Karl Lachmann (1793-1851) német filológus pedig, aki Betrachtungen über die Ilias (1847) című nagy hatású könyvében írta meg az Iliász eredetére és történetére vonatkozó elméletét, azt próbálta bebizonyítani, hogy az eposz tizennyolc egymástól független rétegből áll, amelyek különböző méretűek és változatos módokon vannak betoldva a műbe.
Úgy gondolta, se az Iliász, se az Odüsszeia szerzője nem Homérosz volt. Azzal se értett egyet, hogy Homérosz már meglevő énekeket szerkesztett volna egybe: szerinte ezek az énekek hagyományosan, automatikusan kapcsolódtak össze. Elméletét ma már nem fogadjuk el, de a 19. századi Homérosz-kutatásra nagy hatással volt.
Velük szemben állt az unitárius irányzat, mely az „egység elvét” vallotta: vagyis úgy vélte, Homérosz alkotta mindkét eposzt.
Az ún. kompiláció irányzat szerint viszont Homérosz innen-onnan, a néphagyományból szedte össze a történeteket. Teóriájuk a magelmélet, mely szerint mind az Iliász, mind az Odüsszeia tartalmaz egy központi történetet (magot), amelyre a hagyományban több történet ragadt rá (pl. Akhilleusz kettős haragja: egyrészt a görögök iránt, másrészt mert Hektor megöli barátját, Patrokloszt.) Ez a mag az Odüsszeiában a hazatérés.
A 20. században a német klasszika filológus és fordító, Wolfgang Schadewaldt (1900-1974), aki a Wolf nézeteit követő újanalitikus irányzathoz tartozott, az Iliász 11. énekének elemzésével bebizonyította azt, hogy a homéroszi eposzok egy nagy orális hagyományra támaszkodnak, de egy zseniális énekmondó tehetsége nyomán születtek meg.
A harvardi iskola amerikai kutatói arra figyeltek fel, hogy az eposzok fordulópontjain vannak szó szerint megismétlődő sorok: a teljesen vagy csak kis eltéréssel megismétlődő sorok száma mindkét eposz esetében eléri a 9253-at, azaz a mű egészének egyharmadát.
Felfedezték, hogy minden orális (vagyis szóban fenntartott) költészet nyelvezete formulákból épül fel, melyekre azért volt szüksége a költőnek, mert művét előadás közben fogalmazta meg (vagy újrafogalmazta), ezért a munkáját nagyban megkönnyítette, ha vannak bizonyos „előre gyártott elemek”, amelyekkel dolgozhat. Ezeket az elemeket nevezték formuláknak. Mivel a homéroszi eposzok nyelvének is formuláris jellege van, szóbeli alkotásoknak kellett lenniük, mondták a kutatók.
Ehhez az iskolához tartozott a korán elhunyt amerikai kutató, Milman Parry (1902-1935), aki 1934-ben megpróbálta bizonyítani, hogy a szájhagyomány útján terjedő két eposz hosszú fejlődés eredményeként jött létre, és Homérosz csupán írásban rögzítette a szóbeli költészet idején letisztult szöveget.
Elméletét igen meggyőző kísérlettel bizonyította: egy írástudatlan szerb énekmondó két hét alatt egy nagyjából olyan hosszú hőséneket mondott el fejből, mint az Odüsszeia. A rögtönözve előadott szöveget tollba mondta, vagyis írásban rögzítették, és ily módon hasonló művet hoztak létre.
Ennek ellenére az elmélet első perctől fogva vitatott volt, és az is maradt. Máig tartja magát az az elképzelés, hogy Homérosz tökéletes munkát végzett, még akkor is, ha csak meglevő szövegeket „ragasztott össze” (érdekes módon a rapszódosz szó is az „összevarr” igéből keletkezett), ugyanis egy egységes művet hozott létre a sok kis részletből.
Bár a formulakutatás nem hozott különösebb eredményt, azt az állítást többnyire elfogadják, hogy az eposzok nem költészeti céllal keletkeztek, hanem a közösség tudásának tárházát jelentették: minden mitológiai, mondai ismeretanyag, beleértve szokásokat, hagyományokat, beleépült az eposzba, mint afféle enciklopédiába.
Devecseri Gábor, aki az 1950-es években fordított Homéroszt, nagy jelentőséget tulajdonított a formuláknak, és arra törekedett, hogy fordításában a göröghöz hasonlóan szó szerint adja vissza ezeket a részeket.
Szerinte Homérosz nem volt sem rögtönző vándorénekes, sem különböző költemények „összevarrója”, hanem önálló alkotóval van dolgunk, aki olyan egyéni, ugyanakkor közösségi szellemű művet hozott létre, melyben évszázadok szájhagyományát és költő-elődök írásos műveit foglalta össze, egyszersmind vitázva azokkal és kiteljesítve, magáévá téve azokat.
Homérosz eredetisége és nagysága nem az epikus ismétlődések ellenére, hanem épp azok által válik nyilvánvalóvá.
A Wolf által felállított elmélet azóta tehát megdőlt, mivel az irodalomtörténészek olyan szerkezeti biztonságot látnak mindkét műben, ami tudatos alkotásra, szerkesztésre utal: a két eposzba bekerülő mondákat a szerző erősen megrostálta és gondosan elrendezte.
A mítoszok mindkét műben egy-egy alapmotívum köré csoportosulnak néhány tematikai csomóponttal. Szintén tudatosságra utal a két eposz nyelvezete is: ugyanis olyan, több dialektus elemeit magába foglaló műnyelvről van szó, amelyet a hétköznapi életben soha nem használtak.
És az is sokatmondó, hogy a két eposznak olyan újszerű versformája volt, amely nem tette lehetővé az énekes előadást.
Mindez arra utal, hogy mindkét művet egy zseniális tehetségű szerző tudatosan alkotta. Ami persze nem zárja ki, hogy felhasználta művéhez a szóban terjedő mítoszokat, sőt, egész biztosan felhasználta, de nem szolgai módon lejegyezte őket, hanem saját, szuverén, öntörvényű alkotást hozott létre belőlük.
A posztnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!