Török Bálint szolgálatában ismerkedett meg a vitézi élettel Tinódi, és szerzett egy életre elegendő tapasztalatot. Meg kellett tanulni egy csomó hasznos dolgot ahhoz, hogy igazi végvári vitéz váljon belőle. Mindenféle fegyverek pontos, szakszerű használata, lovaglás, lőfegyverek használata, fizikai erőnlét, hogy csak a legfontosabbakat említsük, amire szükség volt, ha életben akart maradni ezen a pályán.
1530-as évek végén Dombóváron írta meg első históriás énekeit. Ezekből az első szárnypróbálgatásokból tudjuk meg, hogy egy, a bal karján szerzett komoly sérülés miatt a vitézi pálya bezárult előtte. Más kenyérkereső foglalkozás után kellett nézni, amit a zenében talált meg. A kardot lantra cserélve is ugyanolyan fontos munkát lehetett végezni a nemzetért. Téma pedig volt bőven.
Itt egy pillanatra álljunk is meg, és értelmezzük, hogy mi is lett Tinódi.
Az, hogy bekerült a nevébe a lant szó egyértelmű, könnyen érthető dolog, az lett az ő „fegyvere”, azzal vette fel a harcot a török ellen. A foglalkozása pedig históriás énekes, zenész lett, amit azért meg kell vizsgálnunk közelebbről.
A históriás ének a magyar nyelvű irodalom egyik legsajátosabb és leggazdagabban virágzó műfaja volt ebben az időben, melynek gyökerei egészen a magyar őstörténet homályába nyúlnak vissza. Akkor még csak ez a műfaj képviselte a népi, nemzeti irodalmat. Témáit a mindenkori történelmi események, népszerűsítésre váró tettek, nemzeti, egyéni tragédiák szolgálták.
Művelői kezdetben a regösök voltak, akiket a vándorénekesek, vándorlantosok váltottak. A könyvnyomtatás megjelenése, meg a sok bőséges téma hozta el az ő virágkorukat, mert nagy szükség volt a bátorító szavakra, a jó példákra, a nemzeti öntudat ébren tartására, ápolására. Ezek az emberek voltak a nép történelmi tudatának formálói, alakítói. Az ő szavukból ismerte meg a múltat a fél ország, paraszt, polgár, nemes egyaránt. Tinódi ennek az illusztris társaságnak az utolsó és egyben legkiemelkedőbb alakja volt.
Történetünket folytatva kijelenthetjük, hogy az 1541 év elég „érdekesen” indult az országban. A lassan két évtizede fennálló állapot, hogy tudniillik két királya is van egyszerre, a végkifejlete felé közeledett.
Szapolyai János halála után csecsemőkorú fiáé lett a hatalmas vagyon, a fél ország, és az igény az ország egyesítésére. Másik oldalon pedig ott volt a Habsburg család hatalmas befolyása, egész Európát behálózó kapcsolatrendszere.
Habsburg Ferdinánd úgy érezte, hogy neki egy csecsemő nem akadály a teljes ország megszerzéséhez, ezért sereget küldött az ország fővárosa Buda ellen, ahol az özvegy királynő tartózkodott kisfiával.
A főváros védelme két ember vállán nyugodott, Fráter Györgyön, aki korábban Szapolyai kincstartója, tanácsosa, és gyermeke kijelölt gyámja volt, a másik pedig Tinódi „gazdája” Török Bálint dunántúli főkapitány volt.
Közel három és fél hónapig tartott a főváros ostroma, amit alig 2-2.500 katona védett a kb. 40 ezres támadó sereggel szemben.
A magyarországi események ilyen alakulást már a török Birodalom mindenható ura Szulejmán szultán sem nézte tétlenül, és egy sereg élén személyesen indult immár sokadszor Magyarországra, Buda irányába. Mire ideért, a hónapok óta tartó ostrom ellenére Buda még kitartott, de a török sereg megérkezése alapvetően megváltoztatott mindent.
Szulejmán serege legyőzte az ostromlókat, akik véres fejjel, hatalmas veszteséget szenvedve menekültek el Buda alól. Úgy tűnt, hogy fel lehet lélegezni, a szultán szövetségesnek tekinti az özvegy királynét és annak fiát, hiszen „segíteni” jött. De ez óriási tévedés volt!
Szulejmán megelégelte, hogy állandóan jönnie kell, ezért úgy döntött, hogy a fővárost megszállja, birodalmához csatolja, így biztosítva saját érdekeit. Ez az esemény a magyar történelem egy fekete foltja lett, hiszen egy 150 évig tartó időszak kezdetét jelentette, az ország három részre szakadását.
Az életrajznak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!