Jókai Mór – Egy magyar nábob – Olvasónapló

3. fejezet: Rousseau sírjánál

Egy Párizs melletti kis erdőben három fiatal férfi sétál egymás mellett. „Ifjú magyar főnemes mind a három.”

• „Az elsőt különösen jellemzik a sűrű, fekete szemöldök s bizonyos szarkasztikus mosolygása az arcnak, mely azonban csak pillanatokra jelen meg, s eltűnik;” Az ő neve István
• „A másik egy atlétai termetű alak, roppant mell, sűrű fekete haj, merész, tüzes szemek, határozott ajk, mely fölött rövid kis bajusz pelyhedzik; ha olykor megszólal, oly mély, dörgő hangot hallat, hogy az ember meglett korú férfinak tartaná, arcát nem látva.” Ő Miklós
• „A harmadik, ki középen kettőjük között halad, magas, sugár ifjú, simára borotvált arccal. Viselete egyszerű, arcán semmi kifejezés nem látszik magát jellemezni; hideg, szenvedély¬telen nyugalom terül az egészen, ajkain, szemeiben az a tisztult egykedvűség, mely nők előtt annyi ingerrel bír és oly veszedelmes.” Ő pedig Rudolf

FIGYELEM! A regényben Miklós és István vezetékneve nem derül ki, de Jókai a regény végén a „Magyar Nábob megköltése” című fejezetben elárulja, hogy valóságos alak mindkettő. „Akkor még mind a kettő élő alak volt, s én nem tartottam jó ízlésnek élő személyeket regényben név szerint szerepeltetni. Ma már mind a kettő a múlté; bátran megnevezhetem ideál alakjaimat: Széchenyi Istvánt és Wesselényi Miklóst.”

Hamarosan utoléri őket egy negyedik fiatalember:

„Külsejéről ítélve a munkásosztályhoz tartozik, fején kerek, lapos sipka, izmos tagját bő kék vászonzubbony fedi, melyre tarka inggallér látszik kihajtva.”

Neki egyenlőre nem tudjuk meg a nevét, de megszólítja a másik hármat és örömét fejezi ki, hogy itt Párizsban magyar szót hallhat. Elmondja, hogy asztalos legény, de már 7 éve Párizsban él. Szabadnapjain pedig kijár ebbe a kis erdőbe, mert itt van Rousseau sírja, aki neki kedvenc írója, itt szokott gondolkozni, elmélkedni.

István, Miklós és Rudolf örömmel fogadják az ifjú asztalost, kiderül, hogy ők is éppen Rousseau sírjához igyekszenek, ezért megkérik a fiatalembert, vezesse őket oda. Út közben az asztalos legény elmondja, hogy nem érzi jól magát Párizsban, bár főnöke megbecsüli és munkáját megfizetik. Ennek ellenére hamarosan hazamegy Magyarországra, mert honvágya van, még akkor is, ha tisztában van vele, hogy ott jóval kevesebbet fog keresni és szerényebb szakmai kihívásokat fog kapni.

Az ifjú elvezeti a másik hármat a sírhoz, majd elbúcsúzik tőlük és visszamegy Párizsba.

A három magyar nemes között érdekes beszélgetés, már már vita alakul ki. Az egyik nézetet Rudolf képviseli, aki szerint a magyar nemzet gyakorlatilag halálra van ítélve, nem tud fejlődni, nincsenek írói, költői. Leggazdagabb tagjai, a nemesek, külföldön szórják el pénzüket, ahelyett, hogy otthon Magyarországon fognának vállalkozásokba, fejlesztésekbe.

A másik nézetet István és Miklós képviselik, akik a legtöbb dologban igazat adnak Rudolfnak, de szerintük a nemzet még nem menthetetlen, van még esélye a túlélésre. Sőt, az utóbbi időben ígéretes írói, költői tehetségek bukkantak fel. Megemlítik többek között Bajza Józsefet és Vörösmarty Mihályt, akiknek nemrég az Aurora című lapban jelent meg első írásuk.

Ne feledjük, hogy a regény idején, tehát 1822-ben ők még ismeretlen nevek, akik csak ezután lesznek országos hírű írók, költők.

Szerintük csak az a nehéz, hogy a magyar nemeseket hazacsábítsák, utána már megy minden magától.

Rudolfot azonban nem lehet meggyőzni, szerinte a magyar nemesség, az ország felső rétege már menthetetlen, teljesen romlott. Másnap estére elhívja két barátját egy társaságba:

„Holnap jöjjetek el velem az ifjú óriások klubjába. Ez egy nemes társaság, melybe csak oly tagoknak van beléphetése, kik vagy előkelő születés, vagy gazdagság, vagy valami nevezetes bohó életmód által kitüntették magukat. A magyar előkelő világ itt lakó ifjait mind ott találandjátok együtt. Akkor azután majd megkérdem tőled: „Akarod-e és hiszed-e őket magaddal vihetni?”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!