A Vasálarcos

1703. november 19-én, egy hétfői napon, este 10 óra után nem sokkal meghal egy ötven év körüli rab a párizsi Bastille-ban.

Ez ugye önmagában még nem feltétlenül hírértékű esemény, hiszen a Bastille egy börtön, ahol köztörvényes bűnözők raboskodnak, meglehetősen zord körülmények között. És most egy meghalt, na bumm, kit érdekel?

Nos, pl. Etienne Du Juncát, a börtön egyik hadnagyát, akinek hivatalos kötelességei közé tartozik az intézmény naplójának vezetése is, amiben minden nap gondosan feljegyezi az említésre méltó történéseket: ki, mikor, miért érkezett a börtönbe, meddig maradt, kit látogatott meg, milyen és mennyi ellátmány érkezett, abból mennyi volt romlott stb., stb.

Ugyanígy a rabokkal kapcsolatos nyilvántartást is ő vezeti: hogy hívják a delikvenst, melyik cellába kerül, várhatóan meddig fogja élvezni az objektum vendégszeretetét, esetleg vannak-e különleges utasítások az őrzésével, ellátásával kapcsoltban.

És az aznap elhunyt rabra bizony vonatkoztak különleges parancsok, nem is akármilyenek: senki sem tudta a nevét, még az adminisztrációt végző Du Junca sem, a rab nem fogadhatott látogatókat, és úgy általában nem érintkezhetett senkivel- kivéve néhány különleges alkalmat és látogatót -, és ha valamilyen ok miatt meg kellett zavarni magányát, akkor mindig egy álarcot viselt, ami lehetetlenné tette az azonosítását.

Du Junca azt is megjegyzi, hogy a különleges rab a Bastille akkori parancsnokával, Benigne d Auvergne de Saint-Mars-sal együtt érkezett a börtönbe 5 évvel korábban, 1698-ban.

A Du Junca és a nyilvántartás számára ismeretlen férfit jeltelen sírba temetik el a párizsi Saint-Paul temetőben, majd a cellája falát lecsiszolják és újravakolják, hogy az általa hátrahagyott véseteket, karcolásokat eltüntessék, végül pedig ruháit és személyes holmiját elégetik.

Vagyis a szerencsétlennek minden nyomát nagyon alaposan eltüntették a Bastille-ból és a történelemből.

Ezzel a naplóbejegyzéssel kezdődik a Vasálarcos története, akinek kilétére több mint háromszáz éve nem tudnak rájönni a történészek.

És éppen ezért tökéletes konteós alapnak bizonyult a századok során, hiszen a vasálarc mögött bárki lehetett. Igazából nem is az a baj, hogy nincs megfejtés, hanem, hogy túl sok is van: ma már kicsit ritkábban ugyan, de volt időszak, amikor nagyjából kéthavonta fejtette meg valaki a rejtélyt.

Ennek köszönhetően ma kb. 50-nél tart azoknak a száma, akiket tutibiztosra beazonosítottak, mint a vasálarc viselőjét. És a rejtély megfejtőit még csak elfogultsággal sem lehet vádolni: a Vasálarcos volt már mindenféle nemzet és társadalmi osztály tagja angol hercegtől francia inasig, királynői szeretőtől királyi testvérig, politikai üldözöttől korrupciós besúgóig mindenki, akit el lehet képzelni.

Ráadásul a Du Junca vezette napló tulajdonképpen nem is a kezdete a történetnek, hanem a vége, ami már egy modernkori kutatás eredménye, amikor a történészek komolyan nekifeküdtek a rejtély felgombolyításának.

És bár a Bastille-ból a francia forradalmárok szorgos munkájának köszönhetően csak néhány kő maradt meg, de szerencsére Du Junca naplóját máshol tárolták, így maradtak fenn a feljegyzések, de mintha csak azért, hogy ki lehessen mondani: a vasálarcos tényleg létezett.

Ennél többet azonban a derék hadnagy írásából sem lehet kihámozni. Nem mellesleg később majd látni fogjuk, hogy azért vannak gondok is Du Junca jegyzeteivel, már ami a vasálarcot illeti.

Persze aztán a történet önálló életre kelt, köszönhetően Dumas-nak, aki halhatatlanná tette a sztorit a Három testőr regényekben, és az ezekből készített rengeteg feldolgozásnak, pl. legutóbb a DiCaprio-féle, 1998-as változatnak.

Alexandre Dumas

 

De vajon Dumas honnan vette az alapötletet?

Nézzük, mit lehet tudni a rejtélyes álarcosról, ki volt, ki lehetett és kinek köszönhető, hogy a története ismert lett, és egyáltalán, honnan ered a sztori?

Hát… Az igazság az, hogy fogalmunk sincs… Vagyis ma már nem lehet megállapítani, hogy ki és mikor kezdte el terjeszteni a vasálarcos férfi történetét.

Azt azonban többé-kevésbé be lehet lőni, hogy miért.

A Vasálarcosról ugyanis először az 1680-as években kezdtek el suttogó pletykák terjengeni úgy a párizsi sikátorokban, mint a nemesi szalonokban. És bizony elég erős történet kapott szárnyra.

Eszerint az akkor már több évtizede uralkodó XIV. Lajosnak valójában nincs is jogcíme a trónra. Lássuk be, ez azért elég combos állítás.

A pletyka szerint XIV. Lajos szülei, Ausztriai Anna és XIII. Lajos nem különösebben kedvelték egymást. Ez nem igazán lehet meglepő, hiszen a korszak szinte összes többi nemesi házasságához hasonlóan az övéké sem „meglátni és megszeretni” viszony volt, hanem dinasztikus érdekek mentén kialkudott és eldöntött üzleti tranzakció. Vagyon a vagyonnal és hatalom a hatalommal, ugye, esetleg ezek tetszőleges kombinációja.

XIII. Lajos

 

Ettől még persze nekik kellett lehúzni egymás mellett egy életet. Ami nem volt könnyű.

Anna ugyanis gyönyörű (mármint akkor annak számító…), okos, szenvedélyes nő volt, aki egyáltalán nem szerette gyenge jelleműnek és morcosnak tartott, bár egyébként a korszak mércéjével mérve jóképűnek mondható férjét.

Ausztriai Anna

 

Azonban még ez sem okozott volna gondot, hiszen az arisztokratáknak több száz év állt a rendelkezésükre ahhoz, hogy kifejlesszék, hogyan kell egy házasságban egymást évtizedeken keresztül elkerülni.

A problémát az jelentette, hogy Anna Franciaország királynője volt, és ezen a poszton bizony egyetlen, mindennél fontosabb kötelezettséget kell teljesíteni a tekintély megtartásához: fiú trónörököst kell szülni.

És Annának ez nem sikerült, bár kapcsolatuk elején háromszor is teherbe esett, de minden alkalommal halott csecsemő született.

A korabeli felfogás szerint a gyermektelenség egyértelműen, mindig a feleség hibája, tehát Annát okolták azért, mert nem képes fiút szülni az ország javát és a trónutódlást szem előtt tartva.

Ez természetesen hatással volt a pár kapcsolatára is, a már kezdetben sem túlzottan izzó szenvedély hamar kihűlt, Anna és Lajos eltávolodtak egymástól.

Egészen házasságuk 23. évéig (!), amikor a pletyka – és bizonyos források – szerint tulajdonképpen egy véletlennek köszönhetően megfogant a későbbi XIV. Lajos.

Történt ugyanis, hogy 1637 decemberében XIII. Lajos éppen versailles-i kastélyába tartott, amikor az embertelenül zord időjárás miatt meg kellett szakítania az utat.

Mégpedig, mit ad Isten, éppen a Louvre-ban lakó feleségénél volt kénytelen megállni, ráadásul csak a királyné hálószobája volt fűtött az egész kacsalábon forgó kastélyban.

Így aztán a didergő Lajos úgy döntött, hogy ott tölti az éjszakát. És mivel a Netflixet még nem kötötték be, beszélgetni meg 20+ év házasság után nem nagyon volt miről, ezért hm… másképp ütötték el az időt.

És 9 hónappal később, 1638. szeptember 5-én megszületett XIV. Lajos.

Ausztriai Anna és a későbbi XIV. Lajos

 

Egy trónörökös születéséről már mindenki lemondott, ezért aztán akkora volt az öröm és a boldogság, hogy a csecsemő a Louis-Dieudonné nevet kapta, azaz Lajos, Isten ajándéka. Hát mondjuk inkább a rossz idő volt az ajándékozó, de mégse adhatták neki a Decemberi Lajos, vagy a Téli Lajcsi nevet.

XIII. Lajos pedig az éppen csak megszületett gyerekkel és egész udvartartásával együtt elvonult a Te Deum misére.

Anna pedig egyedül maradt – már persze amennyire egy királynő bármikor is egyedül volt élete során. És itt kezd bedurvulni a történet.

Az alamuszi pletyka szerint ugyanis az immár csak a bábákkal és szolgálókkal körülvett Anna hamarosan egy újabb gyermeknek adott életet. Vagyis ikrek születtek.

Ez bizony kellemetlen helyzetet eredményezett, ugyanis a korabeli felfogás szerint ikres szülés esetén a trónörökös a később született gyermek lesz, mert a rendkívül megalapozott, és empirikus kísérletekkel alátámasztott nézet szerint ő fogant először.

Ez persze hülyeség, de ettől még ez volt a törvény Franciaországban, és XIII. Lajos kínos helyzetbe került, hiszen a kis Louis-Dieudonné-t már bemutatták a népnek, mint az ország leendő királyát.

Lajos ezért úgy döntött, hogy ne változtassanak a menetrenden: mindenki úgy tudja, hogy Anna királynő egy fiút szült, maradjon is ez így. A második szülésnél jelen lévőket fatális balesetek érték, vagy eltűntek valamelyik királyi börtön mélyén.

A második gyermeket pedig Angliába küldték, és királyi nevelésben részesítették. Később visszatért Franciaországba, de egyre nagyobb problémát okozott feltűnő hasonlatossága az akkor már XIV. Lajos néven Franciaországot éppen világhatalommá és abszolút monarchiává tevő bátyjához.

Ezért aztán XIV. Lajos úgy döntött, hogy öccsének állandóan, élete végig egy vas álarcot kell viselnie.

XIV. Lajos

 

Ez az ismert történet, amit ugye Dumas is feldolgozott. És ebbe még bele se vettem, hogy a sztori egyes változatai szerint XIII. Lajos ott sem volt gyermeke fogantatásánál, ha értitek…

A kérdésre pedig, hogy miért terjesztették ezt a történetet, az a válasz, hogy XIV. Lajos ekkorra már rengeteg európai hatalom tyúkszemére lépett rá. Tökéletes és korlátlan hatalommal rendelkezett országán belül, és Franciaország államok közötti elsőségét igyekezett a szomszédaival is elismertetni.

