További Faust-feldolgozások
A Faust-téma a Népkönyv megjelenése után elsőként Georg Rudolf Widmann-nál bukkan fel 1599-ben, aki művének a következő kacskaringós címet adta:
„A visszataszító és elrettentő bűnök és szenvedélyek, valamint sok csodálatos és különös kaland valóságos történeteinek első része: Így végezte ezt D. Johannes Faustus, egy messze hírhedt feketemágus és fővarázsló feketemágiája által, mígnem borzasztó véget ért. Szükséges emlékekkel és szép példákkal sokaknak tanítására és figyelmeztetésére kihúzva és magyarázva.”
Ezután Christopher Marlowe írta meg Faust-tragédiáját az eredeti német népkönyv alapján „Doktor Faustus tragikus históriája” címmel. A mű 1604-ben jelent meg Londonban.
A következő Faust-feldolgozással hetven év múlva találkozunk, 1674-ben, Johann Nikolaus Pfitzer művében, amely „A nagyon hírhedt főfeketemágus, Johaness Faustus sanyarú élete és borzasztó vége” címet kapta.
1728-ban Christlich Meynenden készít újabb Faust-adaptációt „Az egész világon hírhedt fő-feketemágusnak és varázslónak, Dr. Johann Faustnak az ördöggel kötött szövetségéről, kalandos élettörténetéről és borzalmas végéről” címmel.
Az újkori német irodalom jelentős szerzőjének, Gotthold Ephraim Lessingnek (1729-1781) is voltak Faust-tervei, de máig nagy kérdése az irodalomtörténetnek, hogy a mű megszületett-e, mivel csak egy előjáték és négy jelenet terve maradt fenn.
Lessing, aki két Faust-kötetet tervezett, korán meghalt, s később öccse próbált a mű nyomára bukkanni, de az író barátai, akiket megkérdezett, csak egy kötetről tudtak, és arról is csak találgattak.
Lessingnél állítólag nem Faust, hanem egy fantom szerepelt volna a tudós helyett, akit az ördögök összekevernek Fausttal, így az igazi tudós helyettese sorsát végignézve szűri le a tanulságokat.
1775-ben Paul Weidmann írt darabot a Faust-történetből: „Johann Faust. Allegorikus dráma öt felvonásból.” Ezt első alkalommal a Brünni Társulat adta elő a Prágai Királyi Színpadon.
Csak ezután következik a sorban Goethe Faustja, amelynek első része 1808-ban, második része csak az író halála után, 1832-ben jelent meg.
Vitathatatlanul az ő műve lett a téma legismertebb feldolgozása, pedig kortársai (pl. Friedrich Maximilian Klinger) is dolgoztak Faust-műveken, és Goethe halála után is születtek újabb feldolgozások. Mindez a Faust-téma hallatlan népszerűségéről tanúskodik.
Friedrich Julius Heinrich von Soden gróf, Adalbert von Chamisso és Johann Friedrich Schink drámát írtak belőle, majd Nikolaus Vogt merész ötlettel egy műbe hozta össze Don Juan és Faust történetét „Don Juan és Faust” címmel.
Karl Schöne két Faust-drámát is írt, melyek közül a második a Goethe-féle Faust első részének utánzása volt – bár a szerző „folytatásnak” nevezte. Folytatást egyébként más is akart írni, pl. Franz Grillparzer, aki saját magát, illetve saját első szerelmi próbálkozásait akarta megjeleníteni művében.
Megemlíthetjük még August Klingeman, Julius von Voss, Nikolaus Dietrich Grabbe, Gustav Pfitzer, Johann Karl Braun Ritter von Braunthal, Nikolaus Lenau, Ludwig Hermann Wolfram, Heinrich Heine és Ferdinand Stolte Faust-munkáit, melyek mind a 19. században születtek.
A 20. századból két jelentős Faust-műről érdemes tudnunk: az egyik Mihail Afanaszjevics Bulgakov „A Mester és Margarita” című regénye, amely 1966-ban jelent meg (a szerző halála után, aki több mint tíz éven át dolgozott rajta), és amelynek főszereplője, a Mester, amolyan 20. századi Faust, aki a modern világban járja kálváriáját.
A másik 20. századi mű szintén regény egy nagy író tollából: Thomas Mann 1947-ben kiadott alkotása, a „Doktor Faustus. Adrian Leverkühn német zeneszerző élete, egy barátja által elmesélve”.
Az írásnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Goethe és a Faust-téma
Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832) már gyermekkorában megismerte Faust történetét, méghozzá a Faustról szóló Népkönyv 1725-ben kiadott változatából, és ismerte Lessing Faust-terveit is. Célja, akárcsak Marlowe-nak, a Népkönyv-féle szöveg dramatizálása volt.
Recenziót is írt egy Faust-dalról, amely a 19. század első évtizedében jelent meg „A fiú csodakürtje” című német népköltészeti antológiában, Achim von Arnim és Clemens Brentano gyűjtőmunkájának köszönhetően.
Ebben a kötetben szerepelt a „Faust doktor” című dal, melyről Goethe azt írta 1806-ban: „Alapos, sőt mély motívumok, a kivitel lehetne jobb is.”
Először 1772 és 1775 között kezdte foglalkoztatni Goethét a gondolat, hogy saját művet ír Faustról, ekkor írta meg az Ős-Faustot, melynek előképe az 1774-ben megjelent Werther volt.
Ezután 10 évig pihentette a témát, majd 1786 és 1788 között megírta a Boszorkánykonyha és az Erdő, barlang című jeleneteket, a meglevő jeleneteket pedig igényesebb költői nyelvre ültette át. Mindez 1790 tavaszán jelent meg a Faust-fragmentumban, majd újabb hét évig pihentette Goethe a témát.
A Faust első részét 1797 és 1806 között írta meg, s két évvel később nyomtatásban is megjelent. A második részen 1825 és 1831 között dolgozott, de az csak halála után, 1832-ben jelent meg.
Mondhatjuk tehát azt, hogy egész életén át dolgozott a Fauston: életének részévé vált (meghalni sem tudott, amíg be nem fejezte, erről tanúskodik egy levél, melyet öt nappal a halála előtt írt a nyelvész-esztéta Wilhelm von Humboldtnak: „Több mint hatvan esztendeje, hogy a Faust koncepciója ifjúkorom óta előttem lebegett, elejétől fogva világosan, csupán a rendbe fűzés dolgában nem egészen részletesen.”)
Goethe Faustja a népmondában szereplő Faustnak azt a vonását erősíti fel, amelyet a tudásra és a szépségre szomjazó örök emberi vágyként lehet leírni. Az ő Faustját csillapíthatatlan tudásvágy jellemzi, ami nem bűnként, hanem éppen a legfőbb erényként jelenik meg (ezért Faust nála nem lesz az ördög áldozata).
Goethe megmenti Faustot, aki csak félig bűnös, így Mefisztó csak félig nyert: „A fogadás elvesztése nem azonos a lelki üdvösség elvesztésével: Faustnak el kellett veszítenie a fogadást ahhoz, hogy megnyerhesse üdvösségét” – oldja meg a problémát az Úr, megsemmisítve a Faust és Mefisztó közti szerződést.
Goethe műve tehát – ellentétben a középkori Faust-írásokkal – nem végződik tragikusan, főhősének nem jár a kemény büntetés, kárhozat a túlvilágon, mivel nagy és nemes célokért küzdött, és ha időnként megbotlott is, nem tért le a helyes útról.
Goethe Faustja az örök ember megtestesítője, aki soha nincs megelégedve önmagával, s mindig újabb és újabb célokat tűz maga elé.
De az ördög se olyan, mint eredetileg a monda ördöge: Mefisztó, aki örökké tagad, csábít, rombol és provokál, szüntelen szembeszegülésével akaratlanul is segíti Faustot, ezáltal előre lendítő erő a világrendben, aki „örökké rosszra tör, s örökké jót mível”.
-Vége-