A végkifejlet
A IV. felvonás 5. színétől egyre gyorsabban haladnak az események a tragikus végkifejlet felé.
A baljós végzet első jele, hogy Ophelia megőrül, valószínűleg azért, mert nem bírja feldolgozni, hogy apja meghalt, ráadásul szerelme, a szintén őrült(nek látszó) Hamlet ölte meg. Bátyja, Laertes pedig visszatér Franciaországból és meg akarja támadni a királyt, hogy így álljon bosszút apja haláláért.
Claudius azonban egy csavarral a javára fordítja a helyzetet: meggyőzi Laertest, hogy Polonius haláláról nem ő tehet, hiszen Hamlet gyilkolta meg, és az ifjú bosszúszomját sikeresen a királyfi ellen fordítja.
Hamlet visszatértének híre arra is alkalmat ad, hogy bosszútervet kovácsoljanak: elhatározzák, hogy vívómérkőzést rendeznek, amelyben Hamlet és a kitűnő kardforgatóként ismert Laertes fog párbajt vívni egymással.
A dolog végkimenetelét azonban nem bízzák a véletlenre: Laertes mérgezett karddal vív majd, és a Hamlet számára odakészített frissítőkbe is mérget tesznek.
A baljós hangulatú IV. felvonást Ophelia halálhíre zárja, aki állítólag vízbe fulladt.
Az igazságot az V. felvonás 1. színéből tudjuk meg, amelyet a híres sírásó-jelenetként ismerünk. A sírásók beszélgetéséből derül ki, hogy Ophelia valójában öngyilkos lett, és az udvar csak azért állítja be balesetnek a halálát, hogy az egyház engedélyezze a temetést.
A Horatio társaságában arra járó Hamlet látja, ahogy a sírásók kidobálják a földből a koponyákat, és arról elmélkedik, vajon kik lehettek azok az emberek, akiknek a csontjaival így bánnak.
Az egyik koponya tulajdonosa, Yorick például egykor a király udvari bolondja volt, Hamlet még emlékszik rá gyerekkorából.
A koponyával a kezében annak a meghatározó élményének ad hangot, hogy az emberi nagyság teljesen hiábavaló: hiszen még a legnagyobbak, Caesar és Nagy Sándor is meghalnak, és puszta csontok maradnak utánuk.
Teljesen mindegy, hogy valaki udvari bolond volt vagy egy nagy ember, ugyanarra a sorsra jut: halála után férgek rágják szét.
Ekkor érkezik a temetési menet Ophelia koporsójával, és a gyászoló Laertes Hamletet okolja húga megbolondulásáért és öngyilkosságáért, össze is verekszenek a lány sírja felett. Hamlet ekkor vallja meg mindenki előtt, hogy szerette Opheliát.
Mint említettük, Ophelia figurája eszményített. Ő az egyetlen szereplő a műben, aki maradéktalanul megfelel Hamlet ideáljának: tiszta, jóindulatú és jóhiszemű lány, aki egész életében ki volt szolgáltatva alattomos, ravaszkodó környezete kényének-kedvének, de érzéseihez mindvégig hű maradt.
Soha egy tettével sem bizonyult méltatlannak Hamlet szerelmére, ezért támad a királyfiban olyan vad indulat a lány temetésekor.
Ophelia halálával a legfontosabb kötelék szakadt el, amely Hamletet a világhoz fűzte, s ez az utolsó, döntő lökést jelenti a bosszúfeladat végrehajtása felé.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Szerintem amikor Hamlet felteszi a kérdést Opheliának, hogy „Hol az apád?”, akkor igenis őt is vizsgáztatja. Hamlet ekkor már tudja, hogy kihallgatják őket, és a hallgatózó nem lehet más, mint Polonius, megspékelve Claudiussal (és tényleg így van, a néző tudja). Opheliának ekkor lenne rá lehetősége, hogy Hamlet pártjára álljon, de ő azt válaszolja, hogy „Otthon, uram” tehát falaz az apjának – és ezzel valóban elárulja Hamletet.
Kedves Kocsis Katalin!
Igazad lehet…! 🙂 Illetve Neked is igazad lehet! 🙂 Ettől igazán szép Shakespeare, van egy csomó értelmezési lehetőség. Meg azért ez egy elég gyilkos választási helyzet, hiszen Ophelia akármit is válaszol, valakit elárul…
Üdv:
Zsiráf
Gratulálok az elemzéshez! Igényes, színvonalas.
Kedves Csathó Gábor!
A szerző nevében is köszönjük! 🙂
Üdv:
Zsiráf