Ez persze az érintetteknek nem igazán tetszett, ezért boldogan terjesztették az öccsét vasálarcba nyomorító, a trónt jogtalanul birtokló francia király történetét, ezzel próbálva meg aláásni XIV. Lajos reputációját.

XIV. Lajos bruttó 72 éves uralkodásáról (nettó 64 év, mert az elején anyja uralkodott helyette régensként) persze most nem fogok részletesen megemlékezni, mert a témának több könyvtárnyi irodalma van, és évek alatt se lehet átvenni az egészet, nemhogy egy posztban.

A lényeg, hogy XIV. Lajos bizony jócskán ellentmondásos személyiség volt, egyrészt világhatalommá tette Franciaországot, támogatta a művészeteket, a tudományt, az építészetet, szeretett háborúzni, inkább számos, mint számtalan szeretőt tartott, tehetséges politikus volt, és még tehetségesebben tudta kiválogatni a megfelelő pozíciókra a megfelelő embereket.

Másrészt ő az abszolút egyeduralkodó mintapéldánya, aki mindent a saját kezében központosított, és könyörtelenül tiport el bárkit és mindenkit, aki ellent mert neki mondani. Mondjuk nem is sokan voltak ilyenek.

Abba most ne menjünk bele, hogy állítólag fürdeni viszont kifejezetten nem szeretett, felesleges és bosszantó tortúrának tartotta. Először hat évesen fürdették meg, és később sem vált szokásává ez a mulatság.

A király védelmében azért jegyezzük meg, hogy a korszakban a fürdés orvosilag volt ellenjavallt, a higiéniát napi többszöri fehérneműváltással intézték el. Mondom, hagyjuk inkább ezt.

A legenda a vasálarcos ikertestvérről tehát szárnyra kapott, de ugyanúgy, ahogy a farkasokat sem érdekli, hogy miről nyávognak a macskák, XIV. Lajos sem foglalkozott különösebben a dologgal.

És Lajos életében nem is lett se következménye, se nagyobb visszhangja a vasálarcos sztorinak, megmaradt az udvari és hálószobai intrika egyik fejezetének. Egyike volt a számtalan másik, ennél okkal durvább rágalmaknak.

Valószínűleg fenn se maradt volna, ha nem jön be a képbe egy ma is ismert ember, aki felkapta a történetet, és úgy elterjesztette, hogy gyakorlatilag mindenki elhitte.

Ez az ember pedig nem volt más, mint Francois-Marie Arouet, akinek neve ebben a formában nem olyan ismert, de ha azt mondom, hogy Voltaire, akkor nagyjából mindenki a fejéhez kap, ahhháááá!

Voltaire

 

Voltaire-ről szokás tudni, hogy a francia felvilágosodás egyik legnagyobb alakja, író, költő, filozófus és bizony nagy kópé is volt. Az iskolában illik elolvasni Candide című művét, ami abba az életkorban nem egy nagy valami, de aki esetleg felnőttként újraolvassa, az rájön, hogy egy rendkívül szórakoztató könyvecskéről van szó.

Születésekor, 1694-ben, még bőven XIV. Lajos volt az uralkodó, meg utána is még vagy 20 évig. Voltaire pedig imádott államellenes lenni, gyakran és komolyan kritizálta az abszolút uralkodót.

XIV. Lajos életében azonban még többé-kevésbé nyugton maradt, ami szerintem főleg a fiatalságának tudható be. Lajos azonban 1715-ben meghalt, 1717-ben pedig Voltaire kiadott egy szatírát, amiben Fülöp orleans-i herceget gúnyolta.

XIV. Lajos élete vége felé

 

Fülöp XIV. Lajos öccse volt, mármint tényleg, nem pedig a vasálarcos történetben szereplő ikertestvér. Anna királynő és XIII. Lajos úgy látszik, hogy annyira megörültek, hogy végre sikerült összehozniuk egy utódot, hogy továbbvitte őket a lendület, aminek eredménye lett az 1640-ben született Fülöp.

Fülöpnek nem volt túl szerencsés élete, XIV. Lajos kínosan ügyelt rá, hogy öccse semmilyen komoly hatalommal ne rendelkezzen, így Fülöp nagyrészt tivornyázással, pénzköltéssel és nemesifjak elcsábításával töltötte az életét.

Annak ellenére, hogy Fülöp homoszexualitása nyílt titok volt, számos jel szerint ösztönös katonai tehetsége volt – nem mintha a kettőnek bármi köze lenne egymáshoz –, de bátyjától soha nem kapta meg a lehetőséget, hogy ezt be is bizonyíthassa.

Fülöp herceg

 

Lényeg a lényeg, hogy Voltaire Fülöp gúnyolása miatt bajba és a börtönbe került, mégpedig éppen a Bastille-ba.

Ekkor 1717-et írunk, a poszt elején pedig, ha még emlékeztek rá, szó volt róla, hogy a Du Junca által feljegyzett rejtélyes álarcos férfi 1703-ban halt meg.

Voltaire tehát valószínűleg a többi rabtól hallott a furcsa egykori fogolyról, és összekapcsolta a mindenki által ismert pletykát XIV. Lajos eltitkolt ikertestvéréről és a Bastille álarcos bentlakójáról.

Voltaire egyébként kevesebb, mint egy évet töltött börtönben, de ez az időszak csak még jobban elmélyítette ellenszenvét az abszolút állammal szemben. Ezért aztán, amikor sok évvel később, 1751-ben kiadta a XIV. Lajos kora című művét, akkor a könyvben többször, céltudatosan és tényként kezelve közli, hogy a Vasálarcos Lajos eltitkolt ikeröccse volt.

Voltaire tehát így rúgott még egy utolsót az akkor már évtizedek óta halott XIV. Lajosba, bár azt nem tudjuk, hogy ő maga mennyire hitt az általa terjesztett történetben.

Hol van a bibi?

Nos, ott, hogy ha pontosabban megnézzük Du Junca, a Bastille hadnagyának naplóját, akkor bizony abban egy árva szó sincs vasálarcról. Bizony.

Du Junca ugyanis csak annyit ír, hogy a fogoly minden olyan esetben, amikor valakivel találkozott, álarcot viselt. De szó sincs vasálarcról, sokkal valószínűbb, hogy egy selyem álarcról volt szó.

Ebből több dolog is következik. Egyrészt az ég világon semmi sem bizonyítja, hogy XIV. Lajosnak lett volna egy eltitkolt ikertestvére, és azt sem, hogy ez az ikertestvér (aki nem létezett, ugye) a Bastille-ban végezte volna vasálarccal a fején.

Másrészt aki az alap- és középfokú oktatás 12 évében legalább néhány biológia órára benézett, esetleg aktívan részt is vett némelyiken, annak azt hiszem nem kell nagyon túlmagyarázni, hogy mit tenne egy vasálarc azzal, aki azt huzamosabb ideig viselné.

Márpedig a történet legtöbb változatában a Vasálarcos éjjel-nappal viseli a maszkját. Nem is ragozom tovább, a képzeletetekre és a fantáziátokra bízom, hogy mi marad annak az embernek az arcából, aki évekig-évtizedekig rozsdásodó, a bőrhöz dörzsölődő, nyílt sebeket okozó fém álarcot visel.

A Vasálarcos története tehát minden bizonnyal egy pletyka (XIV. Lajos ikertestvére) és egy tény (a Bastille-ban raboskodott valaki, akinek személyazonosságát mindenképpen el kellett titkolni) félig meddig véletlen kombinációja.

Ha Voltaire nem kerül be a Bastille-ba, akkor valószínűleg soha nem születik meg a sztori abban az alakban, ahogy ma ismerjük.

Jó, oké, XIV. Lajosnak nem volt eltitkolt ikertesója, akit nem zártak a Bastille-ba, és aki nem viselt vasálarcot. De ettől még adott Du Junca jegyzete, miszerint volt egy rab, aki az újonnan kinevezett börtönigazgatóval érkezett a Bastille-ba, és akinek senki sem tudta a nevét, kilétét pedig (selyem)maszkkal takarták.

Na, ő vajon ki lehetett?

És itt kell visszatérnünk a poszt elején már említett Benigne d Auvergne de Saint-Marshoz, a Bastille parancsnokához.

Saint-Mars muskétásként kezdte, majd fokozatosan egyre magasabbra dolgozta magát a ranglétrán, egészen odáig, hogy XIV. Lajos hadügyminiszterének, Louvois márkinak lett a bizalmasa.

Saint-Mars

 

Ebben a minőségében pedig leginkább fontos rabok kísérése volt a dolga, amikor azokat áthelyezték Franciaország egyik börtönéből a másikba, emellett szabadidejében általában valamelyik börtön parancsnoka is volt.

Szerencsére fennmaradt Saint-Mars és főnöke, Louvois márki levelezésének nagy része, ezért tudjuk, hogy a titokzatos foglyot, akivel Saint-Mars 1698-ban a Bastille-ba érkezett, majdnem 20 évvel korábban, 1679-ben szállították be a Dél-Franciaországban található Pignerol várbörtönbe. Mégpedig XIV. Lajos személyes parancsára.

Pignerol akkori parancsnoka éppen Saint-Mars volt, és a foglyot a személyes felügyeletére és felelősségére bízták. Annyira, hogy, amikor később Saint-Marsot áthelyezték, akkor vitte magával a rabot is.

Pignerol ma

 

1681-ben Exilles hegyi erődjébe, 1694-ben Sainte-Marquerite szigetére, majd 1698-ban a Bastille-ba.

Louvois a leveleiben többször is kifejezetten felhívja Saint-Mars figyelmét arra, hogy mennyire fontos, hogy a fogoly személyazonosságáról senki se szerezzen tudomást. Érdekes módon azonban a levelekben nincs szó semmilyen – se vas, se selyem – álarcról.

A másik fontos dolog, ami a levelezésből kiderül, hogy Louvois mindig a legnagyobb tisztelettel beszél a rabról, és hangsúlyozza, hogy kivételes elbánásban és ellátásban kell részesülnie.

Ebből a legtöbb kutató arra következtet, hogy minimum magas rangú arisztokratának kellett lennie a rejtélyes valakinek.

Remek, most már tudjuk, hogy a rab mikor került börtönbe, és azt is, hogy fontos ember volt, akinek komfortérzetére a körülményekhez képest odafigyeltek.

Azt gondolhatnánk, hogy innentől kezdve nyert ügyünk van, csak meg kell nézni, hogy van-e olyan fontos ember a francia királyi udvarban, esetleg Európában, aki 1679 környékén eltűnt és nem esik róla több említés.

A baj az, hogy egyrészt nincs, másrészt rengeteg ilyen van…

Vagyis ha a hátteret is vizsgáljuk, akkor nincs olyan ember, akire egyértelműen rá lehet mondani, hogy olyan magas rangú lett volna, hogy XIV. Lajosnak megérte volna börtönről börtönre utaztatni, rengeteg energiával és pénzzel titkolni a kilétét, de közben meg fejedelmi ellátásban részesíteni.

Ugyanakkor viszont a korszak a kalandorok játszótere volt, rengetek szerencsevadász, politikai ügyeskedő, (fél)bolond arisztokrata keringett Európa királyságai között, akik közül bármelyik kihúzhatta a gyufát XIV. Lajosnál.

Ez persze az önjelölt kutatókat nem izgatja, ők nagyon sok megoldással előálltak már. Most nem fogom minden felsorolni, de a legtöbb jelölt általában a királyi udvar kegyenceinek, esetleg magának XIV. Lajosnak az eltitkolt gyerekei közül kerül ki.

Ezzel a vonallal az a baj, hogy XIV. Lajosnak speciel egyáltalán nem kellett eltitkolnia, ha valamelyik szeretőjétől gyereke született. Mivel hivatalosan is tartott szeretőt, olykor többet is, és az ezen hölgyektől született gyerekekre oda is figyelt. Megfelelő neveltetésben részesültek, és gyakran a francia arisztokrácia valamelyik tagjával házasították össze őket.

Erre azt szokás mondani, hogy igen, de mi van, ha XIV. Lajos nem egy francia nemes hölggyel kezdett ki, hanem mondjuk valamelyik szövetségesének, vagy ellenségének feleségével/lányával/anyjával stb. ?!

Hát, az van, hogy bár a Napkirály bolondult a nőkért, sőt hivatalos kegyencnői véleményét is hajlamos volt figyelembe venni az éppen aktuális politikai döntéseknél, hülye azonban nem volt.

Pontosan tudta, hogy Franciaországban korlátlan úr, azt a nőt szerzi meg magának, amelyiket akarja, a szolgálólánytól a legmagasabb rangú nemesig. Miért kujtorgott volna külföldön? Országa elég nagy volt ahhoz, hogy még az ő legendás étvágyával se tudja végigkóstolni.

A korabeli francia királyi udvarban tehát egy balkézről született gyerek nem volt botrányos. Már persze a férfi számára…

Egy nő esetében már kicsit másként festett a dolog, főleg ha a királynőről van szó, ugye… Suttogják ugyanis azt is, hogy az álarcos valaki nem XIV. Lajos fattya volt, hanem feleségéé, Mária Teréziáé.

Hát, nagy valószínűséggel ezt a verziót a kitalálóján kívül senki sem hitte el. Mária Terézia ugyanis csúnyácska, butácska, bár jólelkű és mélyen vallásos nő volt, aki soha nem bocsátkozott volna semmilyen gáláns kalandba.

Ezt bizonyítja a korabeli királyi udvar számos szereplője által hátrahagyott – egyébként általában rendkívül hm…pikáns – emlékirat és memoár, valamint az a tény, hogy miután Mária Terézia nem tudta kielégíteni férje hatalmas étvágyát, ezért hallgatólagos megállapodás született közöttük.

Eszerint XIV. Lajos biztosít minden olyan külsőséget, pompát és tiszteletet, ami Franciaország királynőjének kijár, cserébe Mária Terézia nem firtatja férje nőügyeit. Ez viszont nem jelentette azt, hogy MT is szabad kezet kapott volna szerető tartására, annyira nem, hogy az önérzetes Lajos biztos, hogy megtorolta volna feleségén, ha mégis ilyesmi történik.

Márpedig erről a mindig éber udvari intrikusok egyszer sem számolnak be.

Ennek a verziónak a csúcsa egyébként a néger szolgálótól született félvér kisfiú, de azt hiszem, hogy ezzel nem is érdemes tovább foglalkozni.

Rendben, Franciaországban nincs olyan korabeli nemes, akiről biztosan kijelenthetjük, hogy akkora bajt csinált volna, hogy Lajos örökre börtönbe záratja és a személyazonosságától is megfosztja.

Hátha akkor Európában máshol? Valaki olyan, aki mondjuk keresztbe tett Lajos nagyhatalmi törekvéseinek, átverte, megsértette, bármi ilyesmi?

Ezzel is az a baj, hogy rengeteg az ilyen játékos, angol arisztokratától kezdve, svéd udvarnokon át, spanyol nemesekig, sőt vagy egy igen ígéretes olasz versenyző is, bizonyos Matthioli gróf, aki csúnyán átverte XIV. Lajost.

Ezekkel a megoldásokkal viszont az a baj, hogy amennyiben feltételezzük, hogy bármelyikük is kellően magas rangú lett volna ahhoz, hogy magára vonja a francia király személyes haragját, akkor az egyben azt is jelentette volna, hogy a hazájában is fontos szereplőnek számít.

Ergo, amennyiben egy fontos külföldi nemes, vagy diplomata hirtelen eltűnik Franciaországban, akkor a kormánya minden bizonnyal hangos diplomáciai hisztit rendez, követelve, hogy vagy a célszemélyt, vagy legalább valamilyen infót adjanak ki róla. De semmi ilyesminek nincs nyoma, legalábbis olyan nyoma, amin el lehetne indulni.

Oké, akkor közelítsük meg másfelől a dolgot! Mi van akkor, ha eleve rossz nyomon indultunk el, és nem is arisztokratáról van szó?!

Hanem mondjuk egy szolgáról, egy inasról, egy apródról, aki látott valamit, tudott valamiről, elrejtett valamit, ami miatt fontossá vált a személye.

Ennek a verziónak is vannak képviselői, sokan állítják például, hogy az álarcos fogoly nem volt más, mint Eustache Dauger.

Arról, hogy ki is volt ő valójában, a mai napig megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint nagyon sok és nagyon komoly információja volt a XIV. Lajos udvarát megrázó mérgezési botrányról, amiben most nem fogunk elmélyedni, de az eset szálai a legmagasabb körökig értek.

A nyomozás pedig valóságos boszorkányüldözéssé alakult, amiben rengeteg fontos és befolyásos embert ítéltek halálra vagy életfogytig tartó várfogságra. Az utolsó ilyen bebörtönzött jóval XIV. Lajos halála után, az 1720-as években halt meg.

A másik verzió szerint emberünk Nicolas Fouguet pénzügyminiszter inasa volt. Fouguet-ról azt kell tudni, hogy elképesztő vagyont halmozott fel pozíciójának köszönhetően, olyan mértékben korrupt volt, hogy végül XIV. Lajos várfogságra ítélte. Daugernek lehet, hogy arról volt infója, hogy hogyan, milyen módszerekkel szerezte gazdája a vagyonát, esetleg arról is, hogy elrejtette egy részét, és ha igen, akkor hová.

Fouquet

 

Akármelyik verziót is tekintjük igaznak – esetleg a két történet össze is függhet –, az biztos, hogy Dauger komoly titkok tudója volt.

És éppen ez a baj ezzel: ha Dauger olyan infók birtokában volt, akár a mérgezési botrány, akár Fouguet vagyona és ármánykodása kapcsán, ami miatt célszerű volt a francia királyi udvar számára egy életre eltűntetni a nyilvánosság elől, akkor miért a börtönt és az álarcot választották?

Sokkal egyszerűbb lett volna akár látványosan kivégezni, akár titokban a Szajnába lőni/szúrni, megmérgezni, orgyilkost küldeni rá, stb., stb. Miért vacakoltak volna vele, évtizedekig börtönről börtönre hurcolva?

Több mint 3400 szó és 20 000 karakter (szóköz nélkül) leírása/elolvasása után tehát megállapíthatjuk, hogy nem állapíthatjuk meg minden kétséget kizárólag, hogy ki is volt valójában a rejtélyes álarcos férfi…

Annyit mondhatunk biztosan, hogy 1703. november 19-én, egy hétfői napon, este 10 óra után nem sokkal meghalt egy ötven év körüli rab a párizsi Bastille-ban.

De nem tudjuk, hogy ki volt ő, hogy hívták, és mit követett el, amiért évtizedekig kellett raboskodnia a francia abszolutizmus börtöneiben, megfosztva nevétől és személyazonosságától.

És bizony, nagyon úgy néz ki, hogy nem is fog kiderülni, az viszont biztos, hogy Voltaire-nek és Dumas-nak köszönhetően világhírű – és tulajdonképpen halhatatlan –  lett.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Most akkor a Mikulás hozza, vagy a Télapó?

December 6. alkalmából az egész netet elönti a Mikulásos/Télapós képek áradata. Van, aki őszintén örül ennek az ünnepnek, és van, aki csak sajnálkozik vagy szánakozik, hogy ez a szép szokás is a globalizáció és az üzlet martalékává vált.

Én most erre a vonatra – mármint a nyavajgósra –  nem fogok felülni, viszont eszembe jutott, hogy ezen a napon akár torlódás is lehet a kéményeknél, csizmáknál, tekintve, hogy van, aki szerint a Mikulás, míg mások szerint a Télapó hozza az ajándékot.

Már persze annak ugye, aki egész évben jó volt, ellenkező esetben a jóságos figura nevelő célzatú virgáccsal figyelmezteti a delikvenst…

Na de akkor most Mikulás, Télapó, egyik se, mindkettő, a kettő ugyanaz, vagy hogy is van ez. 

Ennek fog utána járna egy kicsit ez a bejegyzés.

 A Mikulás

A Télapó figurájával ellentétben a Mikulás személye egész jól visszakövethető és vezethető, mégpedig egészen a harmadik századig. 

Egészen pontosan valamikor 270 és 286 közé (esetleg 245-ig), amikor is a Kis-Ázsiában lévő Patara városában megszületett Szent Miklós. Mármint persze nem rögtön szentként született, de később nagyon keményen megdolgozott ezért a címért.

Miklós irdatlan vagyonnal rendelkező családból származott, ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – a papi hivatást választotta, bár ehhez hozzájárulhatott szülei korai halála is, és már 19 évesen felszentelték.

Miután már szabadon kezelhette örökségét, az a gondolat kezdte foglalkoztatni, hogy a megörökölt hatalmas vagyont hogyan tudná a szegények, az elesettek javára fordítani.

Szent Miklós életrajzával egyébként az a legnagyobb baj, hogy egyszerre túl sok és túl kevés. Számos történet és legenda szól alakjáról és cselekedeteiről, amiket ugye vérmérséklet szerint vagy elhiszünk, vagy nem. Viszont hiteles történeti forrás nagyon kevés van róla, és a témával foglalkozó tudósok nagy része csak abban ért egyet, hogy a róla szóló legendák nem tekinthetők hiteles forrásoknak, főleg azért nem, mert több száz évvel halála után keletkeztek.

Jótékony tevékenységéhez kapcsolódik az a történet, amiben már felfedezhetjük a későbbi Mikulás alakjának és tevékenységének kezdeteit.

