A végjátékra a következő színben kerül sor.
Hamlet elfogadja a kihívást: kész megvívni Laertesszel, annak ellenére, hogy valami homályos balsejtelem gyötri.
Valójában a vívómérkőzés előtt megérzi a halál közeledtét, fogékony lelke megsejti saját pusztulását, de mint tudós és bölcs elme, felülemelkedik a rossz előérzeten, és nyugodt lélekkel néz saját elmúlása elé: „Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni.”
A mérkőzés előtt Hamlet tesz egy gesztust Laertes felé: bocsánatot kér tőle Polonius és Ophelia haláláért. Nem akart ártani egyiknek sem; tettét őrületére fogja, amelynek ő maga is áldozata.
A bajvívás során mindkét fél megsebzi a másikat, és mivel a kardokat közben véletlenül felcserélik, Laertes is meghal, méghozzá saját mérgezett pengéje által. Maga is elismeri, megérdemelten lett saját ármányának áldozata („En-árulásomért méltán halok”).
Utolsó szavaival még felfedi a király árulását és Hamlettel kölcsönösen megbocsátanak egymásnak.
A Hamletnek előkészített mérgezett frissítőt a királyné issza meg véletlenül.
A halála előtti utolsó tette lesz végül Hamletnek a bosszú beteljesítése: leszúrja Claudiust a mérgezett karddal.
Ezzel azonban csak a bosszú feladatát hajtotta végre, a maga elé tűzött magas célt nem érte el. Igaz, hogy saját élete árán megtisztította a dán királyi udvart azoktól az emberektől, akik az erkölcsi romlást hozták rá, de igazáról nem tudta meggyőzni a közvéleményt. Nem maradt ideje arra, hogy beszéljen, elmondja történetét.
Ezért haldoklása közben barátját, Horatiót kéri meg, hogy végezze el ezt a feladatot: „Horatio, halott vagyok; te élsz: győzd meg felőlem és igaz ügyemről a kétkedőket.” És bár jó barátja vele akarna halni, Hamlet nem fogadja el az áldozatot: „Szídd még e rossz világ kinos lehét, hogy elmondd esetem.”
Utolsó szavával a királyfi azt is megjósolja, hogy a dán királyi trón a norvég Fortinbrasé lesz (a norvég királyfi a dán belviszály közepette a nevető harmadik, aki a rendszeren kívülről jön és mindent visz).
A dráma legvégén felbukkanó Fortinbras egyébként megadja Hamletnek az erkölcsi elégtételt: „belőle, ha megéri, nagy király vált volna még”.
Fortinbras és Horatio testesítik meg Hamlet emberideálját, így a komor hangulatú, tragikus végkifejletbe némi reménysugár is belevilágít: talán ez a két ember képes lesz végrehajtani azt a feladatot, ami Hamletnek nem sikerült, azaz helyreállítani a világ megbomlott erkölcsi rendjét.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Szerintem amikor Hamlet felteszi a kérdést Opheliának, hogy „Hol az apád?”, akkor igenis őt is vizsgáztatja. Hamlet ekkor már tudja, hogy kihallgatják őket, és a hallgatózó nem lehet más, mint Polonius, megspékelve Claudiussal (és tényleg így van, a néző tudja). Opheliának ekkor lenne rá lehetősége, hogy Hamlet pártjára álljon, de ő azt válaszolja, hogy „Otthon, uram” tehát falaz az apjának – és ezzel valóban elárulja Hamletet.
Kedves Kocsis Katalin!
Igazad lehet…! 🙂 Illetve Neked is igazad lehet! 🙂 Ettől igazán szép Shakespeare, van egy csomó értelmezési lehetőség. Meg azért ez egy elég gyilkos választási helyzet, hiszen Ophelia akármit is válaszol, valakit elárul…
Üdv:
Zsiráf
Gratulálok az elemzéshez! Igényes, színvonalas.
Kedves Csathó Gábor!
A szerző nevében is köszönjük! 🙂
Üdv:
Zsiráf