Az emberek furcsán viszonyulnak a szabályokhoz és a törvényekhez. A többségünk elfogadja, hogy az együttéléshez és a mindennapi élet megfelelő működéséhez szükség van ezekre, és mivel tudjuk, hogy a betartásuk a saját érdekünk is, ezért általában csak kevéssé vagyunk hajlamosak megszegni őket.
Most itt persze nem az apró részletszabályokra gondolok, amiket mondjuk, egy adóbevallás kitöltéséhez kell tudni, hanem olyan általánosnak tekinthető tilalmakra, mint hogy nem ölünk embert, nem csalunk, nem lopunk, és bizonyos életkor felett nem isszuk a vörösbort kólával.
Érdekes módon azonban mindig élénk figyelem kíséri azokat az embertársainkat, akik valamiért nem tudják/akarják/hajlandóak betartani ezeket a szinte már egyetemesnek mondható szabályokat.
Őket nevezzük összefoglalóan bűnözőknek, vagy, ahogy Rejtő Jenő mondta, ők mindannyian „a büntető törvénykönyvből jól ismert vádlottak kiterjedt családjához tartoznak.”
Ha valaki megszegi a fontos törvényeket, és ez valamiért a tágabb közönség tudomására jut, akkor általában kétféle reakció szokott megjelenni. Az egyik az elítélés és megbotránkozás, ami érthető módon főleg az erőszakos bűncselekmények elkövetőit szokta sújtani.
Könnyen előfordulhat azonban, hogy ha az adott bűnöző kellően elegáns, okos, míves, meglepő tettet hajt végre és közben – ez nagyon fontos! – senkinek sem esik bántódása, akkor a bűnözőből akár még sztár is lehet, amolyan népi hős.
Természetükből adódóan az ilyen bűncselekmények általában lopások, rablások, csalások, hamisítások szoktak lenni, még jobb, ha az áldozat egy különlegesen gazdag, lehetőleg ellenszenves valaki. Ilyenkor a néplélek úgy gondolja, hogy még meg is érdemelte, hogy kirabolták, nagyon helyes.
Vagyis a csavaros lopások, átverések, szélhámosságok, ha erőszakmentesen követik el, akkor általában szimpátiát váltanak ki az emberekből.
Ehhez járul még, hogy az igazán nagy szélhámosok, csalók, hamisítok általában zsenik is egyben, akik komoly karriert futhatnának be a „jó oldalon” is, de persze minden egyéni életútban van egy ok, indok, ürügy vagy kifogás, ami miatt ezek a zsenik félresiklottak, és a „sötét oldalon” kénytelenek ügyködni.
Vagy egészen egyszerűen nincs is indok, a csaló/szélhámos zsenije éppen abban rejlik, hogy csaló és szélhámos.
Egy új sorozat első darabjaként egy ilyen emberről fog szólni mai posztunk is, név szerint Victor Lustigról, aki azzal került az újságok címoldalára, illetve a mai napig úgy szokták nevezni az interneten is, hogy „Az ember, aki eladta az Eiffel-tornyot. Kétszer is.”
Ez így azért nem teljesen igaz, mert végül is nem kétszer adta el a nevezett tornyot, ráadásul ez a móka csak egy húzása volt csalásokban és szélhámosságokban bővelkedő pályáján, viszont kreativitása, nagyvonalúsága és könnyedsége miatt, ahogy rászedte az embereket és megérezte, hogy mikor, kit és hogyan lehet, illetve nem lehet átverni, mindenképpen érdemes arra, hogy bővebben is megemlékezzünk róla.
Hölgyeim és uraim, íme, a 20. század első felének egyik legnagyobb svindlere, aki eladta az Eiffel-tornyot – kétszer is –, aki mestere volt a hamiskártyának, a pénzhamisításnak és a gazdag emberek megkopasztásának, aki – többé-kevésbé – átverte még Al Caponét is: Victor Lustig élete!
Ugorjunk neki.
Victor Lustig 1890. január 4-én született Hostinne-ban, ami manapság Csehországhoz tartozik, de akkoriban más idők jártak, így a kis Victor bizony az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraként látta meg a napvilágot.
És ezzel kb. ki is merítettük azokat a tényeket, amiket Lustig életének korai szakaszáról tudni lehet. Ennek oka egyrészt a korszak trehány nyilvántartásaiban keresendő, másrészt magában Lustigban, aki szinte minden egyes letartóztatása alkalmával más és más adatokat adott meg születési helyként, időként, sőt gyakran névként is.
Ahol csak lehetett ködösített a szüleivel, családjával, gyerekkorával kapcsolatban is, és mivel egyes források szerint élete során negyvenötször, mások szerint huszonkétszer tartóztatták le, jó sok lehetősége volt különböző élettörténetek fabrikálására és előadására.
Így pl. azt sem tudjuk, hogy mikor és miért választotta a bűnözői pályát, könnyen lehet, hogy nem is volt ez tudatos döntés, hanem csak fokozatosan belecsúszott a dologba.
Ilyen szempontból semmiben sem különbözne bármelyik kor bármelyik kisstílű szélhámosától, aki apró stiklikkel – itt a piros, hol a piros, hamiskártyázás, kisebb lopások – keresi meg a mindennapi betevőt.
Ami viszont mindenképpen kiemelte Lustigot az átlagos csalók halmazából, az az esze és született nyelvtehetsége.
Születési helyéből adódóan pillanatokon belül tanul meg németül, csehül és lengyelül, ehhez pedig később még hozzátanulja az angolt, a franciát és az olaszt is.
Azt is tudjuk róla, hogy azért többé-kevésbé odafigyelt a tanulmányaira is, 22 évesen pl. a Sorbonne-ra jár, bár az is igaz, hogy itt is inkább az átverhető balekok felkutatásával, valamint biliárddal és pókerrel foglalkozik. Bár az utóbbi kettő tekintetében nem hiszem, hogy nagyban különbözne egy mai átlagos egyetemistától.
Viszont felfigyel egy nagyon fontos összefüggésre, ami később hozzásegíti őt ahhoz, hogy egyre nagyobb tétekben játsszon, ami pedig majd az Eiffel-torony eladásában csúcsosodik ki.
Ennek a nagy felismerésnek pedig nagyjából az a lényege, hogy minél több pénze van valakinek, annál kapzsibb. És minél kapzsibb valaki, annál könnyebb átverni.
Ebből pedig logikusan következik Lustig számára, hogy nincs értelme tovább az általa addig művelt apróbb szélhámosságokkal, egyetemisták megkopasztásával, stb. foglalkozni.
Ez persze jó volt arra, hogy tökéletesítse különböző technikáit, de olyan szempontból túl kockázatos, hogy pl. a hamiskártyázást, mint elkövetői magatartást büntették, függetlenül attól, hogy az elkövető mennyit nyert hamisan.
Lustig pedig úgy találja, hogy ha már így is, úgy is börtönt kockáztat, akkor azt érdemes inkább valami nagyobb tét kedvéért tenni. Vagyis, ha elkapják, akkor ugyanannyit vár rá egy kishivatalnok és egy milliomos kifosztásáért is. Míg mondjuk az elérhető nyereség a két delikvensnél azért nem összehasonlítható.
1912-ben, tehát még az Első Világháború előtt járunk, Lustig ekkoriban 22 éves, és mint már volt róla szó, egyetemi tanulmányokat (is) folytat. Éppen elmélyülten sétál az utcán és azon gondolkozik, hogy hol találhatna olyan helyet, ahol viszonylag nagy a kapzsi milliomosok egységnyi területre eső száma, amikor felfigyel egy hirdetőoszlop plakátjára, és abban a pillanatban megjelenik a kis világító villanykörte a feje felett.
A plakáton ugyanis éppen Franciaország legújabb luxushajójának, a France-nak, első útjára kínálnak jegyeket, mégpedig kedvezményes áron.
Ez több okból is jól jön Lustignak, egyrészt mi más lenne tele unatkozó milliomossal, ha nem egy óceánjáró hajó, másrészt a kedvezményes ár is fontos, mert emberünket azért nem veti fel a pénz.
Az akciós jegyek oka egyébként az a szerencsétlen véletlen, hogy a France első transzatlanti átkelésére éppen néhány nappal a Titanic katasztrófája után kerül sor. Érthető, ha emiatt rengetegen mondták vissza az utat, törölni a járatot viszont már csak a presztízs miatt sem lehet, ezért aztán egész jó áron lehet megvenni a felszabadult jegyeket.
Amik azért így sem túlzottan olcsók, de Lutig mer kockáztatni, és mindenét pénzzé téve felszáll a France-ra.
Na persze nem 22 éves párizsi egyetemistaként, hanem az elegánsan öltözött, jóképű, kissé egzaltált osztrák nemes, Graf von Lustig, azaz Lustig gróf személyében. Első osztályra természetesen.
A Franciaország és Amerika közötti hajóút 5 napig tart, ez pont elég hosszú idő ahhoz, hogy Lustig ismeretséget kössön utastársaival, akik között van francia ősnemes és amerikai újgazdag is, de ami Lustig számára a legfontosabb, mindannyian nagyon komoly vagyonok felett diszponálnak.
És mit csinál egy csomó férfi több napig összezárva, ha csajozni nem tudnak? Hát persze, hogy kártyáznak! Vagy katonatörténeteket mesélnek egymásnak, de ez most mellékes.
Lustig pedig természetesen hasznosítja a hamiskártyásként szerzett tapasztalatait, és mivel ezt megfelelő szerénységgel és ügyességgel tudja előadni, ezért kártyapartnereinek tulajdonképpen fel sem tűnik, hogy éppen kifosztja őket. Úgy tudja alakítani az eseményeket, hogy mindenki azt higgye, az osztrák grófnak csak bődületes szerencséje van.
Na, ez a bődületes szerencse kb. 500 dollárt hoz Lustignak, mire Amerikába érnek, majd még kb. ugyanennyit kártyázik össze hasonló körülmények között a visszaúton.
Vagyis emberünk nagyjából 10 nap alatt 1000 dollár körüli összeget keresett, és nem árt megjegyezni, hogy ez nem mai, hanem 1912-es 1000 dollár, ami manapság kb. 25 ezer dollárnak felel meg, ez jelenlegi állás szerint kicsivel több, mint 7 millió forintot ér(ne)…
Lustig számítása tehát beválik, nagyban kell játszani, kártyát és szerepet is. Ő pedig így is tesz, az ügyben folytatott nyomozások később megállapították, hogy a következő időszakban legalább ötvenszer teszi meg az Amerika és Franciaország közötti utat, de arra már senki sem vállalkozik, hogy akár csak tízezres hibahatárral is megsaccolja, hogy ezalatt mennyi pénzt hamiskátyázott össze.
Maradjunk annyiban, hogy sokat.
Ehhez a hajókázós időszakhoz kapcsolódik Lustig másik nagy találmánya, amit a nemzetközi kriminalisztikai szakzsargon csak román dobozként emleget.
Ennek bizonyára a románok is nagyon örülnek, habár ők inkább más nevezetességeiket – pl. Drakula grófot – igyekeznek propagálni.
Szóval, román doboz. A történet valahol ott kezdődik, hogy Lustig nem csak rendkívül jó hamiskártyás, de meglehetősen kreatív is. Mindig keresi az új lehetőségeket, amikkel átverhet másokat, és így pénzhez juthat.
A kártyázással töltött hajóutakon pedig nem csak nyer, hanem – stratégiai okokból – néha nagy összegeket veszít is, hiszen nem árt, ha a kártyapartnerek azt hiszik, hogy emberünk ugyanúgy a szerencse játékszere, mint bárki más.
Lustig ezeket a veszteségeket természetesen tökéletes nyugalommal fogadja, ami egyrészt a szerepéből következik: milliomos osztrák grófként azt igyekszik mindenkivel elhitetni, hogy annyi pénze van, hogy nem kell különösebben felizgatnia magát akár még több nagy veszteség esetén sem.
Másrészt meg persze pontosan tudja, hogy a veszteségének többszörösét fogja visszanyerni a társaitól.
A nagy mínuszoknak viszont lesz egy nem várt következménye is: néhány utastársa elkezdi diszkréten faggatni, hogy ha nem nagy titok, akkor ugyan árulja már el, hogy mégis miből szerezte azt a mesés vagyont, ami lehetővé teszi, hogy főműsor időben egy luxushajón utazgathat, miközben szinte korlátlan mennyiségben veszíthet a láthatóan szenvedélyesen űzött szerencsejátékon?!
Lustig eleinte erre csak szerepének megfelelően rejtélyesen mosolyog, és kitérő válaszokat ad, de hamarosan új terv kezd körvonalazódni a fejében.
A következő hajóút előtt csináltat egy speciális dobozkát, ami tele van kerekekkel, tárcsákkal, úgy néz ki, mintha valami nagyon bonyolult mechanikus szerkezetet rejtene.
Legközelebb pedig, amikor elhangzik a vagyona eredetét firtató kérdés, akkor egy kiismerhetetlen mosoly mellett megesketi kártyapartnereit, hogy ha senkinek nem árulják el, akkor felfedi titkát.
Persze mindenki izgalomba jön, örök diszkréciót fogadnak, mire Lustig megmutatja nekik a dobozt, és közli, hogy ez egy speciális gépezet, ami képes a semmiből 100 dollárosokat előállítani, illetve más verzióban a bele helyezett pénzről tökéletes másolatot készít.
A jelenlévők persze egyként hördülnek fel, és nem hisznek neki, bemutatót követelnek. Lustig pedig teljes nyugalommal jelenti ki, hogy íme, zárkózzanak be a szobába, és a gépe hat óra alatt, a jelenlévő tanuk orra előtt valóban elkészít és kilök magából egy friss, ropogós 100 dollárost. Ha valakiben esetleg kétségek támadnának, természetesen a gép nem készített pénzt, a kiadott bankjegyet Lustig előre bekészítette.
A bemutató sikert arat, és mindig akad legalább egy valaki, aki azonnal meg akarja szerezni a dobozt, kerüljön akármennyibe, hiszen hat óránként 100 dollár, az naponta négyszáz, és feljebb már volt róla szó, hogy akkoriban mennyit ért a dollár.
Lustig pedig minden alkalommal kéreti magát egy kicsit, majd persze enged a szelíd erőszaknak és eladja a gépet, általában valahol 15 és 30 ezer dollár közötti áron úgy, hogy az üzletet mindig a hajóút végére időzíti, így mire a szerkezet új tulajdonosa rájön, hogy átverték és a gép nemhogy hat, de hatvan óra alatt sem készít neki dollárt, addigra Lustig már messze jár.
Nem tudjuk egészen pontosan, hogy hősünk hányszor játszotta el ezt az átverést, főleg azért nem, mert sokan annyira szégyellték magukat, hogy be sem jelentették a rendőrségen az átverést, hanem inkább benyelték a veszteséget, megelőzendő, hogy a fél világ rajtuk röhögjön, de az biztosnak tűnik, hogy több mint öt ilyen alkalom volt.
A transzatlanti utakon való hamiskártyázás jól fizet, de minél többször teljesíti a távot Lustig, és minél több emberrel találkozik, értelemszerűen annál ismertebb lesz, és annál inkább nő a lebukás veszélye. Ráadásul Lustig egyáltalán nem mondható szürke kisegérnek, nem olyan valaki, aki könnyedén beleolvad a tömegbe, köszönhetően még az egyetemi évek alatt összeszedett vágásnak a bal arcán, amit egy szerelmi affér felszarvazott szereplőjének érthető és tettleges felháborodása okozott.
Lustig azonban szeret kockáztatni, és ki tudja még meddig hajókázott volna, de sajnálatos módon közbejött egy apróság, ami négy hosszú évre lehetetlenné tette, vagy legalábbis jócskán megnehezítette a gondtalan luxushajókázást: kitört az Első Világháború.
Senki ne essen kétségbe, Lustigon nem vonzották az olyan unalmas és földhözragadt dolgok, mint a katonáskodás és a haza védelme, ezért talál módot arra, hogy elkerülje a sorozást.
Sőt, kiválóan ki tudja használni a háború okozta káoszt, és Európa különböző országaiban bukkan fel és veri át az embereket. Hol ilyen nemesként, hol olyan márkiként, hol amolyan földbirtokosként jelenik meg, de mindig a gazdag/kapzsi emberekre utazik, többnyire sikerrel.
A világháborús években ugyanis megfelelően nagy a káosz ahhoz, hogy majdnem mindig időben el tudjon menekülni a hatóságok elől, ennek ellenére azért többször is letartóztatják, de valahogy mindig ki tudja dumálni magát. Vagy ha mégsem, akkor tud annyi pénzt tenni a megfelelő borítékokba, zsebekbe és tenyerekbe, hogy futni hagyják.
A háború végére azonban így is túl forróvá válik számára a talaj Európában, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy átver egy francia bűnöző csoportot is, akik nem siklanak el olyan nagyvonalúan a veszteségük felett, mint Lustig korábbi gazdag kártyapartnerei.
Emberünk tehát jobbnak látja, ha átteszi a székhelyét Amerikába, hiszen ő is halott róla, hogy az ország a lehetőségek hazája. Az új helyen pedig ott folytatja, ahol az öreg kontinensen abbahagyta, nagyjából ugyanolyan sikerrel is, azaz általában bejönnek a számításai, amikor meg mégis letartóztatják, akkor vagy lyukat beszél a bíró hasába, vagy korrumpálja a megfelelő embereket.
Amerikai tanulmányútjához kapcsolódik az Al Caponés történet is, ami nekem pl. személy szerint jobban tetszik, mint az Eiffel-torony elpasszolása, mert balekokat átverni megfelelő rutinnal és szakértelemmel viszonylag kis kockázattal jár, viszont ujjat húzni a Sebhelyesarcúval azért már egy másik súlycsoport.
Természetesen nem kell erőszakra gondolni, Lustig most is az eszét és emberismeretét használja.
Azzal keresi meg Caponét, hogy van egy tuti üzleti befektetése, amivel rövid idő alatt lehetne hatalmasat kaszálni. A probléma persze az, hogy Lustignak nem áll rendelkezésére a megfelelő tőke az akció finanszírozásához, ezért szeretne kölcsön kérni 50 000 dollárt.
Al Capone pedig úgy van vele, hogy miért ne, hiszen tudja, hogyha nem kapja vissza időben az összeget, a megbeszélt kamatokkal együtt, akkor megvannak a módszerei ahhoz, hogy a föld alól is előkerítse Lustigot és a szokásos, nem kimondottan az alany testi integritását szem előtt tartó eszközökkel rábírja a törlesztésre.
És Capone tudja, hogy ezt Lustig is tudja. Ezért emberünk megkapja az összeget.
Lustignak azonban semmilyen tuti befektetési ötlete nincsen, ő bizonyos szempontból sokkal nagyobb tétben játszik és sokkal előrelátóbb.
Az 50 ezer dollárt beteszi egy bank széfjébe, majd két hét múlva visszaviszi Caponéhoz azzal, hogy sajnálatos módon az üzlet mégsem jött össze, ezért ő most visszaadja az összeget a jogos tulajdonosának.
Capone ezen nem kicsit lepődik meg, ő nem ehhez van szokva, meglepőnek tartja, hogy valaki ilyen „becsületes”, ezért 5000 dollárral jutalmazza Lustigot.
Azon túl, hogy ezzel hősünk úgy keresett egy kisebb hegynyi pénzt, hogy semmit sem csinált érte, a „becsületességének” lesz egy olyan hozadéka is, ami sokkal fontosabb Lustignak: Capone innentől megbízható, jó partnernek tekinti Lustigot, akire lehet számítani.
Ez pedig azzal jár, hogy Lustig elneri a maffiavezér támogatását, bármit is csináljon, illetve, ami legalább ennyire fontos, hogy vadászati tilalom lép életbe Lustigra vonatkozóan, tehát az alvilágban mindenki, mindenhol tudja, hogy Lustigot nem ér leütni, kirabolni, átverni, mert Capone áll mögötte.
Ez pedig jelentősen megnöveli emberünk amerikai mozgásterét. Zseniális, nem?
Ekkor már az 1920-a években járunk, és Lustig elgondolkozik az Európába való visszatérésen. Ennek egyik oka, hogy kezd most már Amerikában is túl ismertté válni a hatóságok előtt, másrészt bízik benne, hogy korábbi ügyeit otthon már elfelejtették, ráadásul Európa lassan magához tér a háború okozta sokkból és gazdasági mélyrepülésből.
Azaz Lustig úgy ítéli meg, hogy ismét nagy pénzeket lehet keresni otthon, és bizonyára a honvágy sem volt elhanyagolható tényező.
Visszatér tehát Európába, és 1925-ben megjátsza legnagyobb dobását, az Eiffel-torony eladását.
Ez persze ma már elképzelhetetlen lenne, lévén a torony Franciaország egyik jelképe, amire a franciák rendkívül büszkék és rajonganak érte. Nem volt ez azonban mindig így, nagyon nem…
Azt általában mindenki tudja, hogy az Eiffel-tornyot az 1889-es párizsi világkiállításra építette – és nem tervezte! – Gustav Eiffel.
Az viszont ma már kevesebbszer kerül szóba, hogy a torony eredetileg egy ideiglenes építmény lett volna, amit a világkiállítás után a tervek szerint elbontottak volna. Mint ahogy az is, hogy egyáltalán nem aratott osztatlan sikert a párizsiak körében, többek között neves írók, mint ifj. Alexandre Dumas és Moupassant is tiltakozott ellene, mondván, hogy nem illik a párizsi városképbe.
Maga a torony egyébként 324 méter magas, és mint ilyen 1930-ig a legmagasabb épület volt a világon. 12 ezer acéldarabból áll és évi 10 tonna festék kell(ett) az állagmegóváshoz.
Úgy tűnik azonban, hogy a párizsiak pont ugyanúgy működnek, mint a világ összes nagyvárosának polgárai: eleinte tiltakoznak az újítások ellen, aztán meg beléjük szeretnek.
Valami hasonló történt az Eiffel-toronnyal is, mert miután rekordidő, mindössze 26 hónap alatt felépítették, a tiltakozások ellenére is nagy sikert aratott, bár továbbra is megosztó építmény maradt, a párizsiak egyik fele kedveskedve „Öreg Hölgynek” becézte, a másik fele pedig „Csúfságnak”
A lényeg, hogy végül a világkiállítás után nem bontották el, azonban a torony fenntartásához, megóvásához szükséges összegről sem gondoskodtak. Helyette vitatkoztak rajta, hogy mi legyen a sorsa, miközben a torony szép lassan pusztulásnak indult.
Gustave Eiffelről a jegyzőkönyv kedvéért említsük meg, hogy a torony kivitelezéséért megkapta a Becsületrendet, és persze, hogy van magyar vonatkozás is, mivel részt vett a Nyugati-Pályaudvar, a Margit híd és a szegedi Belvárosi híd kivitelezésében is. Na meg ő tervezte a Szabadságszobor tartószerkezetét, de ez ugye az előbbiek fényében szinte mellékes.
Szóval az Eiffel-torony megosztó épület lett, ami örök témát szolgáltatott a párizsiaknak: maradjon, lebontsák, újítsák fel, illik-e a városképbe, vagy inkább elcsúfítja, miközben a torony karbantartás hiányában egyre rosszabb állapotba került.
Az ügyről persze nem csak az egyszerű polgárok tárgyaltak, de a sajtónak is hálás témát szolgáltatott, üzembiztosan lehetett rá számítani, hogy az Eiffel-tornyos cikkekkel jó olvasottságot lehet elérni.
Lustig éppen akkor, 1925-ben tér vissza Párizsba, amikor a torony-vita újult erővel lángol fel, emberünk pedig érdeklődve olvassa a témáról szóló polémiát az újságokban. Na nem mintha annyira a szívén viselné a torony sorsát, hanem azért, mert bomba üzletet és óriási átverést szimatol.
És némi szervezés után a tettek mezejére lép.
A megfelelő szakembereknél csináltatott magának hamis papírokat, amik bizonyították, hogy ő nem más, mint a francia Posta- és Távközlésügyi Minisztérium miniszter-helyettese.
Ezután gondos háttérmunkával kiválasztott hat ócskavasban utazó nagykereskedőt, és egy bizalmas megbeszélésre invitálta őket. Micsoda meglepetés, mind a hat jelölt meg is jelent, emlékezzünk Lustig alapvetésére, amit még egyetemistaként állított fel.
A titkos tárgyaláson Lustig előadta a tényállást: a megjelent urak bizonyára tudnak róla, hogy Párizs városára mekkora terhet ró az Eiffel-torony fenntartása – azaz róna, ha foglalkoznának vele.
A megjelentek nyilván azzal is tisztában vannak, hogy a torony mennyire leromlott, és a párizsi vezetésnek se tervei, se pénze nincs a helyreállításra. Emiatt az az egyelőre titkos verdikt született, hogy a tornyot elbontják, és ócskavasként értékesítik.
A hat úr pedig abban a szerencsében részesülhet, hogy még a terv hivatalos bejelentése előtt ajánlatot tehet a torony nyersanyagára. Nyilvánvalóan a legjobb ajánlatot tevő fogja elnyerni az üzletet, ami ugye meglehetősen nagy haszonnal kecsegtet, tekintve, hogy az építéshez 10100 tonna acélt használtak fel.
A hat ócskavas kereskedő persze félrenyeli a croassaint-ját, de egyrészt a dolog egyáltalán nem hangzik hihetetlenül, hiszen évek óta megy a vita a torony sorsáról, másrészt pedig Lustig nem hagy nekik időt arra, hogy alaposan átgondolják a dolgot.
Lustig tisztességesen felkészült: egy bérelt limuzinnal elfurikázza embereit a toronyhoz, ahol a megfelelő zsebekbe csúsztatott kenőpénzekkel eléri, hogy megtekinthessék a tornyot, csak ők heten.
Ez a kis túra arra is jó, és főleg arra jó Lustig számára, hogy a hat kereskedő közül kiválassza a legnagyobb marhát, akit a legkönnyebbnek tűnik átverni.
Ez az úr pedig nem más, mint André Poisson. És akkor itt kell megemlékeznünk a történet szereplőinek beszélő neveiről: a lustig ugyanis németül azt jelenti, hogy vidám, mulatságos, a poisson jelentése pedig franciául az, hogy hal, de ami ennél érdekesebb, hogy a francia szlengben így nevezik a hiszékeny balekot is.
Vagyis Poisson úr minden szempontból tökéletes áldozatnak tűnik Lustig számára, már csak azért is, mert kiderül, hogy nevezett úr nem tartozik az igazán befolyásos párizsi kereskedők belső körébe, ellenben minden vágya, hogy bekerüljön oda. És ő is tudja, hogy egy akkora üzlet, mint az Eiffel-torony tízezer tonnányi vasának megszerzése végre megnyitna előtte minden kaput.
Lustig a túra végén még egyszer nyomatékosan közölte az urakkal, hogy minden elhangzott információ államtitoknak minősül, és 24 órát kapnak arra, hogy megtegyék ajánlatukat.
Természetesen Victor ekkor már tudta, hogy Poisson ajánlatát fogja elfogadni, habár azért került egy is szösz is a gépezetbe.
Ez a szösz pedig Poisson felesége volt, aki lényegesen gyanakvóbbnak bizonyult a férjénél, hiszen azt talán mondani sem kell, hogy államtitok ide vagy oda, Poisson azért a feleségét beavatta az üzletbe.
Az asszony feltette azokat a kérdéseket, amiket bárki más is feltett volna, illetve, amiket magának Poisson úrnak eleve fel kellett volna tennie, ha nem vakítja el annyira a tuti biznisz lehetősége.
Az asszonyt érdekelte például, hogy valójában ki is volt ez az állami hivatalnok, miért intéz mindent egyedül, és egyáltalán miért ennyire titkos és gyors az egész ügy lefolytatása egy olyan országban, ahol még a csigák is lehetnek versenysportolók.
Lustig pedig megérzi, hogy az igazi ellenfél nem Poisson, hanem az asszony, őt kell meggyőzni. Ezért gyorsan újabb megbeszélést szervez, amin ezúttal csak Poisson és ő vesz részt.
Ezen Lustig nem ad választ azokra a kérdésekre, amik Poisson feleségét izgatják, hanem egész más irányba tereli a dolgot. Virágnyelven a kereskedő tudomására hozza, hogy neki, mint miniszter-helyettesnek, mostanság komoly anyagi gondjai vannak, ami nem teszi lehetővé, hogy azon a szinten tartsa az életszínvonalát, amit korábban megszokott.
Poisson azonnal kapcsol, és azt hiszi, hogy most már tudja, hogy mi az oka a nagy titokzatosságnak: egy korrupt városi hivatalnokkal van dolga, aki csak arra vár, hogy mesésen megvesztegessék, és akkor övé az üzlet. Ez nem volt ritka akkoriban Párizsban – mikor ritka? – tehát Poisson számára tökéletes magyarázatnak tűnik.
Poisson nem hallgat a feleségére, az ösztönei pedig vagy nem működnek, vagy nincsenek is neki, mert megadja azt a kenőpénzt, amit Lustig kér.
Így aztán Lustig nemcsak a torony vasanyagának árát, hanem a combos kenőpénzt is bezsebeli, majd az üzlet nyélbeütése és a vételár átadása után gyorsan vonatra ül, mielőtt a világraszóló botrány kipattanna, és Bécsbe utazik.
A botrány híre azonban csak nem akar végigsöpörni Európán, és Lustig egy bécsi kávéház teraszán ücsörögve, a francia újságokat lapozgatva, kissé talán még sértetten is veszi tudomásul, hogy egyetlen lap sem ír semmit az esetről.
Persze hamar kiderül, hogy azért nem, mert amikor Poissonnak végre leesik – vagy a felesége elmagyarázza neki –, hogy átverték, akkor annyira szégyelli magát, hogy, nem tesz bejelentést a rendőrségen.
Lustig pedig nem lenne mesterszélhámos – és mesterpofátlan – , ha nem látná meg az újabb lehetőséget.
Visszautazik Párizsba, kiválaszt másik hat kereskedőt, és letolja az egész sztorit elölről!
Most azonban nincs akkora szerencséje, vagy nem a megfelelő balekot választja ki, mert leendő üzlettársait nem tudja megtéveszteni, és feljelentik a rendőrségen, de még idejében sikerül elmenekülnie.
Victor Lustig természetesen ezután sem áll le, folytatja csaló pályafutását hol Európában, hol pedig Amerikában.
Végül azért a neki kimért adagnyi szerencse is elfogyott és 1934-ben amerikai kormányügynökök tartóztatják le hamisítás vádjával. Ekkor még sikerül megszöknie, de egy hónapon belül újra elkapják, vádat emelnek ellene, bűnösnek találják és 20 évre ítélik, amit az Alcatrazban kell leülnie.
Soha többet nem kerül szabadlábra, bár a büntetését sem tölti ki, 1947. március 9-én tüdőgyulladást kap és két nappal később bele is hal.
Így ért véget egy igazán stílusos csaló és szélhámos földi pályafutása, ha ugyan tényleg akkor és ott ért véget, mert a halotti bizonyítványában az szerepel, hogy az elhunyt Robert V. Miller kereskedő gyakornok volt.
Zsiráf
Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂
