Hány Homérosz létezett? – A homéroszi kérdés

Hány Homérosz volt és melyik az igazi?

Még mindig kérdés azonban, hogy mindkét eposzt ugyanaz a szerző (akit Homérosz néven ismerünk) írta-e, vagy csak az egyiket.

A gyanú, hogy esetleg két (vagy több) költő is lehetett, azért merült fel, mert a két mű világszemlélete nagyon eltérő – az Iliász az arisztokratikus királyságok korát idézi meg, az Odüsszeia viszont a demokrácia társadalmi rendszerét –, és bizonyos stilisztikai, valamint formai-szerkezeti különbségek is vannak köztük.

A kutatók, miután összehasonlították az Iliászt és az Odüsszeiát, kimutatták, hogy a két mű keletkezése közt olyan sok idő telt el, hogy nem alkothatta őket ugyanaz a személy. Milyen érvekkel támasztható alá ez az állítás?

Érvek a „két Homérosz” mellett

Már az Iliászban is érezhető, hogy az arisztokrata ideálok a nép, a közösség számára egyre kevesebbet jelentenek.

Akhilleusz a heroikus arisztokrácia jellegzetes képviselője, aki a végletekig fokozva egyesíti magában e világ eszményeit. Tragédiája azt mutatja, hogy ezek az ideálok tartalmukat, alapjukat vesztették; az arisztokrácia elszakadt attól a közösségtől, melyért küzdeni a hírnév fő forrása volt.

Az ellenfél, a trójai király fia, Hektor, akit nemcsak elfogulatlan, de emberibb ábrázolása miatt szimpatikusabbnak találunk, a heroikus arisztokrácia elvei mellett már a polisz, a város eszméjét is magában hordozza: ő már nemcsak saját és ősei dicsőségéért harcol, hanem a közösségért is (ő mondja: „harcolj a hazáért.”)

A 8. század végén már lassan kezdett kibontakozni az új korszak, és Hektor ennek az új kornak első képviselője, az első „polgár”, épp ezért sokáig Homérosz kitalációjának tartották.

Az Odüsszeiában már sokkal határozottabban van jelen ez az új korszak: olyan új gondolatok kapnak itt hangot, amelyek a heroikus arisztokrácia világától teljesen idegenek (mint pl. a munka megbecsülése).

A kor által fontosnak tartott értékek is mások: az arisztokrácia a megbecsülést, tiszteletet (görög szóval timé) tartotta fontosnak, míg az új kor, a demokrácia az igazságosságot, a jogot (görög szóval diké) tekintette fő értéknek.

Persze, azok az eszmények, amelyek az Iliászban fontosak voltak, itt is megjelennek, de kevésbé hangsúlyosan, és kevésbé pozitívan. Odüsszeusz ugyanolyan büszkén hivatkozik hírnevére, mint bármelyik Iliász-hős tenné, de amikor pl. a küklopsszal kell megküzdenie, ez némileg már megmosolyogtató: mert mit ér a hírnevével az emberevő óriással szemben? Ebben a helyzetben nemcsak Odüsszeusz figurája ironikus, hanem az egész heroikus értékrend azzá válik.

De maga a főhős is más: ő is kitűnő harcos, és bátor is, mint az Iliász szereplői, de nem ezek a tulajdonságai állnak előtérben, hanem kalandvágya, leleményessége, ügyessége. Ez az új embereszmény, valamint az a tény, hogy a meseszerűség, a varázslatot is tartalmazó népi elbeszélések, amelyeket az Iliász-féle epika még kivetett magából, az Odüsszeiába beépülnek, arra mutat, hogy az Odüsszeia más korban, más környezetben született.

Szerzőség és szerzői öntudat az ókorban

Azt is meg kell értenünk ezzel a problémakörrel kapcsolatban, hogy az ókorban nem létezett olyan szerzőfogalom, mint ma, és a szerzői eredetiségre, a szerzői jogra se voltak kényesek.

Az ókori görögöknek nem számított a szerző személye, vagy nem úgy, ahogy ma fontosnak tartjuk. Nem az érdekelte őket, hogy ki írta az adott művet, hanem azt nézték, hogy maga a mű méltó-e arra, hogy a Homérosz név alatt tartsák számon, amely „szent dalnok” jelentéssel ruházódott fel az idők során.

Sokatmondó az, hogy bár számos antik görög eposzról tudunk, amely akkortájt keletkezett, csak ezt a kettőt kapcsolták a görögök a Homérosz névhez.

És ha már szerzőségről beszélünk, érdemes megjegyezni, hogy az Odüsszeiában jelent meg első nyoma annak a jelenségnek, amit költői öntudatnak hívunk, méghozzá egy mellékszereplőn, az énekmondó Phémioszon keresztül, aki Odüsszeusz udvarában élt.

Ez az énekmondó a kérőknek is énekelt, és mikor Odüsszeusz bosszút állt a kérőkön, könyörgött neki, hogy ne bántsa, hiszen csak kényszerből tette. De mire hivatkozva kéri, hogy kíméljék meg életét?

„Én a magam tanítója vagyok, lelkembe az isten mindenféle dal ösvényét ültette” – mondja. Ezt már Arisztotelész is úgy magyarázta, hogy Phémiosz önálló alkotónak tartotta magát, aki nemcsak gépiesen visszaadja azt, amit másoktól hallott, hanem saját művet hoz létre. És ezt érvként használja fel, mondván, ő több, mint azok, akik csak utánoznak: „Te is megbánod, Odüsszeusz, ha megölsz egy istenáldotta költőt, aki isteneknek és embereknek éneklek…”

Az arisztokrácia a dicső tettek által szerzett hírnév hangsúlyozásával akarta helyzetét megszilárdítani, de mit ér ez a hírnév, ha nincs istenáldotta költő, aki azt megörökítse?

Phémiosz arra hivatkozik, hogy ő képes arra, hogy mindig új énekeket alkosson Odüsszeuszról, míg mások csak a régi, betanult énekeket fújják. Így költői öntudata nemcsak a többi költővel szemben nyilvánul meg, hanem az arisztokráciával szemben is.

Érdekes, hogy mind az Iliász, mind az Odüsszeia költője eltűnik a korabeli énekmondók között, de a mű egyik szereplője már öntudattal hangoztatja, hogy ő önálló alkotást hoz létre, elhatárolódva kortársaitól.

A posztnak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!




Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..