31. fejezet: A világ nyelve
A regény utolsó fejezetében, mintegy levezetésként, Jókai azt írja le, hogy kit hogyan érintett, ki hogyan reagált a nábob és felesége halálára.
Kecskerey úr és az ifjú óriások természetesen viccet csinálnak belőle, leginkább Abellinón mulatnak, aki nem mozdulhat ki Pestről, hiszen minden nap személyesen kell megjelennie a neki járó aranyért.
A kortyondi fráterek, akik mostanában Kutyafalvi Bandinál gyűlnek össze, szintén nem változtak semmit, örömmel gyalázzák az öreg nábobot és emlékét.
Griffard úr méltóságteljesen veszi tudomásul, hogy le kell nyelnie az a sok milliót, amit Abellinónak hitelezett, hiszen most már biztos, hogy soha nem kapja vissza a pénzét.
Fanny anyja, Mayerné megpróbál üzletet csinálni a kis unokájából, azzal „fenyegetve” Flórát és Rudolfot, hogy majd odaköltözik hozzájuk Szentirmára, hogy segítsen Zoltán nevelésében. Más se kéne még. Rudolf először pénzt küld Mayernénak, de Flóra okosabbat talál ki. Meghívja magukhoz Terézt, tudván, hogy amíg ő náluk van, Mayerné nem mer odamenni.
Abellinó is elnyeri méltó büntetését:
„Egy igaz folt nincsen rajta többé. Álhajjal, álfogakkal, hamis termettel csalja a világot és magát. Szakállát, bajuszát festi, képét hercegnővízzel mossa; egyik fülére még ama jeles párbaj óta nagyothall, s abba kis hallócsiga van téve ezüstből, azonban operákat csak halló¬tülkön keresztül képes élvezni.
Így jár-kel a világban. Toldott-foldott kísértet a múlt szép időkből, egyik kezében a mankós¬bot, mellyel köszvényes lábain segít, másikban a hallótülök. Hanem ő azért mindig azt hiszi, hogy most is azon szeretetre méltó alak, melynek a nők ellene nem állhatnak, s most is életre-halálra udvarol minden szép nőnek, minden fiatal leánynak, s azt hiszi, hogy azok őrjöngnek utána, s ha kinevetik, azt hiszi, örömükben nevetnek, hogy őt láthatják.”
– Vége az Egy magyar nábob olvasónaplójának –