Hegedüs István (Az áruló Hegedüs) jellemzése

Jumurdzsák mellett az Egri csillagok másik negatív főszereplője Hegedüs István, a kassaiak hadnagya.

A mostani alkalommal őt fogjuk egy kicsit körbe járni, követve a szokásos protokollt, vagyis először megnézzük külső és belső tulajdonságait, szerepét a regényben, majd a végén összegzünk.

Látni fogjuk majd, hogy emberünk jelleme kissé bonyolultabb, mint az első látásra gondolnánk, vagyis nem egyértelműen, kezdettől fogva gonosz figura, ennél azért összetettebb karakterről van szó. Gárdonyi fokozatosan ismerteti meg vele az olvasót, szinte a szemünk előtt válik a kassai hadnagy a vártisztek egyikéből kissé kellemetlen akadékoskodón és a bátorságról tépelődőn át a vár elárulójává.

Gárdonyi bravúrja abban rejlik, hogy ezt a változást anélkül tudja érzékeltetni, hogy nyíltan kimondaná: Hegedüs István alapvető tulajdonsága az, hogy eredendően gyáva, bár sokáig ezzel még ő maga sincs tisztában. Bizonytalan, gyenge, tépelődő jellem, emiatt válik összetettebb figurává is.

Első és legfontosabb „tulajdonsága” az, hogy nem Hegedűsnek hivják, hanem Hegedüsnek, így rövid ü-vel. Erre figyeljetek, mert tipikus helyesírási hiba szokott lenni!

Emberünk első felbukkanása a IV. rész 2. fejezetében történik. Ekkor Gergely érkezése után Dobóval körbejárják a várat és „A kapu előtt, benn a várban egy széles arcú, sovány hadnagy oktatott körülbelül ötven katonát.”

A hadnagy ugyanazt csinálja, mint a világ összes hadseregének összes kiképzőtisztje: ordít a katonákkal. Gergely rá is kérdez, hogy ki ez a hadnagy.

„- Hegedüs – felelte Dobó -, a kassaiak hadnagya. Kemény ember.” Egyelőre tehát csak annyit tudunk meg emberünkről, hogy hivatásos katona és hogy kemény ember. Ebből arra következtethetünk, hogy Dobó már jól ismeri őt, de arra nem kapunk választ, hogy mit értett a keménységen. Hegedüsnek ez az első szereplése még nem hagy mély nyomot az Olvasóban, a kassai hadnagy nem emelkedik ki semmi különlegességgel (az ordításon kívül) a várvédők seregéből.

Hegedüs legközelebb a IV. rész 4. fejezetében hallat magáról, kétszer is. Ez az a fejezet, amelyben Dobó összehívja a várbeli tiszteket és Gergellyel felolvastatja, hogy honnan, hány katona érkezett.

„[…]Serédy György úr küldött vagy kétszázat.
– Abból nincs több, csak valami ötven – szólt Mekcsey.
És egy sunyorgó szemű, arcban erősen csontos hadnagyra pillantott.
– Nem tehetek róla – felelte az. – Én itt vagyok.
És a kardját megzörrentette.”

Dobó persze azonnal közbelép. „- Hegedüs barátom, ki beszél itt rólad? Hunyadinak is voltak hitvány katonái.”

Az alig felvillanó konfliktus ezzel el is rendeződött. Figyeljünk meg azonban két dolgot:

• Egyrészt újabb infókat kapunk a külsejéről. Eddig annyit tudtunk róla, hogy „széles arcú, sovány hadnagy”, most már azt is tudjuk, hogy „sunyorgó szemű, arcban erősen csontos”. Akárhogy is nézzük, ezek a tulajdonságok bizony nem a mesebeli szőke herceg jellemzői, Gárdonyi nem mondja ki, de a leírásból egyértelműen kiderül, hogy Hegedüs István hadnagy bizony nem jóképű férfi. (Az pedig az én személyes problémám, hogy eddig akárkit kérdeztem, még soha senki sem tudta nekem elmagyarázni, hogy milyen is az, ha valaki „sunyorgó szemű”. Na mindegy.)
• Másrészt Hegedüs tulajdonképpen ártatlanul kerül kellemetlen helyzetbe. Az ugyanis nem az ő hibája, hogy a katonái út közben elszöktek. Meg is jegyzi védekezésül, hogy ő bizony itt van. Ennek ellenére az Olvasóban mégis kellemetlen érzés marad vele kapcsolatban, hiszen bár nem tehet a szökésekről, valójában mégis az ő felelőssége a dolog.

A jellemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!