Ekkor egy kis énekesmadár száll le a csónak farára. Santiago látja rajta, hogy nagyon fáradt, és az öreg jobb híján vele kezd beszélgetni:
„- Pihend ki magad jól, kicsi madár – mondta. – Aztán repülj ki a partra szerencsét próbálni, mint a többi madár, meg a többi hal, meg a többi ember.”
Santiago nem véletlenül próbálja meg elterelni a figyelmét a beszélgetéssel:
„Jól esett beszélgetnie, lelket öntött belé egy kicsit, mert a háta egészen megmerevedett az éjjel, és most már igazán nagyon fájt.”
Ekkor a hal hirtelen nagyot ránt a zsinóron, Santiago előre esik a csónakban és majdnem belezuhan a tengerbe.
„- Úgy látszik, fáj neki valamije – mondta hangosan.”
A hirtelen rántás miatt a zsinór felsebzi Santiago kezét, aki a sós tengervízbe lógatva próbája meg hűteni és fertőtleníteni a sebet.
De a rántás azt is jelenti, hogy már fárad a hal:
„- Már sokkal lassabban úszik – mondta.”
Santiago már több mint egy napja nem evett, és a halászatra nem is hozott magával élelmet, csak vizet. Most úgy dönt, hogy megeszi nyersen azt a tonhalat, amit korbábban fogott.
Egyik kezével továbbra is a zsinórt tartja, a másikkal pedig késével csíkokra vágja a tonhalat. Tudja, hogy muszáj ennie, szüksége van még az erejére.
Közben azonban begörcsöl a bal keze, amivel a zsinórt tartja. Santiago tehetetlenül nézi görcsbe rándult ujjait:
„- Miféle kéz az ilyen – mondta. – Görcsöt kap, amikor szükség volna rá. Csak görbülj, görbülj, mint a madár karma. Azzal sem érsz semmit.”
Santiago tehát kényszerű nyugalommal várja, hogy elmúljon a görcs, lassú módszerességgel rágja a csíkokra vágott hal húsát, sőt, még a nagy hal etetése is eszébe jut:
„Bárcsak megetethetném a nagy halat is. Hiszen a testvérem. De hát meg kell őt ölnöm, és nem szabad elgyengülnöm, hogy meg tudjam ölni.”
Evés után Santiago próbálja pihentetni a bal kezét, hogy elmúljon a görcs az ujjaiból, nem sok sikerrel:
„- Talán majd a napsütéstől fölengednek. Talán majd ha megemésztettem ezt az erős nyers tonhalat, talán akkor fölengednek.”
A nagy hal továbbra is húzza a hajót, Santiago keze görcsöl, de az öreg próbál nem tudomást venni róla. Most döbben csak rá, hogy mennyire egyedül van a tengeren:
„Arra gondolt, hogy némely ember mennyire fél kint a tengeren a kis csónakban, ha már nem látja a partot.”
A görcs azonban nem akar múlni:
„Utálom a görcsöt – gondolta. – Az embert tulajdon teste hagyja cserben hűtlenül.”
Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!