A drámaversenyek
Eleinte csak bemutattak drámákat, később ez versennyé nőtte ki magát.
A drámaverseny a Dionüszosz-ünnep fénypontja volt, amelyen eleinte csak tragédiaköltők vehettek részt, később viszont (i. e. 486-tól) már komédiaszerzők is: három tragédiaköltő és öt komédiaszerző kapott játszási engedélyt, ám a komédiák számát egy idő után háromra csökkentették.
A tragédiaíróknak egy drámai tetralógiával kellett készülniük a versenyre, amely három tragédiából (amit tragikus trilógiának hívunk) és egy hozzájuk kapcsolódó szatírjátékból állt. A trilógia darabjainak nem kellett egymással összefüggő történetet alkotniuk.
Sajnos csak egy tragikus trilógia maradt fenn teljes terjedelemben, Aiszkhülosz Oreszteiája. A komédiaszerzőknek nem kellett tetralógiát írniuk: ők egy-egy darabbal pályáztak.
Mi lehetett a szatírjáték és miért kapcsolták a tragédiákhoz?
A szatírjáték egy oldottabb hangulatú, könnyedebb műfaj, melynek elnevezése a Dionüszosz isten kíséretébe tartozó kéjsóvár, nőket zaklató szatírok – görögösen szatüroszok (félig állati külsejű, kecskelábú, lófarkú lények) – nevéből származik.
Témája feltehetőleg Dionüszosz istenhez kapcsolódott, és szerepe az volt, hogy feloldja azt a feszültséget, izgalmat, amely a tragédiák megtekintése során keletkezett a nézőkben. Ennek eszköze a féktelen tréfálkozás, vaskos komikum volt.
A szatírjáték nemegyszer ugyanazt a témát járta körül, mint a tragédia, csak a nevetségesség oldaláról közelítette meg.
A színpadon táncok formájában adták elő, melyeket egy narrátor kísért kommentárokkal.
A szatírjátékok közül sajnos csak egy maradt fenn teljes egészében, ez pedig Euripidész Küklopsz c. darabja, amely azonban pont nem Dionüszoszról szól.
Az előadásra kerülő darabokat egy állami tisztviselő, az arkhón (főbíró) jelölte ki. Minden évnek volt egy névadó arkhónja (az a tisztviselő, akiről az adott évet elnevezték), és ő a hozzá benyújtott darabok közül kiválasztott három szerzőtől 3-3 tragédiát és 1-1 szatírjátékot, tehát összesen 3 tetralógiát.
Hogy mi alapján döntött, az ma is rejtély, egy azonban biztos: nagyot nem tévedett, ugyanis a bemutatott, valamint a győztes művek azoknak a szerzőknek az alkotásai, akiket az utókor is méltónak talált arra, hogy a halhatatlan klasszikusok sorába emelje.
Az arkhón döntötte el azt is, hogy kik legyenek a szponzorok, akik állják az előadások költségeit. Eleinte még a türannoszok pénzelték a színházat, később azonban – állami szolgáltatásként – három gazdag polgárnak kellett fedeznie a három darab költségeit. Őket nevezték koreigoszoknak.
A név szó szerint „karvezetőt” jelent, ami azért furcsa, mert a koreigosz nem szerepelt a darabban. A magyarázat az lehet, hogy a dithürambosz-versenyek idején minden phylé – a phylék egy-egy közigazgatási terület hivatalnokai voltak – saját tagjaiból kiállított egy kart, amelynek költségeit állta, és az ünnepi felvonuláson ő vezette ezt a kart, győzelem esetén ő vette át nevében a díjat.
Ez a karvezető tehát amolyan „művészeti vezető” volt, és ennek a gyakorlatnak révén kaphatták később a drámaversenyek szponzorai a koreigosz nevet.
A szponzorálási kötelezettség alól a kiválasztott polgár csak abban az esetben tudott kibújni, ha bebizonyította, hogy ő korábban volt már koreigosz, és van valaki nála gazdagabb, aki még nem teljesített ilyen kötelezettséget.
Ez esetben a másiknak át kellett vállalnia a költségeket, különben az arkhón vagyoncserét ítélt meg. Ilyesmire persze ritkán került sor, mert egy előadás szponzorálása nagy tekintélyt adott annak a polgárnak, aki vállalta a feladatot.
A koreigoszok kiválasztása után került sor a darabok betanítására – ezt a feladatot maga a szerző végezte, sőt, az egyik színész szerepét is vállalta. Ez a gyakorlat csak Szophoklész idejéig tartott, akinek túl gyenge volt a hangja a szerepléshez (de fiatal korában azért ő is vállalt színészi feladatot).
A versenydarabok sorsáról egy előre megválasztott, tíztagú zsűri döntött: mind a 10 bíró felírta az általa megállapított rangsort egy táblára, és ezeket bedobták egy urnába.
Az arkhón kihúzott ötöt, és ezek alapján dőlt el, hogy ki legyen az első helyezett és mi legyen a sorrend (a ki nem húzott „szavazólapokat” figyelmen kívül hagyták).
A drámaírók közt nagyon kiélezett volt a verseny, mivel a győzelem nagy megbecsültséggel, sőt, néha politikai tisztségekkel is járt, harmadiknak lenni viszont már a bukással volt egyenlő.
A győztes darab koreigosza (szponzora) saját sikereként ünnepelte az eredményt, és a győzelmet emlékmű állításával is megörökítette.
A vesztes szerző azonban rendszerint szívére vette az ítéletet, és előfordult, hogy elhagyta Athént.
Szám szerint 525 előadott tragédiáról tudunk, de valószínűleg ennél több is lehetett. Sajnos, mindössze 34 db maradt fenn.
Az ókori görög drámáról szóló írásnak még nincs vége, kattints lejjebb az oldalaknál a folytatáshoz!