Santiago tovább halad a part felé, közben a szerencsén töpreng, annak forgandóságán. 84 napig nem fogott semmit, aztán kifogta élete legnagyobb halát, de utána meg a felét megették a cápák. Az öreg nem tudja eldönteni, hogy ez most igazságos, vagy nem, szerencsés volt-e vagy nem.
Este tíz órakor meglátja a part fényeit, tudja, hogy hamarosan elér egy áramlatot, amivel még gyorsabban tud majd haladni a part felé. A baj az, hogy az áramlattal együtt valószínűleg cápák is jönni fognak.
Így is lesz, a cápák éjfél körül újra támadnak, és Santiagónak alig van esélye velük szemben, mert falkában érkeznek.
Santiago azonban nem adja fel, bár nem sokat lát a sötétben, de bunkósbotjával keményen csapkodja a cápák fejét és hátát, míg végül az egyik állat kirántja a kezéből a botot.
Az öreg ekkor kirántja a kormányrudat és azzal folytatja a harcot, de a cápák sokan vannak és gyorsan haladnak a marlin széttépésével. Végül már a nagy hal fejét harapdálják, és ebből Santiago tudja, hogy ez a vége, a marlin többi részét már elpusztították.
Már csak egy cápa van, a többiek már elúsztak, mert a nagy halból nem maradt mit megenni. Santiago erre a cápára sújt le a kormányrúddal, meg is sebesíti, de a rúd is eltörik a kezében.
„Tisztában volt vele, hogy végérvényesen és jóvátehetetlenül vereséget szenvedett.”
Szomorúan visszateszi a kormányrúd csonkját a helyére és folytatja az utat a part felé. A csónak most már sokkal gyorsabban halad, hiszen már csak a marlin csontváza van az oldalához kötve.
De a cápák az éjszaka további részében még a csontvázat is megrágcsálják, Santiago azonban már nem törődik velük, a cápák már mindent elvettek tőle.
„Érezte, hogy belekerült az áramlatba, és látta végig a part mentén a parti települések lámpáit. Most már pontosan tudta, hogy hol jár, s hogy most már nemsokára hazaér.”
Santiago most már olyan fáradt, hogy semmi másra nem tud gondolni, mint az ágyára.
Sötét éjszaka van, amikor partot ér, természetesen senki sem vár rá, már a kertvendéglő is bezárt, mindenki alszik.
Santiago felfuttatja a partra a csónakját, leszereli a vitorlát és az árbocot és hazaindul. A csónakot a parton hagyja a mellé kötözött hatalmas halcsontvázzal együtt.
Az öreg annyira fáradt, hogy többször elcsúszik a parton, vállán az árboccal, és ötször is meg kell állnia pihenni, mire hazaér a kunyhójába.
„Bement a kunyhóba, nekitámasztotta a falnak az árbocot. Talált egy üveg vizet a sötétben, és ivott egyet. Aztán lefeküdt az ágyára. Felhúzta a pokrócot a válláig, aztán betakarta vele a hátát és a lábát is.”
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!