Újra felbukkan az öreg Ekdal, aki a konyhából forró vizet hoz. Arra hivatkozik, hogy beszáradt a tintája, ezért kell a forró víz, majd közli, hogy senki ne zavarja.
Amilyen szigorúan mondja az öreg Ekdal, hogy senki ne zavarja, abból Gina és Hedvig rögtön tudja, hogy az öreg valahonnan alkoholt szerzett, az Olvasó tudja, hogy Pettersentől kapta.
Ebből arra lehet következtetni, hogy az öreg Ekdal gyakran zárkózik be inni a szobájába, és Gina és Hedvig is teljes természetességgel beszélget az öreg alkoholizmusáról, tehát a család előtt sem titok, hogy Ekdal iszik.
Emlékezzünk rá, amikor Pettersen az első felvonásban megjegyezte, hogy együtt szokott inni Ekdallal, vagy amikor Sörbyné utasítására, hogy adjon valami finomat az öregnek, Pettersen egy üveg konyakot ad neki, mondván, hogy Ekdal semminek sem örül jobban. Ekdal iszákossága tehát nyílt titok nem csak a családban, de úgy általában is.
Ekkor érkezik haza Hjalmar, a család persze kitörő örömmel fogadja, főleg Hedvig. Mindent tudni akar a vacsoráról, hányan voltak, mit ettek, milyen volt a hangulat, stb.
Hjalmar azonban nem egészen úgy meséli el a dolgokat, ahogyan azok valójában történtek:
„HJALMAR
[..] Talán tizenketten, tizennégyen lehettünk az asztalnál.”
Az olvasó pontosan tudja, hogy tizenhárman voltak ráadásul éppen Hjalmar volt a tizenharmadik.
Hjalmar ezután az apjáról, az öreg Ekdalról érdeklődik, hogy hazaért-e már, „Mert valaki említette, hogy ott járt Grabergnél.”
Ez megint nem igaz, mert az öreggel személyesen is találkozott Hjalmar, más kérdés, hogy úgy tett, mintha nem vette volna észre a saját apját.
Ekkor lép ki a szobájából az öreg Ekdal, aki nyíltan meg is kérdezi, hogy „Mond, nem vettél észre, mi?”
És Hjalmar az apja előtt is letagadja, hogy nagyon is észrevette:
„HJALMAR
Nem, apám, de mondták, hogy átmentél a szobán, hát gondoltam, utánad jövök.”
Hjalmar tehát először a Werle-házban nem vállalta fel az apját, most pedig az apja előtt nem ismeri be, hogy szándékosan nem vette észre.
Hjalmart tovább faggatja a család, hogy milyen volt a vacsora. És Hjalmar tovább hazudik: úgy állítja be a dolgot, mintha önérzetes emberhez méltóan viselkedett volna, aki nem fél senkitől, és bárkinek megmondja a véleményét:
„HJALMAR
[…] Bár rá akartak venni, hogy én szavaljak nekik valamit, de persze nem voltam rá kapható.
Ugyan, hát kell hogy legyen az emberben tartás; még csak az kéne, egyet füttyentenek, én meg ugorjak. (Peckesen járkál a szobában) Na, én aztán nem.
Nem látom be, miért épp nekem kellene szórakoztatnom őket, amikor úgyis olyan ritkán járok vendégségbe. Csak hadd erőltessék meg magukat egy kicsit. Végigeszik-végigisszák az egész várost, átvendégeskedik az életüket. Hát legyen bennük annyi becsület, hogy megszolgálják valamivel a jó falatokat.”
Ez persze nem igaz, hiszen Hjalmar semmit nem csinált a vacsora alatt, csak hallgatott, egyetlen élcre sem tudott válaszolni vagy visszavágni.
A második felvonás olvasónaplójának még nincs vége, kattints a következő oldalra a folytatáshoz!