Miklós – már mint Myra (Müra) püspöke – tudomást szerzett egy elszegényedett nemesemberről, akinek három lánya volt. A lányok eladósorban kerültek, de az apjuknak nem volt pénze a kiházasításukhoz.

De nemcsak ahhoz, hanem úgy általában a megélhetéshez, ezért a “nemes” apának az jutott eszébe, hogy, ha már nem tudja férjhez adni a lányait, akkor eladja őket a helyi bordélyházba, legalább valami haszna lesz belőlük. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a megélhetési prostitúció tipikus esete.

Miután a történet Miklós tudomására jutott, elhatározta, hogy segít a családon: innentől a legendának különböző változatai vannak: Miklós a kéményen/ablakon keresztül kendőbe/erszénybe rejtett pénzt/aranyat dobott be három egymást követő éjszaka/évben a család házába.

A különböző változatok abban azonban megegyeznek, hogy Miklós mindenképpen titokban akarta tartani jó cselekedetét, aminek köszönhetően a lányok megmenekültek a nyilvános háztól, és férjhez mehettek. A derék apa további sorsáról nincs infó…

Van olyan változat, ami szerint később azért kiderül a titokzatos ajándékozó, azaz Miklós személye, mert az adományként elhelyezett pénzdarabok között volt egy megjelölt, amit Miklós korábban egy helyi kereskedőtől kapott ajándékba. 

Maga a felismerés, hogy a püspök személyesen segített meg egy családot, természetesen csak még tovább növelte Miklós népszerűségét.

Érdemes még azt is megjegyezni, hogy a kéményen át célba juttatott adományról szóló változat egyik további mutációja szerint az ajándék éppen az egyik lány által a kéménybe száradni tett harisnyába esett.

És ebben már nem nehéz felismerni a mai Amerikában a kandallón sorakozó harisnyák, vagy Európában az ablakba tett, ki- és megtisztított cipő/csizma motívumát!

Szent Miklós népszerűségét és tiszteletét egyébként mi sem mutatja jobban, mint hogy a későbbi évszázadokban számos szakma képviselői választották védőszentjüknek: országonként eltérően ugyan, de többek között ő a tengerészek, illatszerészek, gyógyszerészek, zálogházak, gyermekek és diákok, búcsújárók, eladósorban levő leányok, igazságtalanul elítéltek, kádárok, lenkereskedők, magkereskedők, mészárosok, molnárok, posztósok, sörgyárosok, szénhordók, takácsok, tanítók, tűzoltók, utasok és vászonkereskedők védőszentje.

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Magyarországon pl. Kecskemét városának, és – férfiemberek figyelem! – a pálinkafőzés védőszentje is, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy Miklós szent minőségében jelenleg is meglehetősen elfoglalt.

Na de lépjünk tovább, mert felmerülhet a kérdés, hogy egy Kis-Ázsiában született, ott élt és eltemetett szent alakja hogyan került át Európába?

Úgy, hogy 1084-ben csontjait átvitték Bari városába, ami Dél-Olaszországban van. A szent tisztelete és kultusza innen a kereskedők révén került át Németországba, onnan pedig hozzánk.

A középkorban elterjedt szokás szerint a kolostori iskolákban a diákok emlékeztek meg Szent Miklósról, és közülük alakította valaki – piros köpenyben és püspöksüvegben – a szentet.

Később a szerepet egy felnőtt vette át, és kikerült az iskolai megemlékezés köréből:  Szent Miklós halálnak évfordulóját, azaz december 6-át megelőző este a jóságos apóka végigjárta a falu házait, és apró ajándékokat osztogatva dicsért, vagy éppen fenyített, mikor hogy.

Az pedig, hogy a gyerkőcök készüljenek is a Mikulás érkezésére, és az ablakba, ajtó elé kitisztított csizmát/cipőt tegyenek, körülbelül egy évszázados múltra tekint vissza, és német mintára, osztrák közvetítéssel jutott el hozzánk.

Érdekes módon a Mikulás alakja, eredete és tevékenysége ma is változóban van. A két világháború között még általános volt az a nézet, hogy a Mikulás az égben, azaz a Mennyországban lakik, onnan figyeli a gyerekeket, és nem egyedül dolgozik: manók/angyalok/krampuszok segítik a munkáját.

Mára ez többé-kevésbé átalakult, és a célcsoport, azaz a gyerekek körében egyre inkább az az általánosan elfogadott nézet, hogy a Mikulás Lappföldön lakik, szánnal közlekedik, amit univerzálisan alkalmazható rénszarvasok húznak, a több segítője pedig nincs is.

A Télapó:

Míg a Mikulás eredetéről többé-kevésbé biztos infókkal rendelkezünk, és ha mást nem, azt biztosan állíthatjuk, hogy mindenképpen a keresztény hagyományokban gyökerezik, addig a Télapóval kapcsolatban nem ennyire egyértelmű a helyzet.

Azt a legtöbb Télapóval foglalkozó cikk megjegyzi, hogy Magyarországon orosz(szovjet) mintára központilag vezették be a Télapó figuráját 1950-ben. 

A fő cél a vallásellenesség jegyében a Mikulás lecserélése volt, a név pedig az orosz “Fagy apó”-ból eredeztethető.

Igen ám, de a helyzet azért nem ennyire egyszerű, ugyanis a Télapót nem az oroszok találták ki, jóval régebbi múltra tekint vissza, és maga a név is, általában “tél apó” formában, már korábban is létezett a magyar nyelvben.

Jelenleg kb. ott tartunk, hogy a Télapó alakját a szakértők nem egy adott néphez, vagy kultúrkörhöz kötik, hanem az általános nézet szerint több (sok) ország, nép, törzs hagyományának összeolvadásából jött létre.

Érdekes, hogy a a legtöbb európai népnek van valamilyen mesebeli, mitológiai alakja, aki télen – valószínűleg a téli napforduló környékén – ajándékokat oszt, vagy éppen ijesztget. Vagyis ezek a korai lények még nem egyértelműen jók, hanem a kettősség jellemző rájuk: hozhatnak szerencsét, de szerencsétlenséget is, lehetnek kedves lények, de démonszerű alakok is, adhatnak ajándékot, de átkot is.

Kiindulópontnak általában Odint, a germán főistent szokták tekinteni, akinek egyik elnevezése “Hosszú szakállú” volt, nyolc lábú, Sleipnirnek nevezett lovának pedig a gyerekek répát és szalmát tettek ki a csizmájukban a kémény mellé.

Odin pedig a lova iránti figyelmességet viszonozta a csizmákba tett apró ajándékokkal.

Odin alakja aztán vagy fokozatosan elterjedt, vagy az adott népnél már létező téli ajándékozó lény/démon/manó alakjába olvadt bele.

Ez persze csak egy magyarázat, de ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor egyértelmű válasz nincs arra, hogy honnan származik a Télapó…

Az biztos, hogy hozzánk a mai formájában valóban orosz közvetítéssel érkezett, de “tél apóról” már írt Arany János, Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula is.

Talán annyit lehet biztosan kijelenteni, hogy a Télapó egy valós alternatíva lehet azok számára, akik nem a keresztény vallásossággal átszőtt Mikulást akarják ünnepelni, de szerintem ez a különbségtevés pont azokat nem érdekli, akik leginkább várják ezt az ünnepet: a gyerekeket.

Végül érdemes megemlíteni azt a ma is makacsul élő városi legendát, miszerint a Mikulás kinézetét a Coca-Cola 1931-es, zseniális reklámkampányának köszönhetjük. Vagyis a Mikulás eredetileg nem is piros köpenyben, fehér szakállal működött, ez a szín-kombó Norman Rockwellnek, a Coca-Cola illusztrátorának köszönhető, aki a megbízó cég színeit használta fel a figurához.

Mindenki nyugodjon meg, ez nem igaz! Vagyis nem teljesen igaz…

Rockwell ugyanis a színeken nem változtatott, a Mikulást már 1931-ben is mindenki piros palástban, fehér szakállal képzelte el. Amit viszont a derék Normannak köszönhetünk az az, hogy addig a Mikulás alakja addig alacsony, manószerű lényként élt – legalábbis Amerikában – az emberek képzeletében.

Rockwell érdeme a ma ismert magas, deli, kedves, kissé túlsúlyos öregúr figurája.

Szerencsére azt is elmondhatjuk, hogy a Télapó és a Mikulás tökéletes harmóniában megférnek egymás mellett.

Legalábbis röpke, a szűk környezetemben végzett, tehát egyáltalán nem reprezentatív felmérésem alapján az emberek többsége egymás szinonimájaként kezeli a két elnevezést, tehát nincsenek keményvonalas Télapó-fanok, akik a “A tél a Télapóé” feliratú pulóverekben nyomulnának. És fordítva, a Mikulásnak sincsenek ultrái, akik szerint ideje lenne már egyszer és mindenkorra leszámolni a pogány kenderszakállúval.

És őszintén remélem, hogy ez így is marad!

Kellemes Ünnepet kívánok mindenkinek!

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Érdekes Évfordulók 1.: A Coston-fáklya

Ma, december 12-én van 192 éve, hogy megszületett Martha Jane Coston, amerikai feltalálónő és üzletasszony, akiről Magyarországon nem sokat tudunk, ellenben annál nagyobb ismertségnek örvendett hazájában, és általában a hajós nemzeteknél.

A hölgy Martha Huntként született 1826-ban, Baltimore-ban, és élete akkor vett igazán kalandos fordulatot, amikor beleszeretett egy bizonyos Benjamin Franklin Costonba.

Olyannyira, hogy 15 (más források szerint 16) éves volt, amikor az akkor 21 éves Benjamin meg is szöktette szerelmét. Ebből következik, hogy Martha családja annyira nem volt elragadtatva a fiatalembertől.

Ez mondjuk nem csoda, hiszen az ifjú Benjamin feltalálónak készült, ami azért nem egy nyugdíjas szakma.

A Coston-fáklya

 

Ennek ellenére a fiatalember hamarosan bebizonyította, hogy igenis, ígéretes karrier áll előtte, mint feltaláló. Annyira, hogy hamarosan az Amerikai Haditengerészet tudományos laboratóriumának vezetője lett Washingtonban.

Akkoriban az Amerikai Haditengerészet legnagyobb problémája a hajói közötti éjszakai kommunikáció volt. Pontosabban annak hiánya.

Martha Jane Coston

 

Ekkor még bőven a rádió feltalálása előtt vagyunk, tehát a hadihajók csak nappal és jó időben tudták egymással tartani a kapcsolatot zászlók segítségével. Persze lámpásokkal próbálkoztak éjszaka és rossz időben is, de ez nem volt igazán hatékony, a lámpások nem, vagy rosszul látszódtak, amiből könnyen bajok származhattak.

A feladat tehát adott volt: találni kell valamilyen megoldást az éjszakai jelzésekre.

Erre keresett és többé-kevésbé talált is megoldást Benjamin, amikor éjszakai jelzőrakétákkal kezdett el kísérletezni.

És bár Benjamin ígéretesen haladt a kísérletekkel, hamarosan fizetési/elszámolási vitába keveredett a főnökséggel, és mivel tisztában volt vele, hogy az Amerikai Haditengerészettel nem érdemes veszekednie, ezért inkább otthagyta a céget, és 1847-ben átigazolt a Bostoni Gáz Vállalathoz (Boston Gas Company).

Egészsége azonban hamarosan megromlott, ami nem csoda, hiszen egész addigi életében vegyi anyagokkal és robbanószerekkel dolgozott, amik komoly pusztítást vittek végbe a szervezetében.

Még mielőtt azonban a karrierje során belélegzett kémiai anyagok megölték volna, Benjamin 1948-ben meghalt egy vegyi robbanásban.

És itt jön be az éjszakai jelzőrakéta kifejlesztésének történetébe Martha, akit férje halála után további tragédiák értek: a következő két évben meghal az édesanyja és két gyermekét is elveszíti, ráadásul komoly financiális problémái is támadnak, magyarul igen rossz anyagi helyzetbe kerül.

Egy alkalommal férje iratai között kutatott, hátha az egykori feltaláló valamelyik ötletét anyagilag is hasznosítani tudná, amikor rábukkant a jelzőfáklya terveire.

Martha ekkor nagy levegőt vett, és belevágott a fejlesztésbe és férje találmányának tökéletesítésébe, ami kitöltötte életének következő tíz évét.

Mivel kémiai és pirotechnikai ismeretei korlátozottak voltak, ezért a témához értő szakértőket keresett meg és dolgozott együtt velük.

A következő tíz évben tehát a vezetésével kikísérletezték a piros és fehér színt kibocsátó jelzőfáklyákat, majd egy tűzijáték adta ötlettől vezérelve ehhez még hozzácsapták a kéket is.

Ezzel a három színnel már ki tudtak alakítani egy olyan kódrendszert, amivel két hajó éjszaka is minden szükséges információt meg tudott osztani egymással.

Miután Martha úgy ítélte meg, hogy a rendszer kész van, gyorsan szabadalmaztatta is mégpedig „Éjszakai Pirotechnikai Jelző- és Kódrendszerként”, majd megalapította a Coston Manufacturing Company-t, és már ennek képviseletében tartott egy bemutatót az Amerikai Haditengerészetnek.

Martha zsenijét dicséri, hogy először volt a szabadalmaztatás és csak utána a bemutató, így az U.S. Navy-nak nem volt más választása, minthogy rendelt tőle a fáklyákból. 6000 dollár értékben. Ez akkoriban azért komoly összegnek számított ám.

Martha azonban itt nem állt meg, ugyanis egyértelmű volt, hogyha az amerikai hadihajók küzdenek az éjszakai kommunikációval, akkor nincs ez másként a többi ország haditengerészetével sem.

És lőn: Martha és cége kilépett a nemzetközi piacra és eladta a szabadalmat többek között Angliának, Franciaországnak, Olaszországnak, Dániának, Svédországnak és Hollandiának, majd maga is Angliába költözött, hogy menedzselni tudja cége európai terjeszkedését.

Amerikába csak 1861-ben, a Polgárháború kitörésekor tért vissza, amikor is Martha az északiak oldalára állt, és azonnal Washingtonba sietett, ahol felajánlotta a fáklyás rendszer teljes szabadalmát.

Na persze nem ingyen, a Kongresszus döntése értelmében 20 ezer dollárt fizettek neki. Ez szép összeg, bár azt beszélik, hogy Martha eredetileg 40 ezret kért…

A Coston-fáklyák aztán nagy szolgálatot tettek az északiaknak, amikor a tengeri blokádokon átosonni próbáló déli hajókat kellett megtalálni.

Martha azonban igazán élelmes volt, ugyanis 1871-ben pert indított az amerikai állam ellen, mondván, hogy a polgárháború alatt az infláció miatt tulajdonképpen olcsóbban adta a hadseregnek a fáklyákat, mint amennyibe az előállításuk került.

Ezért 120 ezer dolláros kompenzációt követelt. Na, ezt azért nem kapta meg, de 15 ezret azért sikerül kisajtolnia kártalanítás címén.

A Coston-fáklyák aztán fokozatosan elterjedtek egyre szélesebb körben. Ahogy az lenni szokott a hadseregtől átszivárgott a használata a civil hajózásba is, majd a parti őrség és a hobbisták (szörfösök) is használni kezdték.

Különösen fontosak voltak a fáklyák akkor, ha bajba jutott hajók, hajóroncsok legénységét kellett kimenteni, vagyis a Martha által sikerre vitt fáklyák emberek ezreit mentették meg, és továbbfejlesztett változatai a mai napig a hajók, repülőgépek, helikopterek stb. alapfelszerelései közé tartoznak.

Martha ugyan 1904-ben elhunyt, de cége, amit később Coston Signal Company-re kereszteltek át, egészen 1985-ig gyártotta a Coston-fáklyákat.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Különleges katonák 1.: Yang Kyoungjong

A poszt címe egyrészt lehet, hogy egy kicsit megtévesztő, másrészt pedig érthetetlen. Megtévesztő, mert – terveim szerint – egy olyan sorozat bevezető darabja lesz, ami NEM a különleges katonai alakulatokkal fog foglalkozni, hanem olyan különleges katonákkal, akiknek élete és/vagy szolgálata valamilyen oknál fogva különleges, érdekes, esetleg különlegesen érdekes (vagy érdekesen különleges, csak, hogy végigvigyük a sort.)

És érthetetlen, mert ugye ki hallott már Yang Kyoungjongról a történészeken és a hardcore II. Világháború-fanokon kívül?!

Nos, Yang Kyoungjong, egy koreai fiatalember volt, aki, amikor 1944-ben amerikai fogságba esett, akkor elmondhatta magáról, hogy 24 éves korára éppen a harmadik hadseregben szolgál, és már túlélt két hadifogságot!

Nem mellesleg tudomásunk szerint a mai napig ő a Második Világháború egyetlen olyan katonája, akinek hivatalos papírjai voltak arról, hogy három különböző ország hadseregében szolgált.

Következzen az ő története!

Yang Kyoungjong adait próbálják felvenni Normandiában

Azt szinte mindenki tudja, hogy 1944. június 6-án a szövetséges csapatok (és nem csak az amerikaiak, mint ahogy a Ryan közlegény megmentéséből gondolhatnánk) partra szálltak Normandiában. Ez volt a történelem legnagyobb ilyen hadművelete, a szövetségesek elképesztő mennyiségű embert és felszerelést tettek partra, hihetetlenül rövid időn belül.

Azt viszont talán kevesebben tudják (vagy nem figyeltek a moziban), hogy a partraszállást amerikai és brit ejtőernyősök ledobása előzte meg, akiknek feladata meghatározott hidak, utak és bunkerek elfoglalása és megtartása volt, amíg megérkezik a part felől az erősítés. Ha pedig éppen semmi dolguk nem akadt volna, akkor el kellett indulniuk a part felé, hogy hátba támadják a németeket.

Az ejtőernyősöknek elvileg június 6-án, éjfél után 15 perccel kellett (volna) földet érniük, míg maga a partraszállás menetrend szerint hajnali hat óra húsz perckor kezdődött meg.

Amerikai ejtőernyősök közvetlenül az ugrás előtt

Aki látta az Elit Alakulat című zseniális sorozatot, az kb. képet kaphatott arról, hogy mennyire nem az történt, amit előre terveztek: az ejtőernyősök szétszóródva értek földet, legtöbbje még véletlenül sem ott, ahova terv és parancs szerint érkeznie kellett volna, volt aki később még napokig-hetekig kereste az alakulatát.

A feladatokat azonban végre kellett hajtani, ezért a tisztek olyan katonákkal indultak egy-egy bunker vagy híd elfoglalására, akik nem is tartoztak a parancsnokságuk alá, vagy éppen nem az adott híd vagy bunker elfoglalása lett volna a feladatuk.

Az amerikai hadvezetés ugyanakkor nem véletlenül szánt ezeknek az elit katonáknak a kiképzésére több mint két évet: a kitűzött feladatok nagy részét az ernyősök végrehajtották!

Képzeljük el, milyen lelkiállapotban voltak ezek a többségében 18-21 éves angol és amerikai fiatalemberek: két éve erre a bevetésre készültek, az ellenséges hátországba dobták le őket a kukk-sötétben, a német légelhárító ágyúk tüzében.

A katonai tervezők előzetesen esélyesnek látták, hogy az ejtőernyősök vesztesége akár 50-80% is lehet, és ezt a legények elől sem titkolták el. Ráadásul az indulást a 30 éve nem látott vihar miatt 24 órával eltolták, tehát már második napja pörögtek a fiúk, mire ugorhattak végre.

Nem csoda tehát, hogy elég feszült idegállapotban voltak, bár profi katonaként azért nem lőttek mindenre, ami mozgott. Néhány szarvas és őz például túlélte a velük való találkozást. Német katona nem nagyon.

Ilyen előzmények után került az 506. ejtőernyős gyalogezred 101. légi szállítású hadosztályának néhány ejtőernyőse egy német bunker közelébe, aminek védői nem vették túl komolyan a feladatukat, pillanatok alatt megadták magukat.

Az ejtőernyősök kicsit meglepődtek, mert nem erre számítottak. Előzetesen azzal biztatták őket, hogy a bunkereket mindenre elszánt, három méter magas, világítóan szőke hajú, árja SS-szörnyek fogják védeni, akiket direkt amerikai ejtőernyősök ellen tenyésztettek ki.

A meglepetés pedig hamarosan átcsapott hitetlenkedésbe, amikor a magukat megadó védők között megláttak négy alacsony, vágott szemű katonát, szabályos Wehrmacht egyenruhában.

“-De hisz ezek japánok!” – gondolták. “-Az nem lehet”- gondolták tovább, “-Német egyenruhában meg pláne nem”.

Mivel azonban az ernyősöket nem rejtélyek megoldására képezték ki, így megelégedtek annyival, hogy a keleti legények megadták magukat, és mentek tovább.

Yang Kyoungjong és társainak egyébként több mint szerencséjük volt, ugyanis a frontvonal mögött ledobott ejtőernyősök műveleti kézikönyvében nem szerepelt az a kitétel, hogy a magukat megadó ellenséges katonákat mindenképpen életben kell hagyni. Vagy ahogy később egy amerikai veterán megfogalmazta: “-Nem ejtettünk foglyokat. Hova tettük volna őket?”

Koreai hadifoglyok Normanndiában

Yang Kyoungjong és társai tehát hadifoglyok lettek, és mint ilyeneket nyilvántartásba kellett venni. A probléma csak az volt, hogy semmilyen értelmezhető emberi nyelven (értsd: az amerikaiak számára  értelmezhető) nem beszéltek, ezért Robert Brewer, a 101-esek hadnagya azt írta a papírra, hogy “ázsiai katona német egyenruhában”.

Az amerikai ejtőernyősök és Brewer hadnagy értetlensége egyébként teljesen érthető, gondoljunk csak bele: tényleg, mit is keres egy láthatóan távol-keleti fiatalember Wehrmacht egyenruhában Európában, a németek által megszállt Franciaországban?

A válaszhoz, és Yang Kyoungjong történetének kezdetéhez jó negyven évet kell visszaugranunk az időben, egészen az 1904-1905-ös orosz-japán háborúig.

Ezt a konfliktust európai szempontból szokás elfelejtett háborúnak is hívni, mivel kb. senkit sem érdekelt az európai nagyhatalmak közül, hogy mi és miért történt ott. Pedig jobb lett volna, ha nagyon is figyelnek, ugyanis az orosz-japán háború tétje az volt, hogy melyik nagyhatalom (a leáldozóban lévő orosz, vagy a felemelkedőben lévő japán) fogja tudni gyarmatosítani a Távol-Keletet (Kínát és Koreát).

A háború végkimenetele (a japánok rommá verték az oroszokat) pedig nem csak Yang Kyoungjong (aki akkor még meg sem született) sorsára, hanem Európára is hatással volt. Azzal ugyanis, hogy az oroszok veszítettek, kénytelenek voltak lemondani az ázsiai terjeszkedésről, és figyelmüket (újra) Kelet-Európa és a Balkán felé fordították (De jó is lett ez nekünk, ugye…)

Az oroszok felett aratott győzelem pedig Japán számára azt jelentette, hogy nyitva állt előtte az út, nekieshet Koreának és Kínának is, ha akar. Naná, hogy akart, és 1910-ben megszállta Koreát.

A következő 35 év, egészen Japán 1945-ös kapitulálásig, a koreai történelem máig sem teljesen feldolgozott része. Ennek a három és fél évtizednek a véres és kegyetlen történései a mai napig meghatározóak a koreai emberek számára, a japánok által okozott történelmi sebek még mindig nem gyógyultak be teljesen.

A japán uralom ugyanis elképesztő nyomort hozott a koreaiak számára, minden szempontból: betiltották a koreai nyelv használatát, a koreai neveket, hagyományokat, könyveket, elkobozták a földeket, a termést, kirabolták az országot, elvitték az ásványkincseket, a szellemi, kulturális és anyagi javakat.

A japánok minden olyat elkövettek, ami ma az emberiesség elleni bűncselekmény és háborús bűnök kategóriájába esik: nem erőszak, tömeggyilkosságok, kivégzések, munkatáborok…

És ebben a Koreában született 1920. március 3-án Yang Kyoungjong. Képzeljük el, milyen boldog gyerekkora lehetett.

Ennél csak akkor lehetett boldogabb, amikor, betöltve a 18. életévét, 1938-ban besorozták a Kvantung-hadseregbe. A Kvantung-hadsereg a Japán Császári (Birodalmi) hadsereg egyik legnagyobb hadseregcsoportja volt a maga 700 000 főjével.

A Kvantung-hadsereg főhadiszállása Mandzsukuóban

Hősünkre tehát japán egyenruhát kényszerítettek, hogy japánul beszélve, a japán érdekekért harcoljon. Hogy hol? Hát Mongóliában! Kik ellen? Hát persze, hogy az oroszok ellen.

Történt ugyanis, hogy Japán az oroszok felett aratott győzelem és Korea meghódítása után úgy döntött, hogy itt az ideje Kínát is bekebelezni. Ez azért kissé nagyobb falatnak bizonyult, mint Korea lerohanása, nem is járt teljes sikerrel, mert a japánok kínai előrenyomulása egy idő után megakadt.

A japánok ekkor Mongólia és a szovjet Távol-Kelet felé fordultak. A Mongolok pedig érezték, hogy egyedül nem fognak tudni ellenállni a japánoknak, ezért segítséget kértek. Ki mástól, mint az oroszoktól, akik egyébként is egyenlíteni akartak Japánnal szemben.

Ilyen előzmények után került sor a Halhín-goli csatára 1939-ben. Halhín-gol egyébként egy folyó Mongóliában.

Japán katonák Halhín-gol-nál

A japán oldalon pedig ott volt emberünk, Yang Kyoungjong is, aki bizonyára rettenetesen örült, hogy a hazájától majd 1000 km-re, a mintegy 75 ezer főt számláló japán sereg tagjaként harcolhat az oroszok ellen.

Az erőviszonyok nem mellesleg nagyjából kiegyenlítettek voltak, a japánok néhány ezer fővel több katonát tudtak felmutatni, de az oroszok technikailag voltak jobban felszerelve.

A csatával most persze nem fogunk részletesen foglalkozni, témánk szempontjából elég annyi, hogy az ütközet orosz (szovjet) győzelemmel zárult főleg Zsukov tábornok zsenijének köszönhetően, aki a világon elsőként vetett be rakétákat kilövő repülőket.

És természetesen meg kell emlékezni dr. Richard Sorge-ról és társairól, akik a tokiói szovjet hírszerzést erősítve csináltak konstans hülyét a japánokból, és szerezték meg a teljes japán haditervet.

A csata végeredménye tehát szovjet győzelem volt, ami hősünket, Yang Kyoungjongot is érintette. Ő ugyanis 3000 társával együtt szovjet fogságba került. És ugye sem a japánok, sem az oroszok nem voltak híresek arról, hogy túl jól bánnának a hadifoglyokkal, vagy hogy minden orosz tiszt szívébe lenne gravírozva a hágai egyezmény vonatkozó rendelkezése.

Ráadásul, bár a csata után nem sokkal megkötötték a békeszerződést is, valamilyen oknál fogva abból a hadifoglyok sorsának rendezése kimaradt.

Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy Japán nem tartott igényt Yang Kyoungjongra és 3000 társára, az oroszok pedig nem tekintették őket hadifogolynak. Innen pedig egyenes út vezetett a többségében koreai fiatalok számára a rettegett orosz munkatáborok egyikébe, a Gulágra.

A Gulágot talán senkinek sem kell részletesen bemutatni: embertelen környezet és körülmények, heti hét nap, napi 12-16 óra munka, évszaktól függően embertelen hideg, vagy gyilkos hőség, szadista őrök, minimális táplálék.

A Gulágra kerülők várható élettartama csak néhány hónap volt, a 3000 fős japán-koreai kontingens létszáma pedig ennek megfelelően meredeken zuhanni kezdett. Ám Yang kemény volt, talán még keményebb is, mint amit előzetesen feltételezni lehetett róla, ő ugyanis 3 évet (!) élt túl és húzott le ebben földi pokolban.

Míg azonban ő követ tört, vagy valami hasonlóan kellemetlen munkát végzett valahol Szibériában, addig a világban is nagy változások történtek, hiszen már 1942-őt írunk.

Vagyis időközben nemcsak hogy kitört a Második Világháború, de már a náci Németország is megtámadta a Szovjetuniót, ami kis túlzással csak magát Sztálint lepte meg, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy a német villámháború elképesztő sikereket érjen el.

A szovjeteknek idő és ember kellett, hogy összeszedjék magukat. Idő azonban kevés volt. Ember ugyan rengeteg, de a kiképzés előtt, vagy a kezdetén álló orosz parasztokat nem lehetett (egyelőre) ráereszteni a magasan képzett, technikailag és alkohollal is jobban ellátott Wehrmachtra. Illetve lehetett, csak nem sok értelme volt, mert azt nem háborúnak hívták, hanem mészárlásnak.

Ekkor jött a nagy ötlet: a Szovjetunió munkatáboraiban rengeteg olyan hadifogoly van, akinek elvileg meg van a katonai kiképzése, sőt, logikusan, mivel hadifoglyok, ezért már csatában is részt vettek.

Kis átképzés, villámgyors szovjet nyelvkurzus (-Igenis! -Értettem! -Előre! -Vodka! -Halál a nácikra!), és már mehetnek is.

A Gulág táboraiban tehát megjelent a kedves hangú felhívás, miszerint akinek esetleg nincs más elfoglaltsága, és érez magában megfelelő ambíciót, az bátran jelentkezzen a hős szovjet Vörös Hadseregbe, meglátja milyen jó lesz!

Yang Kyoungjong és a még életben maradt, egyébként nem túl nagy számú társa, gondolkodóba esett: a táborban előbb-utóbb biztos meghalnak, szeretteik azt sem tudják, hol vannak, országuk nem foglalkozik velük, csak idő kérdése, amíg éhen halnak, a brutális őrök agyonverik őket, vagy valamilyen “munkahelyi baleset” éri őket.

Ezzel szemben, ha szovjet egyenruhát húznak, akkor az előbb említett lehetőségek továbbra is fennállnak, de mégiscsak szabadabban mozoghatnak, több esélyük lehet a túlélésre, a menekülésre. Vagy a gyors halálra.

És Yang Kyoungjong úgy dönt, hogy inkább a Vörös Hadsereg, mint a Gulág.

Hősünk néhány – szintén a Gulágról átjelentkezett – társával együtt így találja magát 1943-ban a harmadik harkovi csatában, természetesen szovjet színekben.

Pillanatkép a harmadik harkovi csatából

Szerintem Yang Kyoungjong azért legkésőbb ekkor picit elgondolkodott, hogy valóban nyerő húzás volt-e beállni a Vörös Hadseregbe. Közelebb ugyanis nem került az otthonához, sőt, mivel most már a Koreától majdnem 7000 km-re lévő Ukrajnában kénytelen harcolni egy olyan háborúban, amit nem ért, olyan nyelven, amit nem ért, olyan célokért, amit nem ért.

A szovjet tiszteket pedig ugyanabból a halmazból válogatták, mint a Gulág őreit.

A háború és a csata állását tekintve ekkor már túl vagyunk a németek sztálingrádi vereségén, és a Vörös Hadsereg rohamtempóban kényszerítette hátrálásra a német hadigépezetet.

Ennek ellenére a harkovi csatát a németek nyerték, nem kevesebb, mint 40 ezer szovjet hadifoglyot ejtve. Akik között ott voltak Yang Kyoungjong és társai is.

Azt nem tudjuk, hogy a koreai legények mennyire vették komolyan a harcot, tehát hogy tényleg kemény csatározások közepette ejtették foglyul őket, vagy volt annyi eszük, hogy az első adandó alkalommal megadták magukat.

Tény viszont, hogy a német koncentrációs táborok milliméterre ugyanolyan rosszak voltak, mint a Gulág munkatáborai, főleg a szovjet foglyok számára, akik a németek szemében nem voltak emberek.

Szegény Yang Kyoungjong pedig még a szovjetekhez képest is más volt, tehát nem hogy nem felelt meg a náci árja ideálnak, de még csak nyomokban sem hasonlított hozzá. Elképzelhetjük, hogy milyen sorsa volt a táborban.

A németek azonban hamarosan komoly dilemma elé kerültek: kezdtek kifogyni az 180 centi magas, szőke, kék szemű, árja legényekből, de a Vörös Hadsereget csak nem sikerül legyőzni, sőt! Ráadásként egyre hangosabban suttogták, hogy küszöbön áll a szövetségesek partra szállása valahol a francia tengerparton.

Valahonnan tehát embereket kellett szerezniük, de amíg a Vörös Hadsereg politikai tisztjei nem voltak olyan finnyásak a faji eredet tekintetében, addig a Német Birodalmi Hadseregbe – elvileg – csak kifogástalan pedigrével rendelkező németek kerülhettek be.

A szükség azonban nagy úr, tehát hamarosan Yang Kyoungjong ugyanúgy kedves toborzótisztekkel találkozott a táborban, mint nem sokkal korábban a Gulágon.

Most mondjuk talán annyival volt könnyebb a helyzete, hogy időközben kiderült, hogy ő valójában a japán hadsereg katonája, akit erőszakkal soroztak be a Vörös Hadseregbe. Japán ugye ekkor meg Németország szövetségese volt, tehát semmi akadálya, hogy Yang Kyoungjong német színekben folytassa a háborút.

Valahogy így gondolkozhattak a német tisztek – bár Yang Kyoungjong véleményét természetesen nem kérték ki.

A német vezérkar végül felállította a Keleti Légiókat (Ostlegionen), amikbe a legkülönbözőbb nemzetiségű és indíttatású emberek harcoltak a Wehrmacht oldalán: szovjet hadifoglyok, akiket a Gulágról soroztak be a Vörös Hadseregbe, majd német fogságba kerülve boldogan harcoltak a kommunizmus ellen, turkesztáni, örmény, grúz, azerbajdzsáni, észak-kaukázusi, tatár, kínai stb. katonák, akik vagy kényszerből, vagy meggyőződésből lettek a Keleti Légiók tagjai.

És persze ott volt hősünk, Yang Kyoungjong is, aki alig néhány megmaradt társával együtt szintén egy ilyen egységben találta magát, immár német egyenruhában, német fegyverrel, német zsolddal, vodka helyett sörrel.

Kínai katonák német egyenruhában

 

Yang egységét feltöltésre és kiképzésre Normandiába küldték, mondván, hogy ott most elég nyugodt a helyzet, a szövetséges partraszállás nem várható.

Azt pedig már tudjuk, hogy a németek mekkorát tévedtek, a szövetségesek partra szálltak, megkezdődött az ezer évesre tervezett Harmadik Birodalom utolsó időszaka.

Yang Kyoungjong – aki valószínűleg már nagyon unta, hogy állandóan hol fogságba esik, hol meg besorozzák – amerikai hadifogoly lett, és tulajdonképpen ezzel – végre valahára – a normandiai tengerparton, majd’ 9000 km-re a hazájától véget ért számára a háború.

Yang Kyoungjong Angliába került hadifogolytáborba, majd onnan a háború végén kivándorolt Amerikába, ahol állampolgárságot szerzett, megnősült, született három gyermeke, és élete hátralévő részét békében élte le.

72 éves korában, 1992-ben halt meg Illinois államban lévő otthonában, anélkül, hogy a környezetében bárki tudta volna – beleértve a saját gyerekeit is –, hogy milyen kalandokon/borzalmakon ment keresztül.

Zárásként pedig gondolkozzunk el egy kicsit: manapság 18 évesen az ember általában éppen leérettségizik, Yang Kyoungjongot akkor sorozták be kényszerrel a japán hadseregbe.

24 évesen általában friss diplomások vagyunk vagy éppen nem olyan régóta dolgozunk a szakmánkban, még felnőtt életünk elején járunk, tervezünk, reménykedünk, szerelmesek vagyunk, párt választunk.

Yang Kyoungjong 24 éves korára megjárt három hadsereget és három hadifogolytábort, 6 évet töltött el háborús körülmények között. És túlélte.

Azt hiszem, minden tisztelet megérdemel az ember és a története is!

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Érdekes évfordulók 2.: Robinson Crusoe-Alexander Selkirk

Ma, december 19-én van 332 éve annak, hogy Daniel Defoe regénye szerint Robinson Crusoe elhagyta a szigetet, ahol 28 évet töltött hajótöröttként.

Az évforduló tehát Robinsonhoz kötődik, én viszont most egy kicsit csalni fogok. Robinson Crusoe történetét ugyanis mindenki ismeri, hiszen ma is kötelező olvasmány – aki esetleg mégsem emlékszik már rá, az itt idézheti fel a történetet –, azt viszont talán kevesebben tudják, hogy Robinson kitalált figurájának egy valóban létező ember volt az ihletője.

Ő volt Alexander Selkirk, aki négy évet és négy hónapot töltött egy lakatlan szigeten, és most az ő – nem kicsit kalandos – életével fogok inkább foglalkozni.

Selkirk 1676-ban született a skóciai Lower Lango-ban, egy cipész fiaként. Ifjúságára leginkább a balhézás volt jellemző, hamar kiderült, hogy nyakas, türelmetlen, elégedetlenkedő természete van.

 

1693-ben, tehát alig 17 évesen például egyházi bíróság elé idézték „illetlen templomi magatartás” miatt, bármit is jelentsen ez. Selkirk azonban nem jelent meg a bíróság előtt, hanem inkább tengerre szállt, megtalálva ezzel azt a mesterséget, ami majd meghatározza az életét, és aminek a halálát is köszönheti.

Lower Largo-ba csak 1701-be tér vissza, de ha esetleg addig úgy gondolta volna, hogy ismét megpróbálkozna a szárazföldi élettel, akkor gyorsan rájöhetett arra, hogy ez nem fog menni. Úgy tűnik, hogy emberünk mindig akkor vadult meg, ha a szárazföldön volt: ismét bíróság elé idézik, mert a vád szerint megverte a testvéreit.

Azt nem tudjuk, hogy kapott-e valamilyen büntetést, azt viszont igen, hogy nem sokkal később felcsapott „állami kalóznak”

Itt egy kicsit érdemes megállni, mert az angol és a magyar neten is elég nagy káosz van, ami a kalózok, a bukanírok és a privatérek közötti különbséget illeti. Sok helyen összemossák ezt a három fogalmat, vagy egymás szinonimájaként kezelik, pedig fontos különbségek vannak közöttük:

A legegyszerűbben nyilván a kalózkodást lehet körbeírni: ez teljesen és minden szempontból illegális tevékenység, vagyis amikor egy felfegyverzett hajóval támadnak meg (fegyvertelen) kereskedelmi hajókat. A kalózkodást az ókortól kezdve üldözték, és az általános elterjedt, romantikus nézettel ellentétben bizony egyáltalán nem volt ez olyan szabad és izgalmas élet, mint gondolnánk.

A bukanírok eredetileg francia kalandok kis csoportjai voltak, akik a Karib-térségben telepedtek le. Ez persze szúrta a területre igényt tartó spanyolok szemét, akik megpróbálták elűzni őket.

A bukanírok azonban nem hagyták magukat, sőt visszavágtak, és kiderült, hogy gerillamódszereik nagyon hatékonyak tudnak lenni a spanyol reguláris erők ellen.

Később, amikor az angolok és franciák is telepeket alapítottak a környéken, akkor ezeket a bukanírokat bízták meg/bérelték fel a telepek védelmére, illetve hogy törjenek egy kis borsot a spanyolok orra alá (ha már úgyis szúrták a szemüket…Istenem, ez a magyar nyelv…).

Ezek hivatalos, mondhatni szerződéses megbízások voltak, ebből alakult ki később a kalózlevél intézménye, amiről mindjárt lesz szó.

Probléma és a terminológiai félreértés abból adódik, hogy a bukanírok akkor is fosztogattak, amikor éppen nem volt hivatalos megbízásuk, tehát az ilyen bukanírok igazából kalózok voltak.

A komoly tengerészettel és területi igénnyel rendelkező országok, mint Anglia, Spanyolország, Franciaország hamarosan rájöttek arra, hogy túlságosan nagy területet akarnak gyarmatosítani és megvédeni, vagy éppen elvenni a rivális államoktól. Az ehhez szükséges nagyságú haditengerészetük azonban nem volt meg, és egyébként is, bármilyen katonai akció a világ túlsó végének tengerein elképesztően költséges volt.

Ekkor jött az ötlet, hogy az embereket úgyis vonzza az ismeretlen és az újvilág, miért ne lehetne meglovagolni ezt a lelkesedést?

És így alakultak ki a privatérek, akik tulajdonképpen állami kalózok voltak. Pl. egy gazdag nemes a saját költségén felszerelt és felfegyverzett egy hajót, toborozta és fizette a legénységet, majd a királyától kapott egy hivatalos megbízást, egy ún. kalózlevelet, ami engedélyezte számára, hogy adott ellenséges nemzet hajóit megtámadja és elfoglalja.

Cserébe a korona általában a zsákmány 10%-át kérte. A kalózlevelek pontosan meghatározták, hogy a világ óceánjainak melyik részén, milyen nemzetiségű hajókat lehet megtámadni. Ugye, hogy mennyivel olcsóbb megoldás ez az államnak, mint haditengerészeti hajókat küldeni a térségbe?!

Ráadásként – elméletben –, ha egy ilyen privatér hajót az ellenséges állam elfogott, akkor a hajó legénysége nem minősült kalóznak, hanem hadifoglyokként kellett bánni velük. Mondom, elméletben.

Vagyis a privatér hajó igazából kalózhajó volt, csak a legénysége nem számított kalóznak.

Alexander Selkirk pedig ilyen „állami kalóznak”, azaz privatérnak állt 1703-ban, amikor csatlakozott William Dampier kapitány expedíciójához, ami a Csendes-óceánra indult.

Ez egyébként alapvetően egy felfedező expedíció volt, de mivel éppen tombolt a spanyol örökösödési háború, ezért kaptak egy kalózlevelet is, biztos, ami biztos. Ezzel pedig már ugye törvényesen zaklathatták az útjukba kerülő spanyol hajókat.

Dampier kapitány két hajóval indult útnak, a Sz. Geroge-dzsal, aminek ő volt a parancsnoka, és a Cirgue Ports-szal, amit Thomas Stradling irányított. Ez utóbbin szolgált Selkirk is, vitorlamesteri pozícióban, ebből következik, hogy hősünk ekkor már tapasztalt és képzett hajósnak számított.

A két hajóból álló flottilla 1704. februárjában ért a Csendes-óceánra, kicsit megtépázva, mert a Horn-fok megkerülése közben irgalmatlan vihar csapott le rájuk.

És ezt követően sem nagyon volt szerencséjük, mert nem sokkal később belefutottak a St. Joseph nevű francia hajóba. Ez önmagában még nem lett volna akkora probléma, még akkor sem, ha a franciák a spanyol örökösödési háború miatt éppen ellenségnek számítottak.

A baj az volt, hogy a St. Joseph önmagában is erősebb volt, mint a két angol hajó. A St. Joseph, bár megtehette volna, de végül nem ágyúzta halálra Dampieréket, viszont a találkozás azzal a kellemetlen következménnyel járt, hogy a franciák értesítették spanyol szövetségeseiket: itt vannak az angolok!

Ezek után már nem is meglepő, hogy Dampier azon kísérlete, hogy az értékes aranybányával rendelkező Santa Maria nevű településen rajtaüssön, kudarcba fulladt. A partra szálló angol matrózokat csapdába csalták a spanyolok.

Hamarosan azonban rájuk mosolygott a szerencse az Asunción nevű, fullra megrakott spanyol kereskedelmi hajó képében, amit könnyedén elfoglaltak. A zsákmány nem volt ugyan kiemelkedően értékes – bor, brandy, cukor és liszt –, de a küldetés során először a legénység számára végre megcsillant annak reménye, hogy egy kis nyereségre tegyenek szert.

Mármint, ha a hajót visszaviszik Angliába, ott hivatalosan értékesítik a rakományt, és akkor számíthattak a matrózok részesedésre a befolyt összegből.

Ebből aztán semmi sem lett, mert Dampier kapitány hirtelen úgy döntött, hogy a spanyol hajóval való macera nem éri meg a fáradtságot, és szabadon engedte a spanyolokat.

Dampiernek ez a húzása nem csak a matrózokat – köztük Selkirket – borította ki, hanem kapitánytársát, Stradlingot is, aki úgy döntött, hogy inkább önállóan folytatja a portyázást.

Ez 1704. májusában volt és szeptemberig nem is nagyon történt semmi izgalmas. Ekkor azonban a Stradling kapitány kikötött a Juan Fernandez szigetek egyikén, a lakatlan Más a Tierra szigeten.

A cél az volt, hogy egy kicsit pihenjenek és feltöltsék a hajó víz- és élelemkészletét.

És tulajdonképpen itt kezdődik Selkirik személyes kálváriája, mégpedig azzal, hogy nem tudott a szájára ülni. Vitorlamesteri minőségében ugyanis komoly aggodalmát fejezte ki a hajó állapotát illetően, és felszólította Stradling kapitányt, hogy indulás előtt végezze el a szükséges javításokat.

Attól azonban, hogy Selkirik ilyen finoman és választékosan fejezte ki magát, ez még bizony engedetlenségnek minősült. Stradling pedig ennek megfelelően reagált: közölte Selkirikkel, hogy hova menjen és ott mit csináljon, sőt, a vita hevében még akár hősünk édesanyja is szóba kerülhetett.

Megbízható források hiányában ezt nem tudhatjuk biztosan, ismerjük azonban Selkirik reakcióját, aki kijelentette, hogy inkább marad egyedül egy lakatlan szigeten, mint hogy folytassa az utat egy hajózásra szerinte alkalmatlan, szivárgó hajóval.

A kapitány pedig lecsapott az ötletre: ha Selkirik maradni akar, ám legyen, és partra tette emberünket egy muskéta, némi lőszer, egy fejsze, egy fazék, egy kés, egy szett ágynemű, váltás ruha és egy biblia kíséretében.

Selkirk ekkor jött rá, hogy ezt bizony elszúrta, és nem tudja kizsarolni Stradlingtól a javítást. Ekkor azonban már késő volt, a kapitány nem engedte vissza a fedélzetre.

Később aztán kiderült, hogy Alexanderünk kivételesen nem csak úgy spontán hőbörgött. Stradling hajója, a Cirgue Ports valóban szivároghatott, ugyanis a mai Kolumbia partjainál hamarosan elsüllyedt.

A hajótörést csak Stradling kapitány és pár embere élte túl, de amint partra evickéltek, a spanyolok azonnal elfogták őket és nagyon komoly börtönbüntetéssel kínálták meg a társaságot.

Ez mondjuk akkor még nem vigasztalta Selkirk-öt, aki szál egyedül maradt a szigeten.

Eleinte a parton maradt, reménykedve abban, hogy meglát egy hajót, de ez a helyszín sokáig nem volt tartható. Egyrészt mert így az egyetlen élelemforrása a tüskés homár volt, ami azon túl, hogy nem egy barátságos jószág, hosszú távon elég unalmas eledel.

Másrészt a partszakaszt hamarosan ellepték az elefántfókák, amiknek – Selkirk balszerencséjére – éppen akkor és éppen ott volt a párzási időszaka.

Egy hím elefántfókánál pedig csak egy párzani akaró hím elefántfóka kellemetlenebb szomszéd.

Hősünk így kénytelen volt a sziget belsejébe húzódni. Ezzel kockáztatta ugyan, hogy elszalasztja a menekülés lehetőségét, ha egy hajó megy el a sziget mellett, viszont jóval kellemesebb körülményeket talált, mint a parton.

Először is több és változatosabb élelmet: vadon élő kecskéket, amik ellátták hússal és tejjel, vad fehér répát, káposztát és borsot.

Eleinte a legnagyobb problémát a patkányok okozták, amik korábban a szigetnél kikötő hajókról kerültek a szárazföldre. Selkirk azonban idővel erre is talált megoldást: szintén a hajókról a szigetre került, elvadult házimacskákat szelídített meg újra, akik aztán hamar lerendezték a kérdést.

Selkirk tehát az első/második/sokadik kétségbeesés után igyekezett alkalmazkodni a sziget nyújtotta lehetőségekhez. Két kunyhót is épített, egyet a főzéshez, egyet pedig az alváshoz.

Muskétájával kecskékre vadászott, majd a puskapor kifogytával puszta kézzel fogta meg a fürge jószágokat, ami azért nem kis teljesítmény.

Az egyik ilyen pusztakezes vadászatának azonban majdnem csúnya vége lett: már éppen elkapta a kecskét, amikor megcsúszott és leesett egy szikláról. Az volt a szerencséje, hogy zuhanás közben a kecske került alulra és így tompította a becsapódást, különben valószínűleg eltörte volna a gerincét.

Gyerekkorában a cipész apjától ellesett fogások is jól jöttek most neki, karban tudta tartani a ruháit és a cipőit, majd azok teljes elhasználódása után újakat tudott csinálni.

Fontos társa volt az eleinte teljesen haszontalannak gondolt biblia is, ami tulajdonképpen az egyetlen szórakozási is menekülési lehetősége volt.

Selkirk szigeten való tartózkodás alatt kétszer is kikötött ott hajó. És persze mindkettő spanyol volt, akiktől hősünk – angol tengerész és privatér lévén kb. azonnal fejbe lövésre számíthatott.

Egyik alkalommal észre is vették és Selkiriknek napokig bujkálnia kellett előlük. Annyira közel került a lebukáshoz, hogy a spanyolok éppen azt a fát vizelték körbe, amin elrejtőzött. Végül a spanyolok feladták és elhajóztak.

Alexander Selkirk megpróbáltatásainak négy év és négy hónap után a Duke nevű angol hajó vetett véget, amikor kikötött a szigeten, hogy friss vizet vételezzen.

Hősünk, saját bevallása szerint, majdnem belehalt az örömbe, amikor kiderült, hogy megmentik. Ezt mondjuk meg is tudom érteni.

Wooder Rogersnek, a Duke kapitányának megtetszett Selkirk kitartása és talpraesettsége, ahogy sikerült feltalálnia magát a szigeten, és megtette emberünket a Duke másodtisztjének.

Sőt, később Selkirk megkapta egy zsákmányolt spanyol hajó parancsnokságát is, legalábbis arra az időre, amíg a spanyolok összeszedték a hajóért kért váltságdíjat.

Selkirik végük a Duke vitorlamestereként tért vissza Angliába 1711-ben, laza nyolc évvel azután, hogy elindult.

Alexandrnek a szigeten átélt kalandjai természetesen nagy feltűnést keltettek hazájában, főleg azután, hogy egyik hajóstársa megemlítette őt a Rogers expedícióról írt hivatalos könyvben.

Ehhez jött még egy bulvárcikk a The Englishman című újságban, és meg is lett az eredmény: Alexander Selkirikből korabeli celeb lett.

Az ismertséghez és népszerűséghez pedig vagyon is társult, ugyanis Selkirik részesedése a Duke zsákmányából kb. 800 font volt, ami mai értéken több mint 100 ezer fontot jelent. Más kérdés, hogy különböző jogi problémák miatt soha nem kapta kézhez a teljes összeget.

Azt gondolhatnánk, hogy hősünk ennyi megpróbáltatás után végre révbe ért és lenyugodott. Hát nem.

Emlékezzünk arra a korábbi megállapításra, hogy Selkirk mindig akkor vadult meg, ha a szárazföldön volt. Most is ez történt.

1713-ban megvádolták egy bristoli hajóács bántalmazásával, amiért két év börtönt kapott. Később hazatért szülővárosába Lower Largo-ba, ahol 1717-ben megismerkedett egy Sophia Bruce nevű fejőasszonnyal, pontosabban lánnyal, mert Sophia ekkor mindössze 16 éves volt.

Selkirik pedig 43, úgyhogy bizonyos szempontból nem kis teljesítmény, hogy meg is szöktette a lányt, és Londonban telepedtek le, bár soha nem házasodtak össze.

Hamarosan Selkirk fejében is megfordulhatott a gondolat, hogy a lányszöktetés mégsem volt olyan jó ötlet. És mit csinál egy tengerész, ha megunt párkapcsolatából szeretne kimenekülni?

Bizony, azt, amire gondoltok. Selkirk tehát újra csatlakozott a Királyi Haditengerészethez és tengerre szállt.

Érdekes módon később mégis fontosnak tartotta, hogy megnősüljön, és 1720-ban Plymouth-ban feleségül vette egy Francis Candis nevű özvegy kocsmárosnét.

Alexander Selkirk 1721. december 13-án hunyt el Afrika nyugati partjainál a HMS Weymouth hadnagyaként, 47 éves korában. Hajós szokás szerint a tengerbe temették.

Van abban valami mélységes irónia, hogy a HMS Weymouth éppen egy kalózok elleni küldetésen vett részt, mint ahogy abban is, hogy Selkirk halálát valószínűleg sárgaláz okozta, amit korábbi útjai valamelyikén, vagy éppen a szigeten szedett össze.

1966 január 1-je óta Selkirk szigetét hivatalosan is Robinson Crusoe szigetnek nevezik.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