Tamási Áron – Ábel a rengetegben – Olvasónapló – 2. fejezet

Így aztán fogad 10 szekerest, elviszi a 12 öl fát, majd fizet Ábelnek 1000 lejt, mondván, hogy hamarosan hozza a többi pénzt is. Persze Ábel soha többé nem látja az örményt, de senkihez sem mehet panaszra, hiszen tulajdonképpen ő is lopta azt a fát…

Egy öl fa ára hivatalosan 200 lei, tehát Ábelnek a 12 öl fáért kellett volna kapnia 2400 lejt, de csak ezret kapott, vagyis még a felét sem.

„Ilyenformán tehát pénzt nem sokat jövedelmezett a tizenkét öl, de aggodalmat annál többet,” Ábelt ugyanis elkezdi gyötörni a bűntudat, arra gondol, hogy mi van, ha a bank igazgatója csak próbára akarta tenni, azért mondta, hogy 900 öl fa van, pedig pontosan tudta, hogy 912.

Vagy mi van akkor, ha az örmény feljelenti…

Persze semmi ilyesmi nem történik, de Ábel annyira tart tőle, hogy esetleg kijönnek a banktól és megtalálják nála az 1000 lejt, hogy végül elmegy a nagy bükkfához, kiveszi az egyik puskát az odúból és annak a csövébe rejti a pénzt. Ez meg is nyugtatja.

Ezután egy egyik kereskedővel beüzen a bankba, hogy valaki jöjjön ki és vegye át a fa eladásából származó pénzt, mert már megint kezd sok lenni. Másnap ki is jön egy pénztáros és Ábel elszámol vele.

Csak a pénztáros távozása után jut eszébe a fiúnak, hogy beszélnie kellett volna vele a barátok ügyében is, hiszen még mindig nem fizettek, igaz a fáért sem jöttek. Ábel nagyon bosszankodik azon, hogy elmulasztotta megkérdezni a bank emberétől, mi tévő legyen.

Másnap azonban szerencsére megérkezik Márkus, a fiatal barát. Ábel azonban alig ismer rá, mert a fiatal legény elég rosszul néz: a hideg, esős idő ellenére alig van rajta ruha, ami van, az is rég elázott már. A barátok nem nagyon törődnek a fiatal szerzetessel, meg is látszik rajta, nagyon betegesen néz ki.

Kiderül, hogy Márkus a gvárgyián által megígért könyveket hozta egy hatalmas ládában. Ábel próbál vele viccelődni, de a fiatal szerzetes most nem vevő rá:

„Hiába pillogtattam azonban mókás kedvemet, mert Márkust nem tudtam felderíteni. Hervatag volt, és erő­sen kornyadozott. Biztosan látszott, hogy valami beteg­ség emészti, de ő ezt nem vallotta bé. Csak annyit mon­dott, hogy árva.”

Ábel végül nem tudja tovább nézni, ahogy a fiatalember didereg nyirkos ruhájába. Behívja a házba, levetkőzteti, a ruháit száradni teszi a kályha mellé, majd rákérdez erre az árvaság dologra is. Márkus pedig elmondja a történetét:

Márkus elbeszéli, hogy az anyja szegény, de csinos lány volt, akit a szülei hozzá akartak adni egy gazdag legényhez, aki viszont a fél szemére vak volt. Márkus anyjának ez nem tetszett, ezért elszökött.

Eleinte gyalog bujdosott, majd felszállt egy vonatra és egészen addig ment, amíg úgy gondolta, hogy a félig vak vőlegény már nem találja meg.

Egy állomáson leszállt, ahol megismerkedett az állomás raktárosával, és ebből a kapcsolatból született Márkus.

A baj csak az volt, hogy a raktáros és Márkus anyja nem voltak házasok, és amikor a raktáros rájött, hogy teherbe ejtette a lányt, akkor elszökött.

Márkust az anyja az állomás egyik elhagyott részén álló rozzant vagonban hozta világra, később pedig takarítói állást vállalt az állomáson.

Amikor Márkus már tudott járni, akkor meg a mozgó vonatokat takarította, egyrészt mert azért többet fizettek, másrészt pedig mert reménykedett benne, hogy megtalálja Márkus apját.

A szerencsétlenség akkor következett be, amikor Márkus hat éves volt. Egy utas leküldte Márkus anyját a vonatról, hogy vegyen neki cigarettát, de mire a nő visszaért, a vonat már elindult, rajta a kis Márkussal. Az anyja kétségbeesetten próbálta utolérni a vonatot, aminek az lett a vége, hogy a kerekek alá esett és meghalt.

 A második fejezet olvasónaplójának még nincs vége, kattints a folytatáshoz!