Zsiráf-fiók

Bestiárium 1.: Az unikornis

Szerző:

Kétségtelen tény, hogy manapság unikornis-láz tapasztalható a világban, bár mostanra mintha talán kezdene egy kicsit alábbhagyni.

Viszont még most is mindent el lehet adni, amire egyszarvú van rányomva, legyen az póló, táska, tolltartó, ágynemű, bögre, acélbetétes bakancs, vagy óvszer. Még akkor is, ha a modern unikornis-ábrázolások inkább hasonlítanak egy csillámpónira, aminek egy szarvat csavaroztak a homlokára, és a fenekéből ömlik a szivárvány, mint szegény jószág klasszikus ábrázolásaira.

Személyes csúcsélményem a témában egyébként az volt, amikor a Balaton-parton ücsörögve szemtanúja lehettem egy negyvenes, kissé már elhízott apuka reménytelennek tűnő küzdelmének, aminek keretében 6 éves forma kislánya lelkes asszisztálása mellett igyekezett felfújni egy kisbusz méretű unikornisos úszógumit.

Mivel a gyártó cégnek volt humorérzéke, ezért a levegő bejuttatásához szükséges szelepet az állat fenekéhez tették, aminek következtében a félig felfújt úszógumival, légszomjasan tántorgó, de kétségtelenül hősiesen küzdő, egyébként rommá tetovált apuka látványa akkor hatást gyakorolt rám, hogy egy kortyra tüntettem el a 20 perces sorban állás után megszerzett sörömet.

Ezzel bizonyítást nyert az eddig is sejtett tézis, miszerint „Lehetsz bármilyen kemény, ha a kislányod azt akarja, hogy a seggénél fogva fújj fel egy egyszarvús úszógumit, akkor meg fogod tenni, akkor is, ha Tihanyig rajtad röhög a fél Balaton.”

Annak megfejtésére, hogy miért lett hirtelen ilyen népszerű ez a mitikus jószág, most nem vállalkozom, arra viszont igen, hogy egy legendás állatokról szóló sorozat első részeként kicsit jobban elmerüljünk a történetében. Arról pedig, hogy miért bestiárium a sorozat címe, a későbbiekben lesz szó bővebben is.

Vágjunk hát bele!

Az unikornis nem mai találmány, annyira nem, hogy több ezer éves, tehát viszonylag sok idő kellett hozzá, hogy mostani, végsőnek tekinthető alakját elnyerje.

A kereskedelmi forgalomban lévő állatábrázolások általában megelégednek annyival, hogy az unikornis lótestű, lófejű egyszarvú, de az állatnak egyéb, általánosan elfogadott jellemzői is vannak: fehér színű, őz lába van és oroszlán farka.

És egyébként Skócia ma is hivatalos címerállata, de ezzel a szállal most nem fogunk foglalkozni.

A kinézetén kívül egyezményes ismérve még, hogy a szarvából készült por minden méreg hatását semlegesíti, illetve hogy csak egy szűzlány segítségével lehet élve befogni. Ha ugyanis egy ilyen leányzó kerül az útjába, akkor letérdel, és az ölébe hajtja a fejét.

De hogyan lett ilyen, és hogyan alakult ilyenné?

A válasz, mint ahogy az egy ókorig/középkorig visszanyúló kérdésnél várható, nem teljesen egyértelmű, és eredetével kapcsolatban sok a bizonytalanság.

Általánosságban elmondható, hogy indiai, vagy afrikai eredetű, amivel ugye nagyon nem jutottunk előrébb, hiszen hatalmas területekről van szó. Az viszont biztos, hogy Afrikában találtak nagyon-nagyon korai egyszarvúkat ábrázoló sziklarajzokat.

Ezekkel kapcsolatban azonban megoszlik a kutatok véleménye (brit tudósok, ugye…), egyesek szerint egyszerűen csak béna volt a rajzoló, mások szerint eredetileg kétszarvú, antilopszerű jószágokat ábrázolnak a rajzok, csak az idők során az egyik szarvuk lekopott, elmosódott (!).

A leghihetőbb magyarázat szerint a sziklarajzok valóban antilopokat ábrázolnak, csak éppen oldalról nézve, és profilból ugye nem látszik a két szarvuk, csak egy.

A lényeg, hogy ez utóbbi verzió alapján hihető, hogy az unikornis így került be a kollektív emlékezetbe, és lett népszerű az ókorban, a középkorban, majd a reneszánszban is. És a lendület kitart a mai napig ugye.

Annak ellenére egyébként, hogy a mai európai műveltséget is megalapozó görög mitológiában például nem szerepel az unikornis. Ami viszont nem jelenti azt, hogy az ókori görög szerzők ne ismerték volna a jószágot.

Ismerték, sőt stabilan hitték is, hogy egy létező, Indiában élő állatról van szó.

Az egyik legkorábbi leírást állatunkról a kis-ázsiai Philosztorgiosztól kapjuk, aki az IV-V. században működött:

„Az egyszarvú állat is arrafelé él, sárkánykígyó feje van, a szarva pedig csavart és nem túlságosan nagy, az állát sűrű szakáll borítja. Hosszú nyakát, amely leginkább egy kígyóhoz mérhető, a magasba emeli. Teste többi része inkább egy szarvasra hasonlít, oroszlánlábai vannak. Ennek a képmása is látható Konstantinápolyban.”

Ahogy olvasható, Philosztorgiosz leírása még lényegesen eltér attól az unikornistól, amit ma ismerünk.

Csak, hogy helyre tegyük a jószág nevét is: a magyar név nyilván nem kérdéses, hogy miből származik. Az unikornis pedig ennek latin megfelelője. A görögök egyébként monocerosznak nevezték, ami ugyanezt jelenti, csak éppen nem hangzik annyira királyul, nyilván ezért terjedt el a latin verzió.

A következő úriember, akit érdemes megemlíteni az ügyben, az alexandriai Kozmasz, aki a VI. században írt egy laza 12 kötetes munkát indiai utazgatásairól.

Ebben rendkívül korrekten bevallja, hogy élő unikornissal ugyan nem találkozott, de az aithiópiai királyi udvarban látott róla négy élethű bronzszobrot.

Most abba ne menjünk bele, hogy ha nem látott unikornist, akkor honnan tudta, hogy a szobrok élethűek. A lényeg, hogy Kozmasz állítása szerint az állat Aithiópiában él, és erős szarva miatt legyőzhetetlen.

Kicsit előreugorva az időben érdemes még foglalkozni Manuél Philésszel, aki a XIII. században arról elmélkedett, hogy hogyan is keletkezek az egyszarvúak szarvai. Vagyis magának az álltnak a létezésében biztos volt – bár ő sem látott egyet sem a saját szemével –, sőt, elég járatosnak érezte magát a témában ahhoz, hogy megmondja a tutit a szarvak kialakulásával kapcsolatban.

Szerinte a szarvval rendelkező állatok hasa nagyon meleg, ez pedig ingerli az agyi véredényeket, ami logikusan a szarv kialakulásához vezet.

Ebből is látszik, hogy Manuél nem ugyanabban az oktatási rendszerben szocializálódott, mint mi.

Az unikornis „fejlődésével” kapcsolatos következő fontos mű a Phüsziologosz. Vagyis igazából nem is egy műről van itt szó, hanem egy olyan, különböző forrásokból kivonatolt és összeállított munkáról, aminek számtalan kiadása és változata jelent meg a II. századtól kb. 1000 évig. És volt nagyon népszerű minden társadalmi rétegben.

A Phüsziologosz egyébként természettudóst, természetet ismerő embert jelent, de nem feltétlenül a mai értelemben. Vagyis attól, hogy valaki egy téma – jelen esetben az állatok – szakértőjének tartotta magát, és könyvet írt a témában, még nem jelentette azt, hogy a mai fogalmaink szerint is szakértő lett volna. (Mondjuk azért erre ma is találunk példát.)

A Phüsziologosz és számtalan változata, amiket mind ezzel a névvel illetek, tulajdonképpen egy állattani mű volt, ami nem igazán tett különbséget létező és nem létező állatok között.

Pontosabban a dolog ennél egy kicsit összetettebb, mert ameddig számunkra a XXI. században egyértelmű, mindenki által elfogadott tény, hogy unikornis nem létezik, addig ez mondjuk a II. században még egyáltalán nem így volt, mint ahogy a középkorban sem.

A középkori (európai) ember számára, akinek életét minden szempontból a keresztény vallás határozta meg, teljesen elfogadható volt, hogy ezért, mert ő személyesen még nem látott unikornist, attól azok még vígan létezhetnek. Hiszen a világ nagy, ráadásul minden kétséget kizáróan Isten teremtette, akinek meg ugye kifürkészhetetlenek az útjai, tehát még akár az unikornis is belefér a terveibe.

A II. században tehát az unikornist ugyanúgy létező, megfogható, leírható élőlénynek tartották, mint a békát, vagy a macskát.

A Phüsziologosz egyik, valamikor a közékor közepéről származó kiadása szerint: „Az egyszarvú apró, gödölyéhez hasonló állat. Igen vad természetű, vadász nem is tud a közelébe férkőzni, oly nagy az ereje. Szarva csak egy van, a homloka közepén. Hogy miként vadásszák? Felékesített szeplőtlen szüzet vezetnek elé, az állat a mellére ugrik, a szűz pedig emlőiből megszoptatja, és a palotába viszi a királynak.”

A nyilvánvaló biológiai képtelenség, miszerint a szűz megszoptatja a jószágot, is jól mutatja, hogy mekkora volt akkoriban a katyvasz az emberek fejében, ha biológiáról volt szó.

Ebben a leírásban az unikornis még mindig nem úgy néz ki, mint manapság, de megjelenik a történet egy fontos kísérő eleme: a szűz leányzó. Ez lehet a magyarázat arra, hogy az unikornis szép lassan a szűziesség, ártatlanság jelképe lett.

A szeplőtlen, ártatlan kislány motívumának azonban mást is köszönhet az egyszarvú. Mégpedig tulajdonképpen a fennmaradását, mert így a történet annyira megragadta az emberek fantáziáját, hogy míg az ókori/középkori mitikus lények nagy része kikopott a köztudatból, az unikornis sztorija tovább hódított.

A jószág fennmaradásának másik fontos tényezője pedig a középkori bestiáriumok voltak.

A bestiáriumok tulajdonképpen a Phüsziologosz továbbélésének is tekinthetők. Vagy fordítva ugye, a Phüsziologosz tekinthető a bestiáriumok előfutárának, nézőpont kérdése.

A bestiáriumok enciklopédikus jellegű művek, amik a teljesség igényével igyekeznek az állat- és növényvilágot, sőt gyakran még a köveket is leírni.

Kialakulásukban fontos szerepet játszott az az alapgondolat, hogy a világot – és benne az állatokat és növényeket – Isten teremtette, tehát az ő akarata érvényesül benne.

Valószínűsíthető tehát, hogy Isten minden állattal/növénnyel akart valamit, és a bestiáriumok az állatok/növények/kövek leírásához kapcsolat erkölcsi példázatokban igyekeznek ezt az akaratot megfejteni/megmagyarázni.

Ebből következik, hogy a középkorban nem feltétlenül a jószágok valódi kinézete vagy viselkedése volt fontos, hanem az, hogy vajh’ mit akarhatott a megteremtésükkel Isten.

A bestiáriumokban keverednek a valós és a nem létező, de a középkorban nagyon is létezőnek tartott teremtmények.

Akit esetleg érdekel, hogy hogyan is nézett ki egy bestiárium, az megnézheti online formában az Aberdeen bestiáriumot itt.

Az unikornis tehát a középkorban is kedvelt állat – sőt címerállat – maradt. Magára valamit is adó, sokgenerációs középkori nemesi család házi könyv- és fegyvertára elképzelhetetlen volt unikornis szarv nélkül.

Ez idáig rendben is van, de felmerülhet a kérés, hogy ha az unikornis nem létezik, akkor a középkori elit honnan szerezte nagy becsben tartott szarvait.

A válasz pedig a középkor rocksztárjainál, a vikingeknél keresendő, akik felismerték a lehetőséget, és évszázadokon keresztül szívatták a témában a komplett európai nemességet, nem mellesleg degeszre keresve magukat ezzel.

A vikingekről azt szokás tudni, hogy többször is letarolták a középkori Európát. Ez igaz is, de amikor éppen nem háborúztak, akkor volt két további hobbijuk: a felfedezés és a kereskedelem.

Az unikornis szarv biznisz keretében pedig remekül összekapcsolták ezt a két tevékenységi területet.

A vikingek ugyanis felfedezéseik során eljutottak az eszkimók vidékére, illetve Grönland környékére. Hamar rájöttek, hogy az eszkimókat nincs különösebb értelme megtámadni, vagy kifosztani, nem véletlen, hogy ez a kultúra nem a mérhetetlen gazdagság szimbóluma azóta sem.

Ha viszont nincs értelme kifosztani őket, akkor marad a másik lehetőség: kereskedni kell velük.

Arról természetesen nincs pontos információnk, hogy melyik viking, mikor és hogyan jött rá arra, hogy Európában komoly keresletre lehet számítani az unikornis szarv piacán, de valahogy úgy képzelem el, hogy mondjuk Sigfridnek, a viking harcosnak egy angliai kereskedelmi útja során feltűnt, hogy a hibbant európaiaknak milyen fontos a fura egyszarvú lény.

A következő üzleti útja során pedig, ami az eszkimókhoz vezetett, észrevette, hogy az apró termetű, prémekbe burkolt emberkék előszeretettel vadásszák a narvál nevű cetfajtát, aminek a homlokán akár három méteres csavart szarv is nőhet.

Sigfrid pedig összekapcsolta a keresletet a kínálattal: az európaiak még soha nem láttak unikornist, ebből következőn nem is tudják, hogy hogy néz ki pl. a szarva. De tény, hogy nagyon szeretnének belőle párat, ráadásul nem túl gyakran látogatnak a mai Alaszka környékére, tehát nem ismerik a narvált.

Az eszkimók pedig némi áruért cserébe annyi narvált vadásznak le, hogy csak győzze elpasszolni a szarvakat.

Sigfrid meglátta a lehetőséget, és beindította a korabeli marketing gépezetet: a vikingek elterjesztették Európában, hogy komoly feleslegük van unikornis szarvból, amiről persze csak most, csak itt, és csak az európaiak számára rendkívül kedvező áron hajlandóak is lemondani.

És melyik középkori nemesi család tudott ellenállni a lehetőségnek, hogy végre valahára egy, a bestiráiumokban már annyiszor megcsodált, minden mérget hatástalanító, szűz leányzókat vonzó, mitikus unikornis szarv tulajdonosa legyen. Hát, kb. semelyik.

Ilyen szempontból az ember ugye nem sokat változott az elmúlt pár száz évben: ma is bármit hajlandóak vagyunk bármennyiért megvenni, akkor is ha nincs is rá szükségünk, ha megfelelően betalál a marketing…

Így a vikingek újabb bevételi forráshoz jutottak, a középkori nemesi famíliák pedig egymásra licitálva henceghettek, hogy kinek van nagyobb unikornis szarva.

És drágább ugye, mert azt senki sem gondolhatja komolya, hogy a vikingek túl olcsón adták volna a narvál szarvakat. Nem adták olcsón. Drágán adták. Nagyon drágán.

Az unikornis szarv piaci értéke a saját súlya többszörösének megfelelő arany volt. Beszélik, hogy az angol királyi család tulajdonában lévő narvál unikornis szarv értéke az 1500-as években kb. 10 ezer font volt. Ez mai pénzben számolva nagyjából 4-5 millió (!) fontnak felel meg.

Csak a miheztartás végett: 10 ezer fontért a XVI. században egy komplett, jó minőségű, tehermentes kastélyt lehetett venni, szökőkutakkal, kerttel, erdőkkel, és rendkívül készséges és képzett szolgálólányokkal.

A viking-biznisz egészen a XVIII. századig kitartott, amikor az európai felfedezők végre eljutottak az északi vizekre, és rájöttek, hogy évszázadokon keresztül átverték őket.

Az unicornis szarv üzletnek tehát leáldozott, és a földrajzi felfedezéseknek, az ismert világ kitárulásának köszönhetően szép lassan nem maradt felfedezetlen terület a bolygón.

Unikornist azonban sehol sem találtak, így el kellett fogadni a tényt, hogy bizony nem létezik.

Az unikornis azonban ezt a megrázó felismerést is túlélte, és jócskán átalakult formában és jelentéssel (vagy inkább jelentés nélkül) a mai napig kedvelt jószág maradt.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

A tűzijáték története

Szerző:

Azt hiszem, azzal senkinek sem mondok újat, hogy közeledik az év vége, a Szilveszter, mint ahogy az sem újdonság, hogy az év utolsó napján hajlamosak vagyunk megbolondulni.

Valamilyen oknál fogva ezen a napon (is) igényét érezzük a mértéktelen alkoholfogyasztásnak, ami persze eleinte mértékletesnek indul, illetve mindenféle fogadalmakat teszünk, leginkább azért, hogy aztán ne tartsuk be őket. A legtöbb esetben a két dolog összekapcsolódik, a mámoros pillanatokban tett fogadalom általában az alkohol felszívódásával együtt felejtődik el.

A mostani posztban nem azzal fogunk foglalkozni, hogy miért Szilveszter a Szilveszter (I. Szilveszter pápa miatt, aki 335. december 31-én halt meg), azzal sem, hogy miért alakult ki az újévi fogadalom szokása (új év, újrakezdés, a hibák beismerése, tiszta lappal indulás stb.), de még csak az alkalomhoz kötődő népi tradíciókkal sem (bár ezek egyike, az év végi hangos zajkeltés, kerepelés, aminek célja a rossz szellemek elűzése volt, kapcsolódik témánkhoz) .

Ehelyett arra gondoltam, hogy megvizsgáljuk egy kicsit közelebbről a háziállatok és a környezetvédők örök ellenségét, a tűzijátékot! Honnan származik, hogyan alakult ki, meg ilyenek.

Lássuk!

A témára vonatkozó első megállapítás azt hiszem senkit sem fog meglepni: a tűzijáték kialakulása és fejlődése szorosan összekapcsolódik a feketelőpor feltalálásával és elterjedésével.

A feketelőpor feltalálása pedig Kínában történt, azt azonban nem tudjuk pontosan, hogy mikor, csak azt, hogy nagyon régen.

Manapság egyébként hajlamosak vagyunk a kínai dolgokat egy legyintéssel elintézni, mondván, hogy gagyit és hamisítványt gyártanak, ami mondjuk igaz is volt a 20. század második felében és jórészt még napjainkban is. Ne felejtsük el azonban, hogy a kínai történelem azért ennél jóval régebbre nyúlik vissza, és számos olyan találmányt köszönhetünk nekik, amiket ma is használunk – pl. a körömlakk, csak hogy az egyik legfontosabbat említsem.

Nem egyszer előfordult az elmúlt pár száz évben, hogy az európaiak rettentően örültek egy találmányuknak, amiről hamarosan kiderült, hogy Kínában már jóval korábban feltalálták…

Tehát feketelőpor: ez a cucc faszén, salétrom és kén keverékéből áll, általában 15-74-11 százalékos arányban, bár a keverés minőség és cél függvényében változhat.

A manapság általánosan elfogadott nézet szerint a feketelőport a kínai alkimisták találták fel, miközben az örök életet biztosító elixírt keresték.

Ez csak elsőre tűnik megmosolyogtatónak, mert az ugyan igaz, hogy az örök élet nem jött össze nekik, de amíg kutattak utána, addig nagyon komoly kémiai tapasztalatokra tettek szert. Azt is mondhatjuk, hogy bár a nagy cél, az örök élet elérése nem sikerült, de a közben feltalált anyagok és kémiai eljárások kis túlzással több hasznot hoztak, mintha az örök életet találták volna meg.

Az alkimisták machinációi mellett a feketelőpor feltalálásával kapcsolatban terjeng egy másik történet is egy kínai szakácsról, aki – micsoda véletlen – éppen faszenet, salétromot és ként kevert össze, majd meggyújtotta. És nem robbant fel, de amikor ugyanezt a keveréket betöltötte egy bambuszrúdba, akkor már igen…

Ez a sztori szerintem több sebből is vérzik, mert pl. én nem tudok olyan ételről, amihez pont faszén, salétrom és kén kellene, de ez lehet, hogy csak az én tudatlanságom. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a lúzer kínai szakács története inkább csak városi legenda. Így legalább jobban megfogható a feketelőpor feltalálása, mintha csak kínai alkimistákat emlegetnénk.

A feketelőpor feltalálásának pontos ideje sem ismert, illetve vitatott, több lehetőség is játszik. Vannak, akik az 5.-6. századra teszik a dátumot, leginkább azért, mert 492-ből már van írásos feljegyzés a salétrom lángfestő hatásáról. Ebből mondjuk szerintem csak annyit következik, hogy  kínaiak ekkor már biztos ismerték a salétromot, de az még nem, hogy már a feketelőpor receptje is meglett volna nekik.

Az első olyan feljegyzés, ami már konkrétan feketelőport említ, 800 körül született, és azt is tudjuk, hogy a kínaiak 900 körül feketelőporral töltött bambusz rudak meggyújtásával űzték el a rossz szellemeket.

Az első, a maihoz nagyon hasonló tűzijátékokról szóló tudósítás pedig a 12. századból származik. Ekkor azonban a cél még nem feltétlenül a köznép szórakoztatása volt, a hangos fényjáték ugyanis inkább egyházi szertartásokhoz és császári születésnapokhoz kötődött.

Érdekes módon a feketelőpor karrierjében megfigyelhető egy csavar. Manapság ugyanis ha a katonaság fejleszt valamit, akkor természetesen azt a legnagyobb titokban teszi, és ha a végtermék esetleg a polgári életben is használhatónak bizonyul, akkor majd jó hosszú idő után elérhető lesz a hétköznapi felhasználóknak is.

A feketelőpor esetében ez pont fordítva történt: először volt a polgári célú felhasználás, vagyis a tűzijáték, és csak később jött a nagy felismerés, hogy ezt a – bizonyos körülmények között – rendkívül pusztító anyagot érdemes lenne hadi célokra is alkalmazni.

A feketelőpor aztán valamikor a 13. században Kínából a kereskedelem/háború révén lassan átszivárgott a mongolokhoz, a törökökhöz és az arabokhoz, Európába pedig ez utóbbiak közvetítésével érkezett.

Fura, de Európában már a „rendes” utat járta be a feketelőpor és a tűzijáték: először hadi célokra használták, tudjuk pl., hogy 1378-ban a genovaiak Velence elfoglalásánál „hadászati pirotechnikát” vetettek be.

Később aztán rájöttek arra is, hogy a robbanó golyókat és rakétákat akár békésebb, szórakoztató célokra is lehet használni.

A feljegyzések szerint Magyarországon először Mátyás király és Aragónai Beatrix esküvőjén volt komolyabb tűzijáték. Ennek tűzmestere egy bizonyos Regiomontanus volt, akit azonban csak halála után tiszteltek meg ezzel a latinos névvel.

Mátyás és Beatrix, illetve Beatrix és Mátyás

 

Életében Johannes Müller von Königsbergnek hívták, és bár mi most csak a tűzmesterséges kapcsán említjük őt, nem mellesleg a korszak neves matematikusa és asztrológusa is volt, aki Mátyás budai csillagászaként a király tiszteletére a palotán áthaladó délkört vette alapul számításainál. Ráadásként már 50 évvel Kopernikusz előtt azt tanította, hogy mozog a Föld, vagyis egy elég fajsúlyos figuráról van szó.

Johannes Muller von Königsberg

 

Az esküvői tűzijátékot azonban még messze nem úgy kell elképzelni, mint amilyeneket manapság látni. A minőség és a lépték is jóval szerényebb volt, mint ahogy színből is kevesebb volt, jórészt a citrom- és narancssárga különböző árnyalatai domináltak.

Mátyás halála után, illetve a török korban nem volt jellemző a szórakoztató célú tűzijátékozás, ami mondjuk érthető is, nem nagyon volt akkoriban mit ünnepelni.

Ezzel szemben a hadászati pirotechnika nagyon is jelen volt, elsősorban a végvárak eszköztárában. Gondoljunk csak a Gárdonyi Géza által az Egri csillagokban is megénekelt tüzes kerekekre, robbanó hordókra, és a Bornemissza Gergely által fejlesztett egyéb különleges fegyverekre.

És persze szót kell ejteni arról is, hogy mennyire veszélyesek voltak ezek a cuccok. Jól mutatja ezt az az incidens is, ami Miksa királlyá koronázása alkalmából történt Pozsonyban, 1563-ban.

A jeles esemény alkalmából Trója várának elfoglalását akarták eljátszani, amihez a várat fából ácsolták, és hogy még látványosabb legyen, tüzes röppentyűket is szereltek rá. Most hunyjunk szemet a fölött, hogy a röppentyűk alkalmazása mennyire volt autentikus Trója ostroma szempontjából, Homérosz biztos fordult egyet a sírjában.

A lényeg viszont az, hogy egy katona bénázása miatt túl korán/rosszul gyújtották meg a röppentyűket, mire az egész szerkezet leégett, nem kis árnyékot vetve a nagy napra, még akkor is, ha ez egy tökéletes képzavar.

Ha már a török korban nem tűzijátékoztak, akkor cserébe Buda 1686-os visszavételét a töröktől viszont hatalmas tűzijátékkal ünnepelték meg, amiről Romeyn de Hoohe jóvoltából remek rajz is készült.

Európában ekkoriban egyébként Németország és Olaszország volt a piacvezető a tűzijátékok terén, és a britek is rájöttek arra, hogy érdemes faarcú polgártársaikat szórakoztatni a tüzes őrülettel.

A derék britekhez egyébként már a 13. század végén eljutott a tűzijáték, de még vagy kétszáz évig nem hozta őket különösebben lázba.

Náluk az első dokumentált tűzijáték ugyanúgy egy királyi esküvőhöz kötődik, mint nálunk: 1486-ban VII. Henrik vette feleségül Yorki Elizabeth-et, amit tűzijátékkal is megünnepeltek. A partizásra pedig nagyon is volt alkalom, lévén, hogy Henrik ezzel a házassággal tett pontot a Rózsák háborúja végére, ami akkor már több mint harminc éve tartott.

A tűzijátékot Shakespeare is többször említi műveiben, egy bizonyos Erzsébet nevű hölgyet pedig gyermekkorában annyira elbűvölt a látványosság, hogy később, amikor már I. Erzsébet néven tette éppen Angliát kereskedelmi és tengeri világhatalommá, arra is jutott ideje, hogy megalkossa a Fire Master of England címet.

Ez szabad fordításban kb. Birodalmi Tűzmestert jelent, és feladata logikusan a tűzijátékos bulik szervezése volt. Később II. Jakab még tovább ment, és saját tűzmesterét lovaggá is ütötte.

A 18. századra aztán már fejlődött annyit a technika, hogy a tűzijáték olcsóbbá vált. Nem olcsóvá, csak olcsóbbá, ami azt jelentette, hogy már nem csak uralkodók tudták megfizetni, hanem akár magánszemélyek is. De persze a magánszemély alatt itt még nemeseket kell érteni.

A tűzijáték ekkor vált az arisztokrácia kedvelt szórakozásává, főleg esküvők, születésnapok alkalmával. 1795 nyarán például Magyarország akkori nádora, Sándor Lipót főherceg rendezett nagyszabású tűzijátékot I. Ferenc és felesége, Amália szórakoztatására.

1809-be, tehát már a 19. században pedig Győrben ünnepelték hatalmas tűzijátékkal Napóleon negyvenedik születésnapját.

A tűzijáték készítés súlypontja egyébként időközben újra visszakerült a Távol-Keletre, főleg Kínába. Ennek pedig az az oka, hogy a termelésnek még ma is csak egy nagyon kis részét lehet gépesíteni, tehát a gyártás nagy rész kézzel történik.

Mivel pedig a folyamat nagyon élőmunka igényes, ezért logikusan oda telepítik a gyártást, ahol olcsó a munkaerő.

A neten számtalan videót lehet megnézni kínai tűzijáték üzemekről, ahol minden le van szigetelve és gumival burkolva, sok helyen még a munkások is zokniban, vagy mezítláb járnak, azaz mindent elkövetnek annak elkerülésére, hogy egy kóbor szikra berobbantsa a több ezer négyzetméteres gyárat.

A 20. századból mindenképpen érdemes megemlíteni Emmerling Adolfot, akit tulajdonképpen a magyar pirotechnika megalapozójának tekinthetünk. Az üzlet és a tűzijáték egészen 1946-ig virágzott, amikor is Adolf üzemét államosították, a gyárát pedig Balatonfűzfőre költöztették.

És még egy okból fontos az 1946-os évszám: ekkortól kezdve tilos volt Magyarországon a magáncélú tűzijátékozás.

Ez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lett volna tűzijáték, csak azt, hogy állami monopóliummá vált, egészen 1992-ig, amikortól ismét lehet privátban is durrogtatni és villogtatni.

A legnagyobb tűzijátékot egyébként 2016-ban a Fülöp-szigeteken tartották, amikor is egy óra és egy perc alatt nyolcszáztízezerkilencszáznégy (!) tűzijátékot lőttek ki! Nem mellesleg a szakadó esőben…

A végén pedig most kéne pár szót ejtenem arról, hogy mennyire nincs értelme a tűzijátékozásnak, és mennyire káros úgy az állatok, mint a környezet számára. Ezt a gondolatmentet azonban azért nem fogom végigvinni, mert meggyőzni úgysem fogok tudni vele senkit, a tűzijáték évezredek óta létezik, és valószínűleg ugyanúgy túl fog élni minden értelmes és logikus érvelést, mint a bálnavadászat, a ciános aranybányászat, vagy a műanyagzacskók.

Szerencsére azért van előrelépés is az ügyben, a Galápagos-szigeteken pl. idén az állatvilág védelmében már csak olyan pirotechnikai eszközöket lehet majd használni Szilveszterkor, amiknek csak fényük van, de hangjuk nincs.

Több felmérés és tanulmány is bizonyította ugyanis, hogy a szigeten élő különleges és ritka állatoknál az év végi zajongás idegrendszeri és szívproblémákat okozott. Egyúttal ezt a mondatot küldöm azoknak, akik szerint a kutyáknak semmi bajuk nem lesz a szilveszteri petárdázástól, csak megijednek kicsit…

Nektek pedig köszönöm a megtisztelő figyelmet, és az olvasonaplopo.eu és a Zsiráf-fiók nevében kívánok Nektek Boldog Új Évet és jó bulizást!

Remélem jövőre is velem tartotok!

Üdv:

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Szellemhajók 1.: A Lady Lovibond

Szerző:

Ismét egy új sorozatba kezdünk bele – bár lassan már én sem tudom követni, hogy hányadikba –, ami a tervek szerint a szellemhajókkal fog foglalkozni.

A szellemhajók a tengerészeti folklór egy olyan izgalmas és fantáziaébresztő szeletét alkotják, amelyek történetében keveredik a valóság és a fantázia, az „akár-még-úgy-is-történhetett” és a misztikum.

A szellemhajó, vagy fantomhajó kifejezést eredetileg olyan tengeri járgányokra használták, amiket teljesen elhagyatottan találtak meg, azaz nem volt legénység a fedélzetükön. Ez egyébként a korábbi évszázadokban, amikor a hajókat még kötelekkel horgonyozták le, nem pedig láncokkal, nem is volt olyan ritka, mint gondolnánk.

Egy vihar bizony könnyen elszakíthatta a szakszerűtlenül, vagy rossz helyen lehorgonyzott hajó kötelét, amit aztán a parton éppen bulizó és vidám lányok készséges szolgálatait (vagy fordítva) élvező legénység vagy észrevett, vagy nem. A hajón hagyott őrszem meg egymaga, vagy egy-két társával együtt nem sokat tehetett egy tomboló viharban hánykolódó hajóval.

Az ilyen típusú szellemhajók tehát nem voltak ritkák, az már egy másik kérdés, hogy a hajózás több ezer éves történetében aztán jócskán költöttek még hozzá ezekhez a sztorikhoz. Alapanyag volt bőven, hiszen a világ tengerein és óceánjain évente még ma is több száz hajó tűnik el nyomtalanul, és ahogy haladunk visszafelé az időben, ez az éves szám csak növekszik.

Az elhagyatottan talált hajó történetét így egészítették ki olyan hajókkal, amiknek a teljes legénysége hullaként hevert a fedélzeten, vagy már egyenesen csontvázakként.

Ott van aztán a „nem-olyan-régen-elhagyott”-hajó archetípusa, aminek lényege, hogy a láthatóan irányítás nélkül sodródó hajóra átszálló mentőcsapatok élő embert ugyan nem találnak a fedélzeten, de a körülményekből – megterített asztal, gőzölgő étel az asztalon, nemrég megetetett házi kedvencek – arra lehet következtetni, hogy a legénység nem sokkal korábban hagyta el. Őket, mármint a legénységet persze soha nem találják meg.

Ennek a típusnak ékes példája a Mary Celeste története, és minden valamit magára is adó szellemhajós lista éppen ezzel a sztorival indul. És éppen ezért nem kezdtem én ezzel a sorozatot. Majd a következő részben.

A Mary Celeste még Amazonként

A szellemhajók másik típusát képviselik azok, amiknek történetében már a misztikum is belekavar. Ilyenkor születnek az éjszaka sejtelmesen ragyogó hajókról, tépett vitorlákkal mindig egy irányba tartó (szembeszélben is!) vitorlásokról, vagy éppen az évnek mindig egy bizonyos napján, vagy bizonyos időközönként megjelenő szellemhajókról szóló történetek.

Ezután a rövid bevezető után térjünk rá posztunk főszereplője, „akinek” történetében az előbb felsorolt szellemhajó-hozzávalók több darabja is szerepel!

Következzen a Lady Lovibond története!

A Lady Lovibond egy angol zászló alatt hajózó háromárbocos szkúner volt, ami 1748 februárjában éppen Londonból tartott a portugáliai Portoba.

Egy tök átlagos kereskedelmi hajóról van szó, tényleg semmi extra, teljesen hétköznapi rakománnyal, legénységgel és patkányokkal a raktérben.

Meg egy izgalmas szerelmi drámával a fedélzeten!

Történt ugyanis, hogy a hajó kapitánya, bizonyos Simon Peel (más források szerint Reed), nem sokkal korábban nősült meg és vette feleségül az állítólag csodaszép Amandát (más források szerint Annettát).

Peel (vagy Reed) kapitány pedig úgy döntött, hogy a teljesen hétköznapinak és veszélytelennek ígérkező portugáliai utat akár nászútként is alkalmazhatná. Ezért magával vitte ifjú feleségét, a saját édesanyját, és még pár vendéget, hogy kellőképpen megünnepelhessék a pár egybekelését.

Gondolom Nektek is feltűnt, hogy a források elég bizonytalanok a kapitány és kedvese nevében. Nos, ez nem véletlen, a poszt vége felé lesz még ennek jelentősége.

Azzal nem mondok újat, hogy a tengerészek babonás népség. Ezen nincs is nagyon mit csodálkozni, hiszen olyan természeti erőkkel kell megküzdeniük a munkájuk során, amit évezredekig megmagyarázni sem tudtak, nemhogy kontrollálni.

Értelemszerűen a tengertől, vihartól, hajótöréstől való félelmüket úgy próbálták meg oldani, hogy ragaszkodtak bizonyos szertartásokhoz és betartottak olyan, általuk felállított szabályokat, amiknek lehet, hogy semmi értelmük nem volt, de ők hittek benne.

Ilyen babona volt az is, hogy az asszony nem való egy hajó fedélzetére, mert szerencsétlenséget hoz. Bizonyára van valami alapja ennek a tilalomnak, ha más nem, akkor az, hogy a feleségük/szeretőjük elől menekülő legények így próbálták meg lerázni és otthon hagyni a nőstény ördögöket.

Lényeg a lényeg, hogy mivel a 18. század közepén járunk, amikor ez a babona még nagyon is tartotta magát, ezért a Lady Lovibond legénysége – akiket egyébként sem a közeli egyetemről emeltek ki – finoman szólva is morgott a kapitány ötlete miatt, hogy velük tartson a felesége és az anyja is.

Peel (vagy Reed) kapitányt azonban a legkevésbé sem érdekelte emberei véleménye, ő élvezni akarta az utat, és történetesen a feleségével közösen akarta élvezni.

A legénység babonás durcija azonban önmagában valószínűleg még nem okozott volna tragédiát. Volt azonban a fedélzeten egy másik vészforrás is, ami azonban igen.

A baj neve pedig John Rivers volt, a Lady Lovibond elsőtisztje.

A források itt ismét elbizonytalanodnak egy kicsit, van, amelyik szerint Rivers hadnagy a kapitány jó barátja volt, mások viszont azt állítják, hogy az ifjú feleség, Amanda (vagy Anetta) kezére pályázott volna ő is, csak a szép leányzó a korrektebb előmenetellel és karrier kilátásokkal rendelkező Peelt választotta.

Lényeg a lényeg, hogy mialatt a fiatal pár a meghívott vendégekkel ünnepelt a kapitányi kabinban, Rivers cselekvésre szánta el magát.

1748. február 13-án este a féltékeny, vagy éppen hoppon maradt – a motiváció nem teljesen világos – elsőtiszt fogott egy kötélerősítő szarvat, leütötte vele a kormányost, majd a hajót a közeli Goodwin homokzátonynak kormányozta.

Azt gondolhatnánk, hogy egy homokzátony nem valami veszélyes cucc, azon maximum megfeneklik egy hajó, de más baja nem lehet.

Nos, a legtöbb esetben egy homokzátony tényleg nem olyan nagyon veszélyes, de esetünkben egy nem akármilyen homokzátonyról van szó.

A Goodwin zátony ugyanis Anglia partjai mellett terül el, Kent grófság partjainál, és azért írtam, hogy terül el, mert 16 km hosszú…

És mivel egy igen forgalmas hajózási útvonal közelében van, az évszázadok során több mint 2000 hajó veszett oda rajta. Egy 1703-as viharban pl. legalább 13 hadihajó és 40 kereskedelmi hajó süllyedt el „neki” köszönhetően, ami több mint kétezer ember halálával járt.

Rivers tehát tudta, hogy mit csinál, amikor sértettségében a Goodwin zátonynak hajtott a Lady Lovibonddal.

Felvetődhet bennetek a kérdés, hogy rendben van, de ez nem egy szellemhajós történet, hanem egy szerelmi dráma egy kis hajós beütéssel.

Igazatok is van, de a fantomhajós rész most következik, és remélem arra is felfigyeltetek, hogy a tragédia egy nappal Valentin-nap előtt történt. Ennek is lesz még jelentősége.

A Lady Lovibond tehát Rivers elsőtiszt tevékeny közreműködésének köszönhetően nekiütközött a Goodwin zátonynak és elsüllyedt. Nem volt túlélő.

De a hajó roncsát soha nem találták meg, pedig a zátony jó részéről apálykor visszahúzódik a víz, és számos hajó csontváza látszik ki a homokból.

A Lady Lovibondot azonban soha nem találták meg, egy darabot sem belőle.

Viszont 50 évvel később, 1798-ban az Edenbridge kapitánya, James Westlake jelentette, hogy február 13-án, tehát tényleg centire fél évszázad múltán, a hajójáról látta a Lady Lovibondot, sőt olyan közel ment el mellette, hogy még a kapitányi kabinban ünneplő társaság énekét is hallotta.

Westlake felettesei valószínűleg kevesebb rum fogyasztását javasolták volna a kapitánynak, valamint azt, hogy ne zaklassa felesleges és nevetséges információkkal a feletteseit, ha a történetét nem erősíti meg egy halászcsónak legénysége, akik szintén állították, hogy látták az 50 évvel korábban elsüllyedt hajót.

Újabb 50 év múlva, 1848. február 13-án pedig helyi halászok jelentették, hogy látták a zátonyon a Lady Lovibondot, sőt, még ki is eveztek hozzá, de persze mire odaértek, ahol sejteni vélték, a hajó már nem volt ott.

Ekkor terjedt el az a legenda, hogy a hajó napra pontosan 50 évente megjelenik elsüllyedése környékén, tehát igazi szellemhajóról van itt szó kérem.

Még akkor is, ha az újabb 50 évvel később esedékes évfordulókor, tehát 1898-ban nem érkezett bejelentés arról, hogy valaki látta volna a Lady-t. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem is volt ott akkor.

Nem úgy 1948. február 13-án, amikor Bull Prestwick kapitány jelentette, hogy találkozott a Lady Lovibonddal, ami állítása szerint teljesen valóságosnak tűnt azzal a nem elhanyagolható aprósággal, hogy zölden izzott. Prestwick kapitány alkoholfogyasztási szokásairól nincs infó, de valamit biztos, hogy tolt, ha egy zölden izzó hajót valóságosnak látott.

1998-ból megint nincs adat arról, hogy bárki látta volna a hajót.

Úgy tűnik tehát, hogy a szerelmi bánatában tömeggyilkosságot elkövető elsőtiszt által elsüllyesztett Lady Lovibond tényleg napra pontosan 50 (vagy 100, mikor hogy) évente megjelenik, hogy tegyen egy tiszteletkört a hullámsírja körül.

Itt akár le is zárhatnánk a szellemhajó sztoriját, de szerencsére van folytatás és megfejtés is.

Aki kritikus szemmel olvasta eddig a posztot, annak feltűnhetett, hogy van azért a sztoriban jócskán ellentmondás és logikai lyuk. Rögtön a nevek ugye, hogy akkor most Peel, vagy Reed, Amanda, vagy Annetta.

Aztán ott a sok ezer dolláros kérdés: ha a hajó elsüllyedt, és mindenki meghalt, akkor honnan tudjuk, hogy mi történt a fedélzeten, és hogy éppen Rivers elsőtiszt, éppen egy kötélerősítő szarvval és éppen a kormányost leütve futott ámokot a hajóval?? (Tudom, tudom, képzavar megint.)

Nos, ezek a kérdések felmerültek két kutatóban is, George Beheben és Michael Gossban is, akik vették a fáradtságot, és nekiálltak egy kicsit kutatni a témában.

Végül arra jutottak, hogy a Lady Lovibondról nincs elsődleges forrás 1924 előttről, amikor a sztorija megjelent Daily Chronicle nevű újságban, micsoda véletlen, éppen Valentin nap előtt.

A nincs elsődleges forrás pedig azt jelenti, hogy a Lady Lovibond 1924 előtt nem létezett, utána pedig minden forrás, amik általában újságcikkek, csak egymást idézgetik, vagy maximum a Daily Chronicle cikkét jelölik meg forrásként.

Ez önmagában még nem jelentené azt, hogy a sztori hazugság, hiszen egy 18. század közepi hajótörésről nehéz akármit is bebizonyítani: azt is, hogy megtörtént, és azt is, hogy nem.

Ami viszont valószínűleg eldönti a kérdést, az az, hogy a Lady Lovibond nem szerepel a Lloyd’s Listben sem.

Akik esetleg nem lennének naprakészek a nemzetközi tengeri fuvarozás történetében, azok kedvéért elmondom, hogy a Lloyd Lista, vagy Lloyd Regiszter egy tekintélyes hajózási szaklap volt, ami 1734 és 2013 között hetente jelent meg.

És tulajdonképpen naprakészen tartalmazott mindent, ami a tengereken éppen történt: hol, melyik hajó merre van, merre tart, mit szállít, hova, mikor fog megérkezni, melyiken van üres szállító kapacitás, mennyiért és hol biztosították, időjárási adatokat, munkalehetőségeket, stb., stb., vagyis mindent, ami a tengeri hajózással kapcsolatos.

Úgyis mondhatjuk, hogy ami nincs benne a Lloyd’s Listben, az nem létezik a hajózás szempontjából.

És bizony a Lady Lovibond nem szerepel benne.

A két kutató végül arra a következtetése jutott, hogy a Lady Lovibond szerelmi drámájának története egy gigantikus hírlapi kacsa, amit valószínűleg a Daily Chronicle munkatársai dobtak össze és időzítettek szándékosan Valentin-nap környékére.

Bár valószínűleg ők sem gondolták, hogy ekkora sikere lesz a dolognak, és hogy még több száz év múlva is nyilván fogják tartani a Lady Lovibondot, mint szellemhajót, holott ők csak egy kis színes hírecskét akartak összedobni a szerkesztő utasítására és az olvasók szórakoztatására. És hát, mivel szorította őket a lapzárta, meg a kávéházak is kinyitottak már, csak ilyen sztorira futotta nekik.

Remélem Ti s jól szórakoztatok, és mindenki döntse el maga, hogy elhiszi-e sztorit vagy sem, ellenőrizni legközelebb 2048. február 13-án, Kent környékén lehet majd.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Bestiárium 2. : A kutyafejű emberek

Szerző:

A fura lényeket bemutató sorozat második részében a még ma is nagyon (vagy újra) népszerű unikornis után egy olyan teremtménnyel, vagy még inkább teremtményekkel fogunk foglalkozni, amik mára már jórészt kikoptak a köztudatból: ők a kutyafejű emberek.

A kutyafejű emberek évezredekig izgatták mindenki fantáziáját, és a mai világnézetünkkel már kicsit értetlenül állunk az előtt, hogy foglalkozott velük Hérodotosztól Marco Polóig kb. mindenki, aki a saját korában fontos, jelentős, vagy éppen ellentmondásos személyiség volt.

A témába még a katolikus egyház is belefolyt, annyira, hogy állítólag Szent Kristóf, az utazók védőszentje ilyen kutyafejű ember volt, és a jószágok létezése, vagy nem létezése nagyon komoly hitvitákat indukált.

És persze ne felejtkezzünk el a „kutyafejű tatár” kifejezésről sem, ami Petőfinek köszönhetően terjedt el a magyar köznyelvben.

Na de, ne szaladjunk ennyire előre, vegyük szépen sorra, hogy mikortól és mit tudunk ezekről a szerzetekről.

Mint általában a múlt mitikus homályába vesző történeteknél, a kutyafejű embereknél sincs egzakt válasz arra, hogy pontosan honnan is származnak.

Az nagyjából biztosnak tűnik, hogy első írásos említésük egy bizonyos Ktésziásztól ered, aki az i.e. 5 -4. században élt görög író, orvos volt.

I.e. 415. és 398. között a perzsa király udvari orvosa volt, majd hazatérése után útleírások kiadásával szórakoztatta magát és közönségét.

Az egyik ilyen leírásában pedig részletes adatokat közöl a kutyafejű emberekről, akikkel természetesen ő személy szerint nem találkozott ugyan, de állítása szerint komoly kutatómunkát végzett a témában.

Bizonyítani nem tudom, de nagyjából úgy képzelem el, hogy ez a terepmunka a perzsa királyi palota szűkebb környezetében fellelhető kocsmákra korlátozódhatott, ahol Ktésziász meginterjúvolt néhány perzsa parasztot, akik készségesen meséltek bármiről, amiről emberünk hallani akart.

Ktésziász szerint a kutyafejű emberek India hegyei között élnek és körülbelül ugyanúgy néznek ki, mint az emberek, azzal a pár apró különbséggel, hogy kutyafejük és farkuk van. Fogaik hegyesebbek és nagyobbak, mint az átlagos kutyáké, és farkuk is hosszabb és szőrösebb.

Értik ugyan az emberi beszédet, de nem kommunikálnak az emberekkel, egymással pedig vonyítás, ugatás és morgás révén tartják a kapcsolatot.

A kutyafejű embereket azonban nem valami vad, falkában élő, civilizálatlan barbároknak kell elképzelni: nagyon is emberiek és a miénkhez hasonló közösségeket alkotnak: ismerik és használják a szerszámokat, állatokat tenyésztenek (birkákat és libákat), földet művelnek, a gazdagok vászonruhát, a szegények pedig állati prémeket viselnek.

Társadalmi státuszukat természetesen a vagyon határozza meg, a vagyont pedig a birkák száma.

Érdekes módon Ktésziász azért saját magának is ellentmond a leírásban, ugyanis állítása szerint a kutyafejű emberek nyers húst esznek, amiből rögtön adódik a kérdés, hogy akkor minek a földművelés és állattenyésztés?!

Hogy azért izgalmasabb legyen a történet, Ktésziász felruházza a kutyafejű embereket néhány olyan tulajdonsággal is, amivel kellően elképesztheti olvasóit: a kutyafejűek ugyanis nem házakban laknak, hanem barlangokban, nem ágyakon alszanak, hanem a földön, száraz leveleken, és a testi higiénia fogalmát is másképp értelmezik.

A férfiak egyáltalán nem fürdenek, csak kezet mosnak néha, míg a hölgyek azért havonta egyszer legalább tisztálkodnak. Ezzel szemben havonta háromszor tejből készült olajjal kenik be magukat.

Ktésziász azt is megjegyzi, hogy érdemes tartani tőlük, mert ismerik a korabeli fegyvereket, a lándzsát, kardot és pajzsot, és előszeretettel használják is, agyaraikról nem is beszélve. Ja, és akár 170-200 évig is élnek.

Ktésziász hitelességéről elég talán csak annyit mondani, hogy Arisztotelész konkrétan hazugnak nevezte emberünket (bár nem a kutyafejűekkel kapcsolatban, hanem úgy általában), de hát ismerjük a fake news hihetetlen erejét és az emberi elme fantasztikus befogadó képességét, ha hülyeségről van szó: a görög orvos kutyafejűekről szóló története nem csak arra volt jó, hogy megdobja könyvei eladási számát, hanem arra is, hogy évszázados vitát generáljon különböző korszakok természettudósai között: léteznek-e a kutyafejű emberek?

A téma az ugyancsak az i.e. 5. században élt híres görög történetírót, Hérodotoszt sem hagyta hidegen, bár ő azért kicsit visszafogottabban fogalmaz, csak annyit jegyez meg, hogy a kutyafejű emberek Líbia keleti részén élnek. Neki viszont tudomása van egy másik furcsa népségről is: olyan emberekről, akinek nincsen fejük, és a szemük a mellük közepén van.

Talán meglepő, de a kutyafejű emberekről egy olyan forrás is megemlékezik, akitől ezt azért nem feltétlenül várnánk: ő pedig Nagy Sándor, akinek az időszámításunk előtti negyedik században India meghódítása közben arra is jutott ideje, hogy egy Arisztotelésznek írt levelében kijelentse: egy csata során több kutyafejű embert is fogságba ejtett.

A kiváló hadvezér szerint a jószágok harapós, erőszakos, brutális fenevadak voltak.

A következő szerző, aki kompetensnek érezte magát a témába, a körülbelül i.e. 350 és 290 között működő Megaszthenész görög történetíró, etnográfus és földrajzi író.

Ő I. Szeleukosz görög király követe volt Indiában, Csandragupta király udvarában. Hazatérése után valamiért ő is jónak látta, hogy könyvekben örökítse az utókorra tapasztalatait.

Ez a mű lett az Indica (Indiai dolgokról) című 4 kötetes munka, ami India földrajzát, népeit és szokásait írja le, bár csak töredékesen maradt ránk.

Összességében azt szokás mondani az Indicáról, hogy naiv és pontatlan munka, amiben Megaszthenész sokszor fantáziával tölti ki a tárgyi tudás hézagait, és főleg azokon a helyeken nincs értelme komolyan venni, ahol az indiai viszonyokat (pl. a kasztrendszert) görög fejjel próbálja meg értelmezni.

Megaszthenész az Indicában megemlíti a kutyafejű embereket, bár jóval szűkszavúbban, mint Ktésziász: a jószágok India hegyeiben élnek, szárított húst esznek, vonyítással és morgással kommunikálnak.

Az unikornisról szóló posztban már volt szó arról, hogy az ókor és a középkor embere azért jócskán másképp értelmezte a körülötte lévő világot, mint ahogy azt manapság nézzük.

Ezekben a korszakokban a világ még beláthatatlanul nagynak és megismerhetetlennek tűnt, amibe bőven belefértek akár még a kutyafejű emberek, a fej nélküli, szemüket a mellükön hordó emberek, vagy akár az egylábúak is, akik egyetlen lábukat képesek a fejük fölé hajlítani, így praktikusan nem áznak meg az esőben.

Mondom, más világ volt akkoriban.

Ezt egyébként azért fontos megjegyezni, mert ez adhat több-kevesebb magyarázatot arra, hogy miért foglalkoztatta a kutyafejű emberek léte/nem léte a különböző korok ma is ismert és híres természettudósait.

Mint pl. Idősebb Pliniust is az 1. században, aki római író, polihisztor és enciklopédista volt. Nem mellesleg pedig akkor halt meg, amikor a Vezúv kitörése elpusztította Pompeit és Herculaneumot.

Idősebb Plinius nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megírja a 37 kötetes Naturalis Historia-t, amiben korának összes (!) elérhető információját igyekezett leírni és feldolgozni. És bizony ő is lényegesnek tartotta megemlíteni a kutyafejű és a fej nélküli embereket, illetve hozzácsapta még a kannibálokat is.

Érdemes még szólni Claudius Aelianusról is, aki szintén nagy név volt a szakmában. Ő 175. és 235. között működött, Septimus Severus császár alatt, és nevével ellentétben görög származású volt.

Vagyis hát elrómaiasodott görög, aki római szerzőként és retorika tanárként vált ismertté. Állítólag életében nem mozdult ki Itáliából, ennek ellenére érzett magában annyi erőt és tudást, hogy két komoly művet is összedobjon.

Az egyik a 17 kötetes De Natura Animalium (Az állatok világából), amiben – nem meglepő módon – az állatvilágból közöl rövid történeteket. Azért fontos, mert olyan szerzőktől idéz és vesz át tőlük részleteket, akiknek saját művei nem maradtak ránk, tehát Aelianustól tudjuk, hogy egyáltalán léteztek.

A másik fontos/érdekes műve a 14 kötetes Varia Historia (Tarka képek), ami csak kivonatos formában maradt ránk, és szintén szerepelnek benne más szerzőktől átvett történetek.

A kutyafejű emberek szerinte is Indiában élnek, de az ő leírása alapján békés népről van szó, akik szárított húst esznek, illetve kecske- és libatenyésztéssel foglalkoznak.

Több ókori szerző sok kötetes munkájának idézgetésével és felsorolásával nem terhellek tovább titeket, így is elég forrás áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy megfogalmazhassunk néhány alapvető „tényt” a kutyafejű emberekről:

  • -Általános nézet szerint Indiában élnek, vagy, ha nem, akkor is tuti, hogy valahol „messze”, „keleten”.
  • -Társadalmuk hasonló az emberéhez.
  • -Alapvetően békés szerzetek.
  • -A saját szemével soha senki nem látta őket, a velük kapcsolatos információk mindig másod-, harmad- és sokadkézből származnak, vagyis mindenkinek volt egy ismerőse, aki ha személyesen nem is találkozott velük, de a testvére nagyanyja másod unokatestvérének lábszomszédja találkozott olyannal, akinek a jelzáloghitelezőjének félszemű sógora hallotta valakitől…
  • -Ennek ellenére mindenki elfogadta, hogy kutyafejű emberek léteznek.

Ugorjunk egy kicsit az időben, és jöjjön a kereszténység, aminek elterjedése nem csak az átlagemberek életében hozott változást, de bizony a kutyafejű embereket is megváltoztatta, a róluk szóló leírásokat legalábbis mindenképpen.

Önmagában szerintem már az is nagy teljesítmény, hogy a kutyafejűek egyáltalán túlélték a kereszténység térhódítását, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a történet és a lehetőség, hogy léteznek, túl izgalmas volt ahhoz, hogy az új vallás kiirtsa a közgondolkodásból.

Ezért aztán a kereszténység a másik lehetőséggel élt: ha már eltüntetni nem tudta, akkor beépítette a saját rendszerébe.

És így jutunk el Szent Kristófhoz, aki több történet szerint is kutyafejű volt. Már persze nem az egyház által hivatalosan elfogadott történetek szerint.

Szent Kristóf az utasok, utazók és vándorok védőszentje, és elvileg a 3. században élt. Persze indulásként nem volt sem szent, sem Kristóf.

Reprobusnak hívták, nyers húst evett, vonyított és kutyafeje volt, tehát az indiai illetőségen kívül rendelkezett a kutyafejűek minden általánosan elfogadott attribútumával.

Találkozott Jézussal, megtért, majd egy imának (vagy AZ imának) köszönhetően teljesen emberré vált, és Lükiában terjesztette a kereszténységet, egészen addig, amíg Decius római császár a munkájával összefüggésben le nem fejeztette.

Azaz Szent Kristóf vértanú volt, és a kutyafejűségét bizonygató történetnek azért van pár gyenge pontja. Egyrészt az, hogy semmiképpen sem a katolikus egyház által elfogadott, kanonizált változatról van szó, másrészt az a tény, hogy Kristófunk létezése történelmileg nem bizonyított.

Szent Kristóf a népies vallásosság fontos alakja, és tisztelete csak a késő középkorban terjedt el.

Harmadrészt pedig van olyan nézet, ami szerint Szent Kristóf kutyfejűsége egy fordítási hibának köszönhető.

Kristóf, vagyis hát Reprobus ugyanis kánaánita volt. Kánaánitáknak azoknak a népeknek az összességét nevezik, akik az izrealiták Palesztinába történő bevándorlása előtt éltek a területen.

A kánánita latinul cananeus, míg a kutyától származó kifejezés pedig úgy van latinul, hogy caninus (canineus). Nem nehéz tehát meglátni a hiba lehetőségét, amit könnyen elkövethetett valamelyik középkori, fiatal és tapasztalatlan kódexmásoló, nem is sejtve, hogy egy betű eltévesztésének milyen komoly következményei lesznek.

És ezzel ugye feltételeztük a hibát elkövető szerzetes jóhiszeműségét, hiszen az fel sem merülhet bennünk, hogy egy középkori másoló szerzetesnek volt humora és szándékosan másolt rosszul.

A lényeg, hogy a Szent Kristóf kutyafejűségét bizonygató történettel ugyanaz a gond, mint a kutyafejű emberekkel általában: nem nagyon lehet bizonyítani.

Visszatérve a kereszténységre: a kutyafejű emberek egy előre nem látható probléma elé is állították az egyházat.

El kellett volna ugyanis dönteni, hogy a kutyafejűek most akkor emberek vagy állatok?

A kérdés pedig nagyon komoly hitvitákat generált, mivel, ha a kutyafejűek emberek, akkor logikusan Ádámtól származnak. A leírások szerint pedig sok mindent lehet állítani a kutyafejűekről, de azt semmiképpen sem, hogy keresztények lennének.

Vagyis csak tévelyegnek a földi világban, és ha embereknek tekintjük őket, akkor mindenképpen erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy megtérítsük őket, és felvegyék a keresztény vallást.

Nyilván, ha állatok, akkor a kérdés tárgytalan, hittérítés szempontjából mindenképpen.

A témában számos szakértő megszólalt, és a vita évszázadokon keresztül parázslott, persze csak elméleti síkon, hiszen kutyafejűkkel továbbra sem találkozott senki, tehát senki nem tudta megérdeklődni tőlük, hogy vallás szempontból mi a kérdésben elfoglalt álláspontjuk.

Nem mintha egyébként ez rajtuk múlt volna, hiszen ha az egyház emberré nyilvánítja őket, akkor a hittérítőket pont nem érdekelte volna, hogy akarnak-e keresztények lenni, vagy sem.

A baj az volt, hogy a keresztény hitvitázók nem tudtak dönteni a kérdésben. A 4. században élt Hippói Szent Ágoston szerint pl. emberek, tehát érdemes foglalkozni a lelki gondozásukkal, míg a 6. századi Sevillai Szent Izidor szerint állatokról van szó, így nem kell erőfeszítéseket tenni az érdekükben.

Világos, hivatalos állásfoglalás nem született a kérdésben, ami persze a kutyafejűek történeteit nem befolyásolta. Illetve ha ez nem is, más szempontból azonban változtak a dolgok.

Fokozatosan két fontos változás jelent meg a kutyafejű emberek leírásaiban: egyrészt élőhelyük szép lassan átkerült Indiából Európába, másrészt a kezdetben még viszonylag békés teremtmények egyre erőszakosabbak és vadabbak lettek.

A 8. században élt Paulus diakónus a Longobárdok történetében már azt írja, hogy kannibálok, vért isznak, és folyton háborúznak.

Az 1000 körül keletkezett Nowell kódex 5 szövege közül kettő is (Kelet csodái, Alexandrosz levele Ariztotelészhez) megemlíti a kutyafejű embereket, hasonlóan negatív tulajdonságokkal.

Nem mellesleg a kódex mesél tűzokádó emberekről, és aranyat bányászó, kutya méretű bogarakról is, de ebbe most nem megyünk bele.

A kutyafejű emberek pedig mindenhol ott vannak/voltak, így az Arthur mondakör 10-11. században keletkezett egyes történeteiben is. Eszerint Arthur király lovagjai Eidyn (a mai Edinburgh) környékén vívtak egy komoly csatát a kutyafejűekkel, személy szerint pedig Bedevere (Bedwyr) lovag tűntette ki magát a csatában, aki a kutyafejűek élőerejét több száz fővel csökkentette, kard által.

Vincent de Beauvais, a 13. század nagy enciklopédistája még tovább megy, szerinte ugyanis a kutyafejűek egyenesen IX. Lajos Franciaországában élnek. Valahol.

Állítása szerint, ha nem zavarják őket, akkor teljesen békések, ellenben, ha bedühödnek, akkor kegyetlen, vérengző fenevadakká válnak. Mint bármelyik random férfiember vasárnap délelőtt.

Vincent véleményére oda kellett figyelni a korszakban, mert ő jegyzi a Speculum Maius (Nagyobb tükör) című irgalmatlan, 80 (!) kötetes művet.

Ebben 9885 fejezeten keresztül tárgyalja kora minden létező ismeretét, és a későbbiekben rendszeresen frissített és aktualizált műve a Nagy Francia Enciklopédia megjelenéséig, vagyis a XVIII. századig a legátfogóbb ismereteket kínálta a világról.

És csendben azért érdemes megjegyezni, hogy nem véletlenül helyezte a kutyafejűeket IX. Lajos országába, vagyis ezzel tulajdonképpen az uralma alá. A Speculum Maiust ugyanis IX. Lajosnak ajánlotta, aminek meg is lett a következménye: Vincentet a királyi gyermekek nevelőjének nevezték ki, innentől kezdve pedig túl sok anyagi gondja nem volt.

Itt kell megemlíteni a szintén a XIII. században élt, romantikusan hangzó nevű Giovanni da Pian del Carpinét, aki egy ferences rendi szerzetes volt.

1245-ben IV. Ince pápa követe volt Batu kánnál, és mint ilyen, az első európai, aki eljutott a tatárok közé.

Mármint, hogy vissza is tért onnan, többé-kevésbé sértetlenül, mégpedig 1248-ban, majd gyorsan megírta élményeit. Könyvében két fontos megjegyzés is van: egyrészt feljegyzi, hogy milyen sok tatár elesett a magyarországi hadjárat során, másrészt közli, hogy a kutyafejű emberek a Bajkál-tó környékén élnek.

És persze nem maradhat ki a kutyafejűek sztorijából a XIII. század Indiana Jones-a, az olasz fenegyerek, Marco Polo sem, aki ugye vagy igazat mondott arról, hogy merre járt és mit csinált, vagy nem. Inkább nem.

Mindenesetre szerinte a kutyafejű emberek az Andamán szigeteken élnek. Érdekesség, hogy a 20-25 évvel később a környéken járó Pordenonei Odorik szerint viszont a Nikóbár szigeten élnek, és kegyetlen, primitív, brutális társaság, akik kezdetleges vallásuk keretében ökröket imádnak.

És bár a poszt kezd most már reménytelen hosszúságúra nyúlni, de akkor sem tudom kihagyni a lehetőséget: az Andamán- és Nikobár-szigetek bizony ma is léteznek, India egyik szövetségi területét alkotják az Indiai-óceánon.

Pár hónappal ezelőtt pedig azzal kerültek be a hírekbe, hogy Andamán-szigetekhez tartozó Északi Sentinel-szigeten élő Sentineli törzs megölt egy John Allen Chau nevű hittérítőt.

A Sentineli törzsről azt kell tudni, hogy egy 72 négyzetkilométeres szigeten élnek, teljesen és tökéletesen elzárkózva a külvilágtól. Mélységesen ragaszkodnak kőkorszaki életmódjukhoz, és minden közeledési kísérletre erőszakkal reagálnak.

A szigetre hivatalosan senki sem léphet, ezt mondjuk John is tudta, csak nem tartotta be.

Az utolsó fontosabb ember, akit érdemes megemlíteni a témában, Kolumbusz, aki egyik levelében azt írja, hogy úgy hallotta, Haiti szigetén élnek kutyafejűek, de hősiesen azt is hozzáteszi, hogy ő személy szerint nem hisz ebben.

Kolumbusszal pedig eljutunk a nagy földrajzi felfedezésekhez, amik pedig szép lassan a kutyafejű emberek „kihalásához” vezetett.

A Föld ismeretlen, még felfedezetlen területei ugyanis elkezdtek zsugorodni, és sok minden újat és hihetetlen felfedeztek ugyan, de a kutyafejűek csak nem akartak meglenni.

A kutyafejű emberek történeteinek globális mivoltát jól mutatja, hogy nem egyszer előfordult, hogy a frissen felfedezett területekre érkező hittérítők nagy lelkesedéssel érdeklődtek a helyieknél: „Hol találjuk a kutyafejűeket, mert úgy tudjuk, hogy itt élnek nálatok?”

A helyi erők pedig erősen csodálkozva jegyezték meg: „Nálunk? Itt ugyan nem élnek, de mi úgy tudtuk, hogy nálatok vannak…”

A kutyafejű emberek tehát mindig máshol voltak, mint ahol éppen keresték őket, aztán amikor elfogytak a „másholok”, akkor be kellett látni, hogy egyáltalán nem léteznek.

A maratoni poszt végén pedig nézzünk egy kis magyar vonatkozást:

Arról már volt szó, hogy Nagy Sándor állítása szerint találkozott kutyafejűekkel. Valószínűleg az ő, illetve emberei közvetítésével jutott el a történet Kelet-Európába és a Balkánra, ahol aztán több nép folklórjába is beépült: kutyafejűek léteznek a magyar, a cseh, horvát, orosz, szlovén, szerb, lengyel mese- és mondavilágban is, persze kisebb-nagyobb módosulásokkal.

A kutyafejű tatár kifejezést pedig nem nehéz a tatárjáráshoz, a tatár hódítás korszakához kötni, bár a mai napig tart a vita arról, hogy valójában mi is az eredete.

Egyes nézetek szerint a tatárok koponyalapítási, -deformálási szokására utal, mások szerint a tatár kán vezéri jelvényére, a lókoponyára, míg megint mások szerint a tatár nyelvre vezethető vissza.

A tatárban ugyanis kevés a magánhangzó, ezért egy nagyon kemény, ropogós nyelvről van szó, amit a nyelvet nem ismerők, mondjuk egy csata, vagy egy rajtaütés közben könnyen érzékelhettek kutyaugatásként is. Hát, nem is tudom…

Van olyan nézet is, ami szerint egy lekicsinylő, pejoratív jelzőről van szó, amit minden keletről érkező lovas nomád népre alkalmaztak a nyugat-európaiak. És igen, ránk, magyarokra is!

A kutyafejű tatár kifejezés aztán századokra feledésbe merült, nyilván a tatár veszéllyel együtt, majd Petőfi János vitézével került be újra a köztudatba:

„Nos hát ment a sereg, csak ment, csak mendegélt,
Tatárországnak már elérte közepét;
De itten reája nagy veszedelem várt:
Látott érkezni sok kutyafejű tatárt.

Kutyafejű tatár népek fejedelme
A magyar sereget ekkép idvezelte:
„Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk?
Tudjátok-e, hogy mi emberhússal élünk?””

A végére pedig álljon itt két kép a British Museum gyűjteményéből, amik állítólag Zrínyi Miklós saját, külön bejáratú kutyafejű tatárját ábrázolják.

Elméletileg Zrínyi az 1664-es téli hadjárat során ejtette foglyul a legényt, és a leírás szerint teljesen élethű a kép.

Összegzésként azt mondhatjuk, hogy a kutyafejű emberek története jól mutatja az ember általános érdeklődését, kíváncsiságát és vágyát az új, az ismeretlen, a különleges dolgok iránt.

A történet változásai pedig az értékeltetik, hogy ha egy sztori elég ütős és kellőképpen megfogja az emberek fantáziáját, akkor nincs az a hatalom, vallás, vagy erő, ami azt kiirthatná. Ebben az esetben még akár a valóság sem jelent akadályt.

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂

Híres hölgyek 1.: Sophie Blanchard

Szerző:

Mivel az oldalon fut egy másik sorozat is, Különleges katonák címmel, amiben – talán érthető módon – leginkább férfiak a főszereplők, a nemek közötti egyenjogúság jegyében indítok egy másikat is, ami a történelem valamilyen okból kiemelkedő, híres asszonyairól, lányairól fog szólni.

Az előbbi bevezető mondat persze úgy, ahogy van butaság, nem azért fogok valamilyen okból kiemelkedő, vagy híres nőkről írni, hogy ezzel ellensúlyozzam a pasi témájú posztokat, hanem azért, mert érdemes írni ezekről a hölgyekről!

De mivel manapság mintha kicsit túltolnánk a politikai korrektséget, ezért nem bírtam kihagyni egy ilyen kezdést.

A híres hölgyeket bemutató sorozat első darabjában tehát Sophie Blanchardról fogok Nektek mesélni, aki a hőlég- és gázballonozás hőskorának, a 18. század végének, és 19. század elejének rajongott és nem kicsit fura alakja volt, és akit Magyarországon nem nagyon ismerünk, ellentétben a franciákkal, akik a mai napig számon tartják a teljesítményét.

 

Sophie Blanchard

 

Életének rövidke 41 éve alatt 67 sikeres repülést hajtott végre hidrogénnel töltött ballonjaival, vagyis csak 66 mondható sikeresnek, mert az utolsó repülés végül a halálát okozta.

Sophie kalandos életébe sok mindent belefért, többek között az is, hogy Napóleon ballonügyi főminisztere legyen, ejtőernyővel ugorjon és végigturnézza a világot hidrogénnel töltött ballonjával.

Mielőtt azonban bemutatom madame Blanchard életét, érdemes egy kicsit megvizsgálni a korszak technikáját is, amiben élt.

A repüléssel kapcsolatban azt tanuljuk az iskolában, hogy a Wright fivérek, Orville és Wilbur építették az első repülőgépet, egészen pontosan ők voltak azok, akik az „első irányítható, motorral hajtott, levegőnél nehezebb eszközzel való repülést” abszolválták. Mondjuk, van egy komoly tábor, akik Wrighték elsőségét vitatják, de ezeket a konteókat most békén hagyom.

A lényeg, hogy a Wright tesókat tekintjük a repülőgép szüleinek, vagy apukáinak, vagy… ehhhh…szóval a feltalálóinak. Tény, hogy velük indult hódító útjára a motoros repülés, amikor 1903. december 17-én elemelkedtek gépükkel a talajtól.

 

Az első repülés

 

Ez a mérföldkő azonban nem az első volt a repülés történetében, kb. 150 évvel korábban volt már egy nagy fellángolás, amikor egész Európa megőrült a repüléstől és a repülésért: ez volt a hőlégballonozás hőskora. Pontosabban a hidrogénnel töltött ballonozásé, amikor is a gyúlékony gáz miatt a fellángolás néha szó szerint volt értendő, de erről majd később.

A hőlégballon feltalálásával kapcsolatban persze ugyanúgy a kínaiakat kell először említeni, mint a tűzijátéknál. Tudjuk, hogy a technikának volt egy olyan korszaka, amikor a kínaiak mindenben az első voltak, más kérdés, hogy erről Európában senki sem tudott.

A 17. században egy jezsuita szerzetes, bizonyos Francesco Lana Terzi szabadidejében/unalmában komoly felfedezést tett: rájött, hogy a levegőnek súlya van. Ez alapján pedig meg tudta fogalmazni az aeronautika egyik alaptörvényét: ha a levegőnek súlya van, akkor minden, ami nála kisebb sűrűségű, felemelkedik a levegőbe.

 

Francesco Lana Terzi

 

Ez az információ azonban sajnálatosan nem jutott el egy franciaországi papírgyáros família két tagjához, a Montgolfier testvérekhez, akiket rendkívüli módon érdekelt a repülés, így Joseph és Etienne kénytelen volt egy csomó kudarcot elviselni, mire ők is eljutottak Francesco atya felismeréséig.

Ők először vízgőzzel akartak magasba emelni egy – szakmájukból következően – papírból készült ballont, de az történt, amire számítani lehetett, a lecsapódó víz eláztatta a papírt.

Joseph Montgolfier

 

Később megfigyelték, hogy az égő papír hamuja felfelé száll, tehát a forró füst jó megoldás lehet. Ezzel az volt a baj, hogy ha nincs utánpótlás, akkor a füst hamar lehűl és a ballon jobb esetben leszáll, a valóságban pedig inkább lezuhan.

Adódik a megoldás: folyamatos melegítés szükséges, és innen már csak egy kis konstrukciós finomítás kellett ahhoz, hogy megszülessen a hőlégballon.

A szerkentyűt először üresen engedték fel, majd következett az állatos kísérlet, amikor egy kakas, egy juh és egy kacsa voltak az utasok. Végül elérkezettnek látták az időt, hogy emberrel is kipróbálják a hőlégballonozást.

A kísérleteket figyelemmel kísérő és a problémákat pragmatikusan szemlélő XVI. Lajos fel is ajánlott néhány rabot a próbarepülésre. Ebből ugye le lehet vonni azt a következtetést is, hogy a király igen nagylelkű volt, meg azt is, hogy nem igazán bízott a projektben.

Végül azonban a párizsi elítéltek megúszták a dolgot, mert az első két ember, aki szabadon szálló, tehát nem a földhöz rögzített hőlégballonnal a levegőbe emelkedett, Jean-François Pilâtre de Rozier orvos és François d’Arlandes márki voltak 1783. november 21-én.

Az első repülés

 

De Rozier sajnálatos módon magáénak tudhat egy másik, jóval tragikusabb elsőséget is, 1785. június 15-én ő volt a történelem első embere, aki hőlégballon-balesetben vesztette életét.

De Rozier halála

 

Ahogy az lenni szokott, mihelyt valami újdonság megjelenik, rögtön jönnek a vetélytársak is. Nem volt ez másként a hőlégballon esetében sem, mert néhány nappal a Montgolfier testvérek sikeres bemutatója után megvolt egy másik konstrukció tesztje is.

1783. december 1-jén Jacques Alexandre César Charles és Ainé Roberts is végrehajtották a maguk bemutatóját. Az újításuk az volt, hogy nem forró levegőt használtak, hanem hidrogént, amit kénsav és vasreszelék reakciójából nyertek. És baromi gyúlékony ugye, ezért némileg talán meglepő, hogy mégis ez a változat terjedt el, a hőlégballon csak az 1860-as években lett újra népszerű.

Jacques Alexandre César Charles

 

A nyertes tehát egyelőre a gázballonozás lett, az őket használó vakmerő felfedezők és sportemberek pedig az aeronauta nevet kapták. És persze talán mondani sem kell, hogy megőrültek értük az emberek.

A korszak egyik híres aeronautája volt Jean-Pierre Blanchard is, aki számos gázballonos repülést hajtott végre, ugyanakkor viszont csapnivaló üzletember volt, ezért szinte mindig adósságban úszott. Ami persze nem akadályozta meg, hogy folyamatosan járja Európát, népszerűsítse a ballonozást, és valahogy megpróbáljon megélni belőle.

És igen, nem nehéz kitalálni, hogy ő lesz majd Sophie férje. Főhősnőnk ugyanis Marie Madeleine Sophie Armant néven született La Rochelle mellett 1778. március 25-én, és hat éves kislány volt, amikor későbbi férje 1784-ben végrehajtotta első ballonos repülését.

Vagyis nagyon komoly körkülönbség volt között, laza 25 év.

Jean-Pierre Blanchard

 

Szerencsétek van, mert Sophie gyermekkorával nem foglak untatni titeket, azon egyszerű oknál fogva, hogy gyakorlatilag semmilyen adat nincs erről az időszakról. Úgy tűnik, hogy Sophie egészen addig nem igazán volt érdekes, amíg össze nem házasodott Jean-Pierre Blancharddal.

Jean-Piernek egyébként nem ez volt az első házassága, 1774-ben már megnősült egyszer, amikor elvett egy Victoire Labrun nevű hölgyet és négy gyermekük is született.

Blanchard azonban később elhagyta a családot, hogy csak a ballonozásnak élhessen. Ez nyilvánvalóan nem volt szép dolog tőle, de talán mérsékli a lépésével kapcsolatos ellenszenvünket az a tény, hogy a korabeli források Vicotire-t „alacsony, csúnya, ideges feleség”-nek írják le.

Sophie és Jean-Pierre házasságkötésének pontos ideje sem ismert, két időpont is forgalomban van, 1794 és 1797. Ha figyelembe vesszük, hogy Sophie 1794-ben még csak 16 éves volt, akkor én inkább a három évvel későbbi dátumra szavazok.

Korábban már volt róla szó, hogy Blanchard bár remek ballonos volt, de üzleti képességei, hát, minimum szerények voltak. Valószínűleg ezért merült fel az az ötlet, hogy Sophie is kezdjen el gázballonnal repülni, Jean-Pierre ugyanis azt remélte, hogy egy női aeronauta (vajon ennek mi a nőneme? Aeronautina?) kellően nagy újdonság lesz ahhoz, hogy több embert – és ezzel több pénzt – vonzzon a bemutatókra.

Sophie férje iránti elkötelezettségét pedig jól mutatja, hogy annak ellenére belement a repülésbe, hogy mai szemmel (és tulajdonképpen valószínűleg az akkorival is) nézve erre nem igazán volt alkalmas.

Sophie ugyanis alacsony, vékony, törékeny lány volt, aki számos fóbiával küzdött: zavarta az erős napfény, nem szerette az erős zajokat, képes volt megriadni akár a sarkon hirtelen felbukkanó lovas hintótól is.

Ennek ellenére bevállalta a felszállást, ami nem várt eredménnyel zárult: a lányt teljesen elvarázsolta a repülés, később semmi mással össze nem hasonlítható érzésnek nevezte.

Sophie sokkal inkább otthon érezte magát a levegőben, mint a földön, és ez a kettősség később is megmaradt: míg a földön továbbra is visszahúzódó és félénk maradt, addig a levegőben nem ismert félelmet.

Férjével közösen kétszer repült, majd 1805. augusztus 18-án Sophie már egyedül szállt fel.

Fontos megjegyezni azonban, hogy nem Sophie volt az első nő, aki ballonnal repült: 1784. május 20-án Montalambert grófnő, Podenas grófnő és egy de Lagarde nevű hölgy repültek először gázballonnal, bár az még a földhöz volt rögzítve.

Ez első nő pedig, aki szabadon szálló ballonnal repült, egy bizonyos Elizabeth Thible nevű operaénekes volt 1784. június 4-én, aki III. Gusztáv svéd király szórakoztatására követte el a mutatványt.

III. Gusztáv egyébként megérne egy külön posztot is, rendkívül érdekes figura volt: hegyet mászott, háborúzott Nagy Katalin orosz cárnővel, aki mellesleg az unokatestvére volt, és a halála is nagyon stílusosnak nevezhető, egy álarcosbálon hátba lőtték.

Sophie Blanchardot egy harmadik hölgy is megelőzte, Citoyenne Henri, aki a korszak másik híres ballonos fenegyerekével, André-Jacques Garnerinnel közösen szállt fel 1798-ban.

Citoyenne Henri

 

Amiben viszont Sophie kétségkívül az első nő volt, az az, hogy egyedül, a saját ballonjával szállt fel, és karriert is épített a gázballonozásra, vagyis ebből élt. Nem mintha nagyon lett volna más választása Jean-Pierre mellett.

Az eddigiekből talán úgy tűnhet a gyanútlan olvasó számára, hogy a ballonozás valami úri passzió volt, amivel egyesek unalmukban szórakoztatták magukat és közönségüket. Ebben mondjuk van valami, de mindenképpen ki kell hangsúlyozni, hogy amíg ma a ballonozás szinte tökéletesen biztonságosan tekinthető, addig abban a korban gyakorlatilag az orosz rulettel volt egyenlő.

A korai konstrukciók még bizonytalanok és kiforratlanok voltak, a hidrogénről nem is beszélve, amit minden épeszű ember messze elkerül. Minél több van belőle egy helyen, annál messzebbre célszerű elvonulni. Egy hidrogénnel töltött ballonban pedig egy dologból biztos, hogy rengeteg van.

1807-ben pl. Sophie és Jean-Pierre balesetet szenvedtek ballonjukkal, ami során Jean-Pierre súlyos fejsérülést szenvedett, Sophie pedig a sokktól hosszú időre megnémult.

1809-ben pedig Blanchard szívrohamot kapott egy repülés során, majd nem sokkal később meg is halt.

Jean-Pierre halálakor a házaspár úszott az adósságban, ezért Sophie kénytelen volt folytatni a repüléseket, amellett persze, hogy imádta is ezt az egész cirkuszt.

Sophie tehát megpróbálta ésszerűsíteni a költségeket: ezért használt pl. hidrogénnel töltött ballont, hiszen a meleg levegőhöz töltöttekhez képest az ilyen ballonoknak nagyobb volt a teherbírásuk.

És mivel Sophie ekkoriban abból élt, hogy különböző fesztiválokra, városi ünnepségekre járt, ahol ballonjával felemelkedve, a levegőből tűzijátékokat dobált, ezért nem volt mindegy, hogy mennyi rakétát tudott felvinni magával.

Ráadásul hidrogénnel töltött ballon esetén nem volt szükség alulról való melegítésre sem, ami tekintettel a hidrogén gyúlékonyságára, kifejezett előnynek számított. Na meg éppen elég veszélyes volt úgy rakétákat indítani, hogy ki tudja hány köbméter hidrogén van az ember feje felett.

Mivel Sophie alacsony és vékony volt, ezért kisebb ballon is elég volt neki, ami megint egy költséghatékony megoldás volt. Főleg egy olyan korban, amikor a közönség még máshogy fejezte ki a nemtetszését, mint manapság.

Akkoriban ugyanis, ha az embereknek nem tetszett az aeronauta bemutatója, akkor leszállás után egyszerűen darabokra tépték a ballont, ami kétségtelenül motiváló lehetett a teljesítményre nézve.

Sophie ekkoriban próbálta ki az ejtőernyős ugrást is, de inkább csak azért, hogy megmutassa, meg tudja csinálni. Fő szerelme végig a ballonozás maradt, annyira, hogy specializálódott is, legszívesebben este szállt fel, és nem egyszer egész éjszaka a levegőben maradt.

Korabeli ejtőernyő

 

Ezzel együtt pedig számos sérülést, sebesülést és balesetet is szenvedett: nem egyszer olyan magasra emelkedett, hogy eleredt az orra vére, elvesztette az eszméletét, vagy fagyási sérüléseket szenvedett a kezén és az arcán.

Egy alkalommal pedig csak a mentőcsapat gyors megérkezésén múlott, hogy nem fulladt vízbe, amikor a ballonja egy mocsárba zuhant, ő pedig a kötélzetbe gabalyodott.

Sophie Blanchard munkássága felkeltette Napóleon figyelmét is, aki az Aéronaute des Fétes Officielles címet adományozta neki (angolosoknak: Aeronaut of the Official Festivals). Ez kb. azt jelentette, hogy Sophie lett a hivatalos állami ünnepségek aeronautája, és ebben a minőségében az ilyen alkalmakkor szinte szokássá váló ballonos repüléseket kellett koordinálnia, megszerveznie és általában végre is hajtania.

Ebben a pozícióban egyébként a már korábban is említett André-Jaques Garnerint követte (aki nem mellesleg az első ejtőernyős ugró cím tulajdonosa volt). Garnerin ugyanis nem sokkal korábban óriási hibát vétett.

Garnerin

 

Nem tudta megfelelően irányítani azt a ballont, amit Napóleon koronázása alkalmából bocsátottak fel, így az elsodródott és Olaszországban kötött ki. Egész pontosan a Rómától 32 km-re lévő Bracciano-tóba zuhant, aminek következményeként az európai arisztokrácia nagyja Napóleonon röhögött.

Ami még érdekesebb, hogy Sophie kapott egy másik címet is a császártól, amit szabadon kb. úgy fordíthatnánk magyarra, hogy Ballonügyi Miniszter, de nagyjából a mai Légügyi Miniszternek felelt meg.

És ezzel Sophie nem kis feladatot kapott. Ugyanis terveket kellett kidolgoznia Anglia légi úton történő megszállására. A XIX. század elején!!

Napóleon tehát nem kispályázott, ennek megfelelően hősnőnknek nem is a terv kidolgozása okozott gondot, hiszen azt nagyjából a feladat ismertetésekor rögtön tudta, hogy nem lehetséges, hanem az, hogy ezt Napóleonnal is sikerüljön elfogadtatnia.

Végül azért sikerrel járt, a csatorna felett fújó kiszámíthatatlan szelekre hivatkozva Napóleon elállt ettől az ötlettől.

A Montgolfier-ballon másolata

 

Mármint nem Anglia megszállásától, csak a légi támadástól. A tengeri támadás terve ugyanis már készen állt, ez volt az úgynevezett Boulogne-i expedíció.

Ennek keretében Napóleon célja Anglia megtámadása volt a La Manche-csatornán keresztül, amihez össze is vont egy combos inváziós flottát: 2300 hajót és 130 000 embert.

És valószínűleg meg is indítja a támadást, csak hát 1805. október 21-én Nelson admirális Trafalgarnál rommá verte az egyesített francia-spanyol flottát, így az invázió elmaradt.

Sophie ezek után inkább a Hivatalos Ünnepek Aeronautája cím keretein belül mozgott:

1810. június 24-én Napóleon szórakoztatására és a császár második házasságának megünneplése okán repült a párizsi Mars-mező fölött. Napóleon ekkor vette feleségül Habsburg-Lotaringiai Mária Ludovika Leopoldina Franciska Terézia Jozefa Luca főhercegnőt. A soknevű osztrák arisztokrata leányzó ekkor egyébként 19 éves volt, Napóleon pedig 41.

Sophie 1810. június 24-én

Napóleon fiának születésekor szintén Sophie volt az, aki ballonjáról szétszórta Párizs felett a születést bejelentő röplapokat.

Majd 1841 júniusában a ballonjáról indított tűzijátékkal ünnepelték a trónörökös megkeresztelését.

Érdekes módon Sophie Napóleon bukása és XVIII. Lajos visszatérése után is meg tudta tartani az állását, olyannyira, hogy Lajos kinevezte őt a Restauráció Hivatalos Aeronautájának, mondhatjuk tehát, hogy folyamatos volt a pozíciója.

Sophie Blanchardot egyébként nem csak Franciaországban, hanem egész Európában ismerték és imádták.

Nagy valószínűséggel pl. ő okozta Weber Silvana című három felvonásos operájának bukását. Mivel a frankfurti ősbemutató napján éppen Sophie is show-t tartott a városban, az embereket rá jobban kíváncsiak voltak, mint A néma erdei lány című színmű alapján készült operára.

Sophie Blanchard 1819. július 16-án halt meg Párizsban, nem teljesen tisztázott körülmények között. Mármint a halálát egyértelműen az okozta, hogy a ballonja kigyulladt, majd zuhanni kezdett, és egy háztetőnek csapódott, Sophie pedig a nyakát törve azonnal meghalt.

Az nem teljesen világos, hogy miért gyulladt ki. Sophie aznap a szokásosnál több tűzijátékot vitt magával, az időjárás pedig a szokásosnál rosszabb volt, ezért állítólag többen is próbálták meggyőzni, hogy ne szálljon fel.

Persze még többen voltak, akik viszont látni akarták a show-t, ezért Sophie a visszaemlékezések szerint végül azt mondta: „Gyerünk, ez lesz az utolsó”

Hm…sajnos prófétai szavak voltak, tényleg az utolsó repülése volt. Valószínűleg az erős szél eltéríthette az egyik általa indított tűzijáték rakétát és belobbantotta a ballont.

Sophie nyugodtan viselkedett, legalábbis a nézőknek úgy tűnt, ezért sokan azt hitték, hogy a lángoló ballon is a bemutató része. Sőt, sokáig úgy tűnt, hogy sikerül neki épségben földet érnie, de a szél megint közbe szólt és egy háztetőhöz csapta a ballont.

Halála után az emberek gyűjtést indítottak gyerekei számára. Kisebb problémát okozott, hogy az előzetes tervezés hiánya miatt csak 2400 frank összegyűjtése után derült ki, hogy Sophie-nak bizony nincs is gyereke.

Így aztán az összegyűlt pénzből emlékművet emeltek neki.

Mivel Sophie-t akkoriban szinte mindenki ismerte és imádta Európában, ezért halála általános megdöbbenést és gyászt váltott ki.

Jules Verne megemlíti őt az Öt hét léghajón című regényében, Dosztojevszkij pedig A játékos című művében a szerencsejátékot hasonlította ahhoz az izgalmas érzéshez, amit Sophie élhetett át, amikor felszállt.

Sophie élete és munkássága akkoriban tehát közismert volt, és sokakat inspirált, más kérdés, hogy aztán története szép lassan feledésbe merült, a motoros repülés megjelenésével és elterjedésével pedig végképp a repüléstörténet lábjegyzetei közé került.

Amit természetesen nem érdemel meg, mert Sophie Blanchard, bár véletlenül került a közelébe, élete végéig szenvedélyesen szerette a repülést, ha másért nem, akkor ezért a szenvedélyért mindenképpen megérdemli, hogy megemlékezzünk róla!

Zsiráf

Ha tetszett a poszt, kérlek lájkold, hogy én is tudjam! 🙂