Madách Imre – Az ember tragédiája – Olvasónapló

Harmadik szín

Szereplők	Helyszín
Ádám Éva Lucifer A Földszellem	Pálmafás vidék a paradicsomon kívül „Kis durva fakaliba” (Fakunyhó)

Ádámot és Évát tehát kiűzte az Úr a Paradicsomból.

Ádám éppen kerítés oszlopokat ver le, Éva pedig lugast készít:

„ÁDÁM
Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Birok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól,
És kényszerítem nékem termeni.

ÉVA
Én meg lugost csinálok, éppen ollyat,
Mint az előbbi, s így körénk varázsolom
A vesztett Édent.”

Vagyis Ádámékat éppen csak kiűzték a paradicsomból, de Éva máris az ottani körülményeiket próbálja lemásolni.

Lucifer is ott van, és Ádám rögtön szemrehányást is tesz neki:

„ÁDÁM
[…]Igérted a
Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam
Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.
S mi az eredmény.”

Lucifer visszakérdez:

„LUCIFER
Hát nem érzed-e?”

Ádám sok mindent érez, de azt nem, hogy olyan nagyon jó lenne neki:

„ÁDÁM
Érzem, hogy Isten amint elhagyott,
Üres kézzel taszítván a magányba,
Elhagytam én is. Önmagam levék
Enistenemmé, és amit kivívok,
Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.”

Vagyis Ádám abba bízik, hogy egyedül is boldogulni fog, megküzd majd mindenért.

Évának is nagy tervei vannak:

„ÉVA
Nekem meg büszkeségem az csupán,
Hogy a világnak anyja én leszek.”

Sőt, Ádám most már kezd átesni a ló túloldalára: alkotni, tenni, csinálni akar, nagy dolgok véghezviteléről álmodik, most már csak bilincsnek látja az Úr parancsait, amit akár Lucifer segítsége nélkül is le tudott volna rázni.

Egyébként is, Lucifer segítségével csak a Paradicsomból jutott ki, de még ennél is többre, magasabbra vágyik, valami azonban mindig visszahúzza a földre:

„ÁDÁM
S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,
Mellyel testem por földéhez csatol.
Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,
Talán egy hajszál – annál szégyenebb, –
Mi korlátozza büszke lelkemet.
Nézd, ugranám, és testem visszahull,
Szemem, fülem lemond szolgálatáról,
Ha a távolnak kémlem titkait;
S ha képzetem magasb körökbe von,
Az éhség kényszerít, hunyászkodottan
Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.”

Vagyis Ádámnak éppen a gravitációval van gondja, nehezményezi, hogy attól nem szabadította meg Lucifer. Lucifer szinte védekezni kényszerül:

„LUCIFER
Ezen kötél erősb, mint én vagyok.”

Most tehát Ádám van nyeregben, rögtön le is hordja Lucifert, hogy milyen szellem az olyan, aki egy láthatatlan valamitől sem tudja őt megszabadítani, amit pedig rengeteg madár le tud győzni.

Lucifer továbbra is védekezik:

„LUCIFER
S csakis ez az, mi velem bír dacolni,
Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,
Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,
Nem is erős? „

Ádám azonban egyéb természeti jelenségekre is felfigyel. Ne feledjük, eddig a paradicsomban voltak, ahol az Úr tökéletes körülményeket teremtett számukra: nem volt se túl meleg, se túl hideg, se eső, se hó, se árvíz, se szárazság stb., stb.

Most viszont kikerültek a valódi világba, és Ádám most ámulattal ismerkedik meg a természeti erőkkel: a meleggel, a delejjel, a földrengéssel, a tűzzel.

Ádám meg is ijed ezektől, túl sok számára az ismeretlen, visszavágyik a paradicsomba:

„ÁDÁM
– Óh, miért lökém el
Magamtól azt a gondviseletet,
Mit ösztönöm sejtett, de nem becsült,
S tudásom óhajt – óh, de hasztalan.”

Lucifer megjegyzi, hogy ha Ádámnak mindenáron egy felsőbb akarat, felsőbb hatalom kell, akiben hihet, akkor majd ő – Lucifer – megidéz neki egyet.

Lucifer megidézi a Földszellemet, aki meg is jelenik, de kis hiba csúszott az ördög terveibe. A Földszellem ugyani hatalmas, fekete, mennydörgő felhő formájában jelenik meg, korántsem barátságos.

Lucifer meg is lepődik:

„LUCIFER (hátralépve)
Ki vagy te, rém – nem téged hívtalak,
A föld nemtője gyönge és szelíd.”

A Földszellem pedig mennydörögve közli, hogy ő valóban gyönge és szelíd is tud lenni, csak éppen nem az ördöggel, és egyébként is csak és kizárólag azért jelent meg, mert Lucifer (aki ugye mégiscsak egy angyal, tehát magasabban áll a hierarchiában, mint a Földszellem) hívta, de ettől még nem kedveli és nem segít neki.

Lucifer viszont most már nem visszakozhat:

„LUCIFER
Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe
Az ember, hogyha istenül fogad?”

A Földszellem pedig nem könnyíti meg Lucifer helyzetét, nem ad egyértelmű választ: „erős vágyakkal és emelet kebellel” – mondja, majd eltűnik.

Szerencsére Ádám és Éva figyelmét eltereli az, hogy nimfák jelennek meg, de Ádámot nem lehet sokáig ezzel lekötni:

„ÁDÁM
[…]Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.”

Lucifer azonban türelemre inti Ádámot, aki viszont azonnal visszavág: nincs türelme, mert nincs ideje. Lucifer számára ott a halhatatlanság, az öröklét, de Ádámnak nincs annyi ideje, mert ő csak a tudás fájáról evett, de a halhatatlanságéról nem.

Ez pedig, lássuk be, Lucifer hibája, aki tulajdonképpen félmunkát végzett: rávette ugyan Ádámot és Évát arra, hogy szembeszálljanak az Úr akaratával, de Isten közbelépése miatt valóban csak a tudás fájáról ehettek.

Ennek megfelelően Lucifer elkezd mellébeszélni:

„LUCIFER
Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.”

Ezzel azonban Ádám nem tud mit kezdeni, ő sokkal praktikusabb, tudni akarja, hogy mit hoz számára (vagyis tulajdonképpen az emberiség számára) a jövő, a jövőbe akar látni:

„ÁDÁM
[…]
De ifju keblem forró vágya más:
Jövőmbe vetni egy tekintetet.
Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.”

Lucifer pedig engedni kényszerül:

„LUCIFER
Legyen. Bübájat szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt;”

Bevezeti Ádámot és Évát a kunyhóba és álmot bocsát rájuk.

A következő színek tehát mind a jövőről szólnak, és mindegyiket álmodja Ádám és Éva.

Az első három színt (az útólsóval együtt) szokás keretszíneknek nevezni, a 4-14. színeket pedig történelmi, vagy történeti színeknek.

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!