5. fejezet: Egy híres művésznő pályája
| Főbb szereplők | Időpont | Helyszín |
|---|---|---|
| Fodor Jozefine, azaz Mainvielle-né Tharaud Mainvielle |
1822 | Párizs |
Ebben a fejezetben Mainvielle-né életét ismerjük meg, aki – mint az az előző fejezetből is kiderült – magyar származású, lánykori neve Fodor Jozefine.
Élettörténete:
Nagyapja magyar huszárkapitányként kivándorolt Hollandiába, ahol három fia született.
A legkisebb, Fodor József, francia nőt vett feleségül és Franciaországban telepedett le, mint Montmorency herceg udvari karnagya. Ebből a házasságból született Fodor Jozefine.
Montmotency herceg a francia forradalom elől külföldre menekült, Fodor József pedig családjával visszatért Hollandiába. Itt ismerkedik meg Kurakin orosz herceggel, aki szerződteti őt Oroszországba, Jozefine-t pedig saját lányaival együtt nevelteti.
Hamarosan kiderül a kislányt hangszeres tehetsége, szépen játszik hárfán, nem sokkal később pedig az énekléssel tűnik ki, hamar nagy népszerűségre tesz szert. Ekkoriban az orosz udvarban élt egy másik híres énekes is, a francia Tharaud Mainvielle. A két híres énekes egymásba szeretett és összeházasodtak.
Nem sokkal később kitört a francia-orosz háború, ezért Sándor cár minden franciát kiutasított Oroszországból, ezért a házaspár Európába utazott. Ott is hamar meghódítják a közönséget.
Végül Párizsban telepednek le, ahol Jozefine, azaz Mainvielle né nagy népszerűségnek örvend. Azt azonban már tudjuk az előző fejezetből, hogy hűségesen szereti férjét, nem jár nélküle társaságba, nem fogadja ifjú gavallérok udvarlását. Ez gerjeszti olyan haragra Abellinóékat, amiért meg akarják buktatni. Kapóra jön ehhez nekik az új énekes, Catalani felbukkanása, aki nem szebb, nem fiatalabb, nem tehetségesebb, mint Mainvielle-né, de nem hordja magával a férjét.
Mainvielle-né még abba is belemegy, hogy az unalmas szerepét énekelje el, csak az operaigazgató engedje el szabadságra, hogy férjével elutazhasson gyógykezelése.
A fejezet második része már Mainvielle-ék lakásán játszódik. Mainvielle tényleg betegen fekszik, állapota éppen kezd jobbra fordulni. Felesége odaadóan ápolja, miközben persze hozzá is eljutnak a hírek, hogy az ifjú óriások meg akarják buktatni.
Ekkor azonban két üzenet is érkezik hozzá. Az egyik egy névtelen levél:
„Halhatatlan művésznő! Ne lepje meg azon hír, hogy mai fölléptére bizonyos emberek, kiknek nincsen egyéb dolguk, oly előkészületeket tesznek, melyek önt megszomoríthatnák; én bizonyosan mondhatom önnek, hogy a közönségnek azon része, mely nem fecsegni, hanem hallgatni jár a színházba, mindazok, kik önben a művészetet és nem személyes kellemeit bámulták, most is forrón éreznek ön iránt, s ez érzelmöket a mai estén nemcsak szóval, de ha kell, bizonyomra tettel is be fogják bizonyítani. Azért lépjen ön oly bátorsággal a közönség elé, mint aki tudja, hogy őt szeretik. Megbocsásson ön kuszált soraimért; én, ki ezeket írtam, egyszerű kézműves vagyok, s minden érdekem, ami önhöz szólni késztet, az, hogy én is Magyarországban születtem, s önre, mint hazám leányára, büszke vagyok. N. N.”
A másik üzenetet az operaház igazgatója küldi, ennek lényege, hogy aznap este Mainvielle-nének mégsem az Italiana de Algeriben kell felépnie, mert egy királyi hercegné, bizonyos Nemours hercegnő is ott lesz a nézők között, aki Maivielle-nét a Semiramide-ben akarja látni. Ez pedig Mainvielle-né leghíresebb és kedvenc szerepe.
Mainvielle-né csak ennyit üzen az igazgatónak:
„– Tisztelem Deboureux urat – szólt hirtelen elhatározva magát –, játszani fogok!”
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!