Közben Hjalmar a dolgait próbálja meg összecsomagolni, de persze hamar rájön, hogy egy kis bőröndbe nem fér el egy egész élet. Gina pedig felteszi a logikus kérdéseket: mi lesz az öreg Ekdallal? Mi lesz a nyulakkal?
Hjalmar ezekre persze nem tud válaszolni, ezért egyre idegesebb lesz. Kijelenti, hogy a pisztolyát is mindenképpen magával akarja vinni.
Gina felnyúl a szekrény tetejére, de nem találja a pisztolyt, hiszen az Hedvignél van. Ezt persze Gina és Hjalmar nem tudja, azt hiszik, hogy az öreg Ekdal vitte magával a pisztolyt a padlásra.
Gina közben a maga szelíd módján próbál egyezkedni Hjalmarral: mi lenne, ha Hjalmar egyelőre csak a nappaliba költözne ki, hiszen máshová nagyon úgy sem mehet. Egyetlen kiadó szobájukban Gregers lakik, a városban pedig nincs olyan ismerőse, ahol meghúzhatná magát.
De Hjalmar hajthatatlan(nak tűnik):
„HJALMAR
Ki se ejtsd előttem ennek a gazembernek a nevét. Az étvágyam is elmegy, ha csak rágondolok. Nem, Gina; megyek ki a hóviharba, és házról házra járok majd, hogy hajlékot keressek ősz atyámnak s jómagamnak.”
Hjalmar részéről inkább csak pózolás ez, teátrális szónoklat, annál is inkább mert közben azért csak leveszi a kabátját és megeszi a reggelit, amit Gina készített neki.
Ezzel pedig megkezdődik Hjalmar gondolatainak visszazökkenése a korábbi kerékvágásba: lassan úgy dönt, hogy az apját mégse viszi magával, aztán meg úgy, hogy minden holmiját sem tudja magával vinni, végül beéri Gina javaslatával, hogy csak a nappaliba költözik ki.
Vagyis Hjalmar igazából egyáltalán nem akarja felrúgni a házasságát, ez megint csak Gregers hatása. Ugyanakkor annyira azért nem lovagias, hogy őszintén bocsánatot kérjen Ginától, inkább úgy tesz, mintha továbbra is ő lenne a sértett, de a körülmények arra késztetik, hogy mégse költözzön el a családjától.
Újra előkerül a szétszakított ajándékozási okirat is. Hjalmar most már nem olyan magabiztos az elutasításával kapcsolatban, mint előző nap:
„HJALMAR
Végtére is elsősorban és mindenekelőtt az apámé; az ő dolga eldönteni, hogy elfogadja-e vagy sem.”
Ezért Hjalmar végül összeragasztja az okiratot.
Érkezik Gregers, aki szerint Hjalmarnak nem kellene elköltöznie:
„HJALMAR
(nyugtalanul járkál fel és alá) Miért, hát szerinted mit kellene tennem? Gregers, nekem nem való a boldogtalanság. Én csak úgy tudok élni, hogy béke és harmónia van körülöttem, ha minden rendben van!
GREGERS
És ezt itt nem kaphatod meg? Meg kell próbálnod! Meg vagyok győződve róla, hogy itt szilárd talajt találsz, amelyen újra felépítheted az életedet. Vágj bele, Hjalmar! És a találmányod; arról se feledkezz meg. Amiért érdemes élned.
HJALMAR
Hagyjál békén azzal a találmánnyal, Gregers. Hol van az még!
GREGERS
Ezt hogy érted?
HJALMAR
Istenem! Egyáltalán mi legyen az, amit feltaláljak? Már majdnem mindent feltaláltak előttem mások. Napról napra nehezebb lesz…”
Tehát Hjalmar valóban sehol sem tart a találmánnyal, és ezt ő is tudja. Sőt, Hjalmar meglepő éleselméjűségről tesz tanúbizonyságot:
„HJALMAR
Relling ugratott be, az a zavaros fejű hülye.
GREGERS
Relling?
HJALMAR
Igen, ő mondta, hogy tehetségem van hozzá, és hogy biztosan jelentős találmányaim lehetnének a fotográfia terén.
GREGERS
Szóval Relling!
HJALMAR
Eleinte boldoggá tett. Nem is annyira maga a találmány, hanem az, hogy Hedvig hitt benne – gyermeki lelke minden erejével.”
Hjalmarnak egyébként is most Hedvig a legfájóbb pontja. Mivel Gregers hatására kiderült, hogy valószínűleg nem az övé a gyerek, ezért most visszamenőleg megkérdőjelezi Hedvig szeretetét.
Az ötödik felvonás olvasónaplójának még nincs vége, kattints a következő oldalra a folytatáshoz!