Tamási Áron – Ábel a rengetegben – Olvasónapló – 2. fejezet

Álmában azonban azokat a történeteket folytatja, amiket korábban olvasott, nem telik jól az éjszakája, mert ráadásul még nagy téli hideggel álmodik.

Az idő másnap sem javul, ugyanolyan szomorkás, mint előző nap. Ábel csak annak örül, hogy legalább nincs (még) olyan hideg, mint álmában volt.

Ábel hamarosan felfigyel egy közeledő, sárga színű szekéren. A szekéren három barát (szerzetes) ül, és bár mindhárman barátcsuhát viselnek, azért közel sem egyformák.

Az, aki a szekeret hajtja, rongyos, vékony, fiatal legény. Hátul a két másik barát, akik a kényelmes üléseken utaznak, viszont sokkal jobb anyagból készült csuhát viselnek, és látszik rajtuk, hogy nem éheznek, sőt, kövér mind a kettő.

A barátokról hamarosan kiderül, hogy fát jöttek venni, kettőnek a nevét is megtudjuk: A kocsihajtót Márkusnak hívják, az egyik barátot Furtunátnak, a „főbarát”, ahogy Ábel nevezi, pedig nem más, mint a csíksomlyói páter gvárgyián.

A gvárgyián, vagy másképpen gvárdián a szerzetesrendi házfőnök, a kolostor vezetője, ő felügyeli a szerzetesrend szabályainak betartását és a barátok életét, nagy hatalmú egyházi vezető.

Furtunát és a gvárgyián bemennek Ábelhez a házba, Márkus kint marad a lovak mellett. A barátok tehát fát akarnak venni, és elsőre el sem akarják hinni, hogy Ábel az erdőpásztor.

Ábel azonban humoros feleleteket ad nekik, sőt olykor már-már az illetlenség határát is súrolja. Furtunátnak, az alacsonyabb rangú barátnak, ez nem is tetszik, de mivel a gvárgyián alapvetően jól szórakozik a fiú okos válaszain, ezért nem lesz baj.

A barátok 50 öl fát akarnak venni, ami nagyon sok, és eltart egy darabig, amíg megszemlélik az árut és megalkusznak.

Amikor visszamennek a házhoz, azt látják, hogy Márkus az egyik fa alsó ágán ül. Kiderül, hogy a fiatal szerzetes nem túl éles elméjű és meg akart fogni egy mókust, de persze mire felmászott a fára, a mókus rég eltűnt.

Ezen megint elviccelődnek egy darabig, majd bevonulnak a házba, hogy megmelegedjenek. Márkus parancsot kap, hogy hozza be a szekérről az élelmet.

Ábel azt hiszi, hogy Márkus egy kisebb tarisznyával fog bejönni, meglepődik tehát, amikor a szerzetes egy hatalmas ládával jelenik meg az ajtóban.

„Közben s nagy buzgalommal a páter-gvárgyián az asztalt már teríteni kezdette; s nemsokára sült húsok voltak oda kirakva, tepertyűs pogácsa, sajt és mosolygó sárga gyümölcsök. És eme étkek mellett két üveg is állott katonásan: az egyikben borókapálinka volt, s a másikban bor. Poharuk is volt, de csak kettő. A gvár­gyián emiatt úgy párosított minket, hogy az egyikből ő s Furtunát ivott; a másikból pedig mi Márkussal ket­ten. Először a borókás italból vettünk egy-egy szájjal, de éppen elég is volt annyi, mert inkább lehetett volna parázs lelkének nevezni, mint pálinkának.”

Vagyis a barátok olyan ételeket hoztak magukkal, amiket Ábel csak ritkán kóstolhatott addig.

Tisztességesen megebédelnek, majd a két idősebb barát szivarra gyújt és békésen pöfékelnek. A gvárgyián ekkor megkérdezi Ábeltől, hogy mivel tölti itt kint a napjait.

Ábel kitérő válaszokat ad, mert amiről lehetne beszélnie, arról nem érdemes, amiről meg érdemes lenne beszélnie, mint pl a bombákról, vagy a jövőbeli terveiről, arról meg nem lehet.

 A második fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!