Tamási Áron – Ábel a rengetegben – Olvasónapló – 4. fejezet

A hangulat olyan magasra emelkedik, hogy Márkus hamarosan kijelenti, hogy ő prédikálni akar:

„‑ A könyörületes Úr nevében! A maradék gyertya köszönő lángja lebbenjen felétek, akik a gyarló és szen­vedő emberiség követei vagytok, megtévedt testvéreim! Megtévedtetek, hogy annál többet tudjatok szenvedni. Az Isten vezetett titeket erre az útra, mert mindenkit Isten vezet mindenüvé. Nem tudhatjátok, hogy a bűn mikor változik erénnyé; mint ahogy nem tudjuk, mikor és hogyan változik át ama kenyér és bor, amelyről Jézus mondá az ő igéit. Céltalan testvéreim! Szakállatok van, mint a bölcseknek; testetek van, mint az állatoknak. De lelketek van, mint a Szentléleknek! És mégis, hogy előt­tetek mi van, azt nem akarjátok tudni. Pedig a megtérés várakozik rátok, és a nyugalom. Mert maradhat-e rossz mind az élete végéig az, aki édesanyától született, s aki ennek törvényén sohasem lehet más, csak gyermek? Gon­doljatok hát az édesanyára, aki bűneinkért szenved. Gondoljatok rá, és akkor könnyű lesz nektek jót cselekedni.

Eme szavak után felemelte Márkus a kezeit, és így folytatta:

‑ Isten gyarló szolgája fölétek emeli kezeit, és az Ő szent nevében megáld titeket. Legyetek jók és térjetek meg arra az útra, ahol mindnyájunkat vár az édesanyánk. Titeket is, engemet is…”

Tovább nem tudja folytatni a prédikációt, mert elsírja magát és vele sír Surgyelán, Fuszulán és Ábel is.

Másnap a két román furcsán megszelídülve, mintha még mindig Márkus előző napi szavai hatása alatt állnának, szótlanul távoznak.

De megváltozott Márkus is, csupa jókedv és kacagás a fiú. az udvaron hatalmas hóhalmokat épít, majd hatalmas lendülettel elkezdi átugrálni őket.

„Ő pedig nekihuzalkodott, mint a futók, és egymás után szökdöste átal a halmokat. S amikor sikeresen megtette az akadályos utat, visszajött hozzám, és büszkén megkérdezte:

‑ Hát ki a beteg?

‑ Valaki más, de te nem! ‑ feleltem.

‑ Ezután minden reggel megcsinálom ezt ‑ tette hozzá Márkus; majd így folytatta: ‑ Most pedig megyek, s imádkozom.”

De sajnos korai volt még Márkus hevessége, egyáltalán nem gyógyult meg, mert alig kezd el imádkozni, heves köhögő roham tör rá, hamarosan már vért köp, végül sugárban hányja a vért.

Ábel nem tud neki segíteni, hiába fekteti ágyba, Márkus már falfehér és hamarosan meghal…

Ábel kétségbeesve fut egészen a barátok kolostoráig, hogy segítséget hívjon, de hiba megy vissza vele a gvárgyián is, már csak Márkus halálát tudják megállapítani.

Az odva bükkfa alá temetik el a szerencsétlen fiút.

Minden bánatban vegyül azonban egy kis öröm is, mert ahogy a sírt állják körül, Ábel érzi, hogy valami a lábához dörgölőzik. Bolha kutya tért vissza, akinek Ábel őszintén megörül.

Ábel végül úgy dönt, hogy ennyi elég is volt neki a hargitai erdőpásztorkodásból: magához veszi a ház kulcsát a letört zárral együtt, majd bemegy a bankba

„‑ Itt van s átaladom! ‑ mondtam az igazgatónak.

‑ Te mit beszélsz?

‑ Én azt, hogy ennek a zárnak és ennek a kulcsnak a jelképében ezennel átadom a hargitai házat.

– Hát miért?

 – Azért, mert a pásztorságot béfejeztem.”

 Ábel még felveszi a februári fizetését, eközben tudja meg, hogy Surgyelán és Fuszulán feladták magukat a szeredai rendőrségen. Ábel biztos benne, hogy ez Márkus prédikációjának köszönhető.

Ábel tehát Bolhával együtt hazamegy a falujába és azzal áll oda az apja elé, hogy ő többet nem lesz erdőpásztor.

Olyan határozottsággal mondja ezt, hogy z apja nem is ellenkezik vele.

„‑ Hát mit fogsz csinálni?

‑ Valamerre városba megyünk, Bolhával ketten. […]

Apám nem szólott erre semmit, hanem szekeret fogott, hogy hazaköltöztesse a Hargitáról, ami ott a mi tulaj­donunk volt. Amíg ő odajárt, azalatt én Bolhával elmen­tem az édesanyám sírjához, s ott a sírhantnál megfogad­tam, hogy a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom hordozni, bármerre vezéreljen is az utam.”

Vége a negyedik fejezet – és a regény – olvasónaplójának! 🙂

A többi fejezetet itt találod!




“Tamási Áron – Ábel a rengetegben – Olvasónapló – 4. fejezet” bejegyzéshez 24 hozzászólás

  1. Szia zsiràf lenne egy kérdésem az olvasónaplómhoz amire nem tudom a vàlaszt segítenél kérlek?

    A kérdés ez:
    A kalyibàban rablókat vàrnak,de nem jönnek. A csendörör tàvozàsa utàn azonban megérkeznek.A nagy keresztelő. Mit ért ezalatt Àbel?

    Válasz
    • Kedves Vivi!

      „Elévettem hát a két pufók zsákot, s gazdag asztalt terítettem nekik. Mi apámmal csak az előbb ettünk volt, de Fuszulánék a négy ember helyett is hozzáláttak az étkezéshez. Amiket azonban ivásra került végre a dolog, akkor már egészen négyen voltunk ismét. De annyit mondhatok is, hogy rég nem látott a fehér hasú Hargita olyan jókedvű embereket, mint amilyenek mi lettünk hamarosan. Az ital világosságában már mindegyik jól értette és kedvelte is a másikat, de azért a figyelem központjában én állottam. De ez nem is csoda, mert a második keresztségen most estem által, vagyis már nemcsak a bőrömön kívül és vízzel, hanem belül és borral is megkeresztelődtem.”

      Vagyis berúgtak 🙂

      Üdv:

      Zsiráf

      Válasz
  2. Kedves zsiráf!

    Lenne egy kérdésem.
    Ábel elmondja miért jutnak a szekények a menyországba. Mit mind?

    Előre is köszönöm a segítséget

    Válasz
    • Kedves Valakinek segítségre van szüksége!

      ” A szegényeknek lesz jobb, s a gazdagoknak a leg¬rosszabb.
      Láttam, hogy ezt nem érti apám, s azért megmagya¬ráztam neki:
      Hát hallgasson ide! Mivel a szegény embereknek úgyis örökké korán kell felkelni, azt fogják gondolni róluk, hogy azok mind feltámadók, s bé fogják küldeni a mennyországba. Ellenben, akik délig alusznak, azok mind künnrekednek, mivel pedig délig csak a gazdagok szoktak aludni, a künnrekedők mind gazdagok lesznek.”

      Üdv:

      Zsiráf

      ui.: Azt hogy csinálod, hogy egy két soros kommentben két helyesírási hiba is van?

      Válasz
  3. Szia Zsiráf!
    Az lenne a kérdésem, hogy Surgyélán-e az az ember, akit Ábel mellé a pénztáros küldött, hogy megvédje, vagy az egy másik ember volt-e? (az aki a pénzelszámolásnál jött a pénztárossal, akinek a kecskeszart adta) És ha igen, akkor Surgyélánt, hogyn adhattk ki egy magyar ember mellé, hiszen Szurgyélán nem magyar.

    Válasz
    • Kedves István!

      Igen, Surgyelánt rendeli ki a hatalom, hogy elkapja Fuszulánt. A második kérdésedre a válasz pedig az, hogy Erdély ekkor (már) Romániához tartozott, tehát a központi hatalom román volt, természetes hát, hogy egy román csendőrt küldtek ki!

      Üdv:

      Zsiráf

      Válasz
    • Kedves Ágnes!

      „Erre leugrottam a karosszékből, és odaállottam szo¬rosan apám mellé: s hát éppen olyan magos vagyok, mint ő!
      -Még egy suppantás különbség sincs! – szóltam örömmel.
      -Nincs, ha ágaskodol – mondta apám.
      Ez furcsán hangzott, mert én legalább tudtommal, valóban nem ágaskodtam. De azért, bizony-ság okából, mégis odanéztem az alsó végemre, hogy nem a lábam csal-e esetleg. Ennek a pillantásomnak váratlan ered¬ménye lett, mert nem az én lábamat, hanem apámat csíptem csaláson.”

      Üdv:

      Zsiráf

      Válasz
  4. „esznek a tarisznyában hozott ételből, majd Gergely majd kiönt két nagy pohár bort és”
    kétszer van a majd

    Válasz
  5. Kedves Zsiráf!

    Nagyon sokat segítettél nekem. Most már teljesen összeállt a történet a fejemben. Gratulálok a szép munká(k)hoz.

    Válasz
  6. Szia Zsiráf!

    Véletlenül elírtál a 4.fejezet 4.részénél egy szót : “Bem sokkal a faház előtt azonban valaki rájuk lő. Kiderül, hogy az egyik csendőr az, aki az igazgatóval jött, mert azt hitte, hogy ők is rablók.”

    Válasz
  7. Kedves Zsiráf!

    Nagyon király az olvasónaplód! Az Ábel a rengetegben-t már régen olvastam ki, de neked hála, sikerült újra felfrissítenem a könyvet!

    Válasz
  8. Kedves Zsiráf!

    Szeretném megkérdezni, hogy mit írjak a Hargitáról. A fő helyszínt kell bemutatni 10 mondatban és nem tudom mit írjak.

    Válasz

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .