamar kiderült, hogy nyakas, türelmetlen, elégedetlenkedő természete van.

 

1693-ben, tehát alig 17 évesen például egyházi bíróság elé idézték „illetlen templomi magatartás” miatt, bármit is jelentsen ez. Selkirk azonban nem jelent meg a bíróság előtt, hanem inkább tengerre szállt, megtalálva ezzel azt a mesterséget, ami majd meghatározza az életét, és aminek a halálát is köszönheti.

Lower Largo-ba csak 1701-be tér vissza, de ha esetleg addig úgy gondolta volna, hogy ismét megpróbálkozna a szárazföldi élettel, akkor gyorsan rájöhetett arra, hogy ez nem fog menni. Úgy tűnik, hogy emberünk mindig akkor vadult meg, ha a szárazföldön volt: ismét bíróság elé idézik, mert a vád szerint megverte a testvéreit.

Azt nem tudjuk, hogy kapott-e valamilyen büntetést, azt viszont igen, hogy nem sokkal később felcsapott „állami kalóznak”

Itt egy kicsit érdemes megállni, mert az angol és a magyar neten is elég nagy káosz van, ami a kalózok, a bukanírok és a privatérek közötti különbséget illeti. Sok helyen összemossák ezt a három fogalmat, vagy egymás szinonimájaként kezelik, pedig fontos különbségek vannak közöttük:

A legegyszerűbben nyilván a kalózkodást lehet körbeírni: ez teljesen és minden szempontból illegális tevékenység, vagyis amikor egy felfegyverzett hajóval támadnak meg (fegyvertelen) kereskedelmi hajókat. A kalózkodást az ókortól kezdve üldözték, és az általános elterjedt, romantikus nézettel ellentétben bizony egyáltalán nem volt ez olyan szabad és izgalmas élet, mint gondolnánk.

A bukanírok eredetileg francia kalandok kis csoportjai voltak, akik a Karib-térségben telepedtek le. Ez persze szúrta a területre igényt tartó spanyolok szemét, akik megpróbálták elűzni őket.

A bukanírok azonban nem hagyták magukat, sőt visszavágtak, és kiderült, hogy gerillamódszereik nagyon hatékonyak tudnak lenni a spanyol reguláris erők ellen.

Később, amikor az angolok és franciák is telepeket alapítottak a környéken, akkor ezeket a bukanírokat bízták meg/bérelték fel a telepek védelmére, illetve hogy törjenek egy kis borsot a spanyolok orra alá (ha már úgyis szúrták a szemüket…Istenem, ez a magyar nyelv…).

Ezek hivatalos, mondhatni szerződéses megbízások voltak, ebből alakult ki később a kalózlevél intézménye, amiről mindjárt lesz szó.

Probléma és a terminológiai félreértés abból adódik, hogy a bukanírok akkor is fosztogattak, amikor éppen nem volt hivatalos megbízásuk, tehát az ilyen bukanírok igazából kalózok voltak.

A komoly tengerészettel és területi igénnyel rendelkező országok, mint Anglia, Spanyolország, Franciaország hamarosan rájöttek arra, hogy túlságosan nagy területet akarnak gyarmatosítani és megvédeni, vagy éppen elvenni a rivális államoktól. Az ehhez szükséges nagyságú haditengerészetük azonban nem volt meg, és egyébként is, bármilyen katonai akció a világ túlsó végének tengerein elképesztően költséges volt.

Ekkor jött az ötlet, hogy az embereket úgyis vonzza az ismeretlen és az újvilág, miért ne lehetne meglovagolni ezt a lelkesedést?

És így alakultak ki a privatérek, akik tulajdonképpen állami kalózok voltak. Pl. egy gazdag nemes a saját költségén felszerelt és felfegyverzett egy hajót, toborozta és fizette a legénységet, majd a királyától kapott egy hivatalos megbízást, egy ún. kalózlevelet, ami engedélyezte számára, hogy adott ellenséges nemzet hajóit megtámadja és elfoglalja.

Cserébe a korona általában a zsákmány 10%-át kérte. A kalózlevelek pontosan meghatározták, hogy a világ óceánjainak melyik részén, milyen nemzetiségű hajókat lehet megtámadni. Ugye, hogy mennyivel olcsóbb megoldás ez az államnak, mint haditengerészeti hajókat küldeni a térségbe?!

Ráadásként – elméletben –, ha egy ilyen privatér hajót az ellenséges állam elfogott, akkor a hajó legénysége nem minősült kalóznak, hanem hadifoglyokként kellett bánni velük. Mondom, elméletben.

Vagyis a privatér hajó igazából kalózhajó volt, csak a legénysége nem számított kalóznak.

Alexander Selkirk pedig ilyen „állami kalóznak”, azaz privatérnak állt 1703-ban, amikor csatlakozott William Dampier kapitány expedíciójához, ami a Csendes-óceánra indult.

Ez egyébként alapvetően egy felfedező expedíció volt, de mivel éppen tombolt a spanyol örökösödési háború, ezért kaptak egy kalózlevelet is, biztos, ami biztos. Ezzel pedig már ugye törvényesen zaklathatták az útjukba kerülő spanyol hajókat.

Dampier kapitány két hajóval indult útnak, a Sz. Geroge-dzsal, aminek ő volt a parancsnoka, és a Cirgue Ports-szal, amit Thomas Stradling irányított. Ez utóbbin szolgált Selkirk is, vitorlamesteri pozícióban, ebből következik, hogy hősünk ekkor már tapasztalt és képzett hajósnak számított.

A két hajóból álló flottilla 1704. februárjában ért a Csendes-óceánra, kicsit megtépázva, mert a Horn-fok megkerülése közben irgalmatlan vihar csapott le rájuk.

És ezt követően sem nagyon volt szerencséjük, mert nem sokkal később belefutottak a St. Joseph nevű francia hajóba. Ez önmagában még nem lett volna akkora probléma, még akkor sem, ha a franciák a spanyol örökösödési háború miatt éppen ellenségnek számítottak.

A baj az volt, hogy a St. Joseph önmagában is erősebb volt, mint a két angol hajó. A St. Joseph, bár megtehette volna, de végül nem ágyúzta halálra Dampieréket, viszont a találkozás azzal a kellemetlen következménnyel járt, hogy a franciák értesítették spanyol szövetségeseiket: itt vannak az angolok!

Ezek után már nem is meglepő, hogy Dampier azon kísérlete, hogy az értékes aranybányával rendelkező Santa Maria nevű településen rajtaüssön, kudarcba fulladt. A partra szálló angol matrózokat csapdába csalták a spanyolok.

Hamarosan azonban rájuk mosolygott a szerencse az Asunción nevű, fullra megrakott spanyol kereskedelmi hajó képében, amit könnyedén elfoglaltak. A zsákmány nem volt ugyan kiemelkedően értékes – bor, brandy, cukor és liszt –, de a küldetés során először a legénység számára végre megcsillant annak reménye, hogy egy kis nyereségre tegyenek szert.

Mármint, ha a hajót visszaviszik Angliába, ott hivatalosan értékesítik a rakományt, és akkor számíthattak a matrózok részesedésre a befolyt összegből.

Ebből aztán semmi sem lett, mert Dampier kapitány hirtelen úgy döntött, hogy a spanyol hajóval való macera nem éri meg a fáradtságot, és szabadon engedte a spanyolokat.

Dampiernek ez a húzása nem csak a matrózokat – köztük Selkirket – borította ki, hanem kapitánytársát, Stradlingot is, aki úgy döntött, hogy inkább önállóan folytatja a portyázást.

Ez 1704. májusában volt és szeptemberig nem is nagyon történt semmi izgalmas. Ekkor azonban a Stradling kapitány kikötött a Juan Fernandez szigetek egyikén, a lakatlan Más a Tierra szigeten.

A cél az volt, hogy egy kicsit pihenjenek és feltöltsék a hajó víz- és élelemkészletét.

És tulajdonképpen itt kezdődik Selkirik személyes kálváriája, mégpedig azzal, hogy nem tudott a szájára ülni. Vitorlamesteri minőségében ugyanis komoly aggodalmát fejezte ki a hajó állapotát illetően, és felszólította Stradling kapitányt, hogy indulás előtt végezze el a szükséges javításokat.

Attól azonban, hogy Selkirik ilyen finoman és választékosan fejezte ki magát, ez még bizony engedetlenségnek minősült. Stradling pedig ennek megfelelően reagált: közölte Selkirikkel, hogy hova menjen és ott mit csináljon, sőt, a vita hevében még akár hősünk édesanyja is szóba kerülhetett.

Megbízható források hiányában ezt nem tudhatjuk biztosan, ismerjük azonban Selkirik reakcióját, aki kijelentette, hogy inkább marad egyedül egy lakatlan szigeten, mint hogy folytassa az utat egy hajózásra szerinte alkalmatlan, szivárgó hajóval.

A kapitány pedig lecsapott az ötletre: ha Selkirik maradni akar, ám legyen, és partra tette emberünket egy muskéta, némi lőszer, egy fejsze, egy fazék, egy kés, egy szett ágynemű, váltás ruha és egy biblia kíséretében.

Selkirk ekkor jött rá, hogy ezt bizony elszúrta, és nem tudja kizsarolni Stradlingtól a javítást. Ekkor azonban már késő volt, a kapitány nem engedte vissza a fedélzetre.

Később aztán kiderült, hogy Alexanderünk kivételesen nem csak úgy spontán hőbörgött. Stradling hajója, a Cirgue Ports valóban szivároghatott, ugyanis a mai Kolumbia partjainál hamarosan elsüllyedt.

A hajótörést csak Stradling kapitány és pár embere élte túl, de amint partra evickéltek, a spanyolok azonnal elfogták őket és nagyon komoly börtönbüntetéssel kínálták meg a társaságot.

Ez mondjuk akkor még nem vigasztalta Selkirk-öt, aki szál egyedül maradt a szigeten.

Eleinte a parton maradt, reménykedve abban, hogy meglát egy hajót, de ez a helyszín sokáig nem volt tartható. Egyrészt mert így az egyetlen élelemforrása a tüskés homár volt, ami azon túl, hogy nem egy barátságos jószág, hosszú távon elég unalmas eledel.

Másrészt a partszakaszt hamarosan ellepték az elefántfókák, amiknek – Selkirk balszerencséjére – éppen akkor és éppen ott volt a párzási időszaka.

Egy hím elefántfókánál pedig csak egy párzani akaró hím elefántfóka kellemetlenebb szomszéd.

Hősünk így kénytelen volt a sziget belsejébe húzódni. Ezzel kockáztatta ugyan, hogy elszalasztja a menekülés lehetőségét, ha egy hajó megy el a sziget mellett, viszont jóval kellemesebb körülményeket talált, mint a parton.

Először is több és változatosabb élelmet: vadon élő kecskéket, amik ellátták hússal és tejjel, vad fehér répát, káposztát és borsot.

Eleinte a legnagyobb problémát a patkányok okozták, amik korábban a szigetnél kikötő hajókról kerültek a szárazföldre. Selkirk azonban idővel erre is talált megoldást: szintén a hajókról a szigetre került, elvadult házimacskákat szelídített meg újra, akik aztán hamar lerendezték a kérdést.

Selkirk tehát az első/második/sokadik kétségbeesés után igyekezett alkalmazkodni a sziget nyújtotta lehetőségekhez. Két kunyhót is épített, egyet a főzéshez, egyet pedig az alváshoz.

Muskétájával kecskékre vadászott, majd a puskapor kifogytával puszta kézzel fogta meg a fürge jószágokat, ami azért nem kis teljesítmény.

Az egyik ilyen pusztakezes vadászatának azonban majdnem csúnya vége lett: már éppen elkapta a kecskét, amikor megcsúszott és leesett egy szikláról. Az volt a szerencséje, hogy zuhanás közben a kecske került alulra és így tompította a becsapódást, különben valószínűleg eltörte volna a gerincét.

Gyerekkorában a cipész apjától ellesett fogások is jól jöttek most neki, karban tudta tartani a ruháit és a cipőit, majd azok teljes elhasználódása után újakat tudott csinálni.

Fontos társa volt az eleinte teljesen haszontalannak gondolt biblia is, ami tulajdonképpen az egyetlen szórakozási is menekülési lehetősége volt.

Selkirk szigeten való tartózkodás alatt kétszer is kikötött ott hajó. És persze mindkettő spanyol volt, akiktől hősünk – angol tengerész és privatér lévén kb. azonnal fejbe lövésre számíthatott.

Egyik alkalommal észre is vették és Selkiriknek napokig bujkálnia kellett előlük. Annyira közel került a lebukáshoz, hogy a spanyolok éppen azt a fát vizelték körbe, amin elrejtőzött. Végül a spanyolok feladták és elhajóztak.

Alexander Selkirk megpróbáltatásainak négy év és négy hónap után a Duke nevű angol hajó vetett véget, amikor kikötött a szigeten, hogy friss vizet vételezzen.

Hősünk, saját bevallása szerint, majdnem belehalt az örömbe, amikor kiderült, hogy megmentik. Ezt mondjuk meg is tudom érteni.

Wooder Rogersnek, a Duke kapitányának megtetszett Selkirk kitartása és talpraesettsége, ahogy sikerült feltalálnia magát a szigeten, és megtette emberünket a Duke másodtisztjének.

Sőt, később Selkirk megkapta egy zsákmányolt spanyol hajó parancsnokságát is, legalábbis arra az időre, amíg a spanyolok összeszedték a hajóért kért váltságdíjat.

Selkirik végük a Duke vitorlamestereként tért vissza Angliába 1711-ben, laza nyolc évvel azután, hogy elindult.

Alexandrnek a szigeten átélt kalandjai természetesen nagy feltűnést keltettek hazájában, főleg azután, hogy egyik hajóstársa megemlítette őt a Rogers expedícióról írt hivatalos könyvben.

Ehhez jött még egy bulvárcikk a The Englishman című újságban, és meg is lett az eredmény: Alexander Selkirikből korabeli celeb lett.

Az ismertséghez és népszerűséghez pedig vagyon is társult, ugyanis Selkirik részesedése a Duke zsákmányából kb. 800 font volt, ami mai értéken több mint 100 ezer fontot jelent. Más kérdés, hogy különböző jogi problémák miatt soha nem kapta kézhez a teljes összeget.

Azt gondolhatnánk, hogy hősünk ennyi megpróbáltatás után végre révbe ért és lenyugodott. Hát nem.

Emlékezzünk arra a korábbi megállapításra, hogy Selkirk mindig akkor vadult meg, ha a szárazföldön volt. Most is ez történt.

1713-ban megvádolták egy bristoli hajóács bántalmazásával, amiért két év börtönt kapott. Később hazatért szülővárosába Lower Largo-ba, ahol 1717-ben megismerkedett egy Sophia Bruce nevű fejőasszonnyal, pontosabban lánnyal, mert Sophia ekkor mindössze 16 éves volt.

Selkirik pedig 43, úgyhogy bizonyos szempontból nem kis teljesítmény, hogy meg is szöktette a lányt, és Londonban telepedtek le, bár soha nem házasodtak össze.

Hamarosan Selkirk fejében is megfordulhatott a gondolat, hogy a lányszöktetés mégsem volt olyan jó ötlet. És mit csinál egy tengerész, ha megunt párkapcsolatából szeretne kimenekülni?

Bizony, azt, amire gondoltok. Selkirk tehát újra csatlakozott a Királyi Haditengerészethez és tengerre szállt.

Érdekes módon később mégis fontosnak tartotta, hogy megnősüljön, és 1720-ban Plymouth-ban feleségül vette egy Francis Candis nevű özvegy kocsmárosnét.

Alexander Selkirk 1721. december 13-án hunyt el Afrika nyugati partjainál a HMS Weymouth hadnagyaként, 47 éves korában. Hajós szokás szerint a tengerbe temették.

Van abban valami mélységes irónia, hogy a HMS Weymouth éppen egy kalózok elleni küldetésen vett részt, mint ahogy abban is, hogy Selkirk halálát valószínűleg sárgaláz okozta, amit korábbi útjai valamelyikén, vagy éppen a szigeten szedett össze.

1966 január 1-je óta Selkirk szigetét hivatalosan is Robinson Crusoe szigetnek nevezik.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Bestiárium 1.: Az unikornis

Szerző:

Kétségtelen tény, hogy manapság unikornis-láz tapasztalható a világban, bár mostanra mintha talán kezdene egy kicsit alábbhagyni.

Viszont még most is mindent el lehet adni, amire egyszarvú van rányomva, legyen az póló, táska, tolltartó, ágynemű, bögre, acélbetétes bakancs, vagy óvszer. Még akkor is, ha a modern unikornis-ábrázolások inkább hasonlítanak egy csillámpónira, aminek egy szarvat csavaroztak a homlokára, és a fenekéből ömlik a szivárvány, mint szegény jószág klasszikus ábrázolásaira.

Személyes csúcsélményem a témában egyébként az volt, amikor a Balaton-parton ücsörögve szemtanúja lehettem egy negyvenes, kissé már elhízott apuka reménytelennek tűnő küzdelmének, aminek keretében 6 éves forma kislánya lelkes asszisztálása mellett igyekezett felfújni egy kisbusz méretű unikornisos úszógumit.

Mivel a gyártó cégnek volt humorérzéke, ezért a levegő bejuttatásához szükséges szelepet az állat fenekéhez tették, aminek következtében a félig felfújt úszógumival, légszomjasan tántorgó, de kétségtelenül hősiesen küzdő, egyébként rommá tetovált apuka látványa akkor hatást gyakorolt rám, hogy egy kortyra tüntettem el a 20 perces sorban állás után megszerzett sörömet.

Ezzel bizonyítást nyert az eddig is sejtett tézis, miszerint „Lehetsz bármilyen kemény, ha a kislányod azt akarja, hogy a seggénél fogva fújj fel egy egyszarvús úszógumit, akkor meg fogod tenni, akkor is, ha Tihanyig rajtad röhög a fél Balaton.”

Annak megfejtésére, hogy miért lett hirtelen ilyen népszerű ez a mitikus jószág, most nem vállalkozom, arra viszont igen, hogy egy legendás állatokról szóló sorozat első részeként kicsit jobban elmerüljünk a történetében. Arról pedig, hogy miért bestiárium a sorozat címe, a későbbiekben lesz szó bővebben is.

Vágjunk hát bele!

Az unikornis nem mai találmány, annyira nem, hogy több ezer éves, tehát viszonylag sok idő kellett hozzá, hogy mostani, végsőnek tekinthető alakját elnyerje.

A kereskedelmi forgalomban lévő állatábrázolások általában megelégednek annyival, hogy az unikornis lótestű, lófejű egyszarvú, de az állatnak egyéb, általánosan elfogadott jellemzői is vannak: fehér színű, őz lába van és oroszlán farka.

És egyébként Skócia ma is hivatalos címerállata, de ezzel a szállal most nem fogunk foglalkozni.

A kinézetén kívül egyezményes ismérve még, hogy a szarvából készült por minden méreg hatását semlegesíti, illetve hogy csak egy szűzlány segítségével lehet élve befogni. Ha ugyanis egy ilyen leányzó kerül az útjába, akkor letérdel, és az ölébe hajtja a fejét.

De hogyan lett ilyen, és hogyan alakult ilyenné?

A válasz, mint ahogy az egy ókorig/középkorig visszanyúló kérdésnél várható, nem teljesen egyértelmű, és eredetével kapcsolatban sok a bizonytalanság.

Általánosságban elmondható, hogy indiai, vagy afrikai eredetű, amivel ugye nagyon nem jutottunk előrébb, hiszen hatalmas területekről van szó. Az viszont biztos, hogy Afrikában találtak nagyon-nagyon korai egyszarvúkat ábrázoló sziklarajzokat.

Ezekkel kapcsolatban azonban megoszlik a kutatok véleménye (brit tudósok, ugye…), egyesek szerint egyszerűen csak béna volt a rajzoló, mások szerint eredetileg kétszarvú, antilopszerű jószágokat ábrázolnak a rajzok, csak az idők során az egyik szarvuk lekopott, elmosódott (!).

A leghihetőbb magyarázat szerint a sziklarajzok valóban antilopokat ábrázolnak, csak éppen oldalról nézve, és profilból ugye nem látszik a két szarvuk, csak egy.

A lényeg, hogy ez utóbbi verzió alapján hihető, hogy az unikornis így került be a kollektív emlékezetbe, és lett népszerű az ókorban, a középkorban, majd a reneszánszban is. És a lendület kitart a mai napig ugye.

Annak ellenére egyébként, hogy a mai európai műveltséget is megalapozó görög mitológiában például nem szerepel az unikornis. Ami viszont nem jelenti azt, hogy az ókori görög szerzők ne ismerték volna a jószágot.

Ismerték, sőt stabilan hitték is, hogy egy létező, Indiában élő állatról van szó.

Az egyik legkorábbi leírást állatunkról a kis-ázsiai Philosztorgiosztól kapjuk, aki az IV-V. században működött:

„Az egyszarvú állat is arrafelé él, sárkánykígyó feje van, a szarva pedig csavart és nem túlságosan nagy, az állát sűrű szakáll borítja. Hosszú nyakát, amely leginkább egy kígyóhoz mérhető, a magasba emeli. Teste többi része inkább egy szarvasra hasonlít, oroszlánlábai vannak. Ennek a képmása is látható Konstantinápolyban.”

Ahogy olvasható, Philosztorgiosz leírása még lényegesen eltér attól az unikornistól, amit ma ismerünk.

Csak, hogy helyre tegyük a jószág nevét is: a magyar név nyilván nem kérdéses, hogy miből származik. Az unikornis pedig ennek latin megfelelője. A görögök egyébként monocerosznak nevezték, ami ugyanezt jelenti, csak éppen nem hangzik annyira királyul, nyilván ezért terjedt el a latin verzió.

A következő úriember, akit érdemes megemlíteni az ügyben, az alexandriai Kozmasz, aki a VI. században írt egy laza 12 kötetes munkát indiai utazgatásairól.

Ebben rendkívül korrekten bevallja, hogy élő unikornissal ugyan nem találkozott, de az aithiópiai királyi udvarban látott róla négy élethű bronzszobrot.

Most abba ne menjünk bele, hogy ha nem látott unikornist, akkor honnan tudta, hogy a szobrok élethűek. A lényeg, hogy Kozmasz állítása szerint az állat Aithiópiában él, és erős szarva miatt legyőzhetetlen.

Kicsit előreugorva az időben érdemes még foglalkozni Manuél Philésszel, aki a XIII. században arról elmélkedett, hogy hogyan is keletkezek az egyszarvúak szarvai. Vagyis magának az álltnak a létezésében biztos volt – bár ő sem látott egyet sem a saját szemével –, sőt, elég járatosnak érezte magát a témában ahhoz, hogy megmondja a tutit a szarvak kialakulásával kapcsolatban.

Szerinte a szarvval rendelkező állatok hasa nagyon meleg, ez pedig ingerli az agyi véredényeket, ami logikusan a szarv kialakulásához vezet.

Ebből is látszik, hogy Manuél nem ugyanabban az oktatási rendszerben szocializálódott, mint mi.

Az unikornis „fejlődésével” kapcsolatos következő fontos mű a Phüsziologosz. Vagyis igazából nem is egy műről van itt szó, hanem egy olyan, különböző forrásokból kivonatolt és összeállított munkáról, aminek számtalan kiadása és változata jelent meg a II. századtól kb. 1000 évig. És volt nagyon népszerű minden társadalmi rétegben.

A Phüsziologosz egyébként természettudóst, természetet ismerő embert jelent, de nem feltétlenül a mai értelemben. Vagyis attól, hogy valaki egy téma – jelen esetben az állatok – szakértőjének tartotta magát, és könyvet írt a témában, még nem jelentette azt, hogy a mai fogalmaink szerint is szakértő lett volna. (Mondjuk azért erre ma is találunk példát.)

A Phüsziologosz és számtalan változata, amiket mind ezzel a névvel illetek, tulajdonképpen egy állattani mű volt, ami nem igazán tett különbséget létező és nem létező állatok között.

Pontosabban a dolog ennél egy kicsit összetettebb, mert ameddig számunkra a XXI. században egyértelmű, mindenki által elfogadott tény, hogy unikornis nem létezik, addig ez mondjuk a II. században még egyáltalán nem így volt, mint ahogy a középkorban sem.

A középkori (európai) ember számára, akinek életét minden szempontból a keresztény vallás határozta meg, teljesen elfogadható volt, hogy ezért, mert ő személyesen még nem látott unikornist, attól azok még vígan létezhetnek. Hiszen a világ nagy, ráadásul minden kétséget kizáróan Isten teremtette, akinek meg ugye kifürkészhetetlenek az útjai, tehát még akár az unikornis is belefér a terveibe.

A II. században tehát az unikornist ugyanúgy létező, megfogható, leírható élőlénynek tartották, mint a békát, vagy a macskát.

A Phüsziologosz egyik, valamikor a közékor közepéről származó kiadása szerint: „Az egyszarvú apró, gödölyéhez hasonló állat. Igen vad természetű, vadász nem is tud a közelébe férkőzni, oly nagy az ereje. Szarva csak egy van, a homloka közepén. Hogy miként vadásszák? Felékesített szeplőtlen szüzet vezetnek elé, az állat a mellére ugrik, a szűz pedig emlőiből megszoptatja, és a palotába viszi a királynak.”

A nyilvánvaló biológiai képtelenség, miszerint a szűz megszoptatja a jószágot, is jól mutatja, hogy mekkora volt akkoriban a katyvasz az emberek fejében, ha biológiáról volt szó.

Ebben a leírásban az unikornis még mindig nem úgy néz ki, mint manapság, de megjelenik a történet egy fontos kísérő eleme: a szűz leányzó. Ez lehet a magyarázat arra, hogy az unikornis szép lassan a szűziesség, ártatlanság jelképe lett.

A szeplőtlen, ártatlan kislány motívumának azonban mást is köszönhet az egyszarvú. Mégpedig tulajdonképpen a fennmaradását, mert így a történet annyira megragadta az emberek fantáziáját, hogy míg az ókori/középkori mitikus lények nagy része kikopott a köztudatból, az unikornis sztorija tovább hódított.

A jószág fennmaradásának másik fontos tényezője pedig a középkori bestiáriumok voltak.

A bestiáriumok tulajdonképpen a Phüsziologosz továbbélésének is tekinthetők. Vagy fordítva ugye, a Phüsziologosz tekinthető a bestiáriumok előfutárának, nézőpont kérdése.

A bestiáriumok enciklopédikus jellegű művek, amik a teljesség igényével igyekeznek az állat- és növényvilágot, sőt gyakran még a köveket is leírni.

Kialakulásukban fontos szerepet játszott az az alapgondolat, hogy a világot – és benne az állatokat és növényeket – Isten teremtette, tehát az ő akarata érvényesül benne.

Valószínűsíthető tehát, hogy Isten minden állattal/növénnyel akart valamit, és a bestiáriumok az állatok/növények/kövek leírásához kapcsolat erkölcsi példázatokban igyekeznek ezt az akaratot megfejteni/megmagyarázni.

Ebből következik, hogy a középkorban nem feltétlenül a jószágok valódi kinézete vagy viselkedése volt fontos, hanem az, hogy vajh’ mit akarhatott a megteremtésükkel Isten.

A bestiáriumokban keverednek a valós és a nem létező, de a középkorban nagyon is létezőnek tartott teremtmények.

Akit esetleg érdekel, hogy hogyan is nézett ki egy bestiárium, az megnézheti online formában az Aberdeen bestiáriumot itt.

Az unikornis tehát a középkorban is kedvelt állat – sőt címerállat – maradt. Magára valamit is adó, sokgenerációs középkori nemesi család házi könyv- és fegyvertára elképzelhetetlen volt unikornis szarv nélkül.

Ez idáig rendben is van, de felmerülhet a kérés, hogy ha az unikornis nem létezik, akkor a középkori elit honnan szerezte nagy becsben tartott szarvait.

A válasz pedig a középkor rocksztárjainál, a vikingeknél keresendő, akik felismerték a lehetőséget, és évszázadokon keresztül szívatták a témában a komplett európai nemességet, nem mellesleg degeszre keresve magukat ezzel.

A vikingekről azt szokás tudni, hogy többször is letarolták a középkori Európát. Ez igaz is, de amikor éppen nem háborúztak, akkor volt két további hobbijuk: a felfedezés és a kereskedelem.

Az unikornis szarv biznisz keretében pedig remekül összekapcsolták ezt a két tevékenységi területet.

A vikingek ugyanis felfedezéseik során eljutottak az eszkimók vidékére, illetve Grönland környékére. Hamar rájöttek, hogy az eszkimókat nincs különösebb értelme megtámadni, vagy kifosztani, nem véletlen, hogy ez a kultúra nem a mérhetetlen gazdagság szimbóluma azóta sem.

Ha viszont nincs értelme kifosztani őket, akkor marad a másik lehetőség: kereskedni kell velük.

Arról természetesen nincs pontos információnk, hogy melyik viking, mikor és hogyan jött rá arra, hogy Európában komoly keresletre lehet számítani az unikornis szarv piacán, de valahogy úgy képzelem el, hogy mondjuk Sigfridnek, a viking harcosnak egy angliai kereskedelmi útja során feltűnt, hogy a hibbant európaiaknak milyen fontos a fura egyszarvú lény.

A következő üzleti útja során pedig, ami az eszkimókhoz vezetett, észrevette, hogy az apró termetű, prémekbe burkolt emberkék előszeretettel vadásszák a narvál nevű cetfajtát, aminek a homlokán akár három méteres csavart szarv is nőhet.

Sigfrid pedig összekapcsolta a keresletet a kínálattal: az európaiak még soha nem láttak unikornist, ebből következőn nem is tudják, hogy hogy néz ki pl. a szarva. De tény, hogy nagyon szeretnének belőle párat, ráadásul nem túl gyakran látogatnak a mai Alaszka környékére, tehát nem ismerik a narvált.

Az eszkimók pedig némi áruért cserébe annyi narvált vadásznak le, hogy csak győzze elpasszolni a szarvakat.

Sigfrid meglátta a lehetőséget, és beindította a korabeli marketing gépezetet: a vikingek elterjesztették Európában, hogy komoly feleslegük van unikornis szarvból, amiről persze csak most, csak itt, és csak az európaiak számára rendkívül kedvező áron hajlandóak is lemondani.

És melyik középkori nemesi család tudott ellenállni a lehetőségnek, hogy végre valahára egy, a bestiráiumokban már annyiszor megcsodált, minden mérget hatástalanító, szűz leányzókat vonzó, mitikus unikornis szarv tulajdonosa legyen. Hát, kb. semelyik.

Ilyen szempontból az ember ugye nem sokat változott az elmúlt pár száz évben: ma is bármit hajlandóak vagyunk bármennyiért megvenni, akkor is ha nincs is rá szükségünk, ha megfelelően betalál a marketing…

Így a vikingek újabb bevételi forráshoz jutottak, a középkori nemesi famíliák pedig egymásra licitálva henceghettek, hogy kinek van nagyobb unikornis szarva.

És drágább ugye, mert azt senki sem gondolhatja komolya, hogy a vikingek túl olcsón adták volna a narvál szarvakat. Nem adták olcsón. Drágán adták. Nagyon drágán.

Az unikornis szarv piaci értéke a saját súlya többszörösének megfelelő arany volt. Beszélik, hogy az angol királyi család tulajdonában lévő narvál unikornis szarv értéke az 1500-as években kb. 10 ezer font volt. Ez mai pénzben számolva nagyjából 4-5 millió (!) fontnak felel meg.

Csak a miheztartás végett: 10 ezer fontért a XVI. században egy komplett, jó minőségű, tehermentes kastélyt lehetett venni, szökőkutakkal, kerttel, erdőkkel, és rendkívül készséges és képzett szolgálólányokkal.

A viking-biznisz egészen a XVIII. századig kitartott, amikor az európai felfedezők végre eljutottak az északi vizekre, és rájöttek, hogy évszázadokon keresztül átverték őket.

Az unicornis szarv üzletnek tehát leáldozott, és a földrajzi felfedezéseknek, az ismert világ kitárulásának köszönhetően szép lassan nem maradt felfedezetlen terület a bolygón.

Unikornist azonban sehol sem találtak, így el kellett fogadni a tényt, hogy bizony nem létezik.

Az unikornis azonban ezt a megrázó felismerést is túlélte, és jócskán átalakult formában és jelentéssel (vagy inkább jelentés nélkül) a mai napig kedvelt jószág maradt.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

A tűzijáték története

Szerző:

Azt hiszem, azzal senkinek sem mondok újat, hogy közeledik az év vége, a Szilveszter, mint ahogy az sem újdonság, hogy az év utolsó napján hajlamosak vagyunk megbolondulni.

Valamilyen oknál fogva ezen a napon (is) igényét érezzük a mértéktelen alkoholfogyasztásnak, ami persze eleinte mértékletesnek indul, illetve mindenféle fogadalmakat teszünk, leginkább azért, hogy aztán ne tartsuk be őket. A legtöbb esetben a két dolog összekapcsolódik, a mámoros pillanatokban tett fogadalom általában az alkohol felszívódásával együtt felejtődik el.

A mostani posztban nem azzal fogunk foglalkozni, hogy miért Szilveszter a Szilveszter (I. Szilveszter pápa miatt, aki 335. december 31-én halt meg), azzal sem, hogy miért alakult ki az újévi fogadalom szokása (új év, újrakezdés, a hibák beismerése, tiszta lappal indulás stb.), de még csak az alkalomhoz kötődő népi tradíciókkal sem (bár ezek egyike, az év végi hangos zajkeltés, kerepelés, aminek célja a rossz szellemek elűzése volt, kapcsolódik témánkhoz) .

Ehelyett arra gondoltam, hogy megvizsgáljuk egy kicsit közelebbről a háziállatok és a környezetvédők örök ellenségét, a tűzijátékot! Honnan származik, hogyan alakult ki, meg ilyenek.

Lássuk!

A témára vonatkozó első megállapítás azt hiszem senkit sem fog meglepni: a tűzijáték kialakulása és fejlődése szorosan összekapcsolódik a feketelőpor feltalálásával és elterjedésével.

A feketelőpor feltalálása pedig Kínában történt, azt azonban nem tudjuk pontosan, hogy mikor, csak azt, hogy nagyon régen.

Manapság egyébként hajlamosak vagyunk a kínai dolgokat egy legyintéssel elintézni, mondván, hogy gagyit és hamisítványt gyártanak, ami mondjuk igaz is volt a 20. század második felében és jórészt még napjainkban is. Ne felejtsük el azonban, hogy a kínai történelem azért ennél jóval régebbre nyúlik vissza, és számos olyan találmányt köszönhetünk nekik, amiket ma is használunk – pl. a körömlakk, csak hogy az egyik legfontosabbat említsem.

Nem egyszer előfordult az elmúlt pár száz évben, hogy az európaiak rettentően örültek egy találmányuknak, amiről hamarosan kiderült, hogy Kínában már jóval korábban feltalálták…

Tehát feketelőpor: ez a cucc faszén, salétrom és kén keverékéből áll, általában 15-74-11 százalékos arányban, bár a keverés minőség és cél függvényében változhat.

A manapság általánosan elfogadott nézet szerint a feketelőport a kínai alkimisták találták fel, miközben az örök életet biztosító elixírt keresték.

Ez csak elsőre tűnik megmosolyogtatónak, mert az ugyan igaz, hogy az örök élet nem jött össze nekik, de amíg kutattak utána, addig nagyon komoly kémiai tapasztalatokra tettek szert. Azt is mondhatjuk, hogy bár a nagy cél, az örök élet elérése nem sikerült, de a közben feltalált anyagok és kémiai eljárások kis túlzással több hasznot hoztak, mintha az örök életet találták volna meg.

Az alkimisták machinációi mellett a feketelőpor feltalálásával kapcsolatban terjeng egy másik történet is egy kínai szakácsról, aki – micsoda véletlen – éppen faszenet, salétromot és ként kevert össze, majd meggyújtotta. És nem robbant fel, de amikor ugyanezt a keveréket betöltötte egy bambuszrúdba, akkor már igen…

Ez a sztori szerintem több sebből is vérzik, mert pl. én nem tudok olyan ételről, amihez pont faszén, salétrom és kén kellene, de ez lehet, hogy csak az én tudatlanságom. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a lúzer kínai szakács története inkább csak városi legenda. Így legalább jobban megfogható a feketelőpor feltalálása, mintha csak kínai alkimistákat emlegetnénk.

A feketelőpor feltalálásának pontos ideje sem ismert, illetve vitatott, több lehetőség is játszik. Vannak, akik az 5.-6. századra teszik a dátumot, leginkább azért, mert 492-ből már van írásos feljegyzés a salétrom lángfestő hatásáról. Ebből mondjuk szerintem csak annyit következik, hogy  kínaiak ekkor már biztos ismerték a salétromot, de az még nem, hogy már a feketelőpor receptje is meglett volna nekik.

Az első olyan feljegyzés, ami már konkrétan feketelőport említ, 800 körül született, és azt is tudjuk, hogy a kínaiak 900 körül feketelőporral töltött bambusz rudak meggyújtásával űzték el a rossz szellemeket.

Az első, a maihoz nagyon hasonló tűzijátékokról szóló tudósítás pedig a 12. századból származik. Ekkor azonban a cél még nem feltétlenül a köznép szórakoztatása volt, a hangos fényjáték ugyanis inkább egyházi szertartásokhoz és császári születésnapokhoz kötődött.

Érdekes módon a feketelőpor karrierjében megfigyelhető egy csavar. Manapság ugyanis ha a katonaság fejleszt valamit, akkor természetesen azt a legnagyobb titokban teszi, és ha a végtermék esetleg a polgári életben is használhatónak bizonyul, akkor majd jó hosszú idő után elérhető lesz a hétköznapi felhasználóknak is.

A feketelőpor esetében ez pont fordítva történt: először volt a polgári célú felhasználás, vagyis a tűzijáték, és csak később jött a nagy felismerés, hogy ezt a – bizonyos körülmények között – rendkívül pusztító anyagot érdemes lenne hadi célokra is alkalmazni.

A feketelőpor aztán valamikor a 13. században Kínából a kereskedelem/háború révén lassan átszivárgott a mongolokhoz, a törökökhöz és az arabokhoz, Európába pedig ez utóbbiak közvetítésével érkezett.

Fura, de Európában már a „rendes” utat járta be a feketelőpor és a tűzijáték: először hadi célokra használták, tudjuk pl., hogy 1378-ban a genovaiak Velence elfoglalásánál „hadászati pirotechnikát” vetettek be.

Később aztán rájöttek arra is, hogy a robbanó golyókat és rakétákat akár békésebb, szórakoztató célokra is lehet használni.

A feljegyzések szerint Magyarországon először Mátyás király és Aragónai Beatrix esküvőjén volt komolyabb tűzijáték. Ennek tűzmestere egy bizonyos Regiomontanus volt, akit azonban csak halála után tiszteltek meg ezzel a latinos névvel.

Mátyás és Beatrix, illetve Beatrix és Mátyás

 

Életében Johannes Müller von Königsbergnek hívták, és bár mi most csak a tűzmesterséges kapcsán említjük őt, nem mellesleg a korszak neves matematikusa és asztrológusa is volt, aki Mátyás budai csillagászaként a király tiszteletére a palotán áthaladó délkört vette alapul számításainál. Ráadásként már 50 évvel Kopernikusz előtt azt tanította, hogy mozog a Föld, vagyis egy elég fajsúlyos figuráról van szó.

Johannes Muller von Königsberg

 

Az esküvői tűzijátékot azonban még messze nem úgy kell elképzelni, mint amilyeneket manapság látni. A minőség és a lépték is jóval szerényebb volt, mint ahogy színből is kevesebb volt, jórészt a citrom- és narancssárga különböző árnyalatai domináltak.

Mátyás halála után, illetve a török korban nem volt jellemző a szórakoztató célú tűzijátékozás, ami mondjuk érthető is, nem nagyon volt akkoriban mit ünnepelni.

Ezzel szemben a hadászati pirotechnika nagyon is jelen volt, elsősorban a végvárak eszköztárában. Gondoljunk csak a Gárdonyi Géza által az Egri csillagokban is megénekelt tüzes kerekekre, robbanó hordókra, és a Bornemissza Gergely által fejlesztett egyéb különleges fegyverekre.

És persze szót kell ejteni arról is, hogy mennyire veszélyesek voltak ezek a cuccok. Jól mutatja ezt az az incidens is, ami Miksa királlyá koronázása alkalmából történt Pozsonyban, 1563-ban.

A jeles esemény alkalmából Trója várának elfoglalását akarták eljátszani, amihez a várat fából ácsolták, és hogy még látványosabb legyen, tüzes röppentyűket is szereltek rá. Most hunyjunk szemet a fölött, hogy a röppentyűk alkalmazása mennyire volt autentikus Trója ostroma szempontjából, Homérosz biztos fordult egyet a sírjában.

A lényeg viszont az, hogy egy katona bénázása miatt túl korán/rosszul gyújtották meg a röppentyűket, mire az egész szerkezet leégett, nem kis árnyékot vetve a nagy napra, még akkor is, ha ez egy tökéletes képzavar.

Ha már a török korban nem tűzijátékoztak, akkor cserébe Buda 1686-os visszavételét a töröktől viszont hatalmas tűzijátékkal ünnepelték meg, amiről Romeyn de Hoohe jóvoltából remek rajz is készült.

Európában ekkoriban egyébként Németország és Olaszország volt a piacvezető a tűzijátékok terén, és a britek is rájöttek arra, hogy érdemes faarcú polgártársaikat szórakoztatni a tüzes őrülettel.

A derék britekhez egyébként már a 13. század végén eljutott a tűzijáték, de még vagy kétszáz évig nem hozta őket különösebben lázba.

Náluk az első dokumentált tűzijáték ugyanúgy egy királyi esküvőhöz kötődik, mint nálunk: 1486-ban VII. Henrik vette feleségül Yorki Elizabeth-et, amit tűzijátékkal is megünnepeltek. A partizásra pedig nagyon is volt alkalom, lévén, hogy Henrik ezzel a házassággal tett pontot a Rózsák háborúja végére, ami akkor már több mint harminc éve tartott.

A tűzijátékot Shakespeare is többször említi műveiben, egy bizonyos Erzsébet nevű hölgyet pedig gyermekkorában annyira elbűvölt a látványosság, hogy később, amikor már I. Erzsébet néven tette éppen Angliát kereskedelmi és tengeri világhatalommá, arra is jutott ideje, hogy megalkossa a Fire Master of England címet.

Ez szabad fordításban kb. Birodalmi Tűzmestert jelent, és feladata logikusan a tűzijátékos bulik szervezése volt. Később II. Jakab még tovább ment, és saját tűzmesterét lovaggá is ütötte.

A 18. századra aztán már fejlődött annyit a technika, hogy a tűzijáték olcsóbbá vált. Nem olcsóvá, csak olcsóbbá, ami azt jelentette, hogy már nem csak uralkodók tudták megfizetni, hanem akár magánszemélyek is. De persze a magánszemély alatt itt még nemeseket kell érteni.

A tűzijáték ekkor vált az arisztokrácia kedvelt szórakozásává, főleg esküvők, születésnapok alkalmával. 1795 nyarán például Magyarország akkori nádora, Sándor Lipót főherceg rendezett nagyszabású tűzijátékot I. Ferenc és felesége, Amália szórakoztatására.

1809-be, tehát már a 19. században pedig Győrben ünnepelték hatalmas tűzijátékkal Napóleon negyvenedik születésnapját.

A tűzijáték készítés súlypontja egyébként időközben újra visszakerült a Távol-Keletre, főleg Kínába. Ennek pedig az az oka, hogy a termelésnek még ma is csak egy nagyon kis részét lehet gépesíteni, tehát a gyártás nagy rész kézzel történik.

Mivel pedig a folyamat nagyon élőmunka igényes, ezért logikusan oda telepítik a gyártást, ahol olcsó a munkaerő.

A neten számtalan videót lehet megnézni kínai tűzijáték üzemekről, ahol minden le van szigetelve és gumival burkolva, sok helyen még a munkások is zokniban, vagy mezítláb járnak, azaz mindent elkövetnek annak elkerülésére, hogy egy kóbor szikra berobbantsa a több ezer négyzetméteres gyárat.

A 20. századból mindenképpen érdemes megemlíteni Emmerling Adolfot, akit tulajdonképpen a magyar pirotechnika megalapozójának tekinthetünk. Az üzlet és a tűzijáték egészen 1946-ig virágzott, amikor is Adolf üzemét államosították, a gyárát pedig Balatonfűzfőre költöztették.

És még egy okból fontos az 1946-os évszám: ekkortól kezdve tilos volt Magyarországon a magáncélú tűzijátékozás.

Ez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lett volna tűzijáték, csak azt, hogy állami monopóliummá vált, egészen 1992-ig, amikortól ismét lehet privátban is durrogtatni és villogtatni.

A legnagyobb tűzijátékot egyébként 2016-ban a Fülöp-szigeteken tartották, amikor is egy óra és egy perc alatt nyolcszáztízezerkilencszáznégy (!) tűzijátékot lőttek ki! Nem mellesleg a szakadó esőben…

A végén pedig most kéne pár szót ejtenem arról, hogy mennyire nincs értelme a tűzijátékozásnak, és mennyire káros úgy az állatok, mint a környezet számára. Ezt a gondolatmentet azonban azért nem fogom végigvinni, mert meggyőzni úgysem fogok tudni vele senkit, a tűzijáték évezredek óta létezik, és valószínűleg ugyanúgy túl fog élni minden értelmes és logikus érvelést, mint a bálnavadászat, a ciános aranybányászat, vagy a műanyagzacskók.

Szerencsére azért van előrelépés is az ügyben, a Galápagos-szigeteken pl. idén az állatvilág védelmében már csak olyan pirotechnikai eszközöket lehet majd használni Szilveszterkor, amiknek csak fényük van, de hangjuk nincs.

Több felmérés és tanulmány is bizonyította ugyanis, hogy a szigeten élő különleges és ritka állatoknál az év végi zajongás idegrendszeri és szívproblémákat okozott. Egyúttal ezt a mondatot küldöm azoknak, akik szerint a kutyáknak semmi bajuk nem lesz a szilveszteri petárdázástól, csak megijednek kicsit…

Nektek pedig köszönöm a megtisztelő figyelmet, és az olvasonaplopo.eu és a Zsiráf-fiók nevében kívánok Nektek Boldog Új Évet és jó bulizást!

Remélem jövőre is velem tartotok!

Üdv:

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Szellemhajók 1.: A Lady Lovibond

Szerző:

Ismét egy új sorozatba kezdünk bele – bár lassan már én sem tudom követni, hogy hányadikba –, ami a tervek szerint a szellemhajókkal fog foglalkozni.

A szellemhajók a tengerészeti folklór egy olyan izgalmas és fantáziaébresztő szeletét alkotják, amelyek történetében keveredik a valóság és a fantázia, az „akár-még-úgy-is-történhetett” és a misztikum.

A szellemhajó, vagy fantomhajó kifejezést eredetileg olyan tengeri járgányokra használták, amiket teljesen elhagyatottan találtak meg, azaz nem volt legénység a fedélzetükön. Ez egyébként a korábbi évszázadokban, amikor a hajókat még kötelekkel horgonyozták le, nem pedig láncokkal, nem is volt olyan ritka, mint gondolnánk.

Egy vihar bizony könnyen elszakíthatta a szakszerűtlenül, vagy rossz helyen lehorgonyzott hajó kötelét, amit aztán a parton éppen bulizó és vidám lányok készséges szolgálatait (vagy fordítva) élvező legénység vagy észrevett, vagy nem. A hajón hagyott őrszem meg egymaga, vagy egy-két társával együtt nem sokat tehetett egy tomboló viharban hánykolódó hajóval.

Az ilyen típusú szellemhajók tehát nem voltak ritkák, az már egy másik kérdés, hogy a hajózás több ezer éves történetében aztán jócskán költöttek még hozzá ezekhez a sztorikhoz. Alapanyag volt bőven, hiszen a világ tengerein és óceánjain évente még ma is több száz hajó tűnik el nyomtalanul, és ahogy haladunk visszafelé az időben, ez az éves szám csak növekszik.

Az elhagyatottan talált hajó történetét így egészítették ki olyan hajókkal, amiknek a teljes legénysége hullaként hevert a fedélzeten, vagy már egyenesen csontvázakként.

Ott van aztán a „nem-olyan-régen-elhagyott”-hajó archetípusa, aminek lényege, hogy a láthatóan irányítás nélkül sodródó hajóra átszálló mentőcsapatok élő embert ugyan nem találnak a fedélzeten, de a körülményekből – megterített asztal, gőzölgő étel az asztalon, nemrég megetetett házi kedvencek – arra lehet következtetni, hogy a legénység nem sokkal korábban hagyta el. Őket, mármint a legénységet persze soha nem találják meg.

Ennek a típusnak ékes példája a Mary Celeste története, és minden valamit magára is adó szellemhajós lista éppen ezzel a sztorival indul. És éppen ezért nem kezdtem én ezzel a sorozatot. Majd a következő részben.

A Mary Celeste még Amazonként

A szellemhajók másik típusát képviselik azok, amiknek történetében már a misztikum is belekavar. Ilyenkor születnek az éjszaka sejtelmesen ragyogó hajókról, tépett vitorlákkal mindig egy irányba tartó (szembeszélben is!) vitorlásokról, vagy éppen az évnek mindig egy bizonyos napján, vagy bizonyos időközönként megjelenő szellemhajókról szóló történetek.

Ezután a rövid bevezető után térjünk rá posztunk főszereplője, „akinek” történetében az előbb felsorolt szellemhajó-hozzávalók több darabja is szerepel!

Következzen a Lady Lovibond története!

A Lady Lovibond egy angol zászló alatt hajózó háromárbocos szkúner volt, ami 1748 februárjában éppen Londonból tartott a portugáliai Portoba.

Egy tök átlagos kereskedelmi hajóról van szó, tényleg semmi extra, teljesen hétköznapi rakománnyal, legénységgel és patkányokkal a raktérben.

Meg egy izgalmas szerelmi drámával a fedélzeten!

Történt ugyanis, hogy a hajó kapitánya, bizonyos Simon Peel (más források szerint Reed), nem sokkal korábban nősült meg és vette feleségül az állítólag csodaszép Amandát (más források szerint Annettát).

Peel (vagy Reed) kapitány pedig úgy döntött, hogy a teljesen hétköznapinak és veszélytelennek ígérkező portugáliai utat akár nászútként is alkalmazhatná. Ezért magával vitte ifjú feleségét, a saját édesanyját, és még pár vendéget, hogy kellőképpen megünnepelhessék a pár egybekelését.

Gondolom Nektek is feltűnt, hogy a források elég bizonytalanok a kapitány és kedvese nevében. Nos, ez nem véletlen, a poszt vége felé lesz még ennek jelentősége.

Azzal nem mondok újat, hogy a tengerészek babonás népség. Ezen nincs is nagyon mit csodálkozni, hiszen olyan természeti erőkkel kell megküzdeniük a munkájuk során, amit évezredekig megmagyarázni sem tudtak, nemhogy kontrollálni.

Értelemszerűen a tengertől, vihartól, hajótöréstől való félelmüket úgy próbálták meg oldani, hogy ragaszkodtak bizonyos szertartásokhoz és betartottak olyan, általuk felállított szabályokat, amiknek lehet, hogy semmi értelmük nem volt, de ők hittek benne.

Ilyen babona volt az is, hogy az asszony nem való egy hajó fedélzetére, mert szerencsétlenséget hoz. Bizonyára van valami alapja ennek a tilalomnak, ha más nem, akkor az, hogy a feleségük/szeretőjük elől menekülő legények így próbálták meg lerázni és otthon hagyni a nőstény ördögöket.

Lényeg a lényeg, hogy mivel a 18. század közepén járunk, amikor ez a babona még nagyon is tartotta magát, ezért a Lady Lovibond legénysége – akiket egyébként sem a közeli egyetemről emeltek ki – finoman szólva is morgott a kapitány ötlete miatt, hogy velük tartson a felesége és az anyja is.

Peel (vagy Reed) kapitányt azonban a legkevésbé sem érdekelte emberei véleménye, ő élvezni akarta az utat, és történetesen a feleségével közösen akarta élvezni.

A legénység babonás durcija azonban önmagában valószínűleg még nem okozott volna tragédiát. Volt azonban a fedélzeten egy másik vészforrás is, ami azonban igen.

A baj neve pedig John Rivers volt, a Lady Lovibond elsőtisztje.

A források itt ismét elbizonytalanodnak egy kicsit, van, amelyik szerint Rivers hadnagy a kapitány jó barátja volt, mások viszont azt állítják, hogy az ifjú feleség, Amanda (vagy Anetta) kezére pályázott volna ő is, csak a szép leányzó a korrektebb előmenetellel és karrier kilátásokkal rendelkező Peelt választotta.

Lényeg a lényeg, hogy mialatt a fiatal pár a meghívott vendégekkel ünnepelt a kapitányi kabinban, Rivers cselekvésre szánta el magát.

1748. február 13-án este a féltékeny, vagy éppen hoppon maradt – a motiváció nem teljesen világos – elsőtiszt fogott egy kötélerősítő szarvat, leütötte vele a kormányost, majd a hajót a közeli Goodwin homokzátonynak kormányozta.

Azt gondolhatnánk, hogy egy homokzátony nem valami veszélyes cucc, azon maximum megfeneklik egy hajó, de más baja nem lehet.

Nos, a legtöbb esetben egy homokzátony tényleg nem olyan nagyon veszélyes, de esetünkben egy nem akármilyen homokzátonyról van szó.

A Goodwin zátony ugyanis Anglia partjai mellett terül el, Kent grófság partjainál, és azért írtam, hogy terül el, mert 16 km hosszú…

És mivel egy igen forgalmas hajózási útvonal közelében van, az évszázadok során több mint 2000 hajó veszett oda rajta. Egy 1703-as viharban pl. legalább 13 hadihajó és 40 kereskedelmi hajó süllyedt el „neki” köszönhetően, ami több mint kétezer ember halálával járt.

Rivers tehát tudta, hogy mit csinál, amikor sértettségében a Goodwin zátonynak hajtott a Lady Lovibonddal.

Felvetődhet bennetek a kérdés, hogy rendben van, de ez nem egy szellemhajós történet, hanem egy szerelmi dráma egy kis hajós beütéssel.

Igazatok is van, de a fantomhajós rész most következik, és remélem arra is felfigyeltetek, hogy a tragédia egy nappal Valentin-nap előtt történt. Ennek is lesz még jelentősége.

A Lady Lovibond tehát Rivers elsőtiszt tevékeny közreműködésének köszönhetően nekiütközött a Goodwin zátonynak és elsüllyedt. Nem volt túlélő.

De a hajó roncsát soha nem találták meg, pedig a zátony jó részéről apálykor visszahúzódik a víz, és számos hajó csontváza látszik ki a homokból.

A Lady Lovibondot azonban soha nem találták meg, egy darabot sem belőle.

Viszont 50 évvel később, 1798-ban az Edenbridge kapitánya, James Westlake jelentette, hogy február 13-án, tehát tényleg centire fél évszázad múltán, a hajójáról látta a Lady Lovibondot, sőt olyan közel ment el mellette, hogy még a kapitányi kabinban ünneplő társaság énekét is hallotta.

Westlake felettesei valószínűleg kevesebb rum fogyasztását javasolták volna a kapitánynak, valamint azt, hogy ne zaklassa felesleges és nevetséges információkkal a feletteseit, ha a történetét nem erősíti meg egy halászcsónak legénysége, akik szintén állították, hogy látták az 50 évvel korábban elsüllyedt hajót.

Újabb 50 év múlva, 1848. február 13-án pedig helyi halászok jelentették, hogy látták a zátonyon a Lady Lovibondot, sőt, még ki is eveztek hozzá, de persze mire odaértek, ahol sejteni vélték, a hajó már nem volt ott.

Ekkor terjedt el az a legenda, hogy a hajó napra pontosan 50 évente megjelenik elsüllyedése környékén, tehát igazi szellemhajóról van itt szó kérem.

Még akkor is, ha az újabb 50 évvel később esedékes évfordulókor, tehát 1898-ban nem érkezett bejelentés arról, hogy valaki látta volna a Lady-t. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem is volt ott akkor.

Nem úgy 1948. február 13-án, amikor Bull Prestwick kapitány jelentette, hogy találkozott a Lady Lovibonddal, ami állítása szerint teljesen valóságosnak tűnt azzal a nem elhanyagolható aprósággal, hogy zölden izzott. Prestwick kapitány alkoholfogyasztási szokásairól nincs infó, de valamit biztos, hogy tolt, ha egy zölden izzó hajót valóságosnak látott.

1998-ból megint nincs adat arról, hogy bárki látta volna a hajót.

Úgy tűnik tehát, hogy a szerelmi bánatában tömeggyilkosságot elkövető elsőtiszt által elsüllyesztett Lady Lovibond tényleg napra pontosan 50 (vagy 100, mikor hogy) évente megjelenik, hogy tegyen egy tiszteletkört a hullámsírja körül.

Itt akár le is zárhatnánk a szellemhajó sztoriját, de szerencsére van folytatás és megfejtés is.

Aki kritikus szemmel olvasta eddig a posztot, annak feltűnhetett, hogy van azért a sztoriban jócskán ellentmondás és logikai lyuk. Rögtön a nevek ugye, hogy akkor most Peel, vagy Reed, Amanda, vagy Annetta.

Aztán ott a sok ezer dolláros kérdés: ha a hajó elsüllyedt, és mindenki meghalt, akkor honnan tudjuk, hogy mi történt a fedélzeten, és hogy éppen Rivers elsőtiszt, éppen egy kötélerősítő szarvval és éppen a kormányost leütve futott ámokot a hajóval?? (Tudom, tudom, képzavar megint.)

Nos, ezek a kérdések felmerültek két kutatóban is, George Beheben és Michael Gossban is, akik vették a fáradtságot, és nekiálltak egy kicsit kutatni a témában.

Végül arra jutottak, hogy a Lady Lovibondról nincs elsődleges forrás 1924 előttről, amikor a sztorija megjelent Daily Chronicle nevű újságban, micsoda véletlen, éppen Valentin nap előtt.

A nincs elsődleges forrás pedig azt jelenti, hogy a Lady Lovibond 1924 előtt nem létezett, utána pedig minden forrás, amik általában újságcikkek, csak egymást idézgetik, vagy maximum a Daily Chronicle cikkét jelölik meg forrásként.

Ez önmagában még nem jelentené azt, hogy a sztori hazugság, hiszen egy 18. század közepi hajótörésről nehéz akármit is bebizonyítani: azt is, hogy megtörtént, és azt is, hogy nem.

Ami viszont valószínűleg eldönti a kérdést, az az, hogy a Lady Lovibond nem szerepel a Lloyd’s Listben sem.

Akik esetleg nem lennének naprakészek a nemzetközi tengeri fuvarozás történetében, azok kedvéért elmondom, hogy a Lloyd Lista, vagy Lloyd Regiszter egy tekintélyes hajózási szaklap volt, ami 1734 és 2013 között hetente jelent meg.

És tulajdonképpen naprakészen tartalmazott mindent, ami a tengereken éppen történt: hol, melyik hajó merre van, merre tart, mit szállít, hova, mikor fog megérkezni, melyiken van üres szállító kapacitás, mennyiért és hol biztosították, időjárási adatokat, munkalehetőségeket, stb., stb., vagyis mindent, ami a tengeri hajózással kapcsolatos.

Úgyis mondhatjuk, hogy ami nincs benne a Lloyd’s Listben, az nem létezik a hajózás szempontjából.

És bizony a Lady Lovibond nem szerepel benne.

A két kutató végül arra a következtetése jutott, hogy a Lady Lovibond szerelmi drámájának története egy gigantikus hírlapi kacsa, amit valószínűleg a Daily Chronicle munkatársai dobtak össze és időzítettek szándékosan Valentin-nap környékére.

Bár valószínűleg ők sem gondolták, hogy ekkora sikere lesz a dolognak, és hogy még több száz év múlva is nyilván fogják tartani a Lady Lovibondot, mint szellemhajót, holott ők csak egy kis színes hírecskét akartak összedobni a szerkesztő utasítására és az olvasók szórakoztatására. És hát, mivel szorította őket a lapzárta, meg a kávéházak is kinyitottak már, csak ilyen sztorira futotta nekik.

Remélem Ti s jól szórakoztatok, és mindenki döntse el maga, hogy elhiszi-e sztorit vagy sem, ellenőrizni legközelebb 2048. február 13-án, Kent környékén lehet majd.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