Ernest Hemingway – Az öreg halász és a tenger – Olvasónapló

Miközben az öreg a halat a csónak oldalához kötözi, van rá lehetősége, hogy teljes nagyságában felmérje. Megállapítja, hogy körülbelül hét és fél mázsa a súlya.

„Talán még annál is több. Ha fontját harminc centjével számítjuk, és ha csak a kétharmada marad is meg tiszta súlynak, mennyit tud vele keresni?”

Santiago azonban túl fáradt ahhoz, hogy ezt fejben ki tudja számítani, de azt tudja, hogy ha sikerül partra juttatnia a halat, akkor jól fog keresni vele, és még a nagy DiMaggio is büszke lenne rá!

Végre elkészül a halnak a csónakhoz kötözésével, bár a hal olyan óriási, hogy úgy tűnik, mintha a csónakot kötözte volna a halhoz.

Felállítja az árbocot és a vitorlát és megindul a szél segítségével a part felé.

„A csónak szépen haladt, ha tekintetbe vesszük a nehézségeit, s az öreg Santiago a hóna alá szorított kormányrúddal kormányzott.”

A csónak csendesen halad, Santiagónak van ideje pihenni és gondolkodni, úgy tűnik, hogy most már minden rendben lesz. De Santiago téved.

„Egy óra múlva érte utol őket az első cápa.”

A cápa persze nem véletlenül találta meg Santiagót és a csónakhoz kötött óriási halat. Amikor ugyanis Santiago szíven szúrta a halat, akkor rengeteg sötétvörös vér terült szét a tengeren, ami aztán leülepedett a fenékre, itt érezte meg a cápa, ami aztán követte a vér szagát, így talált rá Santiagóra.

Az öreg nem ijed meg a hatalmas cápától, pedig tisztában van vele, hogy a cápa rá fog támadni a csónakhoz kötözött halra.

Santiago felkészül a támadásra, kézbe veszi a szigonyát. Amikor a cápa hatalmas állkapcsával beleharap a halba, akkor Santiago a szigonyát belevágja a cápa fejébe, és sikerül eltalálnia az agyát.

A cápa azonnal megdöglik, elsüllyed, de magával rántja Santiago szigonyát is.

„Elvitte a szigonyomat is és az összes kötelet – gondolta –, s a halam most megint vérzik, jönnek majd rá a többiek.”

Vagyis Santiago tisztában van vele, hogy ha valóban jönnek még cápák, akkor aligha lesz esélye kijutni zsákmányával a partra.

Az öreg azonban nem adja fel, úgy dönt, hogy küzdeni fog és próbálkozni.

Ekkor hangzik el a kisregény legtöbbet idézett és legfontosabb gondolata:

„De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék – mondta. – Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.”

Santiago egyelőre semmit sem tehet, csak abban bízhat, hogy a szél és az áramlatok hamarabb a partra vetik, mint ahogy a többi cápa rájuk talál.

Hirtelen ötlettől vezérelve ráköti a kését az egyik evezőre, így legalább van valamilyen fegyvere is a cápák ellen.

„Szamárság feladni a reményt – gondolta. – Azonkívül bűn is, azt hiszem.”

Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .